Cinikus motoros

Minap hatalmas baklövés kezdte el vírus módjára szuperszonikus sebességű terjedését, hála az internet gyorsaságának. Az iromány alapját egy videó adta. 

Még vannak olyan kiveszőben lévő emberek, akik magasról tojnak a nagy közösségi oldalnak csúfolt színjátszó körre és nem látták. No, számukra itt (nem kell hozzá regisztrációval rendelkezned)

a videó,

amit gondolom a moderátor törölni fog, mint a többit, ezt megelőzendő a link:

https://www.facebook.com/HarleyIronn/videos/622547834598048/ 

S hogy mi ebben a baklövés? Ez az a videó, mely alapján szakavatott emberünk megállapította, hogy ez egy Harley Davidson.

Persze, hiszen cruiser, hiszen bénázik, ergo csak harlis lehet. (Másik kedvenc sztereotípiám az, hogy a harlis az öreg és kövér.)

Azok a fránya gondolatok már a kommentek megjelenése előtt irányíthatatlanul cikázni kezdtek az agyamban. Az egyik, hogy a fagyi mindig visszanyal. Ha minden eleganciát nélkülözően okoskodsz, alázol, csakhogy kitöltsd az uborkaszezont –nem találtam más indokot, konklúziót-, megkapod a jutalmad. Ilyen ez a rock szakma, mondhatnánk. Azonban ha nem vagyok otthon egy stílusban (mert miért is kellene lexikonnak lennem?!), akkor vagy kussolok, vagy igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne legyen rajta(m) ekkora fogás. Ha látok egy speedet és nincs rajta semmi felirat, fingom sincs mi az, mert egy teljesen más stílust kultiválok. Najó, tán a különlegeseket felismerem. Pl. Ducati, a V2-esek (TL1000 és társai), de azon túl felőlem lehet Kawasaki, Suzuki, vagy akár Honda is. Ebben az esetben azt írom, japán speed és kész. Sem a márkába, de főleg a típusba nem megyek bele.

A következő, amiért gyűlölöm ezeket a videókat azaz, hogy típustól, formától, márkától függetlenül bármelyikünk lehet barom, pillanatnyi vagy állandó béna, állhatlak rosszul a csillagok. Láttam már fáradtságtól szarvashibát elkövető profi sofőrt, láttam már olyant, aki a megtett kilométerek alapján többször megkerülte a földet, de egyszer megbillent egy kövön és elborult, azzal a magas túraendúróval, amiről sámlival ért volna le a lába. De jól emlékszem V-re, aki 2002-ben a pulai angyaltalálkozón vezetésre nem túl alkalmas állapotban a bulihoz közeli benzinkúton, álló helyben lefektette a GSXR-t először egyik oldalára, majd a másikra, ezt követően idegből belökte sebességbe és úgy kilőtt, azt hittük skalpja ottmarad. Pedig ő tud vezetni. Nagyon. Mégis. De emlékszem Sakkozóra, aki szerintem a magyar Pierre Richard volt. Esett, kelt, tört, borított, közben végigmotorozta Európát valódi baleset nélkül, majd a sors fintora hogy egy részeg, bedrogozott rejtett erőforrás robogóján ülve kinyírta. De eszembe jut a jól sikerült házibulit követő vasárnap reggel, mikor kába fejjel a benzinkútnál letámasztottam a motort. Ja, csak előtte a sztendert sem ártott volna kilökni. Mivel a lábam között mozgott a vadállat, így testemmel tompítottam, majd a többiek aggódással vegyes röhögése és késedelem nélküli utánam nyúlása mellett rögvest az ipari kamerát kerestem. De emlékszem mikor Badacsonyban életem pasija lovagiasságból, ámde szükségtelenül megtolt hátulról…izé nem engem, hanem a motoromat, hogy könnyebben kibillenjek a gödörből a 240 kilós tömör vassal, és az a –„természetesen” furgonnal nyaraló- fazon, akivel előtte fél órát beszélgettünk, mert ő nagy és veterános és motoros, odabökött nekem egy „akkora motor kellene amivel elbírsz” mondatot. Neki vajon mit válaszoljak?! Semmit. Örülj magadnak és sztorizgass hogy láttam egy HP-t harlival (akarom mondani herlivel), akinek csak pénze volt motorra de nem tudott vele motorozni. Ezek a történetek a végletekig sorolhatók, biztos neked is van, lehet, hogy nem is egy.

Szóval így állunk a rohadt nagy spillerséggel és az állandó hülye filmezgetéssel. Amivel nincs baj addig, míg a baráti társaság jól szórakozik az áldozattal EGYÜTT. De azon túl, csak égetés és ez számomra primitív.

No, de visszakanyar a videóhoz. Természetesen gyakorlatilag azonnal elkezdtek érkezni a kommentek is az ingyen reklámnak oly lelkesen helyet adó közösségi csoportban. Ó istenem! Azaz áldott internet, ahol mindenki szupergéniusz, megmondó ember! Sejtheted. Megindult az őrült címkézés, általánosítás. Persze hogy a harli és harlis fikára gondolok. Embereinket, asszonyainkat az sem tántorította el, hogy ketten, akik továbbláttunk annál, amit láttatni akartak velünk, és amit látni akartunk, azonnal – OK belátom elég cinikus módon, de hát ennyire telt tőlünk- figyelmeztettük a jóembert, és a nézőket, hogy ez biza nem HD. Sebaj! Ezt követően is érkeztek dögivel a kommentek. „Ja, pénze volt” „Na, megint egy alsóőrsi” . Nem ragozom tovább. Úgyis tudod! Ostobán, zsigerből ment a harli és harlis fika. Hiszen az mindig hálás téma.

Utálom a címkézéseket. Nyilván jóval könnyebb, mint mögé nézni a dolgoknak, ezért nagy a keletje mostanság is. - Még ezt a blogot sem tudom úgy megjelentetni, hogy ne kérje a címkéket. – Bármi hír van, azonnal sül a címke. A speedes baleset szenvedett?Mer’ ment mint az állat!  A chopperes/cruiseres balesetet szenvedett? Mer’ nem tud vezetni. De jöhet a többi stílus is szépen sorban, Mindre van azonnali tuti magyarázat. Jaj! Csak nehogy gondolkodni, érezni, átérezni kelljen!

Szóval címkézzetek bátran jóemberek, legyen tele a tarsoly minél többel, aztán pedig büszkén hirdessétek az idióta virtuális falvédő szövegeitekkel mekkora az egység és összetartás.

Vulgáris leszek, mert úgy látom, arra van kereslet:

A nemlétező tököm ki van veletek „testvéreim”!

Ezt megint a gondolat-stelázsiból vettem elő. Őszi. Igaz, csak közvetetten motoros, ám úgy hiszem egysejtűéket már sikerült elriasztanom innen, te pedig érted. Érted, főképp azért, mert mintegy beharangozónak szánom egy másik íráshoz, mely hasonló témát feszeget.

Magabiztosság kontra tapasztalat.

Dolgozni, azaz szórakozva pénzt keresni megyek a batárral. Ahhoz az evolúciós csoporthoz tartozom, akiknek lábai helyén idővel kerekek nőttek. Hol kettő, hol négy. Most épp négy, tekintettel a csomagtartót megtöltő eszközökre. Célpontomhoz érek, ahol a zsebkendőnyi parkolóban egy szűk hely van. Szeretek un. menekülő módban parkolni autóval csak úgy, mint motorral. Igenám, de így manővereznem kell a rendelkezésre álló miniatűr helyen, aminek egyik vége majd’ kétméteres szintkülönbséget rejt. Ha elkalibrálod magad összebarátkozhatsz a karosszériással. Nincs gond, de a hosszú kasztnival egy ívben nem tudok úgy betolatni, hogy a mellettem álló kocsihoz ne kerüljek túl intim közelségbe. A rézsű széléig eresztem a kocsit, és hátramenetbe kapcsolok. Aha, gondolom én, de valamit elbambulok –vagy fogjuk rá a kikopott váltó kulisszára :) -, mert negyedik az a rükverc. Szerencsére nem síugrást mutatok be, hanem lefullad a motor. Újraindítok és alászedve a kormányt betolatok a kicentizett helyre. Mai munkám célcsoportja, 12-14 éves fiatalok már várnak, így mindezt végigmozizzák, majd egyikük I Phone-ja mögül lesajnáló hangsúllyal megszólal.

- Látszik, hogy nincs rutin.

Bocsánatkérőn széttárom karjaim és ártatlan képpel ennyit mondok

- Igen, ritkán vezetek.

Koordinátorom fulladozva felnyikkan, én elnevetem magam, és munkára terelem a rutinos versenyzőket.

Gy.k.:Évente 45-50 ezer km-t nyomok le két, ill. négy keréken, de bizony profi, sofőrként ténykedő oldalborda is olykor elnéz valamit, mint ahogy bárki más. Persze lehet, mire ezek a fiatalemberek –jármű-kormányhoz jutnak, az addigra elterjedt robotpilóta nem fog. Ám engem nem hagy nyugodni egy érzés.

Érezted már minél többet motorozol, hogy valójában semmit sem tudsz? Én igen. És ez tanít alázatra.

A témában folyt.köv.

Ezt a postot 2016. október 02. kopogtam, mikor a levelek színesedése épp csak elkezdődött. Aztán valahogy úgy alakult, hogy maradt a virtuális asztalfiókban, mindössze egyik fotót emeltem –vagy degradáltam, nézőpont kérdése- borítóképpé. Azóta több mint egy hónap telt el, és ma már mindenütt jól megkomponált őszi fotókkal találkozom. A legexhibicionistább emberek is néptelenek tűnő, szűk erdei utacskák mentén fotózzák motorjaikat. Emiatt végképp elbizonytalanodtam beálljak-e a sorba, már ami az őszi témát illeti, ám ma megvolt az első hóesés, meg különben is, ha már megírtam…(csak felteszem így, február végén :D  ) 

Motorozunk. Mivel ez ugyebár alap, csupán e tény nem kiált billentyűzetért. Mint ahogy az is ismert velünk kapcsolatban, hogy számunkra testi-lelki mazochizmus például egy „Balatonkerülő túra”, ehelyett előnyben részesítjük a nem populáris helyeket, utakat, még akkor is, ha esetleg egyszer csak elfogy az út előttünk, vagy hirtelen másik országban találjuk magunkat. Ha mindez a közelünkben van, nem szívesen árulom el a koordinátákat, hol s merre találhatóak ezek a helyszínek, útvonalak, hiszen önző módon szeretném, ha megmaradnának nekünk, és a többi felfedező keveseknek, amíg csak lehet. Hol elfogy az út, hol hillclimbbe torkollik a mutatvány, esetleg észrevétlenül átevickélünk másik országba. Ez utóbbi történt most is. Már megint sikerül oly szerencsésen eltévedni, ami eltévedés egy csodálatos útra visz.

Bár ha belegondolok minden kavarodástól kapunk valamit.

A határhoz közeli kisvárost azon a kijáraton hagyjuk el amerre eddig sosem, és a brassói szirtre kapaszkodás dezsavűje kerít hatalmába. Meglepően jó minőségű, ámde szűk, egy sáv szélességű úton kanyargunk, körülöttünk fenyves és lombhullató erdők keveréke. Néptelen táj és út, melyet csak néha tör meg egy-egy autó, biciklijén kapával „hegyre” igyekvő illetve csettegővel onnan már megrakva érkező forgalmi akadály. Bámuljuk az ősz által semmivel össze nem hasonlítható színorgiává színeződni készülő lombokat. Egyszer csak balunkon egy frissnek tűnő kilátó jelenik meg. Összenézni sem kell, már kanyarodunk is. Persze fényképezőgépet –szándékosan- nem hoztam, hiszen alapból egy rendezvényre igyekszünk –igyekszik a fene, majd odaérünk egyszer-, a telefonom hozzám hasonlóan még mindig buta, szóval szemmel raktározok.

Ácsorgunk a csúcson, a korlát tartásában államat karomra támasztva bambulok. Szépen oszlik a pára, és lassan előtűnik a vár, mely ma szomszédokhoz tartozik, balra másik ország, jobbra csodálatos völgy. Nem vagyunk egyedül, egy ötvenes pár már lefelé cihelődik. Fickó odajön, majd megköszöni, hogy nem száguldottunk :D és megkérdezi mekkorák a kicsikék, mert neki egy Honda Shadow Spiritje van. Majd még egyszer biztosít minket kicsi :) motorjainkat illető szimpátiájáról és elmennek, hogy végre egyedül legyünk és hallgassuk a csendet.

Továbbhaladva visszafordító kanyarok és a kanyarokban szerényen meghúzódó gyönyörű parasztházak, pajták, elhagyott jurta. Örömmotorozás. Nagy, ezo-spiritiszta elmélkedőket zökkentünk ki traktorjaink dübörgésével. A hangokra kiválik közülük a szeánszon zsenge korából adódóan értetlenül kínlódó 6 év körüli gyerkőc, majd integetve fut egy darabig utánunk. Megállunk egy földbe vájt kútnál, és a vele szemben álló omlatag tömésháznál. A felénk csaholó kutya meggyőz minket nem akarunk annyira közel menni a portához, inkább visszaülünk a motorokra és kanyargunk tovább.  

Rövidesen áttérünk a harmadik országba. Kora délután, az utcák teljesen néptelenek. Tudatalattimnak természetesen meg kell törnie a varázst, így bevillan az idilli képbe Stephen King Elátkozott városa. Kavargunk és olyan feltűnés nélkül, ahogy elhagytuk az országot, ugyanúgy visszatérünk.

Innen már ismerős az út, lassan odaérünk a privát rendezvényre. A rendezvényre, melynek harsánysága fizikai fájdalmat okoz, így egy kis gasztromóniai elkurvulás után menekülőre fogjuk.

És hogy miért írtam le mindezt, amibe épphogy csak vegyült némi irónia? Csak, mert olyan kedvem volt.

Pár napra rá visszatértünk, de már egy másik útvonalon. Most hoztam fotóapparátot, készítettem pár fotót, melyek természetesen nem adják vissza a csak ott, és csak akkor érezhetőt.

Ha felismered, vagy elég türelmes vagy a guglizáshoz megtudhatod hol jártunk.

Ki nyer ma játékunkban helyes választ adók kapnak egy túra célpontot. :D 

Tehát miután kibámultuk magunkat Rilában, elindulunk északnak, Szófia felé. Szófiáig az út eseménytelen, majd a város határában FP jelzi hogy éhes, de olyannyira, hogy lassan csont száraz a tank. Beesünk egy városszéli kútra és körülnézünk. Bár tök mindegy hol van, mert választás nincs. Láttál már olyan amerikai filmet ahol a pógár rossz lehajtón távozik a pályáról és „harlemben” találja magát? Hát velünk most ez történt. A kúttal szemben tizenakárhány emeletes házak, falaik átütve és dől a füst. Ótvar erkélyeik fával és lommal tele. A kút sem másmilyen. Sőt, amerre nézel, mindenhol ez a látvány. A tereptárgyak és épületek után jön a humanoidok feltérképezése. Illetve nem tudom akarom-e megvizslatni őket. Lovaskocsik, szakadt Ladák, Zil, és akármerre nézel csak rejtett, sőt, nagyon elrejtett erőforrás. A kút tankolás közben kábé fél percenként kattan egyet, mint mikor levegős a rendszer.  Egy örökkévalóságnak tűnik, míg megtelik a máskor oly picike tank. Simán lehetne a környéken egy katasztrófa filmet forgatni, és nyilván nem ez szerepel a Bedekker ajánlójában. :) Zombijaink zárják a kört körülöttünk, arcukon pszichopata fogatlan vigyorok. Talán nem most, és nem itt kellene elővenni a térképet!  S bár csak nagyjából vannak sejtéseink melyik útra kell rátérnünk –mert amúgy a Bermuda háromszög egy fogalmas, autópályák és autóutak alkotta csomópontban fekszik- magabiztosan elindulunk. Egyet tudunk, nem a lakótelep és a bódék felé. Úgy tűnik, sínen vagyunk. Aztán már mégsem. Mármint persze jó irányban vagyunk Vidin felé, de korántsem az egyszámjegyű főúton, hanem egyre vékonyabb és egyre kátyúsabb úton pörögnek a kerekek, mígnem elkezdünk felfelé kapaszkodni, immár fenyvesek között. Hmm, valószínű nem alföldi délibábot fogunk nézegetni. Taki kissé lemarad, hiszen előző évben adta meg magát a Buell blokktartó csavarja, pofánkba vágva hogy ez a motor nem úttalan utakra tervezett túragép. Az út keresztben végig repedezett, kátyúkkal bővel ellátott. Ezekben a repedésekben aztán csinosan folydogáló karsztvizeken keresztül kacskaringózunk a visszafordító kanyarok végeláthatatlan sorozata közepette. Hemi hátsó fék nélkül követi Tikost a második pozícióban. Valahogy nem irigylem, hiszen így is elég a párás, nyákos, kanyargós útra figyelni. Vannak menedékházak, és parkolók, de sűrűnek ítéljük meg a fenyvest, ahhoz hogy ezek panoráma megállóhelyek legyenek, medvét pedig nem akarunk lőni, így nem állunk meg. Sebességkorlátozás nincs. Illetve a legszigorabb kanyarokban elvétve egy-egy 60-as tábla. Hmm, vajon mi lenne ha ezzel a futóművel, helyismerettel és tudással megpróbálnám hatvannal bevenni őket? Frissen sütött perec. Mások sem hajtanak, mert azért kiránduló helyiek –mármint bolgárok- azért vannak. A tetőn kiérünk egy tisztásra, ahol erőteljes fakitermelés van. Nem tudom, lehet hogy mára már tarra vágták az egészet?! Az úttesten most bónuszként sár és fakéreg is hever tömegével. Ez ám a vezetéstechnikai tréning! :) Lassan ereszkedni kezdünk. Fogalmam sincs mióta jövünk, egy örökkévalóságnak tűnik. Aztán persze a precíziós műszer jelez. Mármint FP, a motorom tankja. Beesünk Montana városába, és innen már jelentősen könnyebbedik az út. Lassan Vidinben vagyunk, és persze esteledik. Szállás kellene. Vidinben tankolás, az egyezményes traffipaxra figyelmeztető jelzések bolgár megtapasztalása, majd pár felalázó kör a városban, de sajnos kemping nincs. Már a környező települések, mint Pl. Bela (azaz Béla. Könnyen megjegyeztem :) ) is elég feketelábúak voltak, szóval én most nem nagyon szeretnék egy erdőszélen táborozni. Találunk egy Motelt. Fiúk bemennek egyezkedni, én, mint a legerősebb, ott maradok a felmálházott motorokkal. Jön egy speed. Dobok egy hátast. Az ülésről lefolyó ölég barna, klottgatya, trikó maximális viseletű csávó alaposan végigpásztázza a motorokat, nekem biccent, majd elhúz. Szidjátok itt a tangapapucsos motorosokat! Ezen még az sem volt. :) Minek az a nagy pompa! Jól megkeményedett, vastagon retkes csupasz talpát nem törte fel a lábtartó. Nem vagyok benne biztos hogy jobban jártunk volna ha szállást ajánl. Nemsokára fiúk is jönnek. Tíz euró per kop per éj, és a motorokat elzárják a garázsban. Nagyszerű. A szállásdíjakra közel két hét során, főleg ugyebár a vadkempingek tényével fejenként 13 ezer forintot költöttünk az egész túra alatt. Átvertek?

Kétágyas szobákba cuccolunk, biztos, ami biztos, értékeket nem hagyunk az oldaltáskákban, bár így is stresszes, nem szoktuk meg, hogy nem a motorok mellett alszunk. Furcsa a tiszta ágynemű és főként az ágy. De azért itt is a fajansz mellett elhelyezett szemetesbe kell dobálni a használt klotyó papírt, amitől egész úton rókáznom kellett. Azt mondják, nem bírja a csatornarendszerük.  Reggel Hemi nem találja –biciklis- kilométer óráját. A jeladó, az óra tartója, és a vezeték megvan, csak maga az óra hiányzik. Mivel semmi más hiányt nem lelünk, nem értjük. Hacsak nem az ufók. Csak ők lehettek. Mindenesetre ezzel elvesztek a kilométer adatok, mert Titkos motorján semmi óraszerű képződmény, az enyém beszart, Taki meg nem nézte. (valahol 4200 és 4500 km között volt a totál, ha valakinek ez számít)

Gyors kávé közben Taki említi, hogy előző este látott valami érdekes, erődre utaló táblát az út szélén. S bár Vidinben is van egy vár, és Belogradchik persze visszafelé van kb. 70 km-re, így újra keresztülmehetünk az összes útfeltúráson, a macskaköves településeken, Bélafalván, de emellett döntünk, mert izgalmasabbnak ígérkezik. Nem bánjuk. Az erődöt valaha a rómaiak építették. Illetve a frászt! A természet alkotta és ők pedig kissé átalakították, illetve falakkal kötötték össze a sziklákat. Épp ettől olyan magától értetődő az egész. A vörös sziklák totemoszlopként emelkednek az ég felé, a város felett magasodva, háttér a Balkán hegység amerre szem ellát. Az egykori erőd természetesen már csak nyomokban fellelhető, mint a tehéntej a reggeli italban, és cinikus, szakavatott szemünk hamar észreveszi a turpisságot is, amivel a hiányosságokat egy-egy helyen pótolni kívánták. Vörösre festett, hungarocell díszletet fedezünk fel közelről megvizsgálván a gyanús kápolna bejáratot. Hát ilyen is van. Ezen hamar túllépünk, mert ahogy a kanyaroknál a nem létező sebességkorlátozással tekintenek felnőttnek, ugyanúgy nem alkalmaznak itt sem egy túlóvó rendszert. Ennek köszönhetően fiúk zergét játszanak a fél-talpméretű sziklákon, én imákat morzsolok. Senki nem szól rád, oda mászol ahova akarsz, ha leesel a te bajod. Mindössze egyetlen helyen van korlát. Ez amolyan fotózkodós hely lehet panoráma háttérrel. Természetesen a mi képünk nem ott készül. A szozopolihoz hasonlóan ezen a felnőtt játszótéren is eltöltünk pár órát, majd kelletlenül elindulunk. Már jócskán dél van, és most kezdjük érezni, hogy ma még nem ettünk. Egy éles kanyarban forrás tör elő a sziklából, ráadásul árnyék is, tehát itt állunk le falatozni, majd ezt követően vissza, irány Vidin a kanyargós, néptelen úton.

Az egyik kanyarban paripa család poroszkál az úttesten. Leizzadunk, és innentől kicsit visszaveszünk a tempóból. Az esti kútnál megint tankolunk és irány Szerbia. A határon már éreztetik velünk, hogy szeretnek minket. Úgy gondolják, ráérünk, így váratnak. Sokáig. Belém rossz érzés fészkelődik. Hemi családneve miatt ezeken a helyeken szokott némi problémánk lenni, nem hiszik el, illetve nem akarják megérteni hogy magyarországi család, és lélekben magyarabb bárkinél, szóval őrá potenciális hazaárulóként tekintenek, és általában saját nyelvükön trécselnek vele sokat sejtetően utalva rá, hogy ő biztos érti csak kerámiaedény (gyk.köcsög). Végre továbbmehetünk. Egy seftesnél váltunk szerb petákot, majd elindulunk a Vaskapu szerbiai oldala felé. Szerb térképünk nincs, így innentől semmi infónk sincs, illetve Titkosra hagyatkozunk, nála van valami térkép-szerű képződmény. Tán emlékszel első nap felrúgtuk a tervet. Azt a tervet, amiben egyáltalán nem szerepelt Szerbia. Egyszercsak a sziklás részeknél úttorlasz. Az úton hatalmas kövek és eltakarítására várakozó sor. Szerbia nem ereszt. Fut át agyamon. Ezután felmart rész. Illetve dehogy felmart. Kavics, kő, teljes hosszban kilométeren át. Már meg sem kottyan. Most már zömében a Duna mentén motorozunk. Kapok egy darázscsípést, így lepattanva a motorról indián táncot járok.  Elmegyünk egy kemping mellett, de persze úgy ítéljük meg még kora van, így tovább megyünk. Vízparti volt és valódi kemping, szóval maradni kellett volna, de ez csak este derül ki.

Megállunk egy kis falusi boltnál kaját venni. Azt hallucinálom, hogy a boltosok magyarul beszélnek az áruszállítóval. Azért bizonytalanodom el, mert hozzánk csak szerbül hajlandóak szólni. Veszünk un. magyaros májkrémet. Valami rettenet. Olyannyira, hogy Cserepesjány Fingusz macskája sem ette meg másnap. Lehet ennek is politikai üzenete van. :)

Esteledik, jó lenne valami szállás. Kempingre utaló táblát pillantunk meg, mindjárt a Vaskapu gát vonalában. Begurulunk. A földön betonozott emelvényre festve hatalmas jugoszláv zászló, körülötte Tito partizánjai egyesüljetek felirat, mint egy emlékmű. A rettenet mögött irodaépület. Koreográfia hasonló a vidinihez. Fiúk be, én kint, a felcuccolt motorokkal. Abban a pillanatban buckalakók jönnek a semmiből. 6-7 évestől a behatárolhatatlan korúig. Jönnek. Felém. Egyre sűrűbben pislogok a bejárat felé, ahol a testőrök eltűntek. Szorosra záródik a kör körülöttem. Kezeket távolítok el a csomagokról, a motoroktól. Nyúlkál az ogre a félig üreg ásványvizes palackhoz az oldaltáskában, a többi félreérthetetlenül pénzt kunyerál. „Boss”. Mondom és mutatok az épület felé, üres zsebemmel mutatva nálam egy kanyi nincs, remélve jól ismerem szocializációjukat, és elhiszik nőre nem bíznak pénzt, az a főnök privilégiuma. Nyertem. Innentől kicsit tágul a kör. Már nem az arcomba lihegnek. Közben fiúk kiérnek. Buckalakók szétrebbenek, csak kettő marad. A gyerekkorú, és egy vékony, szikár, középkorúnak és pszichésen kihívásokkal küszködőnek tűnő. A hírek: a kemping mint olyan nem működik. Vannak barakkok, ahol sportolók vannak jelenleg, de azon kívül semmi nincs. Sátrazzunk nyugodtan, nem kell fizetni semmit, mert se víz, se posztó. Izé klotyó. Ja, s éjjel a gondnoknő már nincs ott, tehát magunk vagyunk a környéken csövező kreténekkel. Mindezt egy, a hetvenes években elitnek számító irodában mondta fiúknak. Az objektum egykor a gátat építők szálláshelye volt. Innentől el tudod képzelni az enteriőrt.

Keresünk egy füves terültet, ahol azért a klotyóvá kinevezett bokorig nem túl sokat kell sétálni, majd ketten visszamennek hátha így este, találnak még valahol boltot elemózsiáért. Találnak. Konzerveket hoznak. Valami bab. Pocsék ízű. Olyannyira, hogy idővel búvárt is játszik. Miközben eszünk, a két kéregető visszajön és felül a padra, belebámulva arcunkba és kajánkba. Lerázandó, nekik adjuk azt a vizet, amit fél órával korábban még el akartak lopni. Kiscsávó megnézi, majd teljes erővel a mellettünk kunyeráló macskához vágja. Hihetetlen agresszió van benne, de ezután elkullognak. Mi pedig hosszas tanakodás után olyan szorosra tesszük egymás mellé a motorokat, amennyire csak lehet, és körbe is szőjük gumipókkal. Lászlóvárán még röhögtek rajtam, most azonban a többiek is bakancsban, csizmában fekszenek le, kiosztott kerékvas, szekerce és egyéb fegyvernek látszó tárgy társaságában. A „Valahol Európában” film csavargóit idéző banda mellett a magyarverések jutnak eszembe, de biztos túldimenzionáltam. Nem sokat aludtam.

Összesimulva

Kora reggel karikás szemmel felderítő útra kelek. Találok egy aknát, amiből slag kandikál. Felnyitom, és egy csap van alatta. Színtelen, szagtalan folyadékot áraszt magából. Megmosom kezem, képem és fogszerkezetem. Már elviselhetőbb.

Nem veszünk észre hibatikát a cuccainkban, így azonnal továbbindulunk. Mivel nincs térkép, csak hiányos földrajzi ismereteink, ezért úgy saccoljuk simán Magyarországon vagyunk aznap. Titkosnak eszébe ötlik, ők már jártak erre, ejtsük útba Szendrő várát. Ok. Futva megnézzük. Nyomasztó, mint a legtöbb magyar vonatkozású, elhanyagolt, és itt összegraffitizett emlék. Ennél rosszabb, konkrétan szemembe könnyet csaló élmény volt, mikor egyik településen megláttam a szemétteleppé degradált magyar temetőt. Lassacskán ismét a Duna mellett haladunk Galambóc felé csorogva. Csorogva, mert fotómanóink vére nem bír nyugodni, így elég gyakori, mondjuk úgy kilométerenkénti a megállás. Gondoljuk mi nem állunk meg mindenhol, előbbre megyünk és egy Duna menti zugkávézónál megállunk, hogy bedobjunk egy élénkítőt. Az útszélén osztrák rendszámú Szamuráj parkol. Mivel a traktorokkal osonni nem tudunk, persze feltűnő megérkezésünk. Kinéznek, pillantás a rendszámra, és bevágják előttünk a kaput, gondosan rázárva. Wodobaba működésbe lép! Szerencsére Galambóc váránál már nem a puszta gyűlöletet érzem, hanem magyarul, és mosolyogva szólnak hozzánk, ahogy kászálódunk a motorról. A várról olvashatsz a wikipédiában, így én most nem ismertetem. Persze itt is falat, ill. hegyet mászunk, balettozunk mindenhol ahol más normális embernek eszébe sem jutna. Továbbmegyünk. Szürkül. Tankolunk. Illetve tankoltatunk, hiszen a kutas kikapja Hemi kezéből a töltő pisztolyt, ő tankol. Ennek eredményeként motorom valahogy gyorsabban fogyasztja a naftát. Koromsötét, franc tudja hol vagyunk, ledadog, leáll. Hekkelünk kicsit és reménykedünk benne hamarosan kutat lelünk, vagy fúrunk vagy bármi. Az idő este 10 körül jár, mi pedig valahol a Vajdaságban egy faluban.  Mol kút. Végre! Dinárunk semmi, hiszen nem így készültünk, de sebaj, hiszen van eurónk ill. kártyánk. Ki is törölhetem vele! Megtankolunk és a szerb kutas röhögve közli, nem fogadja el a kártyát, holott világosan kint az egyezményes jel, de az eurót sem. Mi a hátam lesz? Hol egy nagyobb település? Szerencsére Titkosnál van még tartalék peták, amit kérés nélkül átad nekünk, így nem maraduk szarban. Hol van már az a határ???!!! Tűnjünk már innen! Dobol bennem a vágy, és a fáradtság keveréke. Annyira jó volt ez az út, miért ilyen a vége?! Értetlenkedem magamban.

Egyre fásultabban, de haladunk (fogalmunk sincs meddig tart még az ország). Beérünk Zomborba. Elvileg erre kell lennie határátkelőnek. Körözünk, semmi. Megállunk kivilágított helyen és Titkos ázott itinerjét nézegetjük. Még Taki is tanácstalan, pedig akkor már baj van! Ekkor jön egy speed motoros. Ő is szerb, de más. Ő segítőkész. Olyannyira, hogy látva debil és holtfáradt társaságunkat elvezet a határra vivő útra, ahol már nem tudunk eltévedni. Ez hatalmas segítség, mert kesze-kusza, és gyengén táblázott az az új út, amit tök egyértelműnek véltünk. Valahogy érdekesek a jelzések, így keveredtünk fel Temerinnél is a pályára, bárhogy próbáltuk elkerülni. Szóval végre irányban vagyunk, el sem csaptak minket, mert ellenkező esetben nekünk is lenne már hatalmas, kovácsoltvas kerítéssel körbekerített, mauzóleumra emlékeztető borzasztó mementónk az út szélén ami az országra jellemző.

Éjfél tájban érünk a határra. Mi sem jelzi jobban hogy hazaértünk, mint a határőr „poénja”. „Kibírták ezek a motorok?” Valahogy nem álltunk le vele filozofálgatni. Egy dolog mozgat még robotpilótaként. Baján Cserepesjány és ágya (alvás céljából :) ) vár minket! Késő éjszakai ébresztő után végre lefordulunk a motorokról, hogy vendéglátónk hűtőjének kifosztása, és agyának leszívása után ágyba, ill. hálózsákba zuhanjunk.

Baja reggel

Másnap persze hogy nem sietünk hazafelé. Miután könnyes :D búcsút vettünk, meglátogatjuk még Gyuriékat is. Persze mint főállású halfogyasztók nem mennénk tovább egy jó halas étek nélkül, így elfogadjuk Gyuri invitálását. Mármint a Petőfi szigetnél álló (nekünk ölég puccos) vendéglőbe hívást. Bár a Potykába mentünk volna, de sebaj, mindent –najó, majdnem mindent- ki kell próbálni. Taki, akinél az étkezés csupán létfenntartó szerepet tölt be, viszont nem szeretné –teljesen érthetően- végig asszisztálni zabálásunkat, elköszön. Fizetéskor ér minket a meglepetés. Gyuri, miközben mi falatoztunk suttyomban kifizette a számlát. Kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, de reméljük egyszer tán felénk jár és viszonozni tudjuk. Dorbézolás után egy darabig még velünk motorozik, aztán elköszönünk és Zalaborzasztó, azaz hazafelé vesszük az irányt.

Hát ennyi volt.

Most kellene valami okos prológus, zárszó. Passz. Hacsak ez a mondat nem, amit itthon maradt barátaink mondtak élményeink megosztásakor:

„Nem bátrak vagytok, hanem hülyék” :)                                                          

Szendrő- meggyalázott- vára

Fotoszintetizálok a kanapén. Muzsikát hallgatok, szemem közben a velem szemben lévő valós „Idővonalat” pásztázza. A polc oldalára szegezett emlékfoszlányok között egyszer csak megakad szemem egy 2003-as emléken. Máris jön a jól ismert Joker vigyor. Nézem - nézem, és az jut eszembe, vajon júniusban mit szólnának Brnoban ha ezzel akarnék fizetni?!  :)

Igen, ez volt a 2003-as Ceske Budejovice-i Superrally hivatalos fizető eszköze. Persze megint tódulnak az emlékek ezrével. A hirtelen lecsapó, színpadot elöntő, áramot magával ragadó vihar hírére a fürdőruhákat és minden nyárias dolgot könyörtelenül kipakoltató pasi, az elnézett osztrák útelágazás, aminek köszönhetően van cseh térképünk. A 17 ezer harli dübörgése, az épp trónoló skandináv bájkerrel csupa poénból felborított toi toi, a hihetetlen mennyiségű egyedileg épített öreg Harley. Egymás ugratása. Ezernyi poén, mind-mind jön feltartóztathatatlanul.

Hmm júniusban újra…

Rila- BOR Kemping

Korábbi részekben olvashattál a román részről, ill. Bulgáriában töltött első két napunkról.

Most Neszebart elhagyva az ókorban alapított Szozopol felé igyekszünk. Szozopol egy kicsiny halászfalu, utcáit a helyi építészetre jellemző kétszintes, alul kő, felül fa, házak borítják, az épületek között csupán apró sikátorokat hagyva, melyek aztán labirintusként veszejtenek el. A halászat ma is egyik jellemzője. Különleges a kapualjban, sűrű szövésű hálók között levegőn száradó halak látványa.  Mindemellett a házak és melléképületek egyre nagyobb része galéria, illetve alkotóműhely. A zajos, zsúfolt Neszebar elől ide bújtak el a művészek és a hozzánk hasonlatos nyaralók. Hangulatos és az előbbihez viszonyítva néptelen. No de ne fussunk ennyire előre!

Szóval Neszebar után lazán lecsorogunk a lassan enyhülő hőségben Szozopol irányába. Nem érünk még be a városba, mikor balunkon meglátjuk a kemping táblát. Szállás világosban? Ez tuti valami átverés lesz!

De nem. Kemping, fillérekért. Iratainkat a recepción tartják, terveink szerint két éjszakát maradunk. Mivel alig vannak, nem nehéz megfelelően árnyas sátorhelyet találni.  A kempinghez tartozik egy stand is, és itt jön a vicc. Közvetlenül mellettünk hatalmas exkluzív szálloda, gondolom súlyos pénzekért, ám a strand ugyanaz! Persze ugyanabban a Csernoje Moréban fürdünk mint ők, de nem csupán ennyi, hanem a flancos szálloda vendégei, és az ótvar kemping lakói ugyanarra a strandra érnek követve a tenger morajlását, ráadásul még ez az egyik hivatalos városi strand is. Vannak ugyan karibi-másolat tengerparti bárok, nyugszékek, de a szemetes, hínáros, homokos föveny mögött közvetlenül ott a bűzlő pöcegödör, amit mi, kempinglakók könnyebben kikerülünk, mint a hotel vendégei. Mivel közös a plázs, a nyugalmat felejtsd el! Úszó banánhajó, vizibicikli, minden szir-szar, ami nélkül a magát civilizáltnak vélő ember strandolni nem bír. A víz nem vet embernyi és –szó szerint –magával ragadó hullámokat mint Kamcsijánál. Jóval szelídebb és kábé Balaton déli part. Azaz sétálhatsz egy darabig míg úszásra alkalmas mélységű vizet érsz.

A felderítést kényszerűségből a strand népének is nyitott vizesblokkal folytatjuk. Nem írok semmit. Itt van két kép.

Mikor másnap az egyetlen angol klotyóban fészket rakok, a takarító - erősen kreol - asszonyság nemes egyszerűséggel alám slagol. Hát így alakul ki az utazási székrekedés. :)

Miután körbenéztünk és beköltöztünk, motorra ülünk és bemegyünk az óvárosba. A rettentő forgalmas főútról balra kanyarodva egy jóval lassúbb és néptelenebb csorgású útra érünk. Hangulatos. Az út két oldalán, valamint a két, ellenkező irányt elválasztó sávot  fák és cserjés övezi. Nem sietünk, így udvariasak vagyunk a zebrán átkelni szándékozókkal. Ezért-e, vagy sem, de mikor a kanyarodó út kellős közepén megállunk tanakodni hogy hol parkoljunk le, az út szélén kedélyesen kávézó helyi szerv, jelzésemre, miszerint megyünk azonnal, csak legyint és elpantomimezi hogy ráérünk, addig ő legalább megszemlézi a motorokat. Csak semmit stressz. Itt mindenki ráér. Beljebb araszolunk és kicsit beleszagolunk a városkába. Nagyon most nem akarunk, mert épp elég volt Neszebar, alkonyodik is, így rövid séta után visszatérünk a kempingbe. Letáborozunk egy padra, és falatozni kezdünk. Feltérképezem mi van az aprócska,láthatóan utószezoni boltban. Bajban vagyok, mert ők csak bolgárul beszélnek, illetve oroszul. Én pedig –tudom szégyen – de 8 évnyi „távárisucsítyelnyicajadakladüváju…” után is max. a krásznájá Moszkvá és a "No pagagyi"-ig jutottam. A pultos csaj átnéz rajtam és a mögöttem állóhoz szól. A megszólított általam is érthetően jelzi én voltam előbb, de a csaj legyint, és valamit mondd. Ok, én ráérek. Aztán mikor összedobjuk mit akarok, nyújtom kezem a pénzzel. Elkapja. What the fuck? Rábámul csuklótetkómra, mely elővillan pulóverem alól. Arcán vigyor terül szét. Már mutatja is sajátjait, és bőszen kérdezi nem beszélek-e esetleg oroszul. Sajnálattal elmondom neki a fenti mantrát, miközben észrevétlenül kihúzom kezem kezei közül és King regények áldozat hőseihez hasonlatos mosolyt küldök felé majd visszahátrálok a fiúkhoz. Innentől csókosok vagyunk. Minden van, ami kell, ami nincs, megszerzik. Két srác jön estére a lányhoz. Mellettünk telepednek le, majd rövid idő múlva már egy asztalnál ülünk és egymás rakiáját ill. pálinkáját használjuk nyelviskola gyanánt. Akkor és ott még jelentősége volt a tetoválásnak. Nem tudom ma már ott is divat lett-e.

Reggel vesszük észre, hogy a sátor-szomszédok magyarok. Egy felülről középkorú házaspár. Ők napközben nincsenek a kempingben. Hmm mondjuk úgy, kirándulnak. Menetrendszerinti turista-kiránduló járattal átruccannak az ide már tényleg csak köpésnyire lévő Törökországba. Reggel mennek, este jönnek. Minden nap. A többi megfejtését rád bízom.

Kora reggel kinyit a kemping péksége. Igaz, csupán annyi időre, míg elfogy a portéka. Hatalmas burekokat (itt bánicának, azaz banitsa-nak hívják) tolunk magunkba fillérekért, és finom joghurtot, majd bemotorozunk az óvárosba. Kicsit beljebb megyünk mint előző nap, egészen a maximumig, mert amúgy az óváros csak gyalogosan járható…szerencsére. A kikötőnél lévő őrzött parkolóban párszáz forintért egész napra otthagyhatjuk a motorokat. Elindulunk kóvályogni. Azonnal egy rejtőjenői rendőrőrsbe botlunk. Úgy az épület, mint környezete Senki Alfonzékat idézi. Valami potom pénzért veszünk egy jéghideg, 1,5 literes minimális alkoholtartalmú citromos sört, azzal vágunk neki a városrésznek. Lassan haladunk, hiszen bőven van látnivaló. A Neszebarban már megismert kő és fa házak, a sok kézműves galéria -egyiküknél be is gyűjtök egy gyönyörű kézműves ékszert-. Az atmoszféra magával ragad. Persze itt is van bazár, de nem olyan tolakodó mint Neszebarban. Az emberek utcákon, kicsiny asztalkákon árulják portékáikat. Tört magyarsággal mondja négy leva. Mármint 4 leva egy üveg zöldfüge lekvár. Veszünk persze, csakúgy mint rózsaszirmokkal tuningolt rózsalekvárt és helyi rakiját. Ez utóbbiakat ajándékba. Azt a finom zöld füge lekvárt azonban sajnos azóta sem tudtam kikísérletezni itthon, még úgy sem hogy bolgár recepteket próbáltam lefordítani. Ugyanígy megtorpanunk, és pavlovi reflexeink beindulnak az utcai palacsintaárus kínálatát látván. Kb. fél méter átmérőjű. Taki sonkást-túróst választ, mi zöldfügést. Mennyei. Egyre többen beszélnek magyarul itt is. No és persze van pár magyar turista, még így szezon végén is.

A rendőrőrs -később megérkezett a rendőrségi terepjáró és keresztbe állt az úttest közepén, lezárva az utat

Dumálunk, értékelünk, majd elhaladunk egy hosszú hajú zöldség és gyümölcsárus srác mellett, aki meghallván beszédünket utánunk kiált. Azt hisszük kollektív hallucinációnk van, de nem. Valóban ezt kiáltja: KOPASZKUTYA, BILL THE KING!  Annyira hihetetlen, hogy egy visszaintés és vigyorogva hellózás után lábaink tudattalanul visznek tovább. No, majd visszafelé meginterjúvoljuk. Jutunk megegyezésre pillanatokkal később. Rohadt meleg van, mikor váratlanul a tengerparton találjuk magunkat. De nem ám a homokos part! Nem, ez gyönyörű áttetsző vizű és sziklás. No, itt aztán hogy, hogynem, elröppen pár óra. Bámuljuk az elúszó halrajokat, a szemben fekvő Szent Iván szigetet, bele-bele ereszkedünk a vízbe. Megtaláltuk a helyiek fürdőparadicsomát!

Játszótér felnőtteknek :)

Pár óra múlva visszaindulunk. Persze hogy nem azon az útvonalon. Ám ez csak utólag derül ki. Semmi nem emlékeztet a korábban látottakra. Elkeveredtünk. Épp csak annyira, hogy nem találunk vissza Kopaszkutyás emberünkhöz, amit nagyon sajnálunk. Elszalasztottuk. Eltökélt célom volt, hogy a retro jegyében Trapper farmerom és Alföldi papucsom mellé begyűjtöm kamaszkorom harmadik legendás göncét, a bolgár matrózcsíkos pólót. Kamcsijában nem vettem, mondván nem cipelem addig, majd úgyis mindenhol lesz. Hát nem. Csak mindenféle új dizájn. Így jártam. Mivel Hemi pár nap múlva születésnapos lesz, kicsit eltűnök és veszek egy Harley-Davidson Bulgária pólót. Úgysem fogja felvenni a hatalmas logó miatt, de legalább emlékezeti, és nem a Vaterán vette. Max kiszögezi a garázs falára. :)

Kaja szempontjából a jól bevált stratégiához tartjuk magunkat, azaz oda megyünk, ahol a helyiek is esznek. Az mindig beválik. Helyi kaja és olcsó. Beülünk egy lugasos vendéglőbe. Az árak viccesen alacsonyak. Halat és sopszka salátát eszünk. A hal a mi ízlésünknek a kelleténél kicsit jobban grillezett, de finom.

Jól látod, kb. 600 forint egy étel

Kis szieszta után megyünk. Nem tudjuk merre, csak amerre a motorokat sejtjük. Egy szigetet pillantunk meg, melyre töltés visz. Erődítménynek, elhagyott börtönnek tűnik. Kapuja ezer lakattal lezárva. Az egész belátható, nálunk pedig épp nincs Jamesbond szett, így nem mászunk.

Nem tudjuk miképp, de egyszer csak visszaértünk a motorokhoz, és az alkonyatban visszamegyünk a kempingbe, ott pedig a strandra, ahol rajtunk kívül gyakorlatilag már senki sincs. A homokot félmanuálisan gereblyézik simára, szedik a szemetet. Szóval amit előző délután láttuk az a civilizált nyaralók egy napi termése. Gratulálok! Persze hogy szemetes a placc, ha a parasztnak egyszerűen kiesik a kezéből a PET palack!

Fürdőzésünk nem nyúlik hosszúra, mert ahogy bújik a nap, úgy jönnek a jegesmedvék. Hihetetlen gyorsasággal hűl a levegő.

Másnap reggel megtanácskozzuk, hogy elugrunk Rilába, a kolostorba. Igaz az ország teljesen másik végén van, de nézzük meg, hisz ki tudja… (mindig ez a félmondat tehet mindenről).

Rila kicsit több mint 500km-re van Szozopoltól. Elbúcsúzok a remélt lubickolásoktól,  barnaságtól, és tudomásul veszem, jönnek a hegyek. Mivel közben nem nagyon akarunk mást útba ejteni, a legegyszerűbb utat nézzük ki. Ebben van főút és pálya is. Az út gyakorlatilag eseménytelen. Szikrázó napsütésben megyünk, tankolunk, megyünk. Tempósan. Igen. Egy alagútig. Itt kiveri a szemem a töltés piros visszajelzője. Kiérünk, előremegyek és leintem a társaságot.

Mindenféle infó napvilágot látott és pályán vagyunk, ezért Taki és Hemi úgy dönt ezen semmi nem múlik, és felveszik a kukás mellényt a műtét idejére. Konzílium, nekem spontán hajfestés is Plovdiv alsón… hófehérre. Hamar megáll mellettünk egy viharvert, bordó, civilnek tűnő kocsi. Mellényes fickó száll ki belőle. A helyi sárga angyal. Van kedvünk viccelődni, így mondjuk neki, ha meg tudja csinálni hajrá… Látja, hogy haladnak a szakik, de azért csak téblábol. Nem baj, őrizzen csak minket. Titkos úgy gondolja, ne álljon már itt okafogyottan és foglalkoztatja kicsit. Az első fék tartályába kunyerál fékolajat. Neki úgyis van, ő meg minek vegyen meg egy egész flakonnal. Van is és ad is. Közben megáll mellettünk egy másik kocsi. Fiatalok ülnek benne, motoros pólóban (prosztó vagyok, nem emlékszem a három ismert japán márka közül melyikében) és segítségüket illetve a továbbiakra nézve elérhetőségüket ajánlják.

Megvan a hiba! Szerencsére nem forgórész (az majd legközelebb…). FP most egyenlőre  beéri a szénkefe cseréjével. Ahogy Ferkó később, immár itthon kérdezte „Épp volt a farzsebben mi? :) „  Igen. Lehet legendákat szőni pro és kontra, de ha közel ötven éves motorokkal vágsz neki az ismeretlennek hetekre, akkor legyen nálad pár cucc, mert ezeknél az öregeknél a vaskos bankkártya sem segítene. Szóval a szénkefe csere után úgy tűnik minden OK, bár aznapra már rugdosás a jutalom, ne szívja az akksit az önindító. A pályát elhagyva kacskaringós, egyre néptelenebb és rosszabb minőségű utakra érünk. Ez azonban csak átmeneti. Mármint az út minősége. Ahogy rátérünk a Rilai Nemzeti Park felé vezető főútra, az út is egyre jobbá válik, körülöttünk hegyek magasodnak. Élvezetes kanyarogni, kapaszkodunk a 2600 méter magas hegyre. A kolostorhoz az utolsó néhány falut érintve már apró hegyi utakon jutunk el. Késő délután van, valami pofátlan áru parkolódíjat akarnak szedni. Tanakodunk, majd arra jutunk, már úgysem tudjuk zárásig megnézni a hatalmas kolostort, így inkább szállás után nézünk és holnap vissza.

Azonnal szemünkbe ugrik a kemping táblája (Bor Kemping), ami egy sebes, pisztrángos patak mellett, hegyek övezte szurdokban fekszik. A kapuhoz meredek, kanyargós, murvás út vezet. A területen egyenes placc nem igazán van, de azért nem függőlegesen kell sátrat verni. Egy házaspár üzemelteti. A becsekkolást az asszony intézi, aki van annyira figyelmes, hogy az útlevélben észreveszi, majd jókívánságaival köszönti születésnapos Hemit. A konyha szabadtéri, nyílt tüzű. Grill, és kemence, és jó húsban lévő szakács(férj). Bizalomgerjesztő. Az árak is. (Ahogy szerte az országban amerre jártunk. Jóval olcsóbb volt az éttermi kaja mint nálunk, mindemellett finom és tartalmas). Titkos és Taki hatalmas, gombával, vajjal és valami titokzatos szósszal töltött fél kilónyi darálthúsos óriás fasírtot kérnek, mi ketten parázson sütött pisztrángot és persze az elmaradhatatlan sopszka saláta, amit paradicsom undorú Hemivel még itt sem sikerült megszerettetni. Derekas adagokat tesznek le elénk a szép, kézzel szőtt népi abroszra. Közben leszállt a sötétség, és vele megérkezett a lehelet páránk is. Az öko-zuhany hőmérsékletét Titkos kissé átszabályozza, ezután már csak hideg víz van –persze szándéka épp ellenkező volt-, éjszaka pedig kiderül, az a nappal kedves és bájos patakcsobogás, alvás helyett annyira mégsem élvezetes. Reggel pakolás és irány a kolostor. „Garasdezsők” vagyunk, vagy csak utáljuk a lehúzást, így immár rutinosan a hivatalos parkoló előtt kialakított kis félreálló spontán parkolók egyikében hagyjuk a motorokat. Kutya nem nyúl hozzá. Bemegyünk az UNESCO által világörökség részének nyilvánított ortodox kolostorba. (ennyi világörökség?!) Az első, amit kiszúrunk, az Titkos klónja. Ez nem érzékcsalódás, mert a szerzetesek is furcsán méregetik Titkost, látják benne a közülük valót. :)

A nagydarab fehér pólós a szakács/tulaj

AZA patak

Ami megmaradt úgy fotókon, mint az emlékképeim között, azok a brutális freskók. Nemcsak grandiózus méretűk, hanem motívumai miatt is. Szadomazo minden szinten. Míg nem tudod az eredetét morbid ellentét a szentség, némasági fogadalom és prüdéria mellett.  A bizarr freskók apropóját a  10. században ebbe a kolostorba visszavonuló Szent János csudálatos ördögűzései adják. Ezek a történetek vonzották oda a művészeket, így lett a nemzeti kultúra szent helye.

A kolostornak kiváló hátteret ad a mögötte hatalmasodó hegy. Érdekes lehet itt az élet télen. A hátsó kijáraton átlépve jöhet a hedonizmus a pár órányi aszkéta lét után. Kajás, fagyis, és egyéb más pénzköltési lehetőségek állnak a jónép szolgálatára.

Kicsit bámészkodunk, majd visszatérünk motorjainkhoz, hogy elinduljunk immár hazafelé közeledve, Vidin megcélozva.

Következik annak leírása, hogy bizonyos esetekben milyen hosszú tud lenni 300 km, hogy Montana nem csak egy USA állam. Közben beesik egy újabb spontán úti cél Belogradchik várának képében, Szerbia pedig továbbra sem lesz a kedvencem.

--------------------------------------

Most tán több lett a kép, de nagyon nehéz volt választani. Ebből is érezhető mennyire magával ragadó volt mindegyik helyszín.

Ahogy írtam, magyar üdvözléssel, és két éjszakai vadkempingezéssel átértünk Bulgáriába. A géppark mondhatjuk a szokásos. Egy 1967-es és egy 1974-es Shovel, egy 1975-ös Ironhead és a traktorok mellett tiniként az első generációs Buellek egyike.

Mindez 2012-ben történt azóta biztos pár dolog változott, így garanciát nem ígérek, hogy te is azt kapod ha ma ezen az útvonalon jársz.

Szóval Rusze. A határátkelőn levát váltunk és egy újnak tűnő út egyenesen a Várnába vezető főútra visz minket. Utólag visszagondolva derekas logisztika lett volna rátalálni a teljesen más irányban fekvő kempingre. Bulgáriában útdíjat kell fizetni a határon minden járműnek függetlenül attól, használod-e a pályáikat. Minden járműnek, kivéve a motorokat.

Egész jó minőségű úton haladunk, ráadásul olyan jó idő van hogy elég a pulóver, a kabátok gumipók alatt szellőznek. Persze a látvány sem utolsó. Körülölnek távol és közel a hegyek, máris érezni vélem a tenger illatát. A román alföld után felemelő. Visszaránt a földre a benzinkúti klotyó. Igen. „Talpas”-pottyantós. Az a típus, amitől átértékelődik az anyagcsere fontossága. Inkább kiizzadom. Bakancsban is necces, a mögöttem álló tangapapucsos lány ki is fordul. Talpad valami sárga izében. Na miben?

A kút rém egyszerű, de benzin, olaj, adalékanyag kapható, nem úgy, mint a nálunk mostanság felújított shopokban, ahol kenyértől, tejig minden van, csak épp dermedés gátló adalék nincs -18 fokban. No mindegy. Rövid fújás után megyünk tovább. Még a határ előtt fiúk érdekességképp begyűjtöttek egy alkesz-barát literes dobozos sört. Már szemeznek vele. Ez mindössze annyit jelent, hogy lassan jó lenne valahova megérkezni.

"A" sör

Idővel már kell a kabát, és a napszemüveget is áttetszőre cseréljük, kivéve Titkos vezért. Ő „Sárgaszem, ki vezet minket”.  Sárga napszemüvege 24 órás.

Este érünk Várnába, az A2 autópályán, aminek veseverő betonkockái, a hajdani M7-est idézik. Az az infó már eljutott hozzánk hogy a kempingek minőségi szintje megrekedt a nyolcvanas éveknél, hogy ezzel is az új csilli-villi szállodákba tereljenek. Ok, de a valóság felül vagy inkább alulír minden képzeletet. Kempinget jelző útmenti táblák, kempingek viszont sehol. Kóválygás közben megnézzük a gyönyörűen kivilágított várat, és a város esti látképét. Mindegy, akkor induljunk el lefelé, Neszebar felé, hátha lesz valami. Megállunk –kis emelkedő, jelentősnek tűnő útelágazás előtt- tanakodunk, térképezünk. Csatt. Hátranézve látjuk Titkos Shovelje elfáradt és oldalára dőlt. Szerencsére nem tört le semmi, a motor még mindig jár, hiszen épp ez az utánozhatatlan rezgés lökte ütemenként és apránként lefelé az enyhe lejtőn, majd a sztendert belökve lefektette.

Felállítják a renitenst, kárfelmérés, és ebben a pillanatban megáll mellettünk egy autó. Srác az anyósülésre akkurátusan kiterített colorra mutat, és invitál minket majd’ egész hetes bulijukra. Kedd van. Eszembe jutnak a délvidéki motorostalálkozók. Nem túl cizelláltan közlöm, 500 kilométernyi HáDé dübörgés és egymás kipufogójának szagolása után kábé annyi kedvem van leszabályozó motorosok között tölteni az időt, minthogy egy seprűnyéllel kényeztessenek (most kissé finomabban fejeztem ki magam). Többiek sem rajonganak az ötletért, nem vagyunk egy barátkozós társaság. Mindenesetre megköszönjük a lehetőséget.

Két-három sikertelen kör után, este tíz táján kényszeredetten úgy döntünk, megnézünk egy bolgár találkozót, és Kamcsija (Kamchia) felé vesszük az irányt. A kapuban vigyorgó arcok, tar koponya tetején török lófarok. Tálcányi köftével, sörrel és rakiával kínálnak. Köfte a helyi fasírt, azaz húsgolyó. A köfte finom, a rakia viszont hanyatt dönt. Rakia a bolgár pálinka, és minimum 60%-os, elsősorban szőlőből főzik. Tibi atyának élete végéig témát szolgáltatna egyszeri megkóstolása. Jól szórakoznak rakia okozta szenvedésemen, majd közlik a vendégeik vagyunk. Nem hogy belépőt nem fizetünk, még ellátnak egy üveg rakiával, valami hupikék színű üdítővel, amit mellé kell inni  - végülis alkoholmérgezés mellett már mit nekünk egy kis szintetikus rákgerjesztő-, és egy adag köftét, egy rúd szalámit és minden egyéb welcome packot, amit a rendesen fizetők megkapnak. Kulcstartó, hűtőmágnes, kiadvány stb. Logisztikázunk hol lenne a legjobb sátrat verni. Látva tipródásunkat, beengednek a VIP részre.

Mínusz második nap, még programok nélkül

Gyors sátrazás után azonnal a partra megyünk. No nem fürdeni! Augusztus utolsó napjait morzsoljuk, és megfagyok bomberben. Látszik a lehelet, ami groteszk kontrasztot ad napszemüveg stikkel leégett arcomnak. Jumurdzsák mosolyogva mondja, no para, reggel megint 30 fok lesz. Persze, ha nem hibernálódom éjszaka.

Megérkezésünk estéje...a hideg nem látszik

Nézzük a Fekete tengert, ücsörgünk. Itt vagyunk, rakiát nyalogatunk. A találkozó amolyan null-nulladik napján vagyunk. A Wild Children MC tagjai családjaikkal szórakoznak a legnagyobb békességben. Mi vadásszuk a helyi kulináris lehetőségeket. A bor egy vagyonba kerül, marad a sör, a rakia, illetve kitart még az otthoni páleszből. Nézegetjük a gépparkot. Elsősorban veterán korú speedek és túra motorok vannak a placcon, egyedül az elnöknek van harlija. Eszünkbe jut a pár évvel korábbi siófoki börzét követő zamárdi kempingezés, ahol motorjainkat és minket meglátva a mackómisis bolgár apuka villámgyorsan öltötte fel colorját. Ma éjjel, és az itt eltöltött következő két napban őket nem láttuk.

Persze itt is van olyan, aki már járt országunkban és jó szívvel gondol vissza. Budapest, Balaton, Tokaji. Jönnek a varázsszavak. És barátság. Mármint a szó használata és ismerete. Barátságosság pedig az, amit tőlük kapunk.

Másnap izzasztó napsütésben felfedezzük a környéket. Várnába, látva a forgalmat, nem megyünk vissza, inkább másik irányba indulunk. A Várnába vezető pályán láttuk a feliratot, ami a kőerdőhöz vezető utat mutatja. Innen azonban nem találjuk, folyton zsákutcába futunk a kis falvak között biliárdgolyóként pattogva. Ex-futár, és mint ilyen vakon is bárhova odataláló Taki pecázni marad egy néptelen kis öbölben ahol a Kamcsija folyó a Fekete tengerbe ömlik, így mi próbálunk odatalálni. Nem jön össze, bár már elég jó a képolvasási technikánk és gyorsaságunk a cirill betűs táblákra pillantva. Egyik kereszteződésben határozott fékezés közben Hemi Shoveljén elszáll a fék. Még félúton sem vagyunk a túrát tekintve, de innentől számára már csak első fék van, pótfékcső nincs. Nem esik kétségbe, mint ahogy senki más sem, aki több ezres túrára indul egy 45 éves motorral. Megoldja rutinból, odafigyeléssel.

Másnap –immár Takival együtt- Kamcsijában ólálkodunk az azonos nevű folyó deltájában létrehozott Nemzeti Park körül, mikor orra esünk a helyi ARC-ban. Ha emlékszel az Istenek a fejükre estek filmre…na ott volt a fickónak valami hasonló trike-ja és a pasi is kábé ilyenné vénülhetett és hízhatott. Ránk cuppan. Mi jól szórakozunk. Tőlünk szokatlan módon még egy közös, pózolós fotóban is benne vagyunk. Persze kicsi a világ, így elmondja, hogy nagynénje bácsalmási, és gyors térképet is rajzol. Bácsalmás térképet. (vagy valami hasonlót. :) ) Megad egy telefonszámot, mondván ha ott járunk, feltétlenül hívjuk fel az őst. A térképre írja, így nem veszítjük el. Megadja a saját számát is, ha a rend zordon őrei bántanának minket, azonnal szóljunk neki. A környékbeli hostess lányok nem annyira türelmesek már vele mint mi, ez rájuk van írva. Nem egyszerű a pasi. Megvan az itteni Királysanyink is. Egy GS500-al érkező motoros kérésére lefotóz minket, majd gyorsan elmenekül, mielőtt emberünk őt is beszippantja. A kék –amúgy orosz rendszámú – trike mellett ugyanolyan kék faragott „ Romet”. Valahol biztos ez a szín esett le a kamionról. Még egy kicsit elbaromkodunk, aztán vissza a kempingbe, a találkozóra hogy reggel útra kelhessünk. Azért persze belefér a hatalmas hullámok között fürdőzés és csodálatos csigák, kagylók gyűjtése is, bár ezen a túrán sem lettem csokibarna. A parton érdekesség a háborús betonbunker, amiben anno megbújva nem épp szíveslátással várták a tengeren érkező ellenséget. A strand amúgy elég eklektikus. Illetve inkább szemetes, retkes, de a víz jó, a szemhatáron benyúló sziklás földnyelv szintén, szóval kit érdekel. (Persze több minden történt, de sajnos már kopik a film. Ellenben így talán rövidebb is lesz)

Az ARC

...és motorja

...és itinerje

A kemping…ne szépítsük. Trágya. Egy könnyűszerkezetes épület a fürdő és mosdók. Egy, azaz egy zuhany összesen. Nem, nemenként, hanem összesen. És egy vagy kettő klotyó. Erre már nem emlékszem pontosan. Voltak azonos korú faházak, nem tudom, tán azokban volt külön fürdő, de akkor is elég elgondolkodtató volt Taki mondata. "Azért nem szeretném megnézni hogy lesz  ennyi mosdó elég több ezer embernek. " Merthogy ennyit várnak minden évben, így 2012-ben is.

Elbúcsúzunk és megköszönjük a pofátlanul hosszúra nyúlt két éjszakai potyaszállást.

Ma már tudjuk, hogy a Wild Children MC barátságos, vendégszerető tagjai a hibásak. :) Valahol itt kezdődött hogy elkezdtünk vegyülni. Már-már barátkozni. Addig sosem, pedig rójuk már egy ideje az utakat. Ezt követően viszont minden évben. :)

Elhagyjuk a még csendes találkozót

Újdonsült ismerőseink terveinket hallván lebeszélnek Burgaszról. Persze van egy kis óvárosa mint minden városnak, de nem éri meg az iparvárossá duzzadt metropolis átvergődését. Megerősítik viszont az itthon kinézett falucskámat, Szozopolt. Igen, oda mindenképp!

Burgaszt végülis tankolás céljából érintjük. Nem tép a vágy hogy belülről is szemügyre vegyük. Következő célunk a kötelező turistahely, Neszebar. Könnyen tájékozódva eljutunk a töltés-szerű építményen és az azt őrző szélmalmok között a kis félszigetre, az óváros képzeletbeli kapujához. Motorjainkat leparkoljuk a kikötőnél. Én, az örök aggódó, azért remélem, senkinek nem támad az a vicces ötlete, hogy egy mozdulattal belegurítsa a tengerbe. Elindulunk Pléhkrisztus nézni. (ti: vigyázz mert turisták jönnek ,csak saját szemüknek hisznek…) Neszebar óvárosának látnivalóit az Unesco a Világörökség részévé nyilvánította, ennek megfelelően hatalmas a tömeg, és végeláthatatlan a bazársor labirintusa. Megnézzük az összes látnivalót. Úgy antikot, mint újabbat. Rójuk az apró sikátorokat. Tömünk magunkba különféle helyben sütött apróhalat. Itt ez a street food. Kerek a világ. Bár rengeteg a turista…rajtunk kívül is. Olykor már túl sok, csakúgy, mint a karjukra mázsányi „igényes” karkötőt halmozó és azt kínáló cigány. Régimódi emberek vagyunk, így küldünk pár képeslapot is, bár sanszos mi előbb hazaérünk mint az üdvözletek.

"Street food" :)

Pár óra múlva elég lesz a turista és a szuvenírárus tömeg, így visszaslattyogunk a motorokhoz. Valami nem stimmel. Ja! Megfialtak. Két, szlovák rendszámú motor parkolt mellénk. Egy túrasport, és egy a Softail harli.

Gazdáik is mellettük állnak, így szóba elegyedünk. Kiderül, ők most mennek Kamcsijába arra a bulira ahonnan mi épp eljöttünk. Elmeséljük milyen kedvesek voltak velünk, váltunk pár szót és elindulunk Szozopol, a bájos kis halászfalu felé.

Hogy mennyire kicsivé zsugorodott e nagyvilág, mi sem jelzi jobban, pár év elteltével egyikük, a Softaillal útját járó Attila épp itt, a blogon talált rám, és küldte el azokat a fotókat, amiknek elkészültére én nem is emlékeztem, és akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Erről nemrégiben írtam is.

Vége a 2. résznek. Következik Szozopol és Rila, az elmaradhatatlan szerpentinek és a Kopaszkutya. :)

(Remélem addigra újra begyűjtöm Titkos képeit, mert elhánytam valahova)

Az ősi romok között

Neszebar

Fekete tenger Kamcsijánál

Neszebar

Attila egyik meglepetés fotója

Meghívásos összeröffenés, motoros apropójú, de nem csupán motorosokkal. Egy idő után megindul a legveszélyesebb fegyver, a férfi pletyka.

Röpködnek a nevek, kivel mi van, mi történt, merre fújta a szél azokat, akikkel évek, évtizedek óta nem találkoztunk.

Vidék. Szépíthetjük, de akkor is az. Mint ilyen, sokak szemében megnő, aki a fővárosba költözik, mintha az valami kiváltságos, nagyon bátor dolog lenne. Aki „pesten” van, az hííró, azzal mindig történik valami, valami olyan, amit azok, akik nem mozdulnak a bűvös száz kilométeres körön kívül, fenntartás nélkül elhisznek, olykor biza még kissé ki is színeznek.

Sok esetben mi vagyunk az utálatos képek, hiszen járunk-kelünk erre-arra, sok az ismerős, haver, barát is akad, bár ezt a nagy testvér oldalon nem promotáljuk. Attól leszünk utálatos képek, és sok esetben ellenségek, hogy ismerjük a valódi történetet, illetve van kinél utána kérdezni ha nagyon birizgálja a csőrünket.

Ilyen esetek kapcsán jut mindig eszembe mennyi butaság kering az ismeretek hiánya miatt.

Motoroséknál egyik legnagyobb pletyka és félreértésre okot adó téma a klubélet, az MC.-k, az egyéb felvarrósok, valamint mindezek szabályai, történései. Valamikor a kőkorszakban volt a magyar Wild magazinban egy sorozat, ahol érintettek igyekeztek helyretenni a félreértéseket, megválaszolni a kérdéseket. Úgy látom napjainkban nem ártana egy frissítés, illetve ismeretátadás a generációnyi újnak, mert  észvesztő baromságok terjednek.

Hatalmas az is, ami ezen a fent említett bulin előbuggyant. Szóba került két név, akik a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők motorosnak, csupán egyiküknek van némi PR értékű motorral kapcsolatos múltja/jelene (értsd: pár fotó). Másikuk egyszerűen szociopata, aki motort maximum hátsó ülésen érzett a lába között. Szóval felrepül a két név és a „képzeld Lolka és Bolka Úgrónyúl MC tagok lettek”! Nem értjük a dolgot, bár ma bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is, de azért csak nem hagy nyugodni. Pasi az elmúlt három évtizedben mindössze egyszer gondolkodott még 1990-ben a klubtagságon, ám akkor mit sem számítottak az együtt motorozott évek, csak a segged alatt lévő motorblokk döntött, így ebből tanulva igyekezett mindig önálló maradni, ami olykor nem annyira egyszerű, főleg ha barátaid között sok a klubos. Tudjuk, mindig a kínálatból lehet választani, de ez a két név még viccnek is durva. Hatalmas erkölcsi mélyrepülés lenne, ha ők bárminemű kötődéssel bírnának a történelmi jelentőségű MC-nél. Kérdezz-felelek után hamar kiderül az igazság. Support azaz támogató ruházatot viseltek. :)

Igen, nem ez az első eset, mikor oly büszkén viseli a támogató a support terméket (ruha, matrica stb.) és annyira tudatlan az akár több évtizede motorozó környezete, hogy elhiszi amit látni vél.

Hogy mi a csattanó? Nincs szöveges csattanó. Ez csak egy, a motoros kis Vukságból, ami legendákat gerjeszt (ti: nem vagy buta kis Vuk, csak még keveset tudsz). Így lesz a gyalog illetve FB motorosból „motoros valaki”. A vizuális csattanó pedig az arcok szemlélése. Akár azé, aki elhiszi amit lát, akár azé, aki elhiszi magáról amit láttatni szeretne.

 Kép nincs. Szándékosan. Nem akarom senki support cuccát kiemelni.

A mai nap (január 7.) apropóján jutott eszembe az alábbi történet még 2012-ből, amiből aztán ez kerekedett.

 Bolgár túra. Az előző éjszakát „Románia-belsőben” töltöttük egy benzinkút füvén, ló végtermékek között, ám mégis örömmel. Igen, ez is Románia. A mai román Románia. Crajovában köpködve kiüvöltő kisbusznyi primitív állat és valahol Gyurgyevó, azaz Giurgiu és Crajova között félúton fekvő kistelepülés benzinkútján szívesség alvás…

Az úgy volt, hogy „tanár úr én készültem”. Azaz bújtam a térképeket, a netet és minden egyéb információ fellelő helyet. Ebből kiderül, hogy Romániában kevés kemping van. A jelenleg magyarlakta településeket épp csak érintjük, tehát jobb ha magunkra hagyatkozunk. Szóval készülök. A terv szerint Makótól, Temesvár érintésével lecsorgunk Herkulesfürdőig, és ott a közelben lesz egy kis magánkemping, ahonnan aztán erőltetett menettel (Vaskapu bámulás és kilométerenkénti megállás mellett) átérünk a bolgár Ruszébe, a következő kempingbe.

Indulás előtti telefonon egyeztetések egyike során Taki nevetve közli, az egész tervet úgyis felrúgjuk első este… és valóban.

Potyareggeli Makón

Makón találka a kempingben. Délelőtt egy kenus csapat még megetet minket finom lecsóval, majd irány. Persze nem a tervbeli úton megyünk, mert hmmm van egy „festői szépségű út” (copy by Titkos). Nos, mikor a helyi erők a terv láttán homlokráncolva azt mondják hogy hááát igen, az érdekes út, no, akkor kell átgondolni az egészet. Úgy tűnik egyedül én vagyok józan (vagy hisztis, kinek hogy’). Olyan úton haladunk, hogy ex-futár Taki is csak annyit mondd „A 27.-ik visszafordító S kanyar után már nem számoltam”. Az erdők között egykori gyárak vas torzói merednek, forgalom szinte semmi. Igazából nem tudjuk merre megyünk. Már késő van, mikor begurulunk Lászlóvárára (Coronini). Szállás kellene, hiszen Herkulesfürdő a kempinggel együtt más irányban. A települést a feketelábúak nemzetsége lakja, akik szétfolyva ülnek házaik előtt. Cseppet sem feltűnő itt négy harli. Hogy tuti legyen, három kört is megyünk, de szállás csak drága hotelben van, így jöhet a következő kör, majd a településtől pár száz méterre szépen lekanyarodunk a Duna partra vadkempingezni. Volt itt éjjel minden, csak (számomra) alvás nem. A közelben emeletes kajiba, kutyákkal. Csórikámék jönnek kunyerálni. Persze megetetjük őket (is). Aztán éjjel szekérzörgés, üvöltözés, eszméletlen kutyacsaholás, bizonytalan eredetű pukkanások, autók jönnek-mennek, folyik a seft, az alkalmi és üzleti szex.

Lászlóvára. Az est kérdése: Bontsuk a cuccost, vagy ne bontsuk?

Reggeli merengés Lászlóvára-külsőn

 Babakáj szikla

Reggel csepergő esőben és kellemetlen hűvösben útra kelünk. Végiggurulunk a Duna mentén, keresztül a Kazán-szoroson, a Vaskapun át. Bámészkodunk, lessük az eget, majd később én már a tankomat is. Tuti hogy nem bírja ki Orsováig. Nem is. Egy kis faluban FP tankja kiszárad. Hamar kint terem az öreg, akinek háza előtt a ló megadja magát. Csak románul beszél, de gyorsan el activitizzük neki a problémánk, így mire Takiék visszaérnek, az öreg által ugrasztott szembe szomszéd már hozza is  PET palackban a naftát. Pénzt nem hajlandóak elfogadni. Marha lassan haladunk, hiszen annyi a látnivaló. Szörényvár  (Turnu Severin) magasságában kezdünk gondolkodni a szálláson. Az már tuti, hogy Ruszéba nem érünk át. A térkép szerint valahol Crajova és Gyurgyevó között van egy kemping.

Kazán-szorosi bámészkodás

Ja, volt. Valamikor 1986-ban. Most csak szétmálló faházak jelzik. Mivel zsákutca, már jönnek is ki a helyi erők, így a vadkempinget itt felejtsd el. Csak feketelábúak. Szoba van, 25 euró/fő tetőtérben, a motor lent fémgyűjtőék között, a szoba levegőtlen, bűzös. Csak motor mellett vagyunk hajlandóak maradni, szóval nyergelj! Fel-alá keringünk egy körön belül, közben vaksötét lesz. Vadkemping helyet keresve behajtunk egy földútra, ami mély homokká változik…aztán a lámpafényben közvetlenül az orrunk előtt hirtelen felbukkanva hatalmas, kikötött ló ágaskodik a motor felett. Magánterületen vagyunk, lelőnek baszki. Fut át az agyamon, és úgy kapom fel, majd fordítom meg a 240 kilós dögöt a mély homokban, amit a mai napig nem tudnék megismételni. A többiek a másodperc töredéke alatt követik példámat, a harcosokat már nem várjuk meg. Újra a főúton kevergünk. Egy benzinkút előtt többször is elmentünk. Hemi besokall, és bemegy a kútra -én innen nem megyek sehova- konok nézéssel. Fiúk bemennek az épületbe. Megkönnyebbülten sóhajtok mikor meglátom a vigyort a szájuk sarkában. Itt alhatunk a füvön, de jól világítsuk meg a területet, mert tele van aknákkal. Ló aknákkal. A kút éjszakára bezár, és az olajon kívül nincs is más eladó terméke, úgymint életmentő sör például. (régi ÁFOR kút stílus)

A benzinkúti vadkemping

Reggel megköszönjük a szívességet és megyünk tovább Gyurgyevó felé. Tankolás. MOL kút. Ahogy leemeled a pisztolyt a kútról, a számláló már ugrott is. Csalás magasfokon. Tankolás –és lehúzás- után nézzük a térképet. Egy gyógyszerszállító furgonos srác segít. Ne arra menjünk, mert ugyan az is azt irányt mutatja, de az nem jó, hanem a másik úton. Szerinted merre mentünk? :) Hát persze hogy az elsőként kinézetten. :) Haladunk, majd jobbunkon hamisítatlan ekhós szekerek tűnnek fel a mezőn. Csapatostul. Körülöttük szétbontott, kibelezett autók. Rejtett nomád erőforrás klán. Sokan vannak. Itt ne robbanjak le! Fut át agyamon.

Beérünk egy pár házból álló településre. Gyurgyevó 47 km. Ok, de hol? Elfogyott az út. Különböző méretű kövekkel borított szűk ösvényszerű valami. Nem látni meddig ilyen, a távolban Gyurgyevó ipari tornyai centisnek tűnnek. Fejvakarás. 47 km. A nyitott beltnek gyilkosság. Kényszeredetten visszafordulunk, ám előtte Taki még mondja, ne lepődjünk meg és semmiképp ne álljunk le (berúgós motorok), de ő a Buellel megáll és lefotózza a szekértábort.  Lassan csorgunk, közben szemünk a visszapillantón. Taki megvan. Megállunk a településen, ahol elmondja nem sikerült a fotó „ahogy megálltam, a Carl Lewisok azonnal elkezdtek rohanni felém”. Szóval fotó nincs, csak a szavunknak adhatsz hitelt.

Földvár...izé Gyurgyevó felé félúton

Kanyargós, a lefelé fékező autók által felgyűrt aszfaltú úton beérünk Gyurgyevóba. Most már rohadtul elhagynánk az országot. Undorral néző határőrök, majd a Barátság hídon átkelünk bolgár felségterületre. A hidat az ötvenes években építették, de ókorra hajazó monumentális pillérekkel látták el. Vajon mi vár ránk a hídon túl?

A Híd

Begurulunk a bolgár részre, Rusze város határátkelőjére. Határőr pislant a rendszámunkra, majd Hemi útlevelére. Széles vigyorral a képén, szinte szabályos kiejtéssel közli. „Attila a hun! Isten hozta” és int, hogy menjünk csak, nem kérdez, és nem néz semmit. Hogy ez a mondat nekünk akkor mit jelentett, tán sosem fogod megérteni. Nekünk akkor,  több mint ezer km-re otthonunktól nagyon fontos volt. Jelzés, hogy jó szívvel várnak, hogy jó helyen vagyunk.

Hát ez a határeset jutott eszembe ma, Attila napján.

Lehet hogy folyt.köv? Meglátom.

…és egy lányra, a városból. :)

1988 december közepe. Több centis hó és mínuszok. Öltözök. Magamra húzom azt a vastag kötött harisnyanadrágot, amit te óvodás korod óta nem láttál, ám én levágott lábfejű verziójában nap, mint nap edzek a futófolyosón. A harisnyára egy farmer, majd arra még egy. Bokacsizma. Most épp az van. Felül mit érdekel oly huncutság mint melltartó?! Trikó, póló, vékony pulcsi, arra egy vastag, nagymamakötött. Erre az irhadzseki. Nyakamba vastag, fekete nagymama kendőt kötök, ez lesz majd az arcom előtt. Pécsi kesztyű. Michelin baba hozzám képest Twiggy. Kezemben lóbálom a mattfeketére neoluxozott cseresznyemérő kiskörősit. Apám sokadik próbálkozása, hogy rámtukmálja az ő sisakját, ha már úgysem lehet pórázon tartani. A sisakcsodát nagyapám készítette, aki egy balatoni, szörföket és csónakokat készítő KTSZ-ben építi a szocializmust, pártból kilépett és ezért kellően megbüntetett melósként. A műgyantából készült glitteres sisak erősen hajaz a ma kapható Flake Biltwell Gringóra. Zárt az álla, csillogó, és sötétedő plexije van. Színt is választhatnék, apámé csokoládébarna, anyámé zöld. Csillog, zárt. Távozz tőlem sátán kézmozdulattal hárítok. Kislattyogok a 250-es ETZ-hez. Úgy tudják csak a peremkerület a cél, ám az összeszokott csapat Szombathelyre tart Pokolgép koncertre.

Megérkezünk. A parkolóban pár réteget lehámozunk, és az oldaldobozokba süllyesztjük. Beállunk a bejáratnál sűrűsödő tömegbe. Lassan halad a procedúra. Pár hete itt dobták fejbe Kóbort. A szokásosnál is szigorúbb a közeg. Minden –szerintük- élet kioltásra alkalmas eszközt a sarokba kell dobálnod egy kupacba. Ilyen gyilkoló eszköz például a szegecselt bőrkarkötő, a farmer övbújtatójához applikált lánc. Sőt, a bőrből kihasított és gitárpengetővel társított, bőrszíjon függő keresztet is levetetik.

-Honnan tudom hogy meglesz mire kijövök?- kérdésre csak primitív röhögés a tányérsapkás válasz.

Közben divatos ballonkabátot viselő, szépfrizurájú lányok fennakadás nélkül mosolyognak be az ajtón.

Ja, ruhám bőr és nem ballon…

Motozás. A csigatestű felém nyúl, én elhajlok és fordulnék a női smasszer felé, ha már elkerülhetetlen a tapizás. Hajamba markol és visszaránt. Ránézek. Gondolom ugyanolyan szépen, ahogy ma is megy.

-Úgy tapogasson, hogy lány vagyok. Sziszegem 16 évem minden öntudatával. Lök egyet rajtam és - akkor öltözz úgy kis rongy- mondatot kapom. Visszaszólok. Utána már csak a tompa puffanásokat érzem…

Srác kivel „együtt járok”, csendre int. Valahogy érzem nem lesz több közös buli, de más sem.

Bent vagyunk a koncerten. A koncerten, amit Kalapács többször félbe szakít a látható túlkapások miatt.

Közel két óra extázis. A Zalából már kitiltott zenekart próbáljuk magunkba szívni. Egyek vagyunk, egyformán gondolkodunk.

Koncert után a jéghideg éjszakába kilépve izzadt hátamra tapad párás trikóm. Gyorsan öltözünk és hazaindulunk, hogy másnap ugyanígy beöltözve motorra üljünk. Hosszú éveken, évtizedeken át.

Mert magától értetődő volt, mert akartuk, mert mazochista és folyton lázadó énünknek ez kellett.

Sokat gondolkodom a témán mostanában. Természetes volt, van, és remélem lesz is, hogy motorozok. Igaz, ma már nem ülök télen, hóban, megláncolt motorra. Volt, hogy újév napján kerültem a jeges úton a Guzzival, mondván amilyen az első napod…nem olyan lett. Sosem tud elég lenni.

Szóval agyalok. Akkor is volt fényképezőgép. Igaz borsos árú volt a film, és legfőképp az előhívás. De nem ez volt az oka annak, hogy nem készült fotó minden megmozdulásunkról. Nem volt rá igényünk. „Csak” egyszerűen megéltük a pillanatot, az eseményeket.

Vajon milyenek lennének, és hogy’ viselkednének a ma FB emberei az öt perc hírnév nélkül? Vajon motorra ülnének-e, ha nem készülhetnének jól megkomponált és azonmód megosztott fotók?

Vajon mi milyenek lettünk volna, ha akkor már itt tartott volna a technika?  Sosem derül ki.

E ritka fotó a történet után pár nappal később készült egy házibulin.  A képen egyik alak én vagyok. Több réteg meleg ruhában. :)

A fenti mondatot Nyelvújító-Szmöre alkotta, a hajhullást okozó Kari-zást gúnyolandó.

Szóval Boldog Károlyt Nektek, egy olyan videóval és dalocskával ami tőlem "elvárható". :)

Dropkick Murphys - "The Season's Upon Us" from Rab Media on Vimeo.

Nem mondhatom hogy  könnyű időszakon vagyok túl. Persze Keljfeljancsi módjára mint mindig, most is helyrebillenek, de azért nem verem a seggem örömömben.

Talán emiatt, talán mert időnként változni, változtatni kell, ösztönösen jött, hogy ami a második legfontosabb életemben azon keresztül történjen ez a változás.

Szegény Fekete Péntek! Valószínű van motor és gazdája között telepátia, mert FP összerezdült, és primerlánc csikorgatta tekervényei már rózsaszín tankot, rojtos kormányt, hordó formájú hátsó csomagtartót vizionáltak, majd ez a vízió a hátsó teleszkóp szimmeringjein manifesztálódott szivárgó olaj, mint kétségbeesett könnyek formájában.

De megnyugodhat, ennyire nem fordulok ki magamból.

Ádámmal körülbelül tíz éve kerültünk kapcsolatba, mikor a nagy hazai aukciós oldalon megvásárolt tőlünk egy villahidat. Aztán hosszú időre eltűntünk egymás életéből, majd esztergomi barátoknak és egy shovel blokknak köszönhetően valahogy felelevenítődött az ismeretség.

Tehát Ádámot, és az ő kezei közül kikerülő csodát éreztem megfelelő terápiás eszköznek, hiszen láttam, sőt kezembe is foghattam egy-egy munkáját, legutóbb például a novemberi börzén.

Azonnal pattant a szikra. Kell nekem egy saját! Nem lett sok beszédnek sok alja, mert az események viharos gyorsasággal követték egymást. Elmondtam kábé mit szeretnék, kaptam 3 tervet, kiválasztottam egyet, azt, amelyik leginkább hozza e technika stílusát, emellett még megosztom vele, hogy a másik erősen emlékeztet csukló feliratomra.

December hatodikán, mikulás napján érkezett is az értesítő hogy vár rám a postán. :)

Másnap gyaloggalopp, átverekszem magam jól megérdemelt járandóságukat átvevő, majd azt azonnal kaparós sorsjegybe fektető rejtett erőforrás tömegen. Postáskissszony ráérősen forgatja a „2.számú” kocsi küldeményeit, ám én izgatottan közbe vágok.

-Az lesz az, az a buborékos!

Enyhe fintor,

-Biztos az?- kérdéssel, majd – Tényleg!- rácsodálkozással és -Jó nehéz- kísérőszöveggel nyújtja a borítékot, melyért mohón nyúlok.

Érzem, hogy a vártnál jóval súlyosabb, és zörög. Hmmm egy darab könnyed alu, és zörög?

A kocsi magányában úgy bontom a borítékot, mint ahogy a gyerekek futnak az édességgel teletömött csizmáikhoz.

Kibontom, és az ölembe hull 3 fémkorong, akkurátusan külön-külön egy-egy villámzáras zacsiba csomagolva. Nézem, és szégyen nem szégyen (vagy klimax), de ott a posta előtt, ülve a sötét autóban elpityergem magam.

Az összes szar, ami augusztus óta történt velem, feljön és átkódolódik. Ülök bőgve, mint egy hülye pi..a és nézem kezemben a visszakapott eredetit, a kiválasztottat, és azt, amelyiken a felirat annyira emlékeztet a csuklómon lévőre.

Kész vagyok. Az ölemben fekvő fedelek most sokkal több jelentőséggel bírnak, mint egy gyönyörűen megmunkált fémdarab. Hosszú hónapok után érzem, hogy nem csak én adok, és hogy ez milyen rettentően kellett a lelkemnek. Ez a gesztus, ez az ajándék. Hogy talán vége a szarral nyakon öntő szériának.

Hazarobogok és kiterítem pasi elé a zsákmányt, mint vadászat után a vadakat. A fő kritikus hápog, kézbe veszi, és „azt a kurva de szép munka” mondat hagyja el pár másodpercnyi, levegővétel nélküli száját.

FP szorosan beékelődve áll a rogyásig rakott polc, a sörrel teli hűtő, a fogasként funkcionáló kondigép és a Shovel négyszög közepén, így csak nagyjából rápróbálom, de a felcsavarozással várnom kell.

És most itt van. Itt illegeti magát az én –szándékosan- koszmók motorkerékpárom a csodaszép, még hozzámillő mértékben csajossá, lággyá vésett gyújtásfedelével.

A másikat, a pintstripe-re hajazót, egyenlőre a falra applikáltuk. De ki tudja. Majd cserélgetem ahogy kedvem lesz.

Köszönöm Ádám!

Na, kedves feleim! :) Tegnap óta jelentősen megnőtt a számítógépembe betörni szándékozók, valamint itt-ott ismeretlenül közeledni akarók száma. Mivel nem először fordul elő, tudtam hogy elég lesz a blogom elemzőjére kattintanom. És lőn. A forgatókönyv ugyanaz, mint minden esetben. Valakinek szüksége volt egy kis olvasói szám pörgetésre (két tippem van), így bedobott -szokás szerint- koncnak. Blogom egy szubkultúrához szól, ennek megfelelően kicsi az olvasottság, de nekem épp elég. Ettől a post-tól még jobban utálni fogsz?! Leszarom. Ezután is írni fogok ha lesz időm, kedvem. Véleményem van, amit szerencsére nem kell hirdetők és egyéb dörgölőzni vágyók igényeinek megfelelően alakítanom. Sőt! A blogjaimat sem szerkesztgetem utólag, miután nem tetszik a plebsznek.

Mostanában nem írtam, ennek oka hogy -én- emberből vagyok. Ha nem csak a magát mainstream-nek vélő oldalak által megosztott postokon hüledeznél, tudnád mi a kiváltója átmeneti íráskedvetlenségemnek.

Szolgálati közlemény vége. Megyek hányni.

Három hónapon belül két barát halála. Ez több, mint ami ép ésszel felfogható.

Most tényleg elfogytak a szavak…

Számolatlan alkalommal veselkedtem neki hogy elbúcsúzzam Tőle. Sokadszorra sem sikerült.

Látom magam előtt, ahogy csendesen mosolyogna szavaimon. Mindig utálta a nagy szavakat. Csendben tette a dolgát, nem tört elismertségre, hírnévre.

Az nyújthat némi vigaszt csupán, hogy nem tűnik végleg el, hiszen motorjainkkal mindig velünk van és lesz. Ő volt „A” GURU. De nem csak az öreg harlik nagymestere, hanem EMBER is. Így csupa nagybetűvel… most nem megy több. Ne haragudjatok.

Jocó közös búcsúztatása ma délután 14,30 órakor ott, ahol élt. Kisnánán.

Napfényes őszi kora délután teendőimet intézendő sétálok a belvárosban. Utam egy gimnáziumot érint. A látvány, ami elém tárul, arcomra varázsolja a szokásos Joker vigyort. Fiatal fiúk motorjaikon és tűkön ülve várják, hogy a súlyos fakapu feltáruljon és kilépjen rajta „A” lány.

Úgy látszik vannak dolgok, amik mégsem tűnnek, tűntek el.

Közel harminc évvel ezelőtt rám is így várt valaki és ugyanúgy nem bírtam már az utolsó órákat, csak füleltem hallom-e már az MZ hangját, ahogy a most várt lányoknak lehet már forró az iskolapad.  A többiek, a mezei plebsz előtt nagy presztízse volt, míg a tanároknál egy másnapi felelést ért, ahogy lazának remélt mozdulattal kilibbenve a gyűlölt ajtón, felpattantam az épített motorra, és a lázadás prüszköltető keverék füstjében tovarobogtunk.

Ez az emlékkép és a jelen keveredik, fonódik eggyé egyetlen pillanatban, és jó érzéssel tölt el. Pedig a fiúk csak ülnek motorjaikon, és egész egyszerűen emberiek. Emberiek, nem bazári majmok. Úgy érzem, van még remény. Mire is? Hát hogy a jó dolgokból mégiscsak megmarad valami.

Október második hétvégéje. Évtizedek óta a mannheimi Veterama időpontja. Neki is.  Idén azonban annyi volt a kavarás az utazással, a kivel-mivel kérdésével kapcsolatban, hogy az elmúlt napokban ember legyen a talpán, aki követni tudta a „megyek”, „nem megyek” hullámvasútját. Indulás csütörtök este. Ehhez képest csütörtök reggel úgy tudom „nem megyek”. Délután kettőkor vigyorgó „megyek”. Majd délután fél hatra bogozhatatlanul összekuszálódott szálakkal, és összeszorított foggal a „nem megyek” verdiktje.

Ma, a börze első napjának délutánján kinézek az ablakon és látom, ahogy a kertben fel-alá mászkál… és a tegnap elkészített szendvicset eszi. Szendvicset, míg a főtt étel érintetlenül dermed a tűzhelyen.

Kilépek, és a „ne hergeld az oroszlánt” óvatosságával megkérdezem: nem ennél inkább mást?

Nem, ilyenkor szoktam enni egy szendvicset. Mondja, és megkönnyebbülten látom arcbozontja mögött a bujkáló mosolyt. Elmélázik.  „Most érhetnek a második vizesblokkhoz” tör fel belőle. Mindezt megkoronázandó hozzáteszi: lehet, hogy este felbontom a babkonzervet.

Fotó nincs…nem mertem. :)  Helyette egy korábbi, börzés. Illusztrációnak.

Egy –amúgy, bármilyen hihetetlen, de pozitív hangulatú - blogomhoz kerestem illusztráció fotót az interneten.

Beütöttem ezerféle variációt, ami reményeim szerint közelített az általam elképzelt fotóhoz. Rövid idő múlva gyomrom hánytálért kiáltott.

Több okból is, hiszen a vágyott képet nem kaptam meg, helyette hanyatt lökően ugrott szemeim elé darabokra szakadt ember és motor, számolatlan mennyiségben. Még a legképtelenebb, a legártatlanabb, és vicces kifejezés kombinációkra is ezt kaptam, egyszerűen elég volt a keresésnek tartalmaznia a motor, motorkerékpár bűvszavakat.

S hogy mi lehet az oka?

Ennek fejtegetését Rád bízom.

Motorozunk. Csak úgy, előre eldöntött cél nélkül, aztán persze egy olyan motoros rendezvényen találjuk magunkat amiről olvastam már, ám nem éreztem késztetést a részvételre. Tudatalattink mégis ideterelt. A szervező közösségi oldal infói felébresztik bennem a gyanút, hogy megint egy hazai turizmusfejlesztő rendezvényről van szó, szolid reklámozással. A tippelthez képest sokan vannak. Leparkolunk motorjainkkal a többiek közé. Pár lépésről látjuk a népeket, nekik hallaniuk kellett a motorhangokat. Az arcok láttán én már fordulnék vissza. „Nem akarok barátkozni”, nyekegem infantilis gyermeki hanglejtéssel, hiszen elsősorban azt a típust látom, aki pózol a ponyvával, az ördögvillával, hetente kétszer marha kemény … és valószínűleg azóta jár motorostalálkozókra, mióta mi már nem.

A pasi, aki nálunk a kommunikációs menedzser is, azt mondja, igyunk valamit, aztán meglátjuk. Pszichopata módon ő már most élvezi a helyzetet. Köszönünk. A közel 20 fős társaság végigmér, innen-onnan egy-egy biccentés, de leginkább semmi. Frankó. Másik ajtón ki, ott újabb, kisebb létszámú társaság. Köszönök. Semmi. „Na, itt sem kell beszélgetnünk”, vinnyogok, „húzzunk már innen” vicsorral.

Abban maradunk megvárjuk míg elvonulnak, aztán megyünk mi is. Ez nem következik be, mert a hölgyek-urak motorjaikhoz sétálnak. Ekkor jön a döbbenet. Meglátják járgányainkat. (Fülük nincs?!)

A két öreg azonnal sztárrá növi ki magát. Mármint a két motor. A társaság nagy része barátságosság válik – míg másik része természetesen jön a sztereotip hülyeségeivel-. Barátságosak, de kivel is? Látszólag velünk. Hát nem velünk baszki! Nem velünk, hanem a motorokkal, hiszen addig kevésnek bizonyultunk még egy visszaköszönésre is.

Korábban írtam már hogy egyik szűrőnk a „Milyen motorod van?” kérdéssel ismeretlenként nyitók számára rendszeresített „Pannónia” válasz, és az arra produkált reakció. No, itt ezen jóemberek többsége fennakadt a képzeletbeli szűrőn. A délután további része már csak tapogatózás volt. Nem több.

 Ez már megint a „mutatni kell”, a külsőségek világa. Ami nem az én világom.

------------------------------------------------------------------------------

És akkor a teljes igazság kedvéért jöjjön a helyzet fonákja is:

 Az öreg motor elleni érveket legtöbb esetben a „nem akarok szerelni” indok vezeti. Valóban. Ha a hiper-szuper injektor és elektronika csoda megadja magát nem kell szerelned, mert nem tudsz. Jöhet a trailer. De még ezen túl sem elvárás hogy igényed legyen az olajos körömágyra, és a szerszámokat tartalmazó ridikülre ha neked a kiszolgáltatottság megfelelő, vagy megteheted hogy pár évenként motort cserélsz, mielőtt esedékes lenne bármilyen hiba.

No, mi nem ehhez a körhöz tartozunk. Mi és mindenki más, aki öreg motorokkal motorozik (!) tudja, és felkészül az előforduló hibákra. Mi több, ezeknek a lélekkel felruházott dögöknek egy idő után saját, „különbejáratú” problémáik lesznek, így tudod mi az, ami nélkül nem indulsz el hosszabb túrára.

Persze a finnyás öregkisasszonyok szeretik a kukkoldát, a közönséget, így előszeretettel köpik be a gyertyát, sütik meg a trafót zsúfolt városokban. Ilyenkor átmeneti táborverés következik, azaz akinek nincs dolga a motor körül, az csavarkulcs-hajításnyi távolságon kívülre helyezkedik, aki elég bátor az fotóz, a többiek műtenek. Jók lehetnek a beépített radarok, mert ezt követően nagyon hamar előtűnnek a semmiből a helyi motoros erők. Nem, nem azokra gondolok akik itthon is röhögve húznak egy nyelet, hanem az a régifajta. Tudod, az a védett, kihalással fenyegetett, aki még tudja milyen a nem PR célú álszolidaritás, mi jellemez egy 40-50 éves motort, hogy az gazdájának mekkora eszmei érték, egy társ, amit nem adna egyetlen NASA fejlesztésért sem. Szóval megjelennek ezek a motorosok. Sok esetben közvetlen segítséget nem kell nyújtaniuk, hiszen a fiúk értik a dolgukat. Ám ezek a találkozások nem érnek véget egy „viszláttal”, hanem (klub)ház vendégség, elérhetőség-csere, eszem-iszom és további kapcsolattartás a vége.

Éppen a fent leírtak okán a hozzád hasonlókkal hoz össze a sors. A sors?! Egy fenét! Az olykor már csontritkulásos, fogvesztett öreglányok, az öreg vasak, az öreg motorok. Mert akik képesek veled együtt guggolni az út szélén, telefonálni segítségért, koordinálni vendégül látásodat, ők nem akárkik. Ők azok, akik –életkoruktól függetlenül- továbbviszik ezt a vérvonalat.

És ezeket az EMBEREKET a gyönyörűséges, hálás, olykor hektikus gótikáknak köszönheted, hiszen sokat elárul rólad is hogy távol otthonodtól olykor ingujjig olajtól csatakosan ugyan, ám mégis VELÜK szeled az utat évtizedek óta. 

A címet adó közismert mondás jutott eszembe az alábbi történetről.

A szokásos, évi két hetes, többezer kilométeres túra után megérkezünk házunk elé. Épp kászálódunk a felcuccolt motorokról, mikor ismerős érkezik, kézen fogva vezetve a soros barátnőt.

- Mentek vagy jöttök? – kérdezi

A „Most jöttünk” – válaszra jönnek a további kérdések, honnan, mennyi, etcetera, majd megkapjuk a kegyelemdöfést.

-Hmm és a motorok kibírták? Ezek nem arról híresek. - nyehegi a szöszi csávó, aki egy japán speed gép birtokosa, amit –finoman szólva- sem gyötör a sok használattal.

Fáradtak vagyunk, kavarognak az élmények, nincs kedvünk visszaszólni, ezért csak egy ráhagyó hangsúlyú „ja” hagyja el szánkat.

Másnap már némi alvás után barát érkezik, beszélgetünk. A srác a tegnapihoz hasonlóan speed gépet hajt, abból is a csörgőkígyó olaszt. Érdekes módon ő a látottakra, a tapasztalásokra – és a jó kis áfonyapálinkára :) - kíváncsi. Közel ötven éves motorjaink esetleges kudarcára még utaló mondat sem hagyja el a száját. Miért is tenné, hiszen azok ma sem napoztatás okán állnak az udvaron.

Felidézem a hasonló eseteket, és összeáll a kép.

Soha nem azok kritizálják a másik motor választását, akik motoroznak.

Nekik természetes hogy mennek azzal, ami tetszik, kevésbé szerencsés esetben azzal, ami jutott, és számukra az is természetes hogy mások is ezt teszik. A többiek, az évente párszáz kilométert, vagy még annyit sem motorozók pedig elméleteket gyártanak a döntésed helytelensége és butasága mellett, a motorod ellen.

Szerinted melyikükkel ülök le beszélgetni?!

Kép forrása: internet

Még két év sem telt el, és újra nekrológot írok…

Bár egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok rá a legkompetensebb személy, hiszen ha jól emlékszem a 2010-es kisszékelyi bulin találkoztam vele először, nem úgy, mint Zoli. Zoli, akivel együtt nőttek fel, akivel együtt tréfálták meg az aktuális szerveket, és együtt építették meredekebbnél meredekebb motorjaikat, akivel napi kapcsolatban voltak. Zoli, aki felhívott szombat kora délután. Mivel előző nap értünk haza egy együtt töltött két hetes túráról, vidáman szóltam a vezetéknélülibe, ám a digitális vonal másik oldalán kimért mondatok hangzanak el. Nehéz feladatot vállalt. Miután elmondta amit tudnunk kellett, a „már megint nem a motoros volt a hibás” mondatot már a határozottságát vesztett, elcsendesülő hang ejti ki.

Mundi elment.

Mundi, aki az előző két hetet folyamatos ügyeletben töltötte hátha valamelyikünk motorjáért indulni kell. Útközben nap mint nap emlegettük, viccelődtünk vele.

Vele, aki legyőzte azt a kórt, amibe jó páran belepusztultunk volna. Vele, aki reménytelen helyzetekben is talpra állt, aki válása után egy AVIA-ban lakva vészelt át egy hosszú időszakot, köztük egy hideg telet. Miután bemutatott a halálnak, mániákusan odafigyelt egészségére. Emlékszem mikor nyár elején utoljára nálunk járt, árgus szemekkel felügyelte nehogy az alumínium főzőben rittyentsek neki kávét. Nem, nem volt egyszerű és könnyű ember. Egyéniség volt. Ő és a cikornyás, kacskaringós, szófordulatokkal teli szabatos mondatai.

Madarasi Hargitán állva heccelve festettük le miként főzné a magasztos szirtek között speciális teáját. Teáját, aminek megvolt a maga szertartása, csakúgy, mint élete szinte minden mozzanatának. Gyakorlatilag végig közöttünk volt, hiszen nem volt olyan helyszín, helyzet amiről ne ugrott volna be vele kapcsolatban valami.

Hiszen benne volt mindennapjainkban, ott volt mindenütt.

Mikor karamboloztam, elsők között telefonált milyen alkatrész kell, miben segítsen.

Közös útjaink során idegességemben levet facsartam a markolatomból, annyira ráérősen, bambuló üzemmódban motorozott. Mindemellett hivatásos sofőr volt.

Szombaton azonban mindezek mit sem értek. Féktávolságon belül tehetetlen vagy.

Csapatunkat Székelyföldön igazoltató rendőr így bocsátott minket utunkra:

„Legyenek óvatosak, nem vigyázunk eléggé a motorosokra”.

RÁD sem vigyáztak. Ég veled Mundi!

 A címben szereplő óhajtó mondat vasárnap este hagyta el a számat. Óhajtó, mert egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy már megint vége.  Pedig igen, vége a huszonharmadik Lakeside Weekendnek is. Gyenge vigasz, hogy elnézve a vasárnap estére maradt létszámot, kívánalmamban sokan osztoztak.

Node kezdjük az elején!

Úgy volt, hogy idén csak egyszerűen, hedonista módon élvezni fogom a Lakeside-ot. El is terveztem, hogy talán fotóapparátot sem viszek. Utálom ha fotóznak, így inkább hülyét csinálok magamból minden képen. Grimaszolok, hasat tolok, arcot takarok és még végtelen variáció áll beteg agyam rendelkezésére.  Szóval utálom ha fotóznak, utálok fotózni, nem tudok, így nem is fogok. Tehát ezt okosan elterveztem. Aztán hétfőn csörög a telefonom.

-Mentek Agárdra? –szól a jól ismert hang a másik oldalról.

-Viccelsz? – kérdezem. 

- Cactus kérdezi írnál-e cikket – jön a Joker vigyort elővarázsoló mondat.

Megvakarom fejem, és azonnal búcsút intek a fotómasinátlan hétvégének. Ha Cactus szólít, vér, veríték, harc nem számít, tenni kell!  :) Neki nem lehet nemet mondani. (Elsőbálozók kedvéért Cactus a főszervező.)

Ergo, Cactus a hibás, hogy most tőlem olvasod ezt a beszámolót, ami nyomokban sem hasonlít egy normális cikkhez. Nehéz. Nehéz olvasható mennyiségre redukálni a csütörtök déltől hétfő délelőttig tartó időutazást. Nehéz, mert kerülni akarom a cikkírási kliséket, ám azért fontos információkat kell, hogy tartalmazzon.

Kezdjük azoknak, akik eddig burában éltek, és nem hallották a Lakeside Rock and Roll Weekend fogalmát. Fogalmát, mert mára, a huszonharmadikra fogalommá vált.

Fogalommá vált azok számára, akik a laza hangulatot, Rock and roll és rockabilly zenét,  ’50-es, ’60-as évek kultúráját, arcait, járműveit kultiválják, és azt sem bánják, ha ezt vízparton, egészen pontosan a Velencei tó agárdi Park Kempingjében tehetik, és ha közben kedvet kapnak, a „bazársoron” lehet rockabilly kiegészítőket, TICCI ruhakölteményeket vásárolni.

 Ahogy spontán kidobolásomban írtam, óvatosan az itt megjelenéssel! Addikt! Azonnal függő leszel! Ám úgy tűnik szükség van mindennapi függőségeinkre, így új járvány vette kezdetét, a Lakeside-járvány. Hiszen reklámfogás és csúsztatás nélkül már pénteken ki lehetett volna tenni a MEGTELT táblát, így Cactus kissé aggódva vakargatta a fejét hova táboroznak a szombaton érkezők. De aki idejön az leleményes. Még a partra néző büfék sarkánál is sátrak álltak. A sokadalom, és az újonnan telepített sövény, felszabadította a krúzoló autósok és motorosok kreativitását, hiszen új útvonalakat kellett kitalálni, hogy este, mikor a levegő enyhülésével a hangulat lesz forró, ne maradjon el a kocsmák közönségére égett gumifüstöt parfümöző driftelés, a szép lányok kocsikáztatása, és  a színpadi muzsikát platón táncolással megfejelők kéretlen, de korántsem taszító ténykedése.

 Tico idén is kordonnal gondoskodott hogy antiszociális motoros társaságunktól megvédje a többi szórakozni vágyót. Köszönjük, de nyugalmunk érdekében  nem kellett volna egy Jacht klubot építeni, és ezzel a vízpart egy részét és a korábbi kijáratot elzárni! :)

 Még vasárnap este is volt zavar a (z)űrben, mikor nagy sebességgel érkeztek cirkálók a korábbi kijáratot megszokásból közelítve. Mi megtettünk mindent. Elsősorban fogadásokat, mikor landol az első autó a tóban, majd –mert önzetlenek vagyunk- a kordont is áthúztuk az úttesten.

Csütörtök délben szakítottuk át a sorompót, de természetesen nem mi voltunk az elsők. Egyre többen érkeznek már kedden-szerdán, holott a hivatalos kezdés csütörtök reggel 9 óra.  Becsekkoláskor jelezte Vanda, már megérkezett a nyeremény jegyek nyertese. Ennek örültünk, mert nincs annál bosszantóbb, mint mikor a nyeremény kihasználatlanul megy a kukába, más elől elvéve a lehetőséget. A karszalag és matrica mellé megkaptuk a nekünk szánt ipari mennyiségű szponzori ajándék óvszert. Kétségtelenül nagyobb élvezetet nyújt mintha biztosítást próbálnának meg rád sózni egy sátorból, vagy például beszélgetni az alkohol káros hatásairól, ahogy azt láttuk máshol a támogatóktól.

 Lecuccoltunk, és felmértük a terepet. Ami a legszembetűnőbb volt, az a vízparti negyed. Mert valóban gyakorlatilag egy közösségi teret, buli negyedet alakítottak ki Cactusék. A színpad, ha ennél közelebb van a vízhez, akkor már nem vízparti, hanem stéges. Mellette Borkas, azaz egy, a forróságban hűsítő fröccsöt árusító átalakított Barkas, két, különböző ízesítésű húsgolyókat és tépett sült hússal gigászivá tömött hamburgert árusító un. Street Food kocsi. Mellettük üdítőt és sört vehettél és persze most sem maradt otthon a bódító tartalmú, illetve absztinenseknek anélküli koktélokat árusító fiatal pár sem. Mindez hangulatos lágy fényű lámpafüzérekkel, bambusz és raklap hencserekkel egészült ki. Csütörtökönként gépzene szól, amit hozzáértő rockabilly zenészek szolgáltatnak. Idén ennek a Forró rágógumi hangulatú miliőnek adta át helyét a nagy koncertsátor. Nagy?! Hahaha! Na de menjünk sorban!

Beköszöntünk kedvenc Hullám-zó büfésünknek, aki „csak” annyira veszi figyelembe vendégei kívánságát, hogy felvette az étlapra „zöldségallergiával” küszködő pasi „gyrospitacsakhússal„ kombóját. Nos, valamiért mindig itt volt a leghosszabb sor.

Most vagy elfogytak a jegyek a Balaton Soundra, vagy tényleg Lakeside-járvány tört ki, de hihetetlen mennyiségű ember érkezett, így már pénteken jócskán megdőlt a korábbi részvételi rekord. Persze az avatott szem kiszúrja a Lakeside-szűzeket, hiába a frissen vásárolt autentikus ruha, és a frizkó, de mindenki elfért mindenki mellett, és látva a felszabadult arcokat szerintem nagy részük jövőre is jön. Pénteken már alig lehetett beférni a koncertsátorba és szombaton már komoly táncoló tömeg alakult ki a sátron kívül is.

A Lakeside-on a dallamosabb rock and roll és rockabilly zenekarok játszanak, ez nem a psychobilly helye, de azért csak becsúszott egy-egy Ramones, ACDC, Billy Idol feldolgozás is a maga fokozottabb ritmusával. A vízparti színpadon izzadva, ám egyáltalán nem izzadságszagúan léptek fel már péntek kora délutántól a zenekarok. Kedvencem a Naked Truckers. Most mint Dynamite Dudes léptek fel. Nem tudom mit szed a bőgős srác, de a nézésébe is belefáradok.

 Dynamite Dudes

Motorosok körében is közkedvelt zenekar a Rockin’ RockCats, akik idén nem léptek fel, de Laca nélkül elképzelhetetlen a hétvége. Hogy mennyire kikerülhetetlenek, jelzi a pénteki B’15 koncertje, akik tiszteletük jeléül eljátszottak egy-két RRC nótát.

Szombati fénypont természetesen a Prison Band koncertje volt. Egy bajom volt velük, csakúgy, mint az egész hétvégével. Túl rövid volt. A koncertet megfűszerezték egy, a zenekarról szóló képregényt tartalmazó kiadvány ünnepélyes átadásával. De volt még egy fűszer is.  Chris a HAMC-ből és a Prison Band egy különleges, új műfajt kreáltak, ahogy Cactus mondta, a Hungarobilly műfaját, ugyanis a fiúk zenélését Chris dorombbal kísérte. Különleges hangzást adott a klasszikus rockabillynek és ilyen tényleg csak nekünk van. :)

 Hungarobilly

Őket egy német zenekar a The Tin Cans követte. Zenéjükön és lendületükön nem látszott hogy 18 órát utaztak balesetek miatti kényszerpihenők okán. Persze ezzel mára – Mára?  Már vasárnap volt-  nem volt vége a bulinak, hiszen a  spontán jammelés folyamatosan ment a kempingben. Hogy a már a sátrukban heverészők se maradjanak ki, erősítőt is hoztak, így jutott mindenhova a hangulatból. Ennek ellenére idén elmaradt a mindennapi rendőrségi vizit. Hiányoztak is. :)

jammelés az éjszakában

Vasárnap a vízparti színpadon egy fiatal zenekar, a Leonardo Pickup Trió szórakoztatott minket, a nagyérdeműt. Megjelent egy filigrán kiscsaj három pasival (nem, nem vagyok hülye, ennek ellenére trió a nevük), és olyan érett énekhangot engedett meg magának, hogy bár eddig háttal ültünk a színpadnak, meg kellett fordulni. Ugyanez volt a helyzet a pénteki fellépővel is (Killer Diller Combo). Komoly vitát váltott ki hangját hallva, hogy nem Sophie áll-e a mikrofon mögött kissé megváltozva. Ezután éjfélig tartó jammelés következett.

 Killer Diller Combo

Bárki bármit mondd, a pálinka védőital! Cactus a korábbi években vasárnap már némaleventét játszott, ám idén még énekelni is jutott a hangjából. Tehát a recept: az idei évhez hasonlóan jövőre is minden sátornál megkínálni pálinkával!

A védőital

Mert Lakeside Rock and Roll  Weekend lesz jövőre is! A kérdés csak annyi: Nélküled?!   

Epilógus: Nyilván voltak események amik kimaradtak, nem vagyok egy tévéhíradó. Ezek közé tartozik a TICCI Lottó sorsolás, és persze idén sem sikerült lefotóznom a vízi táncversenyt. De  jövőre majd a saját szemeddel látod hogy’ megy ez. Annyi impulzus, annyi élmény, hogy képtelenség mindent befogadni, mindenhol ott lenni.

Fotózásilag még mindig kihívásokkal küszködök, így javaslom képeim mellett böngésszétek át a Lakeside Weeekend Facebook profiljára   feltöltött képeket. Csodákat láthatok…sőt, lehet, hogy önmagatokat is. ;)

Játék is van a közösségi oldalon. Küldj be egy, a Lakesideon készült fotót…és a többit meglátod. Többeknek hiányzott a Lakeside póló. No az idén nincs, de Ticcinél vásárolhatsz limitált darabszámban készült 23# Lakeside Weeekend kendőt relikviának…míg van.

Tico és Guzzija

Művész Zoli és Judi ropja a vízparti színpadnál

Pénteki teltház és telhát

A vízparti negyed még világosban

A magamutogató

TICCI lazít

Cserepesjány válogat. :)

Rengeteg témát sodor elém az élet. Van, mikor úgy érzem jobb nekem ha megírom, és van olyan, hogy inkább elhessentem, vagy egyszerűen megtartom piszkozatban. Most olyanom van, hogy egyiket feldobom. 

Korábban láttam már ezt a közösülő egyesülést, de múlt héten pofámba lökte a net. (basszus tényleg le kellene jönnöm a szerről :)  - gyk: mielőtt rámküldiTEK: netfüggőség-). Mivel helyi a történet, a résztvevők zömét ismerem. Van, akit szüleim, van, akit munkám és van, akit szomszédság okán. Szóval valóban ismerem, nem csupán láttam őket egyszer-kétszer. Tudom az előéletüket. Tudom, hogyan szolgálták az épp aktuális rendszert, vezetést, tulajt. Tudom, legnagyobb lázadásuk az volt, hogy háta mögött szidták a főnököt, miközben hatóságot küldtek szomszédjukra. Tudom, hogy piáltak, mert szólni nem mertek. Tudom, hogy fél évszázadot elvoltak motor nélkül. Tudom hogy minket, a „szakadt, csöves motorosokat” kutyáztak, köpködtek, lenéztek. Most itt vannak, és ők a rebellek, az „ősmocisok”.

Megjelenésük szerint tömörülésük érdeklődési kör (melyet mára vajh ki tudja miért, zárt csoporttá változtattak. :D), ám valójában abban a gerontológikusz-feltünésikusz kórban szenvednek, melynek gyógyírja a motor és a felvarró. 

Receptjük a következő: gyűjts össze pár öregedő, magával mit kezdeni nem tudó kispolgárt, vegyetek motort (itt a sorrend változhat), és rögvest varrjatok a hátatokra valamit, ami külső szemlélő számára olyan, mint egy color. Aztán máris te vagy „A” férfi, az őserő, esetleg ősbájkervumen.

Általában vinnyogok mikor meglátom őket, mint múlt héten, mikor egyikük épp attól a kocsmától jaszkarizott tova, ahol személygépjárművel elhaladtam. Csodálói Illa berek pólóban bámultak utána. Mellésoroltam a lámpánál, de nem tudom megmondani milyen japán dzsoppere volt, mert rá sem néztem. A prototípusáról elvből fordítom el a fejem, hiszen tudom épp ellenkezője a cél. Bámulj, irigykedj, én vagyok a „hííróó”!

Nos, tehát este megint rámlökte a társaságot, hiszen vannak olyan ismerőseim, akiknek minden közösségben benne kell lennie ezen az oldalon. Szar napom volt, pasi negyven fokos lázzal küszködik, én őrzöm szó szerint hánykolódó álmát, hát görgessünk, hátha felvidulok.

És lőn. Sikerül.

Ám előbb kicsit visszakanyarodok. Szóval vannak a hozzám hasonló ökör örök lázadók, akik nem csupán belül, csendben fotel-fortyognak, hanem mindezt vállalják a külvilág felé is. Ezek megnyilvánulási formája alig-alig változik, hiszen vannak (voltak?) olyan jegyek, szimbólumok, melyek mindig kiverik a biztosítékot a jobbágyoknál. Ezért idővel, hozzáértők megtanították nekik, ha fel és elveszik ezeket a szimbólumokat egyrészt megszelídítik (értsd ledegradálják, élét veszik), másrészt biztonságosan eljátszhatják amit élesben nem mernek. Csak néhány példa. Csöves nadrág. Divat. Kockás ing. Divat. Klasszikus motoros dzseki. Divat. Szakáll. Divat. Motor. Divat. Öreg motor. Divat. Átépítés. Divat. Mattfekete motor. Divat. Rockzene. Divat. És szép lassan elérkeztünk a klubhoz. Évek óta már ez is divat.

Persze mint már többször írtam, vagy kifejezetten hiányosak illetve bulvárosak az ismeretek, vagy nincs elég mersz, kitartás hozzá. Csak a mutatni kell, a külsőség. Az számít csupán. Mint itt.

Ez a felszínesség, ez a szerepjátszás aztán nagyon sok esetben paródiába csap. Mint azon a képen, amit nézek. Gondolom láttak pár klub fotót, ahol háttal állnak a tagok, hogy jól látható legyen a color. No, embereink is háttal állnak. Illetve nem állnak. Bedőlve támaszkodnak. És ettől a bedőléstől szépen pucsítanak. Nem tehetek róla, de első reakció, ami átfutott az agyamon az volt, ezek arra várnak, hogy valaki megcsinálja őket hátulról.

Szóval ez az, amikor szerepet játszatok és szarul sül el. :)

Ékagyúaknak: nem fogod érteni, mert te is Színészbob vagy ezen a pályán, miközben magad is elhiszed, hogy közénk tartozol.

A képet nem tettem fel, képzeld el. ;)

Ha –bármennyire is jó érzés magyarnak lenni, de -unod már a zöld gyep és a bőrbogyó együttes bámulását, ha a megvonási tünetek miatt már a falat kaparod, ha a lábadban van már a bugi…nyugi.

Pár nap, és huszonharmadszorra is kezdetét veszi a négy napos őrület! Igen, már megint Agárd és megint a Park kemping, egy csomó rockabilly fanatikussal, cseresznyekoponyás tobzódással, copfokkal, nőies nőkkel, hatalmas amerikai autókkal, motorokkal, séró-bárókkal.

Ha akár csak egyszer is voltál már, nem nagyon kell mondani semmit, hiszen úgyis függő lettél. Ám ha még Lakeside Rock and Roll Weekend szűz vagy, neked vajon mit mondjak? Ha ismered ezt a blogot, nagyjából ismersz engem is. Tudod, egy cinikus utálatos dög vagyok, de ez az a program ami azonnal bekerül a naptáramba. Csakúgy, mint régen azok a bizonyos találkozók. Tudtad melyik mikor van minden évben. A Lakeside mindig július második hétvégéje. Korábban az első volt, aztán egyik évben csúszott egy hetet. Előző héten zima, eső, kora ősz. Az új időpontban ragyogó napsütés, „ezer” fok, és ez azóta sincs másként… és most is így lesz. ;)

Lakeside Rock and Roll Weekend. Nézzük csak mitől vonzó? Kinek mi a fontos, a sorrend ez alapján változik. Dallamos, táncolható rockabilly, közvetlen zenekarok, barátságos hangulat. A feszengés, a szigor, az valahol máshol felejtődött. Időutazás, és nem csupán az ’50-’60-as évek zenéje, divatja és járművei okán. Egymásra mosolygás, közvetlenség, lazaság. Tudod, mint régen!

Néha van 1-2 nagyarcú, és pár divatember, de ők általában többet nem jönnek, vagy betörnek. No igen, ilyen ez a rockszakma.

Persze közvetlen vízpart, mi más, így az előző esti fáradozást bálnaként a vízen lebegve piheged, vagy épp az árnyas fák alatt. Ha korán kelsz, vagy ráér déltájban, a zuhanyért sem kell vérre menő harcot vívni. Hogy hol és mit eszel-iszol, azt úgyis hamar kitapasztalod. Általában ott, ahol leghosszabb a sor. Ott tudnak valamit. ;)

Apropó víz! Láttál már térdig érő vízben rokizó párokat? No, itt szombat délután fogsz! Nekem szárazon sem megy, nekik még a vízben is. Felvonulás nincs. Illetve a fenéket nincs! Nonstop felvonulás a négy nap! Persze nem azért vesz az ember egy ötvenes évekbeli Studebakert hogy porosodjon. Járatni kell, akkor nem rozsdásodik! A nyitható tetejű kocsikban és platókon széplányok pózolnak, élvezik a rivaldafényt, ami egy-egy drifteléskor rájuk is világít. Persze vannak fel-alázó motorosok is. Ha jó nekik… Idén AZ A hátsó kapu már nem működik, bekebelezte a kapitalizmus. Szóval mi biztos nyugton leszünk Cactus (Prison Band)  és Tico –a két motoros rockabilly házigazda- hosszú évek óta tartó gondoskodásának köszönhetően jól szeparált antiszociális helyünkön.

Nem tudom mit felejtettem el. Persze! Megvan! Mivel ez nem profitorientált rendezvény, a zenekarok csak azért jönnek le a színpadról, hogy átadják helyüket a következő zenésztársaknak, és utána megy a hajnalig tartó jammelés a kocsmáknál. Csak úgy, a zenélés öröméért. Vízparti színpad, 35 fok, kora délután. Te döglesz a kellemes hűs vízben, míg a zenészek talpig csiniben nyomják a rockabillyt.

Ha bírod, vannak –ingyen „természetesen”- különböző ügyességi játékok, amikre egy kiszuperált Trabantból hívogatnak.

Ahogy csütörtök a bemelegítésé, úgy a vasárnap este a levezetésé. Örömzenélés a vízparti színpadon, koktélszürcsölgetés, a hétvége alatt készült fotók bambulása a kivetítőn és azonnali „értékelése” hangos nyerítéssel, a pillanat felidézése, máris adomázás. Ekkor már valószínűleg egyetlen darab sincs a becsekkoláskor kapott Masculan-okból.

Láttunk már másolási törekvéseket, de ezt az atmoszférát nem sikerül megközelíteniük sem.

És ugye ami 23 éve töretlenül működik, az annyira rossz nem lehet. ;)

Szóval Lakeside Weekend, Agárd, Park Kemping, 2016. július 07-10.

Ja! Senki nem fizetett nekem ezért a postért. Csak így érzem, így akarom.

Éppen tíz éve voltam először, a tizenharmadikon. Barátaink már akkor odajártak, ők hívtak. Azóta én is függő lettem. Lakeside Rock and Roll Weekend függő.

Beszámoló meg nem hiszem hogy készül, a koncerteket hallgatni, látni akarom, nem fotózni. De ki tudja … ahogy kedvem lesz.

http://www.lakesideweekend.hu/

Nyolc napon túl gyógyuló…olvasod a hírben. Egy mondat, ami tudatja, a sérült túlélte a balesetet. Szerencsés - gondolod, és már el is felejted. Ha értékrendedbe belefér, ilyen- olyan okból posztolgatod, nyilvánosan borzongsz, borzongatsz.

Aztán az élet úgy hozza, hogy találkozol egy „nyolc napon túl gyógyuló” sérülést szenvedettel, esetleg ismerősöd az ember… és ekkor átértékelsz sok mindent.

Pár hete egy újabb csoporttal is dolgozom, egy sérült embereket rehabilitálni próbáló csoporttal. Azt hiszed, húsz év szakma után már nem visz padlóra semmi, kemény vagy, mint a vídia. Aztán egyszercsak itt ez a csoport, és a csoportban négy egykori motoros. Baleset túlélői, krónikus, és a testet lassan felzabáló szervi betegséggel harcolók. Köztük ismerős, így már az első alkalom előtt tudják rólad a „lényeget”. Ami számukra a lényeg. Hasonszőrű jön. Üt, mikor látod, vétlen résztvevőként motorbalesetben lábát vesztő szégyenkezve igyekszik kerülni tekinteted, mintha ő tehetne róla, hogy itt, és így találkoztok. Hogy a valamikori szépfiú és menő srác motoros baleset során elszenvedett agysérülése okán mennyire kivetkőzik magából egyetlen pillanat alatt, mennyire nem önmaga immár, pedig mindenki hogy’ örült mikor közel egy hónap után felébredt a kómából. De itt van az egykor rock koncertek első sorában csápoló, MZ-t faragó hosszú hajú rocker, aki mára nem csak dús tollazatát veszítette el, és aki néha bizony elkeseredetten püföli tolószékét. Nézed őket és tanulsz. Tőlük, az életről.

Ők nem keresnek kifogásokat, épp ellenkezőleg minden rajzzal, minden mondattal üzennek a világnak, neked, önmaguknak. Nem adják fel! Még mindig élteti őket a múlt, az emlékek, a remény, hogy egyszer újra a menetszél által kikövetelt könnyek csorognak arcukon.

Nyár van, forgalmas út erősen ívelt kanyarjában áll az épület ahol dolgozunk. Jönnek-mennek a motorok, és te látod az arcukat, az összeránduló testüket, a dühöt, a dacot és harcot, a lemondást, a fájdalmat.

Nyolc napon túl gyógyuló…

Motorozás közben (tudom, nem történt meg, hiszen nincs fotó :) ) egy útkereszteződésben az alacsonyabb rendű útról rákanyarodik az általunk használt főútra egy nagyobb - legalább 8-10 motort számolok- osztrák csapat. Illetve nem is a csapat kanyarodik, és itt kezdődik a gondolatrohanás. Mi öt motorral vagyunk, haladunk, ahogy a forgalom engedi. Nem sietünk, kirándulunk. Előttünk 2-3 autó, mögöttünk is jönnek. Ennek ellenére a fent említett csoportból az első pár motor már hajt is ki az előttünk haladó kocsik elé. Intéssel nem foglalkozunk, látjuk a beragadtak motorkezeléssel vannak elfoglalva. Annyit tehetünk, hogy a felezővonalhoz sorolunk, így mellettünk ki tudnak jönni a többiek is. Van, aki meri, van, aki nem, így többen beszorulnak a kereszteződésbe, ezáltal jól lemaradva társaiktól (társaik?), minimum három csoportot alkotva. Pár kilométerrel arrébb körforgalom lehetőséget ad(na) az újra összerázódásra, de a társaság még mindig szétszórva. Mi más irányba megyünk, elválunk a láthatóan szedett-vedett csoportosulástól.

Persze a következő megállásnál Tikossal kielemezzük. :)

Ő dobja fel, hogy véleménye szerint egy interneten összeverbuválódott csoportról lehet szó.

Igen. Nagy divatja van ezeknek a neten összetrombitált túrázásoknak. Akinek ingere van rá, tegye. Nekem nem jön be. Jobban szeretek a megszokott emberekkel motorozni. Persze hogy összeszokottak legyünk, ahhoz kezdeni kell valahol. Csak nem mindegy hol.

Még a netes észosztás őskorában, 2001-ben kaptam meg egy fórumon, mit pofázok, 19 motorral simán lehet motorozni, frissen toborzott emberekkel. Biztos. Biztos? Kérdés mi számodra a motorozás. Mit vársz el tőle?

Szóval én olyan emberekkel szeretek motorozni, akiket nagyjából ismerek. Ismerem a vérmérsékletüket, megbízhatok bennük (!). Emlékszem még tízegynéhány éve sem szerettem senkivel motorozni. Nem csak azért, mert azt hittem lassú vagyok, hanem mert nem tudtam mire számítsak. Aztán ahogy megismertem őket, rájöttem a ridegtartás itt is működik, tehát egyáltalán nem kell rám várni, másrészt tudom mire számíthatok. Ki fogja azt a másik kormányt. Persze megesik, hogy akadnak olyanok, akikkel csupán egyszer túrázok együtt, és többet nem érzek rá ingert, vagy igyekszem hátul sort zárni, nehogy rám fussanak, mert mint emberrel jó velük lenni. Ha a szokott csapattal motorozok, valahogy úgy alakult ki, hogy én vagyok a középső motoros (bocsánat, motorral közlekedő :) ). Csak akkor megyünk be egy kereszteződésbe, ha mindenki ki tud fordulni, áthaladás közben pirosra váltó lámpánál a sáv szélén csorogva, ha kell, megállva várjuk be a többieket, használjuk az egyezményes figyelmeztető jeleket. Alap. Ám itt, ennél a társaságnál valószínűleg a gondolatig sem jutott el ez az alap. Idegen ország, idegen útjain.

Ahogy esti borozgatás közben viccesen megjegyeztük mindannyiunknak megvan a „baja”. Nem vagyunk egyszerű személyiségű emberek, de jól kijövünk egymással, mert az alapértékeink azonosak. Vajon milyen lenne egy rakás másképp gondolkodóval „összezárva”? Látom a nyilvános túrakiírásokat, beszámolókat, hogy –számomra- végigrohanva teszik meg közel azt a túraútvonalat 4 nap alatt, amit mi 10 nap lassú csorgásával. Persze mi déltájt indulunk, főleg negyven év feletti motorokkal és sokat nézelődünk, felfedezünk, ha „kell”, eltévedünk. :)  Ők megállnak a megszokott fotópontokon és mehet tovább a napi 600-800 ill. 1000 km darálása.

Nincs ezzel baj, szerencsére ahány ember, annyiféle. Csak legyünk jó távol egymástól. És itt jön az, hogy jól méred-e fel magad, a társaságot, és amit a toborzó ígér?

Elég zsákbamacska ez. Bár kétségkívül kényelmes, hiszen kitalálják helyetted mit nézz meg, merre haladj, hol aludj, egyél. Hogy’ igazodj. ;)

Olyan mint egy IBUSZ utazás, csak nem a buszban ülsz egy rakás idegennel, hanem motoron.

A te dolgod, te döntesz!

A fotó illusztráció, nem a történet szereplőit ábrázolja, és forrása: popularmechanics.com