Szóval húsz év...no ezt majd júniusra, mikor a pontors dátuma lesz annak a végzetes telefonnak. :)

Most jöjjön más, amiről még nem írtam.

Mondjuk 2023. májusa, és a görögországi Superrally.

Nem eresztem bő lére, nem lesz 4 részes (terveim szerint). Ha olyant szeretnétek, ott a litván 2011-ből. Nem vagyok érdekelt a kattintásszámban, csak abban bízom érdekel egy túra 3 shovellel, egy Ironheaddel, és egy korai Buellel, no meg gazdáikkal. Ha igen, itt a 2014-es Montenegro túránk. Katt.

Itt a rövid itiner:

1. nap, hétfő: Zalaegerszeg-Jablanica (Bosznia Hercegovina)

2. nap kedd: Jablanica-Shkoder (Albánia)

3. nap szerda: Shkoder- Igoumenitsa (Görögország)

4. nap csütörtök: döglés Igoumenitsa

5. nap péntek: városnézés, gasztromusta

6. nap szombat: rövid túra a gyönyörű környéken

7. nap vasárnap: Igoumenitsa – Shkoder

8. nap hétfő: Shkoder – Kotor (Montenegro)

9. nap kedd: Kotor- Jajce (Bosznia)

10. nap szerda: Jajce – Zalaegerszeg

Ahogy lenni szokott, a télen eldöntött „Menjünk a Superrallyra!” elhatározást keveseknél követték tettek. Sokat motorozunk kettesben a két öreggel, azaz a '75-ös Sportsterrel és a '67-es Shovellel, de egy ilyen túra mégiscsak izgalmasabb többen, ezért mikor az indulást megelőző héten kiderült ketten maradtunk, körbeérdeklődtem a lazább ismerős-szálak között is. Egyikük rohamtempóban autópályázva tervezte lerobogni egy nap alatt fotel-motel HD-val, így ő eleve passz. Ám indulni készült teljes elszánással, és szintén öreg Shovelheaddel valamint egy új 883-as sportsterrel egy ismerős házaspár. Velük szombaton vettem fel a kapcsolatot. Vagy péntek, de mindegy is. Ők vasárnap indulnak. Oké, nekünk az kilőve, mert nem érkezett meg a zöldkártya és ahogy az albán kontakt nevetve mondta, ha nincs, tuti kelleni fog. Szóval azért még harcba szállok hétfő reggel, így rábökünk a térképre és belőjjük Jablanicát, mint találkozási pontot. Hemi szerint abból nem lesz semmi, hiszen olyan előnyük van, amit nem fogunk tudni behozni, maximum majd sátorépítés közben a görög tengerparton.

Mindegy, az a bizonyos remény, az kell nekünk mindig. Hétfő reggel 8-kor telefon a biztosítónak, hosszú, és értelmetlen bürokrácia, de értelmes és segítőkész ügyintéző. Így kábé egy órán belül kinyomtatva kezemben a „Vágó úr, szeretném a telefonos segítséget kérni” lehetőség teljesülésével a két papír. A motyó már össze és felpakolva. Cafat kutya ellátása kedves barátok felajánlásának köszönhetően megoldva. Még érzékeny búcsú, azért várj meg minket öreg haver, és indulás. Sem okostelefon, sem gps. Menjünk! Mint mikor felcsapódik a rajtketrec az agárversenyen. Valahogy úgy érezzük magunkat. VÉGREEEE.

Barcsnál a benzinkúton rövid tankolási megálló. Felülünk a nosztalgiavonatra. Emlékszel? Itt vártuk a többieket 2014-ben. Igen, valóban, mintha tegnap lett volna, hogy azon a vasárnap délelőttön itt vártuk Cimbyt, Takit és Titkost (abc sorrend). Most tankolunk, közben visszahívom postásunk. Örömmel közli megjöttek a zöldkártyák. Remek. Még veszünk egy benzines kannát, hiszen mégiscsak Albániába megyünk, ki tudja lesznek-e kutak az én „ezzel nem lehet motorozni” tankomhoz méretezve. Kb. fél óra pihenő után elindulunk a kánikulában. Horvátországon épp egy tankolásnyi távolságot megyünk így ott meg sem kell állni. Verőce, Daruvár felé megyünk, ahogy akkor, 9 éve is. Hemi előttem integet mint egy hajótörött, amikor korábbi megállók mellett haladunk el. Még én is felismerem a kis erdei beugrót és környékét. Nem sokat változott.

Az a bizonyos megálló és megállás 2014-ben. "Muszáj" volt végignéznem újra az összes fotót. :)

Aztán több településen átívelő útépítés következik. Lámpákkal. Nem kedvencem, és FP-é sem ebben a melegben. Már csak egy enyhe eltévedés, és hamar a határon vagyunk. Semmi extra, így rövid sor után máris Gradiskában és ezzel Bosznia-Hercegovinában vagyunk. A határ eseménytelen, azt követően azonnal balos a benzinkútra. Onnan tovább. Nem most nem rohadunk le mint anno, és feladjuk anti-pályás elvünket. Gradiska-Banja Luka között pályázunk. Valami pár baksisba kerül, nem emlékszem már. Forgalom semmi, és nem kell az egymás szájába érő településeken cammogni negyvennel. Banja Lukán átvergődni most sem egyszerű. Csuklóm már fáj az állandó kuplungolástól, de aztán végre kint vagyunk a Jajce felé vezető úton. Gyönyörű! Valami csoda folytán minimális forgalom, csak ritkán és rövid időre ragadunk kamion mögé. Balunkon hegyeken át a mélyben folyó Orbász, jobbunkon a sziklák, amiket olykor érinteni vélünk vállunkkal. Az út ezek közé vájva. Már nem érzem a fáradtságot. Élvezetes és csodálatos az út. Ezen még az sem tud rontani, hogy elkezd az eső esni. Felnézünk, majd össze. Nem, nem állunk meg öltözni, menjünk. Ez jó ötletnek bizonyul, mert épp csak kicsit ázunk és azonnal megszáradunk, bár érezhetően egyre hidegebb van. Még egy tankolás, lélegzetvételi pára konstatálása, mint a hideg van bizonyítéka, majd tovább. Éles, és meredek hajtűkanyar, ami mintegy választópont. A kanyar után melegebb van. Megállunk bámészkodni. Najó, legyen egy fotó is. :)

Lassan közeledünk az 500 km-hez és én bevallom fáradok. Még két tankolás majd valamivel 17 óra után Jablanicában találkozunk a kisváros egyik parkjánál Akksival és Krisztával. Ők intézik a szállást. Előszezon van, kevesebb mint száz márkáért (kb. 50 euró) kapunk két főre szobát reggelivel. Persze a motorra nem látok rá, sátrazáshoz szoktam, így inkább nem alvás mint alvással töltött éjszaka következik. Este jól bevacsorázunk ketten 39 márkáért, amit feltüntetnek euróban is, kevesebb mint 20 euró. Csevap, sopszka, sör, najó sörök. Vacsora előtt még átmegyünk a szemközti benzinkúthoz, hiszen egykor megbízhatóságáról és tartósságáról híres szubkultúra viselet csizmám sarka-talpa már fél napja lafog. Gyors cipészkedés és reggelig hat a pillanatragasztó.

2. nap kedd:

Szállásunkról a kora reggeli fényben.

Reggel korán ébresztő és tőlünk teljesen szokatlan módon jól bereggelizve indulás. Titkon reménykedem a kotori éjszakában, de társaink hajthatatlanok. Menni kell, mert szerdán a görög Iguomenitsában kell lennünk. Értetlenkedem, vajon mi a bánatot fogunk mi ott csinálni szerdán, mikor az egész heppening csütörtökön kezdődik? Mindezt nem fojtom magamba, hanem egyenesen rákérdezek. Ekkor jön a meglepetés. Mióta utoljára SR-n jártam, alaposan megváltozott minden. Hogy mennyire, az ott derül ki, de ne menjünk a dolgok elébe. Most egyelőre arról van szó, hogy a korábbi csütörtöktől hétfő délig időpont eltolódott, szerdától vasárnapigra. Nem is néztem a dátumot rendesen. Remek. Visszagondolva valóban, a résztvevők egy része, egy elég nagy része már korábban is vasárnap útra kelt, és csak kevesen maradtunk a vasárnap esti koncertekre, hogy aztán utolsók között hagyjuk el a terepet hétfő késő délelőtt.

Nos, akkor tényleg nem lesz montenegrói pancsolás. Indulunk. Gyönyörű, vadregényes tájakon megyünk tovább, minimális forgalommal. Máris Mostarban vagyunk, és innen újra indul a memóriajáték, már megint fent ülök a nosztalgia vonaton. Blagaj. Eszembe jut a mostari eltévedés, a blagaji kemping-rengetegben vendégcsalogatónak kidobott fiatal lányok, a nehéz elindulás, a finom kaja, az isteni vendéglátás. Most viszont nincs idő tétovázni, elkezdünk felkapaszkodni a hegyen. Jönnek a szerpentinek, és vele a mintha tegnap jártam volna erre érzés. Az út azóta nem lett jobb, cserébe rosszabb. Most nincsenek tehenek a kanyarban a sziklák között, most teherautó van. Próbál segíteni, így jelez, mikor kezdhetünk előzésbe. Orromban a finom gyantaillat, kanyargunk a szűk, egysávos úton. Egy éles, szűk, hajtűkanyar, és máris lefelé motorozunk. Lakott településre érünk. Kicsit szusszanunk, majd irány tovább Gackó felé. A városban most nincs akkora forgalom mint mikor 2014-ben erre jártunk, és a régi kis benzinkút sem egyedül árválkodik. Már egy másik is pöffeszkedik mellette, shoppal, mosóval, minden extrával. Innen haladunk tovább. Most nem vétjük el az elágazást, így azonnal felkanyarodunk a határ felé. Igen, a Bileca tó is megvan.  A határ, ahol annak idején bizony meg kellett küzdeni a domborzati viszonyokkal, jelentősen átalakult. már nem csak egy, a sziklák között megbújó, meredek emelkedőjű „ kishatárátlépő”, hanem egy nagyon is konkrét, modern és tágas határátkelőhely. Most nincs szükség lábbal kitámasztásra a hátsó kerék mögött a motor berúgásához. Hova tűnik a szívás romantikája? Szép, új, de valahogy már kezd olyan steril lenni, mint a nyugati részek, akár Horvátország. Átérünk Montenegróba. Új, tükörsima aszfalton érünk be Niksicbe, najó kicsit eltévedünk a teljesen új utak vesztőiben, de ezt mi megszoktuk.

Podgoricáig autópályán illetve új, autóúton haladunk. Itt elkerül bennünket két furgon, rajtuk HD embléma. Podgoricán könnyedén keresztülvágunk, majd innen a táj és az épített környezet újra balkáni végre. Vége a sterilségnek, úthibák, lepukkadt épületek, emberek. Sziklás, emelkedős szerpentin következik újra. Már hiányzott. De tényleg. Megelőzzük a teherautót ami 32 km/órával cammog előttünk, és egészen a határig élvezzük a tempós haladást, a kanyarokat és az immár újra jó minőségű aszfaltot. A határnál sor. Ácsorgunk. Mellettünk vadonatúj G Merci. Csak úgy csillog a króm, a meggypiros friss dukkón. Beszélgetünk, kíváncsian várjuk mit találunk odaát. Odaát, Albániában. 2014-ben a Shkodra- tó montenegrói oldaláig jutottunk. Akkor még vízum kellett az átutazáshoz, és rövid tanakodás után úgy döntöttünk, a legközelebbi túránk célja lesz Albánia, az akkor rendelkezésre álló idő, és megszagolni kívánt területek figyelembevételével. Hosszú ideje készültem rá, hiszen tudtam a illír birodalom bölcsője a Jón tenger partján, rengeteg ókori emlékkel és csodálatos tájakkal. Akkor még szinte érintetlen volt.

Most is ebben reménykedem, bár valahol mélyen tudom hogy hiába. Mielőtt elindultunk kértem pár hasznos infót Gyurgyótól, az Explorer Albánia létrehozójától és életben tartójától, akivel még valamikor nagyon rég, több mint 10 éve találkoztunk, mikor Cimbyvel és az ő, internet népe szerint motorozhatatlan Shoveljével északra indultak. Mivel régóta készültem Albániába, nyomon követtem Gyurgyó oldalát. Nem tudtam mire lesz idő, lehetőség, hiszen most egy teljesen más jellegű utazáson voltunk mint amit megszoktunk. Most nem a kóválygásról, felfedezésről szóltak a kilométerek, napok, hanem a mielőbb Igoumenitsába jutásról. Ez kicsit lelombozott, de értelmem felvillanó szikrái elfogadták. Szóval mindezek figyelembevételével kértem Gyurgyót itiner javaslatra ahol a fentiek figyelembevételével mégis a legtöbbet láthatjuk. Egy nagyon korrekt, több verziót kínáló útbaigazítást, és hasznos gyakorlati infókat kaptam attól az embertől, aki szerintem a legtöbbet tudja magyarként az országról, főképp ha kalandról és nem tömegnyomorral járó társasutazásról van szó.

De most még egyelőre a Montenegro-Albánia határon állunk és várunk, beszélgetve, mellettünk a G Mercivel. Egyszer csak meglátom a számomra még szokatlan és összetéveszthető új formátumú rendszám magyar felségjelű. Rögvest ki is esik a számon ez a felfedezés, amire a válasz a fehér inges sofőrtől az ablak azonnali felhúzása.

Átérünk a határon, nem tudom eleget hangsúlyozni, az út minőségét. Nem fáj a derekam, gerincem. Ez tekintettel Ironhead-em hátsó rugójának gerincem vonalában való képzeletbeli folytatására, azaz a gyakorlatilag merev vázra, annyit tesz, hogy rendkívül jó minőségű úton haladunk. A hegyek között elterülő síkságon kiépített és a Shkodra-tó mentén haladó út mentén hatalmas paloták, és az út szélén, akárcsak a későbbiekben az elválasztó korlátok között, illatozó jázmin és leanderek. Megállunk pihenni. Meleg van, megdöglök. Útközben már vagy 3 kemping táblát láttam, de tudom, ez most nem sátras buli lesz. Beérünk Skhoder városába megállunk az első körforgalomra hasonlító útkereszteződésben és Akksiék bemennek szállás után érdeklődni, egy vendéglőnek tűnő helyre. Én addig figyelek. "Na, lányok, leszállás, ez már itten Aszód!" Jut eszembe Hobó dala, csak épp. No, hát akkor ez mán itten a balkán, de tényleg. Pálmafa, rengeteg kóbor kutya, követhetetlen forgalmi „rend”, kosz, nekem káosz.

Közben Akksi és Kriszta kijönnek, okostelefonjukat befogva elindulnak. Mi követjük őket. Követjük, követhetetlen útvonalon. Már a célhoz érkezésünkkor sem tudom merről és merre jöttünk. Itt tényleg el lehet veszni. Aztán hazafelé kiderül, hogy ÉS TÉNYLEG.

Széles, majd hajszálnyi utakon kanyargunk, fordulunk, kerülünk, kosz, mocsok, szeméthegyek között. Nesze neked Balkán, ezt akartad. Kúszik be agyamba cinikusan magam irányába a gondolat. Aztán egyszer csak hirtelen dobunk egy jobbost egy kapualjban. Bennem már ekkor megérik a gondolat, hogy én itt bizony nem fogom magára hagyni a motorom, inkább alszom a betonon. „Indianapolisz”, azaz Borsod, kutyafüle az itteni állapotokhoz képest. Szóval befordulunk. Majd kinyílik egy kapu, mögötte pedig még egy. Az udvaron német túraendúrók, amolyan Poirot- regénybéli ház.

Felújítva kirí a körülötte állók közül. Portásfülke. Már jönnek elénk, hiszen Akksiék nem vakon, hanem előre lebeszélten navigáltak minket ide A Hotel Shkodra L-be. Mögöttünk záródik a külső kapu. Lecuccolunk. Jó lenne valami kaja, így elindulunk. Mindig hallgass a megérzésedre, illetve kövesd az orrod! A kapuból elindulunk balra. Csatolok egy képet, ami az indulást követően várt minket.

De nem ez a baj, hiszen nem letelepedni akarok, csak enni. Igen ám, de ez a város muzulmán többségű része. Van kávézó, cukrászda, néhány dürümös, meg valami hasonló autentikus cuccokat áruló „street food” hely. Ennyi. A felsoroltakba viszont nő nem mehet. Végül találunk egy még nyitva tartó boltot, ahol bevásárolunk. Multikulti-hiper, így az árakat össze tudjuk hasonlítani. Nem esünk hanyatt az olcsóságtól. Sőt! Nem erre számítottunk. Mindegy, itt legalább van sör. Visszafelé betárazunk burekból, dürümből ,meg hasonlókból és vissza a szállásra elcsigázottan, hiszen órákat bolyongtunk és semmi szépet nem láttunk, bár érdekeset, izgalmast az biztos.

Fáradtan falatozunk, közben besötétedik és a többi motoros is szállingózik vissza. Legtöbbjük nem szomjas. Ja, mert ők jobbra indultak. :D

Megnyugvással szemlélem hogy a második kapu is záródik, egy teljesen zárt, fémkapu, amolyan börtönfílinges, és megjelenik a kis épületben az éjszakai őr. Motorok az ablak alatt, lehet, hogy még aludni is fogok?

Fogok. Úgy alszom, mint a tej. Reggel korán ébresztő. Nem ezt szoktuk meg a túráink során, hiszen akkor általában 11 óráig vakarózunk, aztán utána van a hajrá reggeli nélkül, akár késő éjszakáig is. De sebaj, olyanok vagyunk mint a kaméleonok, alkalmazkodunk mindenkihez. Szóval indulási terv reggel 8 óra. A szobánkba kapjuk a reggelit a kedves vendéglátóktól. Felfalunk mindent, kivéve a forralt és „föllel” bőven ellátott forró tejet. Azt még én notórius tejfogyasztó sem merem bevállalni. Vega reggeli. Semmi felvágott, semmi helyi sonka. Tojás, sajt, vaj, fügelekvár. No, ennyit a gasztronómiáról…úgy egész napra.

Elindulunk, és innen kezdődik a balkán-tánc. Ahogy kisorolunk a szűk utcából, hirtelen kiszélesedik a tér. Hatalmas körforgalom. Több sáv. Legalábbis a szélességből arra tippelek, hiszen a sávfestést felejtsd el. Olyanok, mint a nomád népek a honfoglaláskor. Mindenhonnan támadnak. Aztán körülbelül kettő perc múlva azon kapom magam, hogy átlátom a káoszt. Nemcsak hogy átlátom, de tetszik is. Mindig kretén voltam, ez most sincs másként. Figyelünk, és figyelnek ránk. Követjük a gps-szel rendelkezőket. Praktikus dolog, de mi még mindig csak autóval használjuk. Ilyenkor ráérünk és eltévedni izgalmas. Meg amúgy is, a kis nokiák simán beleférnek a zsebbe. :D

Városi látkép. Rengeteg a kutya, akik nem támadnak...nagyon félnek. :( Ez egy sziget, minden oldalán úttal (Bringák, szék :) )

Tankolunk, aztán elkezdünk araszolni kifelé a városból. Hatalmas a forgalom, van itt minden. Épp szétesni akaró járműtől a full-króm Mercedesig. Rengeteg robogó, emitt egy omladozó rom ház, amott egy modern üvegpalota, autentikus kávézó, divatos cukrászda, liget, betondzsungel. Motorost csak elvétve látunk, ők elsősorban BMW GS-esek. Rutinos és rutintalan. Csilli-villi és markolatig sáros.

Még nem érünk ki a városból, mikor a peremkerületnél útépítési dugóba kerülünk. Állunk. Itt már több Harley-t is látunk. Ők szlalomoznak a kocsik között, ahogy általában mi is szoktuk. Most állunk, és lassacskán lépésben haladunk. A bomber már most rámrohad, a kezem és csuklóm kezd rágörcsölni a kuplungozásra. Nem tudom mióta tart. Ekkor összenézünk és kilépünk a sorból az utolsó tárcsás emberig lavírozva. Ezzel a manőverrel legalább fél óra mínuszt sikerült begyűjteni. Közben utolérjük a mellettünk korábban elhaladó motorosokat, köztük egy cseh naked csapatot. Innen már sima az út. Mármint építésileg. Mint a táblákból kiderül, ez egy autópálya. Valamennyire emlékeztet is, hiszen a kétirányú forgalom elválasztott. Aztán jön az első döbbenet. Emlékszem mennyire megrökönyödtünk mikor Litvániában az autópályán lehetőség volt a belső sávból balra kanyarodni és buszmegálló volt a pályán. No itt is van megálló, de még körforgalom is. Tehát haladsz, egyszercsak kint egy településtábla, és legtöbb esetben eztán körforgalom következik a pálya kellős közepén. Nem tökölnek a felüljárókkal.

Hiába május, már rohadt meleg van. A forgalom hatalmas. Lassan elérjük Durrest. Ez egy tájékozódási pont, itt kell irányt változtatnunk, ha nem akarunk elzarándokolni Tiranába. Tiranáról mindig az egykori Panoráma műsor ugrik be, a műsorvezető hangja már szuszakodik is tudatomba.

Az utak mentén zöldség és gyümölcsárusok. A narancsot a görögökhöz hasonlóan zsákosan árulják, de vannak akkora paradicsomok is, mint a fejem. Najó, kézfejem. Tekergetem a fejem, ezt is megnézném, meg azt is…de ez most nem azaz út. Így beérem, amit a motorról látok. Némi kever és félreértés a további úttal kapcsolatban, ami miatt olyan sztendápot levágok a kamion alatt, hogy azt nem élném túl itthon. Hemi nem tudja megöleljen, vagy megpofozzon. Amiért leírom, amiért nem tudom elégszer leírni, azaz amit egész Albániában éreztünk, tapasztaltunk. Figyeltek és vigyáztak ránk. Motoron és motor nélkül is. Durresben kis városnézés, bár nem terveztük. Megállunk szusszanni. Figyelem a mediterrán életmódot, az embereket. A főtéren hatalmas pálmafa, nagy zöld és virágos terület. Senkit nem zavarunk az út szélén, nem jön a rendőr, hogy höh. Nézem a közlekedőket, és meg kell állapítanom, a dudálás itt népi játék. Semmi köze ahhoz, ahogy nálunk használják. A zebránál mindig megállnak. Erre te is figyelj! Haladnak át a gyalogosok, mikor a 2.-3. autóból tülkölni kezdenek. Ám az arcon nem vicsor, csak vigyor. Nem komoly. Csak a műsor része. Vagy inkább a kultúráé.

Durresből vissza a pályára. A korábbi városban szüttyögést követően tempósan haladunk, majd megállunk tankolni. Albániában a klasszikus kutak nem önkiszolgálók. Nem is engedik hogy te tankolj. Mindenhol elfogadják az eurót. Van ahol jól számolják, van ahol nem annyira. A pályán a tankolást követően kis reparáció az egyik shovelen. AZ SH4-en megyünk. Vannak szép részek, de elsősorban haladni tudsz. Megállunk egy pihenőnél, ahol bizonyos napokon bulik vannak.

A büfés miután megtudja hogy magyarok vagyunk, már sorolja is a főbb látnivalóinkat, szavainkat, én próbálok pár szót megtanulni a kedves pultoslánytól. Itt már egyre több motor megy el mellettünk. Fotoszintetizálunk itt egy jó órát. Megint motorhangok. Ismerős motorok. Seppit még a Veterama börzén ismertük meg. Ő a pálinkáért speck-sonka emberünk. Többször összefutottunk pl. a litván SR-en, Caorleban a tengerparti versenyen, ahol ő is indul Knuckle-jével. Hemi integet mint a hajótörött, teljesen felvidul. Elindulunk, majd egyszer csak az egyik kanyarban eltűnik mögöttem. Várok kicsit. Nem jön. Megfordulok. A többiek is. Ekkor már vigyorogva jön szemben, és mint egy kisgyerek újságolja, hogy bement Seppiéket meglátva egy kútra ahol épp tankoltak. Elnevetem magam örömét látva.

Később elkap minket az eső. Hatalmas. Kényszerű várakozás ez amolyan ÁFOR kút szerűségen. Franciákkal múlatjuk az időt, majd elunjuk, és továbbmegyünk a zuhogó esőben. Nem emlékszem már meddig esik. Sokáig. A felhők kavarognak a hegyek között.

Az útjelző táblák elég jól meg tudnak zavarni, ha felületes vagy. Ugyanis kint van pl. Tirana, de az nem a település határa, csak a körzete, ami hatalmas. Ennek hazafelé jelentősége lesz. Ezen túl teljesen jó táblázások a kereszteződésekben.

Végig kellemes illat, hiszen illatozó jázmin vagy ahhoz hasonló cserjék vannak az úton. Az út minősége jó. A házak az út szélén kb mint a többszintes horvát apartmanházak, majd ezeket váltják olykor a régi kőházak. Mindez szűk, kacskaringós, de jó minőségű úton. Nem ez Albánia autentikus része az biztos, de ettől függetlenül szemeim isszák a látványt. Albán-görög határ. Okmányellenőrzés. Sőt, mindenkinek felírja egy görög rendőr(!) az adatait. Név, rendszám, lakcím stb. Minden motorosét. Jól kezdődik! Ionnanis felé haladunk. Itt bekeveredünk a város belsejébe. Én, aki mindig eltévedek, előremegyek, és elkezdek az ösztöneim után menni. Piros lámpa. Megáll mellettem egy robogó, rajta kis dagi szakállas, vigyorgó görög (kiköpött Másnaposok Alan). Szemezek vele. Ő még jobban mosolyog és activity-zve dicsérni kezdi motorom. Biccentek, majd rövidre fogom az udvarlást. Egyetlen szó. Igoumenitsa? Elmagyarázza. Jó irányban vagyunk. Görög nyelvtudás nélkül is értem. Megállunk egy kúton, tankolunk, majd térképnézésünket látván az egyik kutas segítségünkre siet. Elmagyarázza merre. Már szürkül. Fáradt vagyok, elegem van, és azt vizionálom, hogy megint eltévedünk, így lyukra viszem az egész társaságot Athén felé. Nyergelj-fordulj. Végre irányban vagyunk, szinte teljesen sötét. És ekkor... és ekkor megtörténik az, ami szinte minden túrán. Először csak pislant kettőt, ekkor még él a remény, de aztán fixen ottmarad a piros fény. Viszlát töltés. Hiszti kerülget. Akkor és ott eldöntöm, ha egyszer végre hazaérünk Zeg.-re, FP megy a sarokba, és átnyegelek az egyik shovelre. Hemi gyakorlott mozdulattal köti le a világításom, a dinamót, hogy legalább ne égjen szarrá a fesszabályzó, és megyünk tovább a sötétben, olykor ködben, egyre hűlő, hideg időben a hegyekben. Elöl Kriszta világít, aztán én lopakodom középen, mögöttem pedig a két pasi a shovelekkel egymás mellett, nekem világítva. Így érünk be Igoumenitsa városába, ahol már minden a Superrallyról szól. Mivel már késő van, legalább már sor nincs a kapuban. Így sötétben, ámde korántsem észrevétlenül beszívárgok társaimmal kb. 1400 kilométer megtétele után hogy végre sátrat állítsunk a tengerparton a homokban.

Folyt. Köv.