Cinikus motoros

Rengeteg hibám van, ezek közül egyik az információéhség. Tudom, felesleges. De mégis szeretem megismerni a dolgokat, utánanézni egy-egy jelenségnek, vagy megismerni egy embert.

S bár az elmúlt napok hőmérséklete magasabb és lényegesen csapadék mentesebb, mint amilyen akár a litván vagy a cseh túránk volt, azért hétköznap esténként zömében még mindig itt ülök ez előtt a fránya masina előtt, és tájékozódom…vagy úgy csinálok, mintha dolgoznék. ;)

Ha lenne rá affinitásom, biztos jó nyomozó lennék, mert mint a véreb, ha rámarok valamire, vagy valakire, a végletekig kutatok. S hogy mi a híg lé lényege?

Hogy ülök, és már megint egy elmés, és sommás okosságot olvasok egy jóembertől. Amolyan „Kemény vagyok, mint a büdösbogár és velem találták fel a motorozást” típusú reakció. Hej, hol vannak a régi –szép?! – idők, mikor beszálltam a „chatre-készek” (copy by Chris) virtuális szájkaratéjába! Évek óta már csak szemlélődöm, és ha valami nagyon kiakaszt, járok egy kört… vagy írok egy postot. Csakúgy, szelepként. Mielőtt ítéletet mondok, megpróbálom megérteni az embert, és persze közös szálat felfedezni, vagy megtudni mire a hatalmas orca. Ehhez ma már kevés dolgot kell tennem. Mindössze a profiljára kattintok. Kezdjük. Hmm közös ismerősök. Ááá zömének ezer ismerőse van, mindenkit bejelöl, akivel egyszer találkozott, akinek egyszer tetszett egy hozzászólása. Szóval van mikor ez nem mérvadó. Ühüm, ezt az embert is „ismeri” persze, hiszen "motoros-karriert" akar, ezen kívül semmi extra. A hozzám közel álló emberekből, vagy akik hozzám hasonlóan megválogatják még itt is az ismerősöket, nem nagyon van közöttük. Ok. Akkor nézzük az idővonalat. Bugyuta megosztások. Szexista, politikai, néha egy-egy motoros videó, mém. Lerágottak, már hosszú évek óta keringenek. No és persze az itt voltam, ott voltam, frankó csávó/csaj vagyok utalások. Jöjjenek a fotók. Ááá itt az igazi csemege! Ha eddig még nem állt volna össze a valódi profil, eztán tutira összejön!

Lehetne akár típusokba is szedni, mégsem teszem. Ám van, aki a világ összes motorkerékpár típusát birtokolta, de a vitában megjelenőt mindenképp. Vagy inkább legyőzte, hiszen 300 alatt szédül, a másik motor meg kukaminőség. Mindent tud, természetesen saját élmény alapján. Ahol ekkora az arc, a tapasztalat, azaz ember milyen profilt kreál? Hát persze hogy tele van motoros képekkel, lehetőleg az összes eddigi motorral, sőt, pózolás akár olyannal is, ami mellé csak odaállt. Aha. Igen. Vagy mégsem? Jön a 300 km/órás Hayabusa szöveg, ő pedig valahogy minden fotón egy 250-es Eliminator mellett, alatt, fölött látható….az unalomig ismert, szokásos helyeken. Üvegtigris, balatongyöröki kilátó etc..Magyarul a fickó - mondjuk finoman- füllent.

Másik emberünk, aki természetesen szintén kemény, mint a vídia, mindent tud az öreg motorokról, a harlikról, a szubkultúráról, a ridegtartásos motorozásról. „Öregmotoros” na! Ühüm, csak épp a környékeden lakik, neked meg rohadtul nem ugrik be, hiába szuggerálod a full tetovált, kopasz, szigor motoron mellényeskedőt. Nézed a fotóit és megérted. Kevesebb, mint négy éve még Konformiában lakott, ahol is latexnaciban, helyrefrizurával fotózkodott egy teljesen más járművön, teljesen más közegben. Aztán megérintette a fíling és rá két évre már az emberi erő hajtotta gépet lecserélte egy rikítószínű sportmotorra. Tetkók még sehol, a kilók már alakulnak. És hopp eljött 2017. Fejcsere. Izé stílusváltás. Haj leugrik – hálás a kopasz divat –, plusz 15 kiló, tetkók mindkét alkaron, szigorra alakított HD…neadjisten jelölt státusz. De lehet akár a pár éve még baseball sapkás hipp-hopp gyerek, aki ma már kemény biker…és milliószám lehet folytatni a sort a félelmetes gyorsaságú átalakulásokról.

OK, bizonyos időszakonként változásokon megyünk keresztül. Van, hogy ezek drámai mértékűek. De ennyi, 2-3 év alatt meg és kifordult embert „öröm” nézni! És ők azok, akik méregetnek, erősködnek, tudják a tutit… és akik miatt egyre kevesebbszer van ingered motorosok közé menni. Még akkor is, ha látszólag a magad fajták. Mert ez csak a látszat! Ez egy szerep. Egy szerep, amit még ők is elhisznek. Mert valamit ad. Az elismertséget, a vélt tiszteletet, a valahova tartozást és még ezer dolgot. De szerep, mert ilyen rövid idő alatt nem változol ekkorát mélységében. Persze a külsőségeket magadra veheted. Te lehetsz az ősrocker, a ma –újra- divatos ős-rockabilly stílusú bájker. Valahogy úgy, ahogy sokan az épp aktuális divatnak megfelelővé építik két, extrém esetben évente, motorjaikat. Ilyenkor mindig eszembe jut egy csapat. Tagjai a semmiből jöttek. Motoros előélet gyakorlatilag semmi, tudás semmi. Ahhoz viszont pénz igen, hogy a kitalált imidzst megvalósítsák. Volt itt minden. Nagy harlik, felvarró, dörgölőzés…izé mit beszélek! Ismerkedés :D ahova „kell”, és persze pár hónap alatt full tetkó, az előző évben még fehér ingben diszkóba, bálba járó pasiknál. Eltelt pár év, a pénz elolvadt, a társaság szétment. Mára egyetlen egy maradt a közegben. A többi már el is felejtette az egészet…már nem „motorosok” de a nagy hévvel, és tömegével felvarratott tetoválások maradtak. Azokat nem tudják könnyen levetni. Problémát is okoz, bár az újra előkerült fehér ing eltakarja, sőt csajozásnál jól is jön: „Mikor én motoros voltam…” :D

Szóval például ők jutnak ilyenkor eszembe, mikor ülök, és nézem a kitalált szerepekben feszítőket.

És most ezek a kaméleonok akarják nekem, nekünk, megmondani a tutit.

gy.k:”Mit akar ez itt, talán szegecses pelenkába tojta a sárgarépapürét és Uriah Heep volt az altatója?” Kérdezheted. S bár mondjuk az utóbbi épp igaz, de nem ez a lényeg. Hanem hogy felnőtt ember NEM változik ennyit pár év alatt. Hogy a létra, az elmélyülés szakasza kimarad. Hogy maskarába öltözött emberek osztják az észt. Hogy éppen az vagy, amit a divat diktál. Hogy EKKORA az arc a semmire, hogy mindenki marhára okos, ríli, és kemény…a gép előtt.

Kép forrása: www.fabcomlive.com

Év vége van, ilyenkor illő zárást csinálni, levonni ezt-azt. Illő. De én nem teszem. :)

Csak egyszerűen jövök a következő évben is, hogy az a pár ember, aki kedveli soraimat, aki saját véleményét, gondolatait és életfilozófiáját látja megírva ebben a valójában ironikus blogban, megtalálja mindezt jövőre is. Hogy az engem utálók eztán is pazarolhassák erre az idejüket, hogy továbbra is a másolók, „ötletelők” bőségszaruja legyek. Már nem zavar, hiszen csak azt koppintják, akit, amit érdemes. Jól éltek belőle? Eladjátok, mint saját érzést, ötletet, gondolatot? Egészségetekre! Én továbbra is egyszerűen motorozni szeretnék, élni azt az életet, amit kialakítottam magamnak, és persze megírni, ami a pofámba csapódik, főként mert jövőre épp 30 éve lesz, hogy motorozni kezdtem egy ETZ-vel.

Jelenleg is több témám van a tarsolyban. Van, ami már "blog-kész". Van, amit már júliusban megírtam, de még mindig nem tudom feltegyem-e, mert politikailag kiforgatható, pedig szándékaim szerint továbbra sem szeretném bemocskolni magam. Ahogy továbbra sem fogok káromkodni, trágársággal szimpatizánsokat, követőket szerezni, és ahogy továbbra sem én vagyok a megmondó ember, a hibátlan. No és persze továbbra sem vagyok megvehető.

…és még valami biztos!

VASHENGER!!! :D  

Valami történik! Valami jó! 

Néha az élet olyan változásokat produkál, melyek miatt nárcisztikus, egoista módon azt gondolom, meghallgattatnak itteni vinnyogásaim.

Most épp így vagyok a helyi Motoros Karácsonnyal. Minden évben szétnyafogtam, trollkodtam, és ironizáltam, hogy városunkban nem jutottak tovább a káromkodós, a jó zenéket lebutító és megalázó, ám - ahogy az már a tömegkultúránál lenni szokott – tömegeket vonzó zenekarnál. Mármint hogy itt –is- ők jelentik a motoros zenét. Sok-sok éve. Tavaly is megszületett az aktuális postom, gondoltam idén sem lesz másként, hiszen a villanyoszlopokon még mindig fújja a szél a tavalyi plakátok tépett maradványait, jó mélyen agyamba vésve, hogy környékünkön ma kik is jellemzik ezt a kört.

Aztán pár napja történt valami. Görgetek, görgetek, hátha van valami értelmes infó, program. Hopp! Itt az új, az idei Motoros Karácsony. Szám már nyúlik Jokerileg, és kattintok, a na igen már megint bizonyosságával. És nem! Többször is átnézem a három fellépőt, és nem hiszek a szememnek! A főzenekar a kilencvenes évek elejének egyik helyi erőssége. Szerettem, szerettük. Zene. Nem paródia, nem gagyi. 1991 és az azt követő évek. A csütörtöki Blues Kocsmák. Napfény, Toboz, Erdőgyöngye, Skála, a szabadtéri koncertek. Élő, valódi zene. Bazooka, Pókháló, Tarhonya, Shabby és a többiek. Igaz azóta már ezernyi tagcsere, hosszabb-rövidebb szünetek, de a lényeg nem változott.

Szóval most ők lesznek. Bazookaék. Rock és blues, nem a Paranoid megcsúfolása.

Nem érdekel mi a változás oka, pozitív és kész. Van és lehet. Mármint jó irányú változás, az értékek újbóli felszínre kerülése.

Lehet hogy a végén még befutunk miattuk?  ;)

Előző postban írtam arról, hogy nem szégyen, ha nem motorozol télen, és az ellenkezőjétől sem leszel feltétlenül hős. Ezt követően hirtelen megsokasodtak a hasonló nézetű, tartalmú hozzászólások a virtuális térben. Most ez az zene…lehet hogy mégiscsak írom tovább az agymenéseimet. ;)

Legyen valami cinikus is? ;) Mondjuk a plakátra rakott motor... :D

A zenekarról nem tudok régi fotót csatolni..hiszen nem fotóztunk. :)

Ülök a jó meleg kocsiban, hazafelé tartok. Unalmas az alternatíva nélküli inga útvonal, így ha lehet, feszegetem a határokat, ennek meg-megcsúszások az eredményei. Ezen agyatlanságom kapcsán eszembe jut valami, amit gondolatolvasóként visszhangoz a kocsiban hallható zajforrás. Ilyenkor hazafelé rendszerint átmenetileg lecserélem Hetfieldéket, mert ha rádiót hallgatok, visszafogottabb vagyok. Szóval rádió.

Bikerek a téma. Nem, nem a robbanómotoros fajtából, hanem a kétlábas, azaz izomerős biciklisek. A téli kerekezésről faggatják őket. Megy a hímivarszerv méregetés rendesen, csakúgy, mint motoroséknál. Ki meddig és mikor teker. Egy női hang mondja, neki semmi extrája nincs, csak másfajta gumi, és ő 0 fok alatt le is teszi a bringát. Jönnek hímjeink. Sorolják a mínuszabbnál mínuszabb fokokat és a felszerelést. Aláöltözet, kalucsni, újságpapír et cetera. Aztán egyik hősünk bedobja az adut. Ő tavaly biza -18 fokban – celsiusban – is kerékpárra ült. Riporter néninél eléri a kívánt nedvességi fokot, hiszen az levegő után kapkodva kérdez, miközben én annyit sziszegek fogaim közül: remélem élvezted barom!  Mintha  megint bekapcsolt volna a gondolatrendőrség. A riporter a –z evidens-  milyen érzés volt kérdését feszegeti, mire a válasz. Rettenetes, mindenem lefagyott. Óóó mire is számítottál? És ha nem esik jól, vajon miért csinálod?!

A választ kinek-kinek fantáziájára bízom. Mint ahogy azt is mit gondolok a hasonló cipőben járó, motorral posztolgatókról.

Híró vagy? Francokat.

Mikor kamaszok voltunk nem fáztunk. Gondolom, a mai kamaszok sem fáznak. Mentünk. Nem azért hogy eldicsekedjünk vele, hanem mert magától értetődő volt, mert mazochista módon élveztük. Élveztük, hiszen nemcsak fiatalok, hanem kezdők is voltunk. És ez ugyebár olyan, mint a mézeshetek. A VÉGIGMOTOROZOTT évtizedek alatt bármennyire is megmarad a szerelem, kissé visszafogottabbá válik a hév, már nem feltétlenül éget a vágy, hogy a mínuszokat is motoron töltsd. Várod persze a tavaszt, mint a megváltót, nézegeted a videókat, a fotókat és igen, néha be-be indítod a motort a garázsban (persze szigorúan csak állagmegóvás okán :) ), de már elég ennyi. Fiatalon szétcseszett ízületeid már nem kívánják a fagyponti motorozást, esetleg valami alternatívát keresel –pl. motoros szán-, ami nem közúton történik.

És a „fázom” mellett máris itt a másik ok. Biztonság. A nyolcvanas évekhez viszonyítva rettenetesen sokat változott a járműpark, a közlekedés. - Persze mit érdekel 16 évesen a biztonság, akkor és ott, az valami futurisztikus szó-

Tehát biztonság. Zsúfolt hangyabollyá duzzadt az utakat ellepő gépjárművek száma, és nem csak nyáron, szép időben, hanem már télen is állandósul a nagy forgalom, ami nem mindig társul téli gumival, vezetni tudással. Akkor, alig- alig volt télen autó az utakon. Ha véletlenül csúsztál, maximum egy –akkor fillérekbe kerülő- fék vagy kuplungkar, lábtartó, vagy reparálható oldaldoboz látta kárát. Ma annak az esélye, hogy egy kocsi alá kerülsz jóval nagyobb. Mindemellett míg „akkor, ha százzal mentél otthagytál minden kocsit, ma pedig, ha százzal mész otthagy minden kocsi „(Copy by Taki). Magyarul már nem te vagy a leggyorsabb, és ez még inkább kiszolgáltatottá tesz a pszichikai boksz zsákban, amit finoman közlekedésnek, forgalomnak hívunk.

A lényeg? Azaz gyk.? Ott van az első mondatokban… Azaz már megint ott tartunk, hogy csináld, ha élvezed, de ne azért hogy te legyél a szupermen, vagy szupervumen. Mert nem vagy. Ettől nem.

A fotó története lehetne egy jól kitalált mese, manipuláció. De nem. Mindössze annyi történt, hogy a garázsban volt egy kis teendő, ami miatt a motorkerékpárokat kitoltuk az udvarra, és váratlanul megeredt a hó. Ennyi.

Anno pedig nem fotóztunk, nem postoltunk. Csak éltünk. ;)

Adva vagyon a világ egyik legrégebbi, ha nem a legrégebbi motoros klubja. Lehet elé ilyen-olyan előjelet tenni, de a tényen nem változtat. Azaz, hogy az állandó retorziók ellenére mindmáig működnek, léteznek. Mindez azt gondolom jelzi mennyire gondolják komolyan, mennyire érdemes őket komolyan venni, és mennyire –nem- könnyű rajtuk fogást találni.

Nos, ez a klub jótékonysági rendezvényt szervez erre a hétvégére. Nem, nem most szállta meg őket az ihlet, az ilyen célú megmozdulásaik folyamatosak és hosszú-hosszú évek óta rendszeresek. Lehet, hogy –rossz-hírnév kompenzáció, lehet, hogy nem. Nem az én tisztem eldönteni és nem is érdekel. A lényeg, hogy még mindig nem bújnak a közhasznú szervezet álcája mögé, hogy ezt felhasználva maguknak gyűjtsenek találkozóra, köznépi motorra és motorozásra. Nem, ők vállalják magukat, és ha adnak, teljes mellszélességgel adnak. Jelen esetben például egy gyermekmentő alapítványnak. Tiszta sor.

A függetlenségnek már az álcájára sem törekvő közösségi oldalon megjelentették a plakátot. Mit is árul el nekünk ez a plakát? Program neve, szervezők, program részlete, azaz pl. fellépő, hely és időpont, valamint a CÉL.

A cím frappáns, és a hozzánk hasonlatos érti is. Fekete Bárányok.

Mennek a megosztások, én nyugtázom, és mivel tudom, hogy más jellegű elfoglaltságom miatt nem tudok megjelenni, már írom is fel a számlaszámot. Ennyi, és nem több.

Hanem egyszer csak történik valami. Eltűnik az ismerősök idővonaláról a program megosztása. Rákattintok a szervező oldalára. Ott sem látom. Látom viszont az üzenetet, a köddé válás indoklását.

Eszerint egy zárt csoport -gondolom legalább Terminátornak az igazságosztónak vélik magukat…vagy jaj hát megkockáztatni is alig merem, mocskos féltékenység, „üzleti” ellenérdek játszik szerepet tettükben- a „motorostársadalomra veszélyesnek minősítette a rendezvényt”, amit jelzett az „anya” felé. Ezt követően a mindent jól tudó, látó és mindenható közösségi -ja, közösségi, kérdés kié- oldal helyettünk és „értünk” is döntött. Egyszerűen levette és ezt követően azóta is rendszeresen leveszi a programajánló flyerét.

Kérdések ezrei kezdtek el cikázni a fejemben.

1996-ban megírtam az ominózus szakdolgozatom a motorosokról. Ekkor használtam tudtommal (nem nagyon volt még net ugyebár) elsőként a motorostársadalom kifejezést, ami, ahogy a doga felkerült később, 2000 táján pl. a Totalbike-ra a Wild-ra meg pár helyre, meghonosodott. Vagy legalábbis innentől megszokott és beépült szó lett. De végül is ez csak kis önfényező kitérő, a lényeg:

Ki is a motorostársadalom? Én, te, mi! MI VAGYUNK A MOTOROSTÁRSADALOM! Kikérem magamnak, hogy BÁRKI az én nevemben minősítsen, tiltasson, ártson, sőt, nagykorú cselekvőképes állampolgár vagyok, tehát el tudom dönteni mit akarok látni és mit nem, mi árt nekem és mi nem.

Szóval MI VAGYUNK a motoros társadalom. Mi, akik már akkor is motoroztunk mikor még hatósági vegzálás, verés járt érte. Mikor a paraszt megdobált míg átmentél a falun, mikor nem szolgáltak ki, vagy tolvajnak ítéltek. Kemény időszak volt az, hiába röhögsz ott a fotelben a monitor előtt. Hogy ez miért érdekes most? Mert az ilyen –ahogy a szervezők nevezték- cyber kalózok, illetve szerintem inkább puhapöcsök, akik a konformitást hívják segítségül, ráadásul mindezt névtelenül, megbújva, a pillanatnyi bosszúságon kívül mást nem tudnak okozni.

Ennél kényelmetlenebb, melegebb helyzeteket is megoldott a kritizált szervezet, és megoldottunk mi, akik ezt a motorostársadalmat jelentettük és tán még mindig jelentjük, hiszen az összes ratyi ezeket a külsőségeket igyekszik magára venni, ezeket ossza meg azon a bizonyos üzleti oldalon.

És hogy ez az üzleti oldal mivel –is játszik?

Emlékeztek még a kétezres évek elején a nagy Danone bojkottra? Pár hét alatt intézkedéseik visszavonására kényszerítettük a nagy gyárat, mindössze azzal, hogy nem vettük a cég termékeit.

Emlékeztek még az IWIW-re? Halványan igaz? Eltűnt. Eltűnt mert eltűntek a felhasználók. A fiatalok között már ma is ciki az „arckönyv”, más platformokat, alkalmazásokat használnak. Mi, a motorostársadalom kis szegmens vagyunk. Kicsi? Ebben nem vagyok biztos.

Vajon ha reakcióként (melyet a kedves –kinek-szolgáltatóval is megosztanánk) nem többre, csak egy hétre lekapcsolnánk profilunkat, mennyi hazai vonatkozású hirdetőt veszítene ez a vállalkozás?

Tudom idióta, soha fel nem növő idealista vagyok.

Nem baj. Csak sose legyek konform Bólogató János.

De azért a program plakátját innentől kezdve folyamatosan –már csak azért is- megosztom, megosztottam, és osztják mások is, hiszen épp ellenkezőjét érte el vele ez a szánalmas próbálkozás. Cyber világ, cyber pofonjai. A magunk fajta harchoz szokott, a tiltás esetén is megtalálta a kiskaput.

Ugye tudod!?  Holnap dolgod van! ;)

gyk.: ahogy a kezdő dobozban írtam nem nyalom, nem hasonlítom. Azaz nem tisztítom senki hátsóját, és nem hasonlítom magam a szóban forgó klubhoz. Egyszerűen elegem van hogy mások döntsenek rólam, mondják meg mi a véleményem. A sötétben bujkáló net harcosokat pedig mélységesen megvetem. S hogy nem értesz egyet, gyűlölöd a klubot? Jogod van. De NEM TE VAGY CSAK ÉS KIZÁRÓLAG A MOTOROSTÁRSADALOM. Nincs jogod kisajátítani saját érdekeid, érzelmeid érdekében sem engem, sem más, hozzám hasonlót.

Motorozunk. Beérünk egy településre, majd a semmiből pillanatok alatt előkerül a helyihülye, a HMCS (helyi menő csávó). Hogy milyen járművel, az a település életszínvonalától függ, de általában 30 éves béjemvé, teszkó kipufogóval és ledekkel tuningolt kettes vagy hármas Golf, illetve hátsó spoilerrel és matricákkal megtáltosított suzuki stift. Mindegy. A lényeg, hogy azonnal versenyezni kíván velünk. Nyílván annyi bejutott a csipbe a formáról hogy „csopper”, így jóval kisebb az állva alázás esélye, mintha egy GSXR-rel kezdene. Szóval provokál. Csikorogva kikanyarodik elénk, vagy mögénk, és szinte azonnal bevágva megelőz, aztán első körben negyvennel poroszkál. Egy darabig baktatunk utána, majd mikor mindezt megunjuk, és előzni kezdünk, rálép a gázra. Ekkor már látjuk vigyorgó 60-as IQ-tól viruló személyiségzavaros fejét a visszapillantóban. Visszaállunk, kivárjuk a műsor végét. Tolja neki az isten barma, most ő a híró, a király. Már készíti is a történetet a kocsmába, mekkora volt mikor lehagyott (megszívatott) két motorost. Aztán zavar támad a zűrben. Nem jön a két motoros! Hol vannak? Nem versenyeznek? Hát így hogy leszek én istenkirály? A móka élét veszti, ráadásul vagy a talicska érte el végsebességét, vagy jön egy emelkedő, egy kanyar, vagy bármi, de hősünk sebessége látványosan csökkenni kezd, majd intenzív fékezés mellett az első utcába, kapualjba, földútra történő bekanyarodással és visszafordulással ér véget az országúti párbaj.

Hősünk nyert. Nyert pár pernyi önelégültséget, hiszen lehagyott két (össz. életkorát tekintve száz éves) veteránmotort. Bár kétlem ez utóbbi tény bármit is jelentene számára. A lényeg hogy ő lett a király.

Legyen.                                                                         

Nem, én sem voltam mindig ennyire bölcs  -sőt voltam kifejezetten balf@sz-.  Hiszen, mikor az előzött autó sofőrje nárciszmusának földbe tiprásaként élte meg, hogy megunva tempóját megelőzöm, rálépett a gázra. Én is. Hiszen eddig mindig bejött. Ja. Be is tudtam fejezni az előzést, aztán a következő pillanatban csodálatos, flippergolyós korlátgyakorlatot hajtottam végre a novemberi esőtől vizes, tócsás, „hatvanas” kanyarban 120-szal. Kocsival voltam én is. Bekötve. Ezért vagyok most itt, bár közel egy évem ment rá az esetre. Azóta egy személyiségzavaros versenyébe sem szállok be. Inkább félreállok pár percre. Legtöbbször így is utolérem. Hiszen a „szívatás” után újra visszaáll 80-ra.

Hogyisvan? 

Mi van McFly?! Nyuszi vagy? Kiáltotta az épp aktuális lúzer, mire McFly, aki rohadtul nem akart megfelelni senkinek, vállát megvonva nyomott egy rückverczet és hagyta hagy rohanjanak vesztükbe a többiek.  

Gyk: a McFly történetbe bugyolált epilógus valószínűleg behozhatatlanul kifogott rajtad és (Bödőcs után szabadon) itt már nincs idő a felzárkózásra, így lapozz, vagy amit akarsz.

De ne versenyezz idiótákkal! Felesleges!

Minap megint végignéztem az enyémhez kísértetiesen hasonló esetet. Szerencsére az itt előzőnek volt annyi esze, hogy visszaállt, majd inkább kissé le is maradt. Nyilván tudod mi történt ezután. Többé már az előzöttnek sem volt sietős, egészen addig, míg be nem értünk egy traktor miatt feltorlódott sort. Idiótája megvárta míg szemben jött valaki ekkor előzni kezdett….beengedték.

Kép forrása: https://i.yting.com

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél. Szól a nóta.  Hát sajna ez van, de gondolj bele milyen unalmas lenne 12 hónapon át folyamatosan motorozni. :P

Szerencsére van még egy kis időnk, a mazochisták és a futárok pedig nem is értik miről van szó.

Szóval a lényeg, hogy itt az ősz, és bár napközben már-már nyári meleg van, de a hajnalok, kora reggelek nem hazudtolják meg az évszakot. Mivel ingasorsú ember vagyok a napi minimum 100-120 kilométeremmel, nem válogathatok, és egyre többször – gyakorlatilag minden reggel- közlekedem a farkasvakságot imitáló ködben. Sok mindent rám lehet sütni, de hogy totojázó, nyugdíjas vezető lennék, no, azt nem. Ennek ellenére - saját hülyeségemből tanulva- vannak esetek, mikor a tempó visszafogottabbá válik, az előzést többször meggondolom, vagy kényszeredetten le is mondok róla. Ezen esetek közé tartozik a már említett utált és szemet kifolyató köd. Tudom, olvasom, mennyi gondot okoznak az ész nélkül ködlámpázók, így figyelek rá, ha utolérek valakit, ne süssem ki a szemét. Persze olykor előfordul, hogy az enyémet sikerül, de nem érzem annyira gyakorinak és bántónak, mint amennyire mostanában felkapott téma lett. Sokkal nagyobb gondként élem meg, hogy egyre többször nem ettől kell tartanom, hanem épp ellenkezőleg! Gyakorlatilag minden alkalommal van legalább 2-3 hülye, aki lakott területen kívül is csak MENŐfényt használ, ami ugyebár hátul semmi. Biztos nagyon kúúl és az „utcai versenyző vagyok” életérzést adja az első két kis szűk fényforrás, hiszen szigorú tekintettel ruházza fel átlagos kocsinkat, ám a maihoz hasonló 3 csíkos ködben a semmivel egyenlő. Egy ilyen baromnak köszönhetően történhetett meg, hogy ma majdnem feltoltam egy szürke pick-upot ami előttem botorkált a ködben e divathóbort miatti zéró hátsó világítással.

A braincap, vesevillantó gatya, ciciket, illetve deltákat –vagy tetkókat :) - celebráló izomtrikó, tangapapucs, rövidgatya, és társai jutnak hirtelen eszembe motoros berkekből.

És a kérdés:

Tényleg érdemes belehalni a dizájnba?!

A fotó illusztráció. Forrása: http://www.aroundtheworldin800days.com

Szótár kihívással küszködőknek (gyk.): Menőfény= menetfény; 3 csíkos köd= a felezővonalból hármat látsz, a többi homályba vész

Zakatolunk traktorjainkkal az ellenkező irányból érkező barátokkal megbeszélt találkozóhely felé. Az út pompás minőségű, ám szerencsére a forgalom minimális, így tempósan haladunk. Kétszer két sávos nagy ívű kanyar, épp előznénk, mikor a visszapillantóban feltűnik egy motorlámpa, majd mégegy és mégegy. Speedek, így az előzést későbbre halasztjuk hadd menjenek. Elhúznak mellettünk. Mindhárom motoron ketten ülnek, az utasok visszafordulva integetnek, mint a hajótörött. Azt hiszem, káprázik a szemem, hiszen előző nap megelőzött bennünket lakott területen egy hasonló csapat, akik nem köszöntek, illetve páran közülük valószínűleg előző életükben kutyák lehettek és megmaradtak a vizelési reflexek, vagy nagyon messziről jöhettek és elzsibbadt lábuk, mert e kettőre asszociálok mikor ezt a köszönésnek szánt, „lehugyozott láb lerázása” mozdulatot látom. Na, ilyenkor előjön belőlem a bunkó herlis és nem reagálok. Inkább ne köszönj baszki ha nem mered, illetve tudod elengedni a kormányt, de ne rázogasd nekem a lábad! Szóval az előző napi –és az azt megelőző és megelőző és megelőző – tapasztalatok után hihetetlen ez a széles gesztikulációjú köszönés. Épp azon morfondírozok, hogy lám, így is lehet, és ha rövidke is lesz, de megér egy pozitív bejegyzést, mikor odaérünk a találkahelyre. Ott a három motor, …. és a motorok mellett ott állnak barátaink. Nem, nem azok, akikkel a találka van, hanem azok, akikkel egy városban leledzünk. Azonnal világossá válik a nagy integetés oka!

Pedig azt hittem vannak még csodák.

Vannak?

Végülis vannak, hiszen megismertek minket és köszönni sem voltak rest . :)

Képek forrása: pinterest.com, biker-bandit.com

Nyílt motoros buli. Az elmúlt évtizedeknek köszönhetően mindenhol van ismerős, így itt is. Állunk kapcsolatteremtő poharainkkal a söntés mellett, és beszélgetünk. Órákig nem tudunk továbblépni, pedig beszélgető társaink folyton cserélődnek. Olykor az ismerősök ismerősei is odacsapódnak. Én ekkor nem tartalék, hanem tartózkodó üzemmódba kapcsolok, és inkább csak figyelek.

Most is ez történik. Elkezdődik a motor szakértés. A szó, az én motoromra esik. Emberünk lakonikusan közli - rám még véletlenül sem nézve-, hogy rossz lehet olyan motorral menni, ami eszi az olajat. Guminőével vetekedő méretűre meresztem szemem, de nem szólok. Várom a fejleményeket. Pasi visszakérdez, miből gondolja. Hát ő ismeri ezt a motort –ezt, amit 2004 óta én használok-, meg aztán különben is, minden harli eszi az olajat, hiszen az övé is. Mondatai megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatások.

- Értsd meg, hogy TÉNYLEG nem eszi. Kit csapnék be vele, ha hazudnék? – próbál rá higgadt szavakkal hatni Értelem, bár én inkább egy bunkós bottal tenném ugyanezt.

De ő csak mondja, és csak mondja, én már tipródok, mert hamarosan elveszítem szocializáltságomat, mire legyint egyet és végre otthagy minket.

Mert hát ő már csak tudja, hiszen látta már… 

Elkezdtem keresni olyan fotókat ahol „hibátlan” motorkerékpár márkák, típusok alatt áll az olaj -ha már ez a másik ellenérv a HD-vel kapcsolatban, és látványos illusztrációnak tűnt-, vagy a blokkjuk tocsog benne. Találtam. Nem volt nehéz. Mégsem teszem fel. Hiszen akkor nem lennék más mint ők, a fikázók

Próbálok viccelődni, persze élcelődni is, hiszen ez utóbbi úgy hozzám nőtt, ahogy a szívem dobog a mellkasomban. Próbálkozom, terelek, de nem megy. Nem megy, mert gondolataim minduntalan egy ősrégi, ámbár bennem behegedhetetlen sebet okozó mai eseményen járnak. Esemény? Milyen fura ez a kifejezés. E szó kapcsán illene valami pozitívra gondolni. Annak úgyis nagy keletje van mostanság. Elmosni, eltagadni ha valami fáj.  Terelek, viccelődöm, napozom. És közben eszembe jut akkor, azon a szombati napon is viccelődtünk. Motoroztunk is. No meg készülődtünk az előttünk álló éjszakára, a bulira. Esteledik. Páran elmennek tankolni. Elmennek és egyikük többé sosem jön vissza. Nem jöhet. Már csak a földön fekvő motort látjuk, az aggódó arcokat. Emlékszem akkor is tagadtam. Hiába.

Azt gondoltam hiánya pótolható, feledtethető. Enyhül persze, hiszen nem ma volt, ám helyét soha senkinek nem sikerült betölteni. Akkor, 29 éve az a részeg sofőr nem egy embert ölt meg. Jóval többet. Többünket. És ma megint itt az évforduló. Felednem kellene, tagadnom. Nem megy. Ma motor közelébe sem mentem. Nincs parádé, nincs jajveszékelés, csak csendben nyomorgok. És mielőtt beleőrülnék, kiírom. Ez van.

 Mára immunissá váltam arra, hogy minden mozdulásról fotók ezrei készülnek melyeket aztán azon nyomban meg is kell osztani, de –még- ökölbe szorul a lábujjam, mikor azt érzed fontosnak elmondani egy túra, vagy egy szimpla napi-hétvégi motorozással kapcsolatban hogy mennyi kilométer, mennyi idő alatt –no és persze hogy „kipipálva”-.

Mi ez? Verseny? Teljesítmény kényszer? Ebben méred az élményt? Vagy mi a szösz?

Persze, megint elfelejtettem, hogy „mutatni kell” világ van. Hiszen ezek elvileg objektív számadatok és ezzel bizonyíthatod magadnak, vagy a külvilágnak hogy te mekkora motoros király vagy!

Fenét!

Nem, engem, ez cseppet sem érdekel! Vagy legalábbis nem ezzel fogod felkelteni a figyelmem, pozitív értelemben pedig végképp nem. Ellenben ha megírod és képekkel piszkálod tovább a csőröm, hogy itt ezt és ezt láttad, ami feledhetetlen volt, vagy ezen és ezen az útvonalon élmény volt motorozni mert…-és itt opcionális kinek mi jön be-, akkor elkezdek odafigyelni. Ühüm, ez érdekes hely lehet, tán utána kellene nézni! Ekkor, és csakis ekkor érdekel, hogy nagyjából mennyi időre van szükségem az én tempómmal, tankommal és egyéb igényeimmel.

De úgy látom az élmények ma már sokadlagos tényezők. Ám ami nagyon fontos, az a kilométer/ időintervallum, a teljesítmény. Lehetőleg minél kevesebb idő alatt minél több. Én ezt csak a versenyzőknél tartom érdemnek, hiszen ott fontos, hogy egységnyi idő alatt mekkora távot teszel meg. A réteg, akiknél ezt a jelenséget tapasztalom az, akik komplexussal küszködnek, vagy felveszik azt az inget, ami nem is rájuk lett szabva, vagy egyszerűen csak érzik, hogy lószart sem motoroztak még, és mutatni-bizonyítani kell (MÁSNAK) hogy ők biza mennek.

Persze gondolhatod - ahogy fent is írtam -, a számok objektív dolgok. Aha, a frászt! Ezt csak akkor hiszed el, ha mindig azonos, vagy közel azonos minőségű utakon haladsz A-ból B-be.

Van egy ósdi viccem a statisztikák valóságtartalmáról.

3 statisztikus elmegy vadászni. Egyik a vad elé lő 5 méterre, a másik a vad mögé 5 méterre, mire a harmadik ujjongani kezd!  „Eltaláltuk! Eltaláltuk”.

Nos, körülbelül ez a statisztika.

Miért is? Egyszer gyere el velünk és megtapasztalod (Jaj istenem, nehogy gyere! :p).

Kaptam egy a képet:

No, valahogy így. ;)

De kibontom, nyugi!

Személyes illusztráció: A terv erre az évre újra Montenegró volt, ám most inkább a tengerparti szakaszokra gyúrtunk rá a Durmitor helyett/mellett. Nem jött össze, mert nálunk a barátság az bizony nem az a bizonyos táltos hímivarszerv, ezért mikor barátunk motorja halasztást kért, magától értetődő volt, hogy jövőre tolódik a történet. Új helyszín szintén emiatt kilőve, ezért úgy döntöttünk idén itthon nyaralunk. És nyaralunk, azaz túlélő helyett, ez most laza túra lesz, sok láblógatással és –bizony, bizony  -  relatív kevés kilométerrel. Vagy amennyire sikeredik, ahogy KEDVÜNK lesz, AHOGY JÓLESIK. Nos a vízparton dögléssel és az ezeken a napokon történő minimális (nem tudom mennyi km) környékbeli motorozással töltött négy nap, valamint egy egész motorostalálkozós hétvége nem tett jót a tizenegy nap statisztikájának. Ez tiszta sor, de hogy kettőszáz és kettőszáz kilométer között mekkora különbség lehet, arról tán fogalmad sincs.

Ennek saját élményű megtapasztalásához javaslom  pl. a Bükk egy - nyomvonalú erdei szerviz „útjait”. Nem, nem a Miskolc - Lillafüred - Felsőtárkány fotel-motel szerpentint! Nem! Hanem a térképen paraszthajszállal felrajzolt „utat”. Mikor a kutas sapkáját feltolja, miközben homlokát vakargatja útbaigazításos kérésedre válaszolván, mikor azt sem tudod merre vagy, lesz-e egyáltalán lakott település az össze-vissza kacskaringózó, 2.-3.- fokozatban való haladást megengedő, közvetlenül melletted ácsingózó szakadék és útra dőlt fák övezte visszafordító kanyarok tömkelege után, vagy tankod kiszáradván új falut alapítasz a fák között. Mindezt chopperrel, low riderrel, vagy hívd, aminek akarod motorral, de semmiképp nem terepre álmodottal. Hiszed vagy sem, ilyenkor baromi hosszú tud lenni 100-200 km is. Mikor egy 40 kilométeres utat 160-ra duzzasztasz e fent ecsetelt erdei utakkal, no barátom, akkor számolgasd a kilométereket. :D

Gyk: a post célja és valódi mondanivalója az, hogy mennyire nem számítanak csupaszon a számok. ;)  Száz kilométer autópályán, közúton, alsóbbrendű úton, kátyús úton, murvás úton, köves úton, úttalan úton, földúton, - Gombóc Artúr után szabadon. :D – rohadtul mást jelent, és a motor komfortját, teljesítményét, a te fittségedet, vagy épp fáradtságodat még nem is említem, tehát ne ezzel foglalkozz, nem vagy te statisztikus, ne ez legyen a mértékadó. Egyszerűen

ÉREZD JÓL MAGAD MOTOROZÁS KÖZBEN!

Egy hét Mátyás királyos országjárás és két napi masszív névnap ünneplés után úgy gondoljuk, átköltözünk vasárnap kora este a hétvégi motorosbulit követően gyakorlatilag néptelenné vált kemping területén. Átcuccoljuk a házat és a járműparkot is. Kánikula van. Eddig motorom sztendere alatt békésen lapított a sörösdoboz, ám most 

-Nem  kell az! - rikkantással dobbantok a betonszilárdságúvá aszott talajon.

-Esőt mondanak. - szól az Értelem csendesen. Körbenézek.

-Nem lesz itt eső - kinyilatkoztatással megyünk folytatni az előző két napot. Óvatosabbak előveszik számomra futurisztikus okosukat és az előrejelzést kémlelik. Ok, aszerint is elkerül minket a beígért hatalmas vihar és monszun mennyiségű csapadék.

A Mecsekben lapítunk. Hogy’ is lenne itt eső! ;)

Hajnal kettőkor arra ébredek, hogy zuhog. Mit zuhog! Beszélgetni nem lehetne a sátorban, olyan erővel esik. Órákig. Eszembe jut a 2001-es pilismaróti buli, ahol éjszaka költözni kellett, miután a lázongó Duna már a lábamat markolászta a hálózsákban és a pálinkás butykos lágyan ringatózott az elő-sátorban. Most mögöttünk vízelvezető árok. Hallom, és szinte látom, ahogy megtelik vízzel. Remélem a másik sátorban lapító Titkosék kirángatnak, ha már úszunk (ők ugyanezt remélik tőlünk). Ekkor bevillan FP, a motorom. Nincs alatta, illetve a sztender alatt semmi!

Rohadtul zuhog, elképzelhetetlen intenzitással. Kimegyek meghalok, de legalábbis a másodperc töredéke alatt szarrá ázom. Fülelek. Nem hallok semmit. Mégiscsak ki kellene mennem, alátenni valamit a sztender alá. Mondjuk azt a deszkadarabot, amit magammal hoztam egy hajdani sátor elől. Nem lesz gond. Mantrázom és elnyom az eső. Hajnalban felriadok. Feltépem a sátrat és máris érkeznek a válogatott szidalmak. Önmagam ellen. FP elkurvult. Lefeküdt, mégpedig a Shovelre. A másodperc töredéke alatt az immár iszapossá ázott területen tapicskolok.

Legutóbb 2013-ban Csehországban nyújtott hasonló látványt, akkor 2 napi non-stop esőzés után borult meg és el. Akkor megúszta, megúsztam. Most nem. Pedig Józanság hozott egy pót-kuplungkart, mert ki tudja…Szétválasztjuk a két motort. Szerencsére a Shovelt nem csapta szét. Lóg a tükröm, lóg a kuplungkar, a kinyílt oldaltáskában rommá áztak az ajándékok, a térkép és amúgy minden. És akkor meglátom okosságom eredményét. Nem, nem a kuplungkar tört le, hiszen most lezártam a motort, így nem tudott elfordulni a kormány, ami által az egész befeszült. Egyszerűen kitört a kar-tartó konzolból egy darab, karral együtt.

Megindul a matek. Ki jön el érte, kinek lehet, ki tudja esetleg megjavítani?

Mindig tök higgadt vagyok, mert tudom, hogy a pasik megoldják. Valahogy érzem, tudom. Most viszont ennek a higgadtságnak nyoma sincs, hiszen ők sem varázslók, és csak az jut eszembe, hogy de jó, hogy ez nem Monenegro-alsóban történt!

Messzire megyek a jutalmazás elől, ehhez ürügyet szolgáltat a beázott sátor berendezésének a bátortalanul elő-elő bujkáló napsütésben való szárítgatása. Aztán elkezdem lopni a távolságot. Közelítek. Hallom mennek a telefonok a viszonylag közelben leledző ismerősöknek, de sajnos senkinek sincs Ironhead kompatibilis konzolja. Megkapjuk egy aluhegesztéssel foglalkozó szaki telefonszámát, ám a cucc spiáter, ezt nem lehet hegeszteni. Aztán észreveszek valamit. A pasi homloka kisimul, tán már agyoncsapni sem akar. Megoldás lesz itten, bárki meglássa!  :-)

Benyúl a csodaszereket rejtő vöröskeresztes oldaltáskámba, kivesz valamit, majd elkezd mászkálni a bontásra váró sörsátor körül. Talál még párat. Gyorskötöző, ráadásul még fekete is, és ami fontos, az erősebbik fajtából. Kitekeri a tükrömet (viszlát külvilág!), a helyén áthúzza a kötözőt, majd a kuplungkaron is, és befeszíti helyére a konzolt. Működik!

Műtét közben Titkos felhívja Zoliékat, akikkel aznap van találkánk 180 km (néha több) távolságra. Megkéri kerüljenek kicsit, egészen pontosan be garázsába, ahol a 3. polcon, a 4. dobozban - amire az van írva alkatrészek hülye csajoknak-, megtalálják annak a konzolnak az ikertestvérét, amit közvetetten sikerült leamortizálnom.

Elindulunk. Minden kuplungolásnál ellenfeszít a tákolmány, ettől moccanatlan, tehát haladunk. Tükröm nincs, így vakmerő vagyok, illetve frászt! Ideges, hogy nem látom Főszerelőm képét a tükörben. Aztán ez az idegesség annyira eltűnik, hogy csak az ezt követő második nap kapja meg FP a számára új, immár színében is harmonizáló konzolját. Több nincs, szóval nem hibázhatok.

Írtam már közvetlenül és rengetegszer utaltam rá, hogy az alázatot, azt sose feledd!

Lehet a segged alatt kilométerek tíz-százezre, kerülhetted meg a földet kétszer, akkor is követhetsz el hibákat. Ez jól sült el.

Mert az öreg motor kreatívvá tesz! :-)

Zsúfolt Balaton-parti kemping. Kora este van, épp készülődünk, hogy gyalogosan eljussunk egy olyan szomj és éholtó helyre, ami kellően távol van a kemping animátorai által keltett rendkívüli esti hangulattól.

Nyolcan, öt motorral, az ivararány fele-fele, életkor átlagban jóval negyven felett. Állunk a motorok mellett beszélgetünk. Ekkor –mint azonnal kiderül- három kékharisnya tolja felénk izomerővel hajtott kerékpárját. Mellettünk egy viszonylagos üres placc, bónuszként fákkal árnyalva. Egyik bárizsnya mellénk érve affektálva megszólal.

„Vademberek közé nem sátrazok” , és sokat sejtetően végigmér minket. Belőlünk kitör a röhej, melyet sátorállítási sztendápjuk csak megfejel, hiszen a három túlsúlyos szupercivilizált lédi számára fél óra is kevés, hogy egyszerű iglujukat felépítsék. Mi már rég őshonos balatoni hekkünket faljuk vademberhez méltón, mikor még mindig kínlódhatnak, de hát a mi segítségünk biztos nem kell.

Hamupipőkéhez hasonlóan éjfél előtt érünk vissza a kempingbe, ahol akkor ér véget Szinti-Margit (tömeg)igényes zenés estje. Kemping szocializáltak vagyunk, ezért tudjuk a sátor fala vékony, így ennek megfelelő hangerővel készülődünk szundikáláshoz.  

Ebben a pillanatban két jól szituált széphajú, társadalom-kompatibilisnek látszó ifjú érkezik szupercivilizáltak sátra mellé. Ott lakoznak. Ott ám, csak valahogy még nem akaródzik lefeküdniük, hiszen hangulatuk tetőfokára hágott a csodálatos nézéstől és járástól, no meg az elfogyasztott alkoholos tartalmú itókáktól, így erőteljes nótázásba, szexuális óhajuk szavakká formálásába fognak. Megint összenevetünk, és  kismaci helyett kőbunkóinkat mellünkre szorítva csendes kuncogással aludni térünk, a sátorban is hallva a tőlünk tisztes távolságra óbégató ifjúság-jókedv szilánkjait.

Reggel a hölgyek, mosolyogva biztató arcunkról félre csapott fejjel, és hanyatt-homlok menekülnek biciklijüket maguk mellett tolva.

Kép forrása: 1bp.blogspot.com

Ahogy már írtam, Ironhead Sporim akksija tisztes munkában töltött négy év után megadta magát. Fogyóeszköz, gondoltuk és különbejáratú szervizesem késlekedés nélkül be is szerezte az utódot. Nem volt olcsó. Aztán kiderült, nem hogy olcsó nem volt, de legalább drága és szar. Az még csak kezdő ujjgyakorlat, hogy a gyönyörű gyári ’75-ös akksitartómba nem fér bele a „szabvány” méretű dög, aminek dobozon feltüntetett körméret adatait nem tudom honnan szerezték, de csak a szerencsén múlott hogy nem égett le a motor mikor zárlatot csinált. Ezt követően az alig egy hetes akksival túrára indulunk. Frászt! Nem indul. Persze előbb jön a pasi duma, hogy biztos megint rosszul csinálok valamit, majd az immár szokásos: kiderül, hogy az egy hetes horror árú akkumulátorban 4, azaz négy amper van!

Akksi ki és gyors menet a garanciával felvérteződve a kereskedőhöz. Ott hümmögés, orr alatt dörmögés, hogy majd bevizsgáljuk, itt kell hagyni, aztán ha jogos, akkor jön az új. Hajtépés, mivel a szín már amúgy is erősen őszes, és gyengének bizonyuló próbálkozás, hogy mi most indulnánk… hát akkor kell venni még egyet, mert a vizsgálatot ki kell várni. A történethez hozzátartozik, hogy sosem áruljuk el mibe kell -itt sem- mert tapasztalat szerint az valahogy mindig dob az áron.

Szóval ha most indulni akarok, akkor még egy?! Aha, itt biztos nem, és irány egy másik akksi bolt. Még egy új. Már hányadik is?! Betesszük, minden OK indulhatunk. Tankolás. Örömködő telefon, valóban hibás az akkumulátor kicserélik. Anyád! Akkor most van egy pót akksi…A túra frankón alakul, ám egyik napon a Somogy megyei kistelepülés apró kútján a Shovel dönt úgy induláskor hogy ő marad. Meg sem nyikkan. Miért is? Mert az egyéves akkunak leszakadt egy cellája, és nulla amper vigyorog a kijelzőn. 30 ember ne várjon ránk, ezért arcizomrándulásban szenvedő pasi int a többieknek menjenek tovább, majd lesz valami. Tanakodunk. Pünkösdi hosszú hétvége szombatja, lassan ¾ 12.  Ha bezárnak, akkor legközelebb kedden lesz akkumulátor. Kutas igyekszik segíteni, így okos telefonján kikeresi nekünk a szomszédos nagyközség márkakereskedésének telefonszámát, mondván ez jut eszébe, ez van legközelebb. Hívjuk, hogy mi a helyzet, várna ugyan meg valamelyikünket annak ellenére hogy kábé 12 után 10 perccel érünk. Hölgyemény kérdez. Legfontosabb kérdése milyen motorba kell. Pasi mondja a szükséges akku paramétereit, de őt csak a motor, és annak bizonyos számadatai érdeklik. Pasi közli a motor márkáját, erre a nő:12-kor bezárok és legközelebb kedd reggel tudok önnek segíteni. Tudja hogy ott állsz az út szélén, tudja hogy gáz van, de ha –vásárlással együtt 20 perccel később tud bemenni a tuskóba, akkor gáz van! Pasi iróniával, ámde édesanyjába elküldés nélkül köszöni meg hatalmas segítségét. Áronnak -aki közben visszafordult kettőnkhöz hátha mégis jól jön a segítség-, eszébe jut, van egy vezetéke. Egy sima vezeték. Ezt kettévágják, ő odatartja FP. akkujához, testhez, én a Shovelhez, pasi pedig rúg. Éljen! A kőkori bikázás működik. Menjünk! Elhaladunk a Bajnok üzlete előtt, egy ujjal köszönünk, bár ez csak nekünk lefojtó szelep, hiszen a néni már biztos nagyon fontos dolgát intézi, így nem láthatja megnyilvánuló szimpátiánkat. Tudjuk hogy a többiek a Balatonnál várnak minket és a másik lábadozó (fékjétől megszabadult) motort. Keszthelynél járunk, mikor pasinak felrémlik, van erre egy robogó bolt, hátha még nyitva van. Kihajtunk a körforgalomból és azonnal megjelenik balunkon egy MOTORSZERVIZ! Lestoppolunk. Jól megnéznek minket. Ember bemegy, előadja mi a helyzet, és ugyan valamelyik ledobottat nem vehetné-e meg potom pénzért. A szervizben lévő kb. 5 ember egyként tárja szét karját hogy nincs akksijuk, és cseppet sem zavarja őket, hogy a fal mellett garmadában sorakoznak. Éljen a motoros összetartás meg az összes faszom közhely! Abban a pillanatban meglátjuk vele szemben a hatalmas UNIX boltot. 5 perc múlva délután egy. Áron sovány malacvágtába kezd és beront a boltba. Közben odaérünk mi is. Pasik be, majd pár perc múlva mosolyogva ki. Igaz már zárnak, de mikor megtudják mi a helyzet, keresni kezdik a készlet adatbázisban. Van akksi! Mármint amilyen nekünk kell. Fizetünk, az időt nem akarjuk húzni, hiszen még fel kell tölteni, így bikázásokkal eljutunk a többiekhez. Egy hét alatt három akkumulátor. Kicsit sok a jóból.

Elhiszem hogy fogyasztói társadalom meg ilyenek, de azért ennyire ne legyen már köpve a minőségre!

Ja, és a csere akkumulátort feltöltve adják kedden. Szóval van a polcon egy feltöltött akksi ami épp addigra fog ugyanott tönkre menni, mire a használatban lévő. Nesztek, tervezett elévülés! Persze mondhatod meg kell venni a gyárit hetvenért. Ezzel egy probléma van.

Már a gyári, a drága sem garancia a minőségre. :(

Hogy ne legyen elég a jóból, még ugyanekkor csúszásokkal jelzi első gumim –mentségére legyen szólva ő megszolgálta kilométerjét - hogy cserét óhajt. Azonnal! A francba, milyen könnyen lennék ha nem használnám, se akksi, se gumi, se olaj… csak fotók az udvaron. :) 

Sajnos az új „kompatibilis” fesszab sem fért bele a gyönyörű eredeti tartójába. :(

Gyengébb szövegértésűek kedvéért, mert volt már ebből "probléma" .  :D

A történet kettő motorkerékpárról szól. Egy Ironheadről és egy Shovelheadről, a fotón pedig az Ironhead látható.

Szolgálati Közlemény Kedves Olvasóim! :)

Ciki, nem ciki, most bukkantam rá véletlenül egy május 20.-i (!) üzenetre, mely a blog technikai részével kapcsolatos. Szerettem volna rá reagálni, de egyrészt a megadott e-mail cím mára inaktívvá vált, másrészt mások is jelezték már a problémát, így gondoltam közhírré teszem:

 Válaszom:

Sajnos többen is jelezték már hogy nagyon aprók a betűk. Próbáltam változtatni a betűméreten, ám mivel ez a sablon már idejétmúlt (mint én :) ) nem engedi, csak ha teljesen megváltoztatom a megjelenést egy másik stílusra. Nézegettem a lehetőségeket, és igazából egyik sem tetszett. De nem adom fel, hiszen a blog üzemeltetői folyton frissítenek, újítanak, és ha kicsit több időm lesz erre a célra, akkor keresek valamit aminek a külalakja és az elrendezése is tetszik a betűméret mellett.

Köszönöm a visszajelzést!

Üdvözlettel:
Loren Kriszta

Egy egész napra egyedül maradtam. A vasárnapi motorozást nem túlságosan kedvelem, meg amúgy is… bármilyen hihetetlen, társas lény vagyok. Egyedül nem szeretek motorozni… sem. Mint mindig, így persze most is óhatatlanul agyalok. Továbbszövöm azokat a gondolatokat, melyekről olyan sokat beszélünk, és amiknek jó részét már kiírtam magamból.

Kiírtam, de továbbra sem hagynak nyugodni, így menekülök. Menekülök például a ma motorosa, vagy inkább mocisa elől. Pedig isten úgyse próbálkozom! Rengeteget dolgozom rajta és magamon. Nem megy. Ez van. Ez az egyik korlát. Korlát, amit magam állítok magam elé, de vannak korlátok, amiket a motor, a motorozás, mint éltető elem állít elém és választásommal persze megint csak én.

Tehát egyik korlát, hogy finnyás vagyok. Be-be próbálkozunk egy-egy rendezvénnyel, társasággal, ám magas a korlát, a léc, hívd bárhogy.

De igazából nem ezért kezdtem el pötyögni, ez csak amolyan előétel, hogy még legyintve elhúzhass. 

 Az igazi téma az a korlát, amit a motorozás állít elém. Igen, bármilyen hihetetlen, de ez van. Gondolj bele! Mennyi hely van a világon, ahova jó lenne eljutni, és ami sok-sok ezer kilométernyire van. No és? Kérdezed. Felpattansz a last minute járatokra és azonnal ott vagy fillérekből. Pár fotó és máris fasza minden, mehet a pipa, ez is megvolt.

Persze ha ez ilyen egyszerű lenne! :) Nem. Bármi is legyen, számomra egyetlen kitétel van. MOTORRAL. És itt a korlát. Vegyük például régi álmomat, Portugáliát, annak is a sziklás, sikátoros nyugati végét. 3000 km. Oda. Repülővel pár óra. No de motorral? Napok. Hetek? :) Mert a motor milyenségével jön a következő korlát, amit persze mi magunk, azaz jelen esetben én állítottam magam elé. Harli és azon túl is öreg harli. És spori. Szóval nem egy fotel-motel Electra Glide, amivel fel arra pályára, ahonnan 10-12 órai monoton motorozás után gerincfájdalom, valamint csuklózsibbadás nélkül  lehajtasz. Nem. Közel ötven éves, shaker, hasizsír-lerázó, segglaposító Ironhead. Ez kell nekem, ráadásul kis tank, ami miatt 100-120 kilométerenként meg kell állni. Épp a megfelelő távolság. Mindehhez jön a következő korlát, hogy útközben amit lehet meg akarsz nézni, ízlelni, fel akarsz fedezni.  Ez nem megy hipp-hopp. Ez is idő. Mivel –sokak által- ma már eléggé el nem ítélhető módon a munkámból élek, nem tehetem meg, hogy hónapokra kivonjam magam a forgalomból. Nem tehetem, mert felelős vagyok azokért az emberekért, akik hozzám fordulnak, nem tehetem meg, mert nem vagyok krőzus. Így a korlát, egyhuzamban max. 2 hét és az időtartamba mellékutakon, szerpentineken beleférő 4-5 ezer km. Könnyű kiszámolni ebbe mekkora kör fér bele. Litvánia lettországi sarka fent északon, a Kur földnyelv Fehéroroszországnál, Szozopol, Montenegro-Albánia határ a Shkodra tónál. Tán ezek voltak a legmesszebbi pontok. Tudom hogy van messzebb, de élményben, tapasztalatban soha nem pótolná egy társasutazás, egy klímás kocsiból való bámulás, vagy bármilyen más, másoktól függő alternatíva.

Következő korlát a szállás. Egyvalamiben bízom. Magamban. Tehát felejtsd el a motelt, apartmant, a couchsurfing-et . A fene megesz, és vagy egész éjjel az ablakban állok a motort vizslatva, vagy tolvaj mocskos kezek víziójától álmatlanul forgolódom. Marad a sátor, ahol az éhes róka osonását is meghallod, nemhogy -a titkos házi biztonsági eszközökről nem tudván- hozzányúláskor nagy robajjal azonnal pofára eső retket.

Persze, mondhatod irány a repülő, majd ott motorbérlés. Ugye te is tudod, hogy az nem ugyanaz? Ez nálam kábé az utánfutós kategóriát veri. Nyilván a kontinensről beszélek, és nem pl. Ausztráliáról (hosszú ideig itt akartam élni). Ott viszont erősen segítenek az anyagiak átgondolni az óhajt.

Tervek azért vannak. Hiszen ahogy „ örökké nem eshet ”, úgy egyszer a nyakamba fog szakadni egy rakás szabadidő is.

A fentieket leírva erősen úgy tűnik korlátolt vagyok. :) Nem baj. Ez maradjon is így. Ennyi korlát belefér.

Kihagytam valamit? Segíts! ;)

Kép forrása: https://ukfrancebikers.com

Hol lesz a legközelebb valami jó buli? Merre mentek? Teszi fel a kérdést a velem szemben ülő. Lakeside. Felelem magától értetődően, majd rájövök ő ebből semmit nem ért, hiszen azon kevesek közé tartozik akik Lakside szüzek…még. ;) Azmiaz? Kérdez újból, érdeklődve, hiszen tudja nálunk magas a léc, válogatunk rendesen, finnyásan.  Huuu basszus! Akkor most röviden, ahogy a szusszanásnyi pihenő engedi, megpróbálom elmondani.

Dög meleg van igaz? Jobb lenne most a vízparton? No, a Lakeside Weekend épp ott van, az agárdi vízparti Park kempingben. Igen, hamarost, pontosan július 6.-tól, azaz csütörtöktől egészen hétfő délig. Igen, ez nem ér véget szombat hajnalban, hogy félkómásan motorozz, autózz haza délelőtt. Vasárnap este a levezetésé, a pörgés lassításáé, a közös jammelésé. Ja, hogy mit is kell levezetni? Szóval ott tartottunk, hogy vízpart, kemping. Igen, sátor. Mi szeretjük. Könnyű korán ébredni. ;) , épp ezért minden évben megfogadom, úszom a hajnali tóban. Ki tudja, talán idén végre sikerül. :) Nem szereted a sátrat és a közös zuhanyt? Nem baj! Vannak faházak, de siess, mert kapósak! Hiszen a pin up lányok, szívesebben alszanak ágyban, és jönnek elő teljes harci díszben a lakból, mint hogy avatatlan szemek nézzék, miképp készülnek a csodacsajok, akiknek nincs szüksége megmérettetésre, hiszen valahol, valakinél már nyertek! Nincs cuccod? Úgy érzed nincs egy göncöd, amit felvegyél? Ó semmi gond, hiszen tudsz venni ruhát, kiegészítőket, ajándéktárgyakat, sőt, fodrász is van, igaz nem Gedeon bácsi, de olyan rockabilly frizurát rittyent a fejedre, hogy az otthoni fodrászod vért izzad, mire megpróbálja elkészíteni neked újból, mert annyira bejön. Mondjuk én esténként egy sima póló-farmer kombóban nyomom, szóval nem létszükséglet. Kutyát sem érdekli, nem vagy alulöltözött, egyszerűen mindenki jól érzi magát. No, onnan kanyarodtam el, hogy levezetés. Kell az! Hiszen már csütörtök este elkezdjük a bulit. Ja! A lényeg majdnem lemaradt, de máris megemelkedett a pulzusszámom, elég csak beszélnem róla! Ez nem egy Beach (vagy bitch) fesztivál, de nem is falunap, amihez asszisztálsz, mint ingyen műsorszám! Ez az ’50-es, ’60-as évek zenéjét, járműveit, életstílusát, arcait összegyűjtő hatalmas buli. Nem, nem Aradszky László. :)  De nem is a később kialakult szájkó, azaz psychobilly. Ez a lágyabb vonal. Aha, itt van gyakorlatilag mindenki, aki ebben a műfajban bármit is letett már az asztalra, vagy ígéretesnek tűnik, hiszen idén is közel húsz zenekar játszik. Igen, persze, bemutatkoznak kevéssé ismert csapatok is. Emlékszem mikor pár éve ifjú titánunk szégyenlősen felkéredzkedett a színpadra. Felengedték, persze. Ez természetes. Miért ne tennék? Nem irigyek, lehet próbálkozni, hiszen finnyás ez a közösség, csak a minőség marad fent hosszú évek elteltével is a rostán, a többi eltűnik a divat süllyesztőjében.

Ez már a 24. lesz. Igen, tudom. Ez a mai, mutatni kell és percenként változó arcát mutató világban őrületes szám, de Cactus a Prison Bandből 2017-ben már huszonnegyedszer szervezi meg a Lakeside Rock and roll Weekendet. Engem a 13.-on fertőzött meg. Várom már mint a Karácsonyt! :)

24.Nem, ez nem az a 24, itt nem Kiefer Sutherland akarja megváltani a világot. Ide mi megyünk, és ha akarsz te is, mert jó buli, de semmiképp sem azért, mert úgymond divat a retró. Hiszen ez nem retró, ezek emlékek, ez a máig életben tartott, lüktető rockabilly kultúra. Életben maradt, hiszen az érték mindig divatban marad, mert csak az egyéniségeket igyekszik majmolni, és divattá degradálni a plebsz.

24.Szerencsére nem csupán 24 óra, hanem annál jóval több. Négy egész éjszaka, amit végigtáncolhatsz, négy egész nap, mikor bálnát játszhatsz a Velencei tóban, bámulhatod a jobbnál jobb amerikai kocsikat a ’40-es, ’50-es évektől. A büfék sokasága mellett tömheted az izgalmas húsgolyókat, a klasszikus hamburgert, limonádéval, turmixszal kísérelheted meg ép elméd és emlékezeted megőrzését legalább az esti koncertekig. Éjszakára pedig ott a koktélbusz, kínálatában a megunhatatlan mojirtó (gyk.: mojito), blue hawaii, és társai, amitől, alattomosan és észrevétlenül fut ki lábadból az erő és vonz a gravitáció, de még akkor is „volna rá igény”. :) A hivatalos koncertáradat után hajnalig tartó spontán, ámde már elmaradhatatlan jammelés a sátraknál vagy a büfé asztalnál. Hidd el, az legalább olyan őrületes, mint a másik két színpad. Mert két színpad van. Egy klasszikus, a nagy, és a vízparti. Én szeretem, mert a vízből tudom nézni hedonista NDK nyugdíjas módjára a kora délutáni koncerteket. No meg a vízi táncversenyt. Szombaton az is van. Hogy mi az? A térdig érő vízben rokiznak a párok. Nem láttál ilyen még mi?! Gondoltam! Nyugi, nem engem fogsz, ettől az élménytől megkíméllek, nálam jóval ügyesebbek lesznek. Nem! Itt nem fitnesz lédik vannak, nyugi, hanem hús vér nők. Vetkőzz nyugodtan bikinire. Kocsik? Persze! Rengeteg amerikai cirkáló, illetve platós kisteher, sportkocsi. Buick-ok, Cadillac-ek, Mustang-ok. Motorok is vannak persze. Újak is, régiek is. Igen, a régiek zömmel abból a korszakból. Van, aki szereti ha bámulják, és vannak akik nem. Észre fogod venni ki kicsoda. :)

Gyereket is hoznál? Nyugodtan. Van "játszóház" felnőtteknek, gyerekeknek. Nem csak ők szórakoznak jól, hanem mi is, akik kívülről nézzük őket. Csocsó, lábtengó, szappanos vízen csúszás, meg még ezer dolog.

Éjszaka a jammelés mellett krúzolás fel s alá a hatalmas cirkálókkal, gumifüstölés, szép lányok autókáztatása, a bámuló tömeg közepette.

Biztos kihagytam egy csomó mindent, de nem lehet elmondani. Gyertek el! Mi is ott leszünk, és ki tudja…lehet hogy valamelyik este még én is nőnek öltözöm és felveszem az eddig mindössze kétszer használt TICCI, kopteres fűzőmet?!  :)

Szolgálati közlemény a törölgető kápónak: A VIDEÓ SAJÁT!

Szóval volt ez a Drink’N’Ride. Erről akartam írni, mert megér annyit. Aztán ültem, ültem és vagy nem jött semmi, vagy olyan, amit nem engedek ki a billentyűzetemből.

Hogy’ a bánatba’ írjak meg valamit, ami egész egyszerűen évtizedeket repített vissza?! Mikor senkit nem érdekelt japánnal vagy-e vagy harlival, szőke vagy-e illetve barna, rockabillysre veszed a figurát vagy öreg rockerre. Ha paraszt vagy úgyis kiesel. Nem a motorodon fog múlni. Leírhatatlan milyen érzés mikor 30, zömében saját kezűleg épített motor együtt motorozik. Nincs jaszkarizás, világbéke integetés a spontán összeverődött nézelődőknek, mert rohadtul nem érdekel, ki néz, ki nem, és miért. Mert nem az ő kedvükért csinálod. Mert még a full privát is leveszi azonnal ez valami más. Ez nem a búcsús felvonulás, de nem is a szigor. Ez a közel negyven hülye, egész egyszerűen jól érzi magát. Ennyi. Ennyi? A francokat! Ennél sokkal több. Megint beröppent annak az esélye, hogy van remény. Hogy mégiscsak vannak hozzád hasonlatosak. Mivel zömük piszok módon fiatalabb mint te, ott a tovább viszik a lángot megnyugtató érzése, mindenféle csepegő pátosz nélkül. Vadkempingezés, a maga romantikájával, éjszakai, bokrosban landolás. Közeli ásatási hely fellelése utáni fantázia elszabadulás és horror történet kiagyalása, sámánbot lelése, és vándoroltatása, ivás, evés, ivás, ugratás, ivás, ponyvás alvás… szerintem az egy négyzetméterre eső Ironhead sporik száma magasabb, mint az ugyanekkor megrendezett Superrallyn. Nyálcsorgatás már csupán a motorok láttán. Beszélgetések, hatalmas poénok. Önmagamhoz képest hihetetlen módon barátkozom, dumálok. Cinizmusom valahol ott bent, a Mecsek térerő nélküli mélyében elveszik, hogy csak kívülről jövő ingerek hatására térjen olykor-olykor egy villanásnyira elő. Pedig voltak fenntartásaim. Nem kevés. Úgy terveztük, ha gáz a helyzet, akkor Keszthelynél eltűnünk. Maradtunk, pedig akkumulátor gebasz miatt megtehettük volna. Kiderült mégis tud tempósan együtt mozogni, haladni 30 motor, anélkül hogy fenntartanánk a forgalmat. Persze hülyék mindig vannak. Jut is mindennapra egy. Opeles, BMWs, buszos. Széles a skála. Ez van. És hogy mi van még? Jókedv, az egészen hamar túllépés. Van persze kisebb-nagyobb szerelés is. Belefér, hiszen a motorok átlagéletkora bőven a nagykorúság felett van, sőt…

Mindenki figyel mindenkire, ha valakinél baj van, a többiek továbbhaladnak a megbeszélt pontnál bevárnak, míg páran a segítségre szorulóval maradnak. Mint velünk Ájron, mikor az egyik benzinkútnál a shovel egy éves akksija valószínűleg cella leszakadás miatt behalt. Először próbálunk másikat szerezni, majd bebikázzuk és megyünk tovább. Nincs dráma. Ahogy koncert és egyéb más nyalánkság sincs. Biztos láttál már a neten keringő videókat „szabadcsapatokról” akik csak mennek, megállnak, jól érzik magukat és mennek tovább. Igen, egykor ez volt az alap, de látod hogy ma is lehet! Csak rajtad múlik!

Ahogy ez a túra Bencén. Bencén, aki az egészet szervezte, koordinálta. Én, a fő fikagép nem bántam meg hogy elmentem. Egy dolgot bántam volna… ha kihagyom.

A fotók egy része saját, más része a többi résztvevőtől kölcsönzött, ahogy az egyik videó is.

Tudod milyen az, mikor ha törik, ha szakad, akkor is motorozni fogsz. Persze ha attól könnyebb, lehet ehhez ideológiát, programot kreálni. :-) Május első hétvégéjén ez az ürügy a Grab the Flag sorozat ostffyasszonyfai futama volt. Erre a happeningre lassan 15 éve járunk, írtam is róla jó párszor , és még mindig inkább a szombati napot kultiváljuk, annak ellenére hogy ezen a napon csak edzések vannak. Így tehát szombat délelőtt jól belángosozva, bebolhapicozva kitoltuk a retteneteket. Vérmes reményeink nincsenek, révén már 1982 azaz évjárat ami képviseltetheti magát a futamokon. Szóval indulás. Szolidáris vagyok, így mindig megvárom, míg a csakis kickstarttal, azaz berúgóval rendelkező Shovel már jár, csak ezt követően indítom jányos önindítóval rendelkező Ironheadem. Indítok. Kerreg. Baszki, múlt héten még elindult! Nomégegyszer! Kerreg. Megint az önindító gomb szívat? Szerintem pasi is ezt hiszi, mert odalép, és idegből rögvest berúgja. Én fagyott aggyal memorizálok, és beugrik. A múltkor közvetlenül indulás előtt lett a töltőről levéve! Mit csinál ilyenkor egy normális ember?  Igen. Sisak, kabát le és töltő. Nem. Mi akkor is MOST megyünk motorozni! Ok, menjünk, és remélem, csak tölt valamit az előttünk álló horrorisztikus távolságú :-)  70 km-en.

Leérünk. Hááát újabb szomorú konstatálása annak, hogy már ide sem kell többé jönni. A régi szép gótikák épp csak mutatóban, és külön szakosztályok vannak már a japánoknak. Biztos szép, meg technikailag über, csak minket rohadtul nem érdekel. Látványosan megnőtt az olasz gépek létszáma is. Ilyen-olyan Guzzik, Ducatik, Moto Morinik, Laverdák stb. A klasszikus, keresett csapatok és motorok (Ariel, Violent Violetta azaz egy JAP blokkos masina, Indian, Rudge, Aermacchi, VL, Velocette,  stb.) közül már csak néhány tartja magát. Csalódás. Közben haverral, ismerősökkel futunk össze, némi traccs, közös „értékelése” egy baromnak, akit kielégít, hogy retro Kawasakiját a tank, és egyéb matricák miatt BSA A7-nek nézi az avatatlan szem (odébb pár méterrel egy magát felvállaló, Kawasaki felirattal) csakúgy, mint régiségnek a replikákat. Triumphok és Royal Enfieldek ezek, osztrák rendszámmal, trendi hipster tulajokkal. No, ehelyett inkább motorozzunk! Indulás. Krrr, Krrr. Már csak egy dologban bízom, hogy csupán az akksi lesz az, és nem az önindító, mert elnézve a fantasztikumot verő e-bay-es Ironhead alkatrész árakat, az őszi Veteramaig rugdoshatom FP.-t. Persze hol állunk?! A Ring étteremnél (a gokartosok elfoglalták a jó kis lapulós helyünket). Kukkkoldaaa!!! Hát akkor égjünk egyet! Hiszen a motorparkból ítélve nem vérbeli veteránosok ücsörögnek a teraszon. Rátolok egyet a pedálja a holtpontig, majd megrúgom izomból. Igeeen! Baszki, a kukkolda ellenére azonnal indul a csökönyös vénlány. Az előbb még nyakam behúztam, most megdicsőülök. Igyekszem lazának tűnni, mintha ez mindennapos lenne, bár erősen sejtem csak mákom volt. Hazafelé azonban tankolni kell. A kúttól nem messze, az egyszámjegyű főúton rendőrautó áll (mér?), az út szélén. Elhaladunk mellette, és látótávolságon kívül be a kútra. Tankolás. Az előbbi sikertől felvértezve rúgom a motort…még nem az árokba. Hatalmas, fülsüketítő durranás, mely hangját felerősíti a kút fedettsége. Pisztolylövés, de lehet hogy ágyú. Röhögünk. Aztán már nem annyira, hiszen már meg sem nyekken. Félretolom. Abban a pillanatban begördül a zsarumobil, mellénk áll. A „lövésre” jöttek. Vizslatja a lehetséges bűnelkövetőt, de nem szól semmit. FP átérzi a pillanat súlyosságát, hiszen eztán pasi első lemondó rúgására indul. Yardék figyelő szemétől övezve benzinkútrabló gépemmel elindulunk hazafelé. 

-----------------

Otthon aztán kiderül, tegyem össze két kiskezem, mert a garanciajegy szerint 2013. májusi az akksim, és az első gázfröccsre leszalad a mutató 4 amperre. 

 Bocs a szenzációhajhász bulvárcímért. Egyszerűen kíváncsi vagyok. ;-)

Cserébe itt van nektek pár GTF fotó, bár szerintem már mindegyik motor szerepelt korábban.

Valahogy nem megy nekünk ez az öregedés. Mármint ami illő lenne. Azaz otthon a seggen, és csak sátoros ünnepek alkalmával elmenni valami kényszeredett „bulira”.

Mindezzel együtt sajnos ilyen-olyan okok miatt egyre nehezebb összerántani a megszokott csapatot, hiszen szét vagyunk szóródva az országban. Azaz inkább mi vagyunk ahhoz messze, hogy csak úgy összeüljünk minden szabad percben . Magas a léc ha ismerkedésről van szó, a barátság pedig valami kozmikus távolságokban keresendő nálunk. Ennek híre is van már, hiszen többen jelezték hozzánk bejutni nehezebb, mint egy klub tagjai közé. Jöhetsz velünk párszor, de attól még nem tartozol közénk, és elég egyetlen baki hogy behozhatatlan távolságra kerülj. Ez van. Ennek ellenére olykor elcsábulunk és megpróbálunk nyitni. A nyugati végen kettőnk közül pasi a kommunikációs menedzser én vagyok az ecet, a csendben figyelő. No, ez a kommunikációs menedzser nemrégiben egy nyári motoros felhangú buli infójával jött haza. Tetszett neki a helyszín, a zene sem tűnik rossznak, észvesztő közel van, hátha…Megbeszéltük ha úgy adódik elmegyünk, hiszen praktikus okokból nem árt ha nyitunk kicsit a környékünkön is. De azért biztos ami biztos, leültem a kémegység elé és kutakodni kezdtem. Nem volt nehéz. Azonnal kiköpte a közösségi oldal a programot, a szervezőt és a korábbi alkalmakon készült képeket. Néztük, néztük a fotókat…

Nem igazán megy nekünk ez a nyitás dolog azt hiszem. :)

Nagy játékos az élet. Előző postom -mely után megint egyel kevesebb lett a blog követője :) - arról szólt, hogy mennyi embert, mennyi ismerőst köszönhetünk ezeknek a fránya vénlányoknak (gy.k.: motorjainknak), és hogy a racionalitást és az úgynevezett józan észt félredobva szeljük át olykor ezt a kicsinyre zsugorodott országot egy-egy alkatrészért, értékesnek tűnő ismeretségért. Ebben az esetben persze az értékes nem pénzben kifejezhető kufár mértékegység. No, akár a fenti írás illusztrációja is lehetne az alábbi történet.

Ember ül a tudatmódosító gép előtt és bütü ujjaival pötyög. A mára az összes valódi konkurens versenytársát bekebelező adásvételi portál kínálatát szemezgeti. Hopp! Megakad a szeme egy portékán. Nézegeti, nézegeti, a tőlünk 350 kilométerre kínált alkatrészt. Eladó Nagy Béla. Hmm. Fene tudja ki az, felhívja. Helló, Attila vagyok, érdeklődnék a …. kezdi a szokásos mantrát, teszi fel kérdését. Hallom a vonal végén a kimért válaszokat. Ám a harmadik mondatot követően hangos nyerítés, majd a „Te vagy az Lidérc?”, örömteli rácsodálkozó mondat után végeláthatatlan beszélgetés veszi kezdetét, ahol már rég nem az eladni kívánt cucc a téma. A hallottakból és a helyszínből én is gyorsan összerakom ki székel a vonal másik végén.

Már megint kiderült milyen kicsi a világ! De hogy Nagy Béla?! Hmm a fene gondolta volna hogy Lidércnek ez böcsületes, anyakönyvezett neve. :)

Ahogy szerintem ő sem tudta pasiét.

S vajon hány olyan haver, ismerős van még, akinek nem tudjuk évtizedek elteltével sem a valódi nevét? Számít? Fontos? A fontos hogy ott a vonal végén egy olyan hang szól hozzád, akivel jó beszélgetni, akit jó érzés ismerni.

A nevek kitaláltak, a történet nem. Múlt pénteken kirándultunk egyet. ;)

Kép forrása: etsystatic.com

Szinte naponta kapom a blog ötleteket barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, ma azonban már csak ritkán lesz belőle post. Nem a téma miatt, az szinte minden esetben az én csőrömet is piszkálja… csak egyszerűen belefáradtam. Tompulva észlelem, hogy korunk motorosa állandó kényszert érez a napi kilométerek megtételének közlésére, hogy ezrével jönnek a tavaszi motorindítási procedúrák, hogy ma már mindenki híró, azaz legalábbis " Motoros Zorro”, aki „önzetlenül” tesz a népért, rokonszenvének eléréséért, csak itt persze korántsem névtelenül, hanem szép nagy PR-ral, mely olykor sokkal többet mutat, mint a valóság. Hogy ma „motoros” kifejezéssel mindent el lehet adni, hiszen hol van már a jóléti társadalom ellen lázadó motoros?! Nem! Ma a motoros egy kereskedelmi szegmens lett. Így van már motoros társkereső, motoros divat, motoros menü, motoros szépségverseny, motoros szavazás és még ki tudja mi minden (motoros valóságshow-t tudom még ajánlani az illetékeseknek, természetesen műmájerekkel, mert az képernyőképes és azt adja, amire a plebsz kíváncsi).

Szinte teljesen ellepik az üzenőfalakat az idióta, és legtöbb esetben klasszik bikerekkel illusztrált virtuális falvédők, melyek szövegétől a képen ábrázolt addig húzná a gázt, míg az üzemanyag ki nem fogy, csak hogy minél messzebbre kerülhessen ezektől a média-szocializált birkáktól. Szép lassan kikapcsoljuk a számítógépet, ahogy tettük azt a tévével, és csak ritka alkalmakkor, célzottan vetünk rá pillantást. Hiszen ezek a –mi értékrendünk szerint – baromságok olyanok, mint a filmklasszikus idézete. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas.

S hogy miért érzem egyre többször hogy eddig és nem tovább? Mert már nem látom ezeknek az ironikus soroknak az értelmét. Azért indítottam ezt a blogot, hogy megosszam divatjamúlt gondolataimat. A hozzám hasonlókhoz akartam szólni, de titkon ott bujkált bennem, talán hozzájárulhatok hogy kicsit maradjon még a régi értékekből, hogy lássák valójában milyenek vagyunk, ha már a külsőségeinket igyekeznek lemásolni. Persze kár lenne tagadni én is jobban éreztem magam az írástól, a kiírástól. Aztán egyre több postnak induló véset maradt a merevlemezen, megosztatlanul. Miért? Mert neked, akivel egyet gondolunk, nem kell magyarázni, a többi pedig úgysem érti. Nemhogy a mögöttes tartalmat, hanem még a sorokat, az egymás mellé írt betűket sem tudja értelmezni. Sok esetben minimum hazugságnak, túlzásnak ítélik az itt leírtakat, úgy a gondolatokat, mint a túrákat, élményeket.

S hogy erre mi döbbentett rá? Egy kábé négy hetes történet.

Barátunk hirdetett pár alkatrészt. Használtakat, ezeréveseket. Te és én, mi tudjuk ez sok esetben mannheimi börzét, e-bay-t, csere-berét jelent, és nem feltétlenül „E” betűt, számlát, és adattáblát, gyártási időt, szállítólevél számot. Tudjuk és elfogadjuk. Az ár is ehhez idomul. Naivan feltolod hirdetésed, aztán hamar beesik az a prototípus, aki miatt mi már nem hirdetünk. Úgy ítéljük meg jó helyen van az a cucc a polcon a garázsban, előbb-utóbb csak szüksége lesz rá egy hasonszőrűnek. Szóval emberünk jött és kérdezett. Katalógusnyit. Egyértelmű volt nem lesz vásárló, hiszen neki a szalonra és az általa nyújtott háttérre van szüksége. - Írhatnám biztonságnak is, de nem teszem, mert egy motoros barátban jobban megbízom, mint egy kereskedőben-. És itt robbant a bomba. Jött az adok-kapok. Nálam a biztosítékot a „megérett a világ a pusztulásra” duma csapta ki. Egyértelmű volt a magasabbrendűség éreztetése, a hozzánk hasonló kivesződésének óhaja. Utálom ezt a mondatot. Főleg mikor olyantól hangzik el, aki ezt a világot a legvégsőkig kiszolgálja. Neked nem kell leírnom hogy mivel, ő pedig úgysem fogja érteni. Nagyon régóta nem reagálok az ilyen megnyilvánulásokra, de most egy barátunkat és vele szimbolikusan a „mi fajtánkat” ócsárolta ez a „magasabbrendű”. Ezért hát egyszerűen leírtam a fotókon amúgy hozzánk hasonlatosnak tűnő, ámde hozzászólása alapján mindezt csupán jól megkomponált külsőségekben elsajátító túlóvott, mindig mindenre garanciát váró, komfortzónában tapicskoló jóember kifakadására hogy öreg, mi ezt nem így intézzük! Igen utazunk egy-egy alkatrészért, lehet, hogy potyára, hiszen nem tudjuk mi vár, de ott az ismerkedés lehetősége, mert mindez korántsem puszta üzlet számunkra, hanem ennél jóval több! Megszámolni nem tudom mennyi ismeretség és egy közel húsz éves barátság köszönhető egy-egy ilyen útnak, ami épp emiatt sosem bizonyult ráfizetésnek. Hogy milyen választ kaptam rá? Simán le lettem hazugozva bicskanyitogató nagyarcú dumával. Igen a kis „világpusztító” - és a hozzá hasonlatosak-, akinek halvány sejtése sincs milyen ez az élet, nem hiszi. Nem hiszi, hiszen megszokta, hogy csak úgy röpködnek a nagy szavak, közhelyek, tömegével készülnek a régi ikonikus fotók alapján megkomponált beállított, „újragondolt” képek. No és persze a történetek, ami a mi életünk, amit a mi életünkről koppintott az ipar, és az exhibicionizmus. Aztán megkoreografált emberünk mikor találkozik egy ilyennel, azt lehazugozza. Szép.

Hát ezért nincs köztünk összhang, ezért nem fogja sosem érteni amiket ide véstem, és ezért hiszi túlzásnak amit a túrákról írok. Hiszen ő is motorozott már esőben! Ne adj isten 10 fokban. Aha, utána pedig hazament a puha ágyikójába, vagy motelbe. Nem a párás, hideg sátorba, hogy aztán reggel kezdődjön elölről a ma már biztos jobb idő lesz reményével, ami remény a tizedik napon fogy el. Mikoris elkeseredetten hajítod ki bakancsod a júniusi 11 fokba és esőbe. De persze indulsz tovább, mert tudod télen ez az élmény fog éltetni. Nem hiszi, mert soha nem tapasztalta, hogy ezekkel a fél évszázados ipari hulladékokkal neki lehet vágni servi car és aranymaster nélkül kilométer ezreknek, az ismeretlennek. Nem hiszi, hogy nem kellenek súlyos pénzek egy-egy ilyen túrához. Mikor írja, hogy „csak” 45 euró volt egy éjszakára a szállás, én gyors fejszámolást végzek és rájövök, ennyiből öt napig alszom a motoromat mellettem tudva egy kempingben, míg a fennmaradó pénzt benzinre, vagy tradicionális kajára költöm a helyi kiskocsmában. Tehát üzenek a kispénzű, régi motorral járóknak ne maradj otthon! Menj! Menj, mert nem kell egy olajipari vállalat éves büdzséje egy 4-5 ezres túrához sem. Menj, nézd meg amit a helyiek ajánlanak, ne csak azt, amit az útikönyvek. Menj, de erre vagy arra figyelj, hogy megúszd, mert mi esetleg bekaptuk. Menj, és lásd, éld a valódi életet, nem a tálalt, „mutatni kell” művit. Menj, hogy ne is értsd miért van szükség a „kezdjetek el élni…” borzadályra. Egy teljesen másfajta túra stílus a miénk, mint a mai, GPS, előre foglalt szállás, gondosan eltervezett útvonal, interkontinentális reggeli, "csakisfőútvonalakon" túrák.

Nem azt mondom, hogy befejezem. Ilyent sosem mondok. Csak jóval kevesebb lettem. Az éllel írt blogok ritkultak. Ám nem szoktam csakúgy befejezni semmit. Főleg mert kapok visszajelzéseket, hogy vannak olyan elvetemültek, akik azért szeretik olvasni ezt a förmedvényt, mert a saját érzéseik jelennek meg, és ez jó. Jó, mert bizonyítja, hogy mégiscsak vannak, akikkel egyek vagyunk. Rémisztően kevesen, de vannak, vagytok, vagyunk. És ez a lényeg. A többiek pedig fotózzanak, pózoljanak, legyenek „rílik”, vagy épp trendik, legyenek tele hamis barátokkal. Csak engem hagyjanak békén.

-------------------------------

Kezdetben úgy gondoltam csinálok jó kis „vs.” fotómontázsokat, hogy’ csináljuk mi és hogy’ a koppintók, a főhőshöz és társaihoz hasonlók. Jól ki is válogattam a fotóink közül pár beszédes témájút, aztán mikor harmadik órája kavircoltam és válogattam az „ellentábor” jellemző fotóit ugyanarra a témára - gondosan ügyelve egy esetleges fotóhasználat miatt per elkerülésére- rájöttem nem akarom. Nem akarom, mert bár lehet, hogy ékagyú így értené meg, de ez számomra már demagóg. Mégsem kell. Szóval csak a saját fotók maradtak. Szállás, kaja, börze, „fakultatív program”. Azaz a motel pihe-puha ágyikóval, az étterem hamburgerrel vagy más interkontinentális kajával (a végén még ételmérgezés lesz a vége :) ), és a jó kis biker shop, ahol az eladó elmondja a csíkszemű milyen cikkszámot nyomott a portékára lemaradt.

Imagine. Azaz képzeld el! ;)

Minap hatalmas baklövés kezdte el vírus módjára szuperszonikus sebességű terjedését, hála az internet gyorsaságának. Az iromány alapját egy videó adta. 

Még vannak olyan kiveszőben lévő emberek, akik magasról tojnak a nagy közösségi oldalnak csúfolt színjátszó körre és nem látták. No, számukra itt (nem kell hozzá regisztrációval rendelkezned)

a videó,

amit gondolom a moderátor törölni fog, mint a többit, ezt megelőzendő a link:

https://www.facebook.com/HarleyIronn/videos/622547834598048/ 

S hogy mi ebben a baklövés? Ez az a videó, mely alapján szakavatott emberünk megállapította, hogy ez egy Harley Davidson.

Persze, hiszen cruiser, hiszen bénázik, ergo csak harlis lehet. (Másik kedvenc sztereotípiám az, hogy a harlis az öreg és kövér.)

Azok a fránya gondolatok már a kommentek megjelenése előtt irányíthatatlanul cikázni kezdtek az agyamban. Az egyik, hogy a fagyi mindig visszanyal. Ha minden eleganciát nélkülözően okoskodsz, alázol, csakhogy kitöltsd az uborkaszezont –nem találtam más indokot, konklúziót-, megkapod a jutalmad. Ilyen ez a rock szakma, mondhatnánk. Azonban ha nem vagyok otthon egy stílusban (mert miért is kellene lexikonnak lennem?!), akkor vagy kussolok, vagy igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne legyen rajta(m) ekkora fogás. Ha látok egy speedet és nincs rajta semmi felirat, fingom sincs mi az, mert egy teljesen más stílust kultiválok. Najó, tán a különlegeseket felismerem. Pl. Ducati, a V2-esek (TL1000 és társai), de azon túl felőlem lehet Kawasaki, Suzuki, vagy akár Honda is. Ebben az esetben azt írom, japán speed és kész. Sem a márkába, de főleg a típusba nem megyek bele.

A következő, amiért gyűlölöm ezeket a videókat azaz, hogy típustól, formától, márkától függetlenül bármelyikünk lehet barom, pillanatnyi vagy állandó béna, állhatlak rosszul a csillagok. Láttam már fáradtságtól szarvashibát elkövető profi sofőrt, láttam már olyant, aki a megtett kilométerek alapján többször megkerülte a földet, de egyszer megbillent egy kövön és elborult, azzal a magas túraendúróval, amiről sámlival ért volna le a lába. De jól emlékszem V-re, aki 2002-ben a pulai angyaltalálkozón vezetésre nem túl alkalmas állapotban a bulihoz közeli benzinkúton, álló helyben lefektette a GSXR-t először egyik oldalára, majd a másikra, ezt követően idegből belökte sebességbe és úgy kilőtt, azt hittük skalpja ottmarad. Pedig ő tud vezetni. Nagyon. Mégis. De emlékszem Sakkozóra, aki szerintem a magyar Pierre Richard volt. Esett, kelt, tört, borított, közben végigmotorozta Európát valódi baleset nélkül, majd a sors fintora hogy egy részeg, bedrogozott rejtett erőforrás robogóján ülve kinyírta. De eszembe jut a jól sikerült házibulit követő vasárnap reggel, mikor kába fejjel a benzinkútnál letámasztottam a motort. Ja, csak előtte a sztendert sem ártott volna kilökni. Mivel a lábam között mozgott a vadállat, így testemmel tompítottam, majd a többiek aggódással vegyes röhögése és késedelem nélküli utánam nyúlása mellett rögvest az ipari kamerát kerestem. De emlékszem mikor Badacsonyban életem pasija lovagiasságból, ámde szükségtelenül megtolt hátulról…izé nem engem, hanem a motoromat, hogy könnyebben kibillenjek a gödörből a 240 kilós tömör vassal, és az a –„természetesen” furgonnal nyaraló- fazon, akivel előtte fél órát beszélgettünk, mert ő nagy és veterános és motoros, odabökött nekem egy „akkora motor kellene amivel elbírsz” mondatot. Neki vajon mit válaszoljak?! Semmit. Örülj magadnak és sztorizgass hogy láttam egy HP-t harlival (akarom mondani herlivel), akinek csak pénze volt motorra de nem tudott vele motorozni. Ezek a történetek a végletekig sorolhatók, biztos neked is van, lehet, hogy nem is egy.

Szóval így állunk a rohadt nagy spillerséggel és az állandó hülye filmezgetéssel. Amivel nincs baj addig, míg a baráti társaság jól szórakozik az áldozattal EGYÜTT. De azon túl, csak égetés és ez számomra primitív.

No, de visszakanyar a videóhoz. Természetesen gyakorlatilag azonnal elkezdtek érkezni a kommentek is az ingyen reklámnak oly lelkesen helyet adó közösségi csoportban. Ó istenem! Azaz áldott internet, ahol mindenki szupergéniusz, megmondó ember! Sejtheted. Megindult az őrült címkézés, általánosítás. Persze hogy a harli és harlis fikára gondolok. Embereinket, asszonyainkat az sem tántorította el, hogy ketten, akik továbbláttunk annál, amit láttatni akartak velünk, és amit látni akartunk, azonnal – OK belátom elég cinikus módon, de hát ennyire telt tőlünk- figyelmeztettük a jóembert, és a nézőket, hogy ez biza nem HD. Sebaj! Ezt követően is érkeztek dögivel a kommentek. „Ja, pénze volt” „Na, megint egy alsóőrsi” . Nem ragozom tovább. Úgyis tudod! Ostobán, zsigerből ment a harli és harlis fika. Hiszen az mindig hálás téma.

Utálom a címkézéseket. Nyilván jóval könnyebb, mint mögé nézni a dolgoknak, ezért nagy a keletje mostanság is. - Még ezt a blogot sem tudom úgy megjelentetni, hogy ne kérje a címkéket. – Bármi hír van, azonnal sül a címke. A speedes baleset szenvedett?Mer’ ment mint az állat!  A chopperes/cruiseres balesetet szenvedett? Mer’ nem tud vezetni. De jöhet a többi stílus is szépen sorban, Mindre van azonnali tuti magyarázat. Jaj! Csak nehogy gondolkodni, érezni, átérezni kelljen!

Szóval címkézzetek bátran jóemberek, legyen tele a tarsoly minél többel, aztán pedig büszkén hirdessétek az idióta virtuális falvédő szövegeitekkel mekkora az egység és összetartás.

Vulgáris leszek, mert úgy látom, arra van kereslet:

A nemlétező tököm ki van veletek „testvéreim”!

Ezt megint a gondolat-stelázsiból vettem elő. Őszi. Igaz, csak közvetetten motoros, ám úgy hiszem egysejtűéket már sikerült elriasztanom innen, te pedig érted. Érted, főképp azért, mert mintegy beharangozónak szánom egy másik íráshoz, mely hasonló témát feszeget.

Magabiztosság kontra tapasztalat.

Dolgozni, azaz szórakozva pénzt keresni megyek a batárral. Ahhoz az evolúciós csoporthoz tartozom, akiknek lábai helyén idővel kerekek nőttek. Hol kettő, hol négy. Most épp négy, tekintettel a csomagtartót megtöltő eszközökre. Célpontomhoz érek, ahol a zsebkendőnyi parkolóban egy szűk hely van. Szeretek un. menekülő módban parkolni autóval csak úgy, mint motorral. Igenám, de így manővereznem kell a rendelkezésre álló miniatűr helyen, aminek egyik vége majd’ kétméteres szintkülönbséget rejt. Ha elkalibrálod magad összebarátkozhatsz a karosszériással. Nincs gond, de a hosszú kasztnival egy ívben nem tudok úgy betolatni, hogy a mellettem álló kocsihoz ne kerüljek túl intim közelségbe. A rézsű széléig eresztem a kocsit, és hátramenetbe kapcsolok. Aha, gondolom én, de valamit elbambulok –vagy fogjuk rá a kikopott váltó kulisszára :) -, mert negyedik az a rükverc. Szerencsére nem síugrást mutatok be, hanem lefullad a motor. Újraindítok és alászedve a kormányt betolatok a kicentizett helyre. Mai munkám célcsoportja, 12-14 éves fiatalok már várnak, így mindezt végigmozizzák, majd egyikük I Phone-ja mögül lesajnáló hangsúllyal megszólal.

- Látszik, hogy nincs rutin.

Bocsánatkérőn széttárom karjaim és ártatlan képpel ennyit mondok

- Igen, ritkán vezetek.

Koordinátorom fulladozva felnyikkan, én elnevetem magam, és munkára terelem a rutinos versenyzőket.

Gy.k.:Évente 45-50 ezer km-t nyomok le két, ill. négy keréken, de bizony profi, sofőrként ténykedő oldalborda is olykor elnéz valamit, mint ahogy bárki más. Persze lehet, mire ezek a fiatalemberek –jármű-kormányhoz jutnak, az addigra elterjedt robotpilóta nem fog. Ám engem nem hagy nyugodni egy érzés.

Érezted már minél többet motorozol, hogy valójában semmit sem tudsz? Én igen. És ez tanít alázatra.

A témában folyt.köv.

Ezt a postot 2016. október 02. kopogtam, mikor a levelek színesedése épp csak elkezdődött. Aztán valahogy úgy alakult, hogy maradt a virtuális asztalfiókban, mindössze egyik fotót emeltem –vagy degradáltam, nézőpont kérdése- borítóképpé. Azóta több mint egy hónap telt el, és ma már mindenütt jól megkomponált őszi fotókkal találkozom. A legexhibicionistább emberek is néptelenek tűnő, szűk erdei utacskák mentén fotózzák motorjaikat. Emiatt végképp elbizonytalanodtam beálljak-e a sorba, már ami az őszi témát illeti, ám ma megvolt az első hóesés, meg különben is, ha már megírtam…(csak felteszem így, február végén :D  ) 

Motorozunk. Mivel ez ugyebár alap, csupán e tény nem kiált billentyűzetért. Mint ahogy az is ismert velünk kapcsolatban, hogy számunkra testi-lelki mazochizmus például egy „Balatonkerülő túra”, ehelyett előnyben részesítjük a nem populáris helyeket, utakat, még akkor is, ha esetleg egyszer csak elfogy az út előttünk, vagy hirtelen másik országban találjuk magunkat. Ha mindez a közelünkben van, nem szívesen árulom el a koordinátákat, hol s merre találhatóak ezek a helyszínek, útvonalak, hiszen önző módon szeretném, ha megmaradnának nekünk, és a többi felfedező keveseknek, amíg csak lehet. Hol elfogy az út, hol hillclimbbe torkollik a mutatvány, esetleg észrevétlenül átevickélünk másik országba. Ez utóbbi történt most is. Már megint sikerül oly szerencsésen eltévedni, ami eltévedés egy csodálatos útra visz.

Bár ha belegondolok minden kavarodástól kapunk valamit.

A határhoz közeli kisvárost azon a kijáraton hagyjuk el amerre eddig sosem, és a brassói szirtre kapaszkodás dezsavűje kerít hatalmába. Meglepően jó minőségű, ámde szűk, egy sáv szélességű úton kanyargunk, körülöttünk fenyves és lombhullató erdők keveréke. Néptelen táj és út, melyet csak néha tör meg egy-egy autó, biciklijén kapával „hegyre” igyekvő illetve csettegővel onnan már megrakva érkező forgalmi akadály. Bámuljuk az ősz által semmivel össze nem hasonlítható színorgiává színeződni készülő lombokat. Egyszer csak balunkon egy frissnek tűnő kilátó jelenik meg. Összenézni sem kell, már kanyarodunk is. Persze fényképezőgépet –szándékosan- nem hoztam, hiszen alapból egy rendezvényre igyekszünk –igyekszik a fene, majd odaérünk egyszer-, a telefonom hozzám hasonlóan még mindig buta, szóval szemmel raktározok.

Ácsorgunk a csúcson, a korlát tartásában államat karomra támasztva bambulok. Szépen oszlik a pára, és lassan előtűnik a vár, mely ma szomszédokhoz tartozik, balra másik ország, jobbra csodálatos völgy. Nem vagyunk egyedül, egy ötvenes pár már lefelé cihelődik. Fickó odajön, majd megköszöni, hogy nem száguldottunk :D és megkérdezi mekkorák a kicsikék, mert neki egy Honda Shadow Spiritje van. Majd még egyszer biztosít minket kicsi :) motorjainkat illető szimpátiájáról és elmennek, hogy végre egyedül legyünk és hallgassuk a csendet.

Továbbhaladva visszafordító kanyarok és a kanyarokban szerényen meghúzódó gyönyörű parasztházak, pajták, elhagyott jurta. Örömmotorozás. Nagy, ezo-spiritiszta elmélkedőket zökkentünk ki traktorjaink dübörgésével. A hangokra kiválik közülük a szeánszon zsenge korából adódóan értetlenül kínlódó 6 év körüli gyerkőc, majd integetve fut egy darabig utánunk. Megállunk egy földbe vájt kútnál, és a vele szemben álló omlatag tömésháznál. A felénk csaholó kutya meggyőz minket nem akarunk annyira közel menni a portához, inkább visszaülünk a motorokra és kanyargunk tovább.  

Rövidesen áttérünk a harmadik országba. Kora délután, az utcák teljesen néptelenek. Tudatalattimnak természetesen meg kell törnie a varázst, így bevillan az idilli képbe Stephen King Elátkozott városa. Kavargunk és olyan feltűnés nélkül, ahogy elhagytuk az országot, ugyanúgy visszatérünk.

Innen már ismerős az út, lassan odaérünk a privát rendezvényre. A rendezvényre, melynek harsánysága fizikai fájdalmat okoz, így egy kis gasztromóniai elkurvulás után menekülőre fogjuk.

És hogy miért írtam le mindezt, amibe épphogy csak vegyült némi irónia? Csak, mert olyan kedvem volt.

Pár napra rá visszatértünk, de már egy másik útvonalon. Most hoztam fotóapparátot, készítettem pár fotót, melyek természetesen nem adják vissza a csak ott, és csak akkor érezhetőt.

Ha felismered, vagy elég türelmes vagy a guglizáshoz megtudhatod hol jártunk.

Ki nyer ma játékunkban helyes választ adók kapnak egy túra célpontot. :D