Jelenleg egy maratoni Bosznia-Montenegró- Horvátország túraleírást olvasol négy öreg harlival és egy már szintén nem gyerek Buell-lel. A könnyebb emészthetőség kedvéért részekre tagoltam, illetve írom folyamatosan. Nem nagyon lesz benne technikai okosság, csak az átélt élmények, azok is az én szemszögemből. Már jó néhány éve nem írom meg túráinkat (pl. Bulgária, Csehország, Szlovénia), ám itt nem találkoztunk magyar motorosokkal, főleg nem „chopperesekkel”. Így talán valami új is lesz benne. Ez infó nektek. Nekem meg…ha már elkap a demencia, és törlődnek az emlékek, elég lesz csak visszaolvasni. Rövid akartam lenni, de miközben véstem a sorokat, újra átéltem mindent. Ezért lett hosszú-hosszú. A képek tengeréből a legmegfelelőbbek kiválasztásának nehézségéről nem is szólva. Apropó képek! A blogban saját fotóim mellett felhasználtam Titkos (földönkívüli E.T.) és Cimby fotóit.
No, most még leléphetsz!
Mindennél jobban vonzanak az ismeretlen, nomádnak, vadnak titulált területek. Jobban mint a jól bejáratott turista áradat helyszínek a helyrefésült fűszálaikkal, sterilségig tip-top környezetükkel és kilúgozott agyú embereikkel. Mivel hasonló a hasonlót vonzza, a társaság többi tagja is ezt az elvet vallja, így nyitott fülekre talált Bosznia- Montenegró ötletem. Persze most is akadtak akik igyekeztek lebeszélni róla, de ezzel csak fokozták a kíváncsiságot. Művészetek iránti vonódásom okán kézenfekvő volt ha Bosznia, akkor Jajce és Mostar. Titkos kérdése mindössze annyi volt mindezek után: Jövőre Libanon? Szóval Csontváry neki is beégett. :) A tömeget szeretnénk elkerülni, ezért szeptember első két hetére tervezzük a túrát. Aztán eszembe jut az Alpok, és betojok. Gyorsan felvetem talán mégis előbbre kellene egy héttel hozni az indulást, hiszen kétezer méteres hegyeken át tart utunk zöme. Később kiderül mákunk van ezzel a döntéssel.
Indulásra öten maradtunk, öt motorral. Három shovel – mindhárom faragott, ám Cimbyé még ebben az illusztris társaságban is különc, hiszen motorjára ránézve minden okos, azonnal rávágja: ezzel sem motoroznak. Szóval három Shovel, az Ironhead, és a Buell. Az átlagéletkor vastagon negyven, és nemcsak a motoroknál…
Budapestről és Zalaegerszegről támadunk, találkozási pont Barcs. Szeretnénk megúszni a turnusváltásos szombatot, ezért az indulást vasárnapra és minél korábbi órára tervezzük. Ebből a vasárnap be is jön. A korai indulás nekünk valahogy sosem jön össze.
Barcson találka, majd egy rövid, mindössze 126 kilométeres horvát szakasz következik, és Gradiska városban belépünk Boszniába. A belépés gyorsan megy, nem úgy a ki, mert végeláthatatlanul kígyózó sor áll velünk szemben. A határon nem szöszmötölnek. Mindössze két dolgot kérnek. Útlevél/személyi és zöld kártya. Miután az elsőknek megvan, a többiektől nem is kérik, de azért Cimby motorja láttán sapkaemelős fejvakargatás és hitetlenkedő fejcsóválás minden szervnél. Ezen túl nem foglalkoznak velünk. Szóval már Boszniában vagyunk. Tankolunk, majd határozottan elindulunk Banja Luka felé. Ja, csak közben autópálya épült, amit szeretnénk elkerülni, akkoris ha mindössze kábé ötven km. Persze rossz irányba fordulunk. Illetve nem rossz, csak épp ellenkező, mint amire szükségünk lenne. Megállunk, és a manuális gps köré gyűlünk. Megvan az út, induljunk. Rugdosások és mennénk, ám Taki jelez, a Buell meg sem nyikkan. Konzílium, majd diagnózis. Meghalt az akkumulátor. Hamar érkeznek a szomszédos házakból segítségüket ajánló emberek (elég feltűnőek vagyunk), érkezik egy robogós, aki felajánlja akksiját, majd az ülést felhajtva hanyatt esünk. Szerintem IFA akksival megy. Hárman visszamotoroznak Gradiskába, hátha sikerül valakit vasárnap késő délután kiugrasztani a csevap mellől. Cimby és én, pedig állunk a motorok mellett, majd ülünk, majd árnyéban ülünk, majd már annyira nem is kell az árnyék. Az órák múlásával párhuzamosan kezdjük a terepet, mint alvóhelyet szemlélni, miközben reménykedünk benne, nem kell annyira komolyan venni a „ne térj le az útról, mert aknák vannak” figyelmeztetést. Felnyerítek. Eszembe jut, gyakorlatilag minden túránk így indul. Mármint a „hol is alszunk” kérdésével, majd sztyeppén vadkempinezve születik rá válasz. Bátorságot gyűjtök és küldök egy, a kelleténél semmivel sem hosszabb sms-t. „No?” A válasz nem várat magára: Klubházban alszunk. Cimbyvel megáldjuk őket, hogy a horizonton lassan eltűnő nap ellenére még mókázni van kedvük. Aztán arcunkra fagy a vicsor, mikor a Shovel hangokkal együtt megérkezik egy fekete Chrysler, kiszáll belőle vigyorogva Taki és két marcona biker. A helyi 1%-s klub presije és egyik tagja. Megbikázzák a Buellt, szemrevételezik a még nem látott motorokat és elindulunk a klubházhoz, a Száva mellé. Van szállás! Megkönnyebbülés, ám mellette a gondolat: remélem nem gyarapodik motorparkjuk 3 Shovellel, egy Ironheaddel és egy Buellel. Nem. Hihetetlen vendégszeretetben és segítségben van részünk!
Még akksit is intéznek, igaz majdcsak hétfő kora délutánra lesz ott, de nem telik az idő nyomorultul. ;) A motorboltos, aki egyben kávézós is, Tátrai klón. Kívül-belül. Büszkén mutatja a fotókat a falon és már löki is Skorpió, Omega… Vigyorgunk mint a vadalma. Otthon vagyunk!
Este fiúk elmondják, míg felaláztak a városban akksit keresve, többen igyekeztek segíteni. Így azok is, akikkel épp beszéltek, mikor a Chrysler lefékezett, és „Baj van a Shovellel?” kérdés (najó kicsit másképp szólt), hangzott el a letekert ablakon. Az addigi segítők, hátrálva és mosolyogva: ha valaki, hát ők biztos megoldják jelbeszédével tűntek el a másodperc töredéke alatt.
Másnap, indulás előtt support póló, hasznos infók és telefonszám az ajándék. Ez utóbbit hívjunk bátran, ha a két ország bármelyikébe gond van emberrel, motorral. A telefonszámon kívül gyakorlati információkkal is ellátnak bennünket. Ezek egyike, ha van rajtad sisak és van a motoron világítás, nem zargat a szerv. Hogy emiatt-e, de valóban nem foglalkoztak velünk, maximum vigyorgó integetésig. Apropó köszönés! Kellett kis idő míg megszoktuk, hogy az autósok nem anyukánk vélt foglalkozására utalnak mikor dudálnak és villogtatnak, majd derékig kihajolva integetnek, hanem egyszerűen köszönnek. Köszönnek, szélesen vigyorogva, örömmel, mitöbb, a körforgalmakban megállnak (!) és beengednek mindannyiunkat, hogy ne szakadjunk szét.
Gradiska és Banja Luka közötti 45 km-es szakaszra építettek egy autópályát. Persze mi azt nem használjuk, hiszen túrázunk vagy mi. Így lazán, kettő-háromban végig szenvedjük, mert ahogy egyik települést lezáró tábla megjelenik, máris mögötte a következő nyitója. Tehát gyakorlatilag 40-50 km-es összefüggő falu, ráadásul mikor mi megyünk, még masszív kocsisor is. Kilátástalan, az előzésekkel is minimális a haladás talmi érzete. Itthon aztán kiderül a pálya díja mindössze 2 bosnyák márka, azaz egy euró. Rohadtul megérte! :) De legalább ezt az arcát is láttuk Boszniának. Banja Lukában aztán következik az, amiben professzorok vagyunk. Eltévedünk. Egy autós vezet ki bennünket, de olyan utakon, ha ott hagy, én biztos letelepedek, mert ki nem találok. Banja Lukától gyönyörű tájakon, fölénk magasodó sziklák között kanyargó szerpentineken, és a kanyonok mélyén kacskaringózó Száva melléktorkolat, az Orbász folyó mellett örömmotorozunk Jajcéig. Útközben érdemes lenne megállni egy-egy forrásnál, barlangnál, ahogy újdonsült ismerőseink is ajánlották, de megint nyakunkon az alkonyat, jó lenne még világosban szállást találni.
Jajcéba beérve messziről látható…na nem a vízesés, hanem a vaskos magyar történelmi múlttal is rendelkező vár. Megállunk, hogy betájoljuk a kempinget és máris mellettünk terem egy szobát ajánló fickó. Közben nyújtogatjuk a nyakunkat, mert hallani halljuk a vizet, de nem látjuk. A vízesés előtt –után, nézőpont kérdése- van egy gát, és annak a robaja hallatszik. Szerencsére minden jól ki van táblázva, így hamar megtaláljuk a hidat, melyen átkelve jobbról felvillan AZ A vízesés. No meg a tábla, hogy kemping 5 km. Megyünk, szerintünk az ötnél már jóval több kilométert, és mire azt hinnénk eltévedtünk, meglátjuk a szurdokban balról a kempinget. Vizet keresünk, hiszen a galéria szerint vízparti a hely (ahogy a neve, Autocamp Plivsko jezero is ígéri). De nem. Igaz nincs messze, csupán párszáz méter, de akkor is. A kemping kulturált, láttunkra a késői nyaralók arcán riadtság. Biztos elúszni látták a nyugodt éjszakájukat. Nem kell aggódniuk. A szállás tíz bosnyák márka fejenként, azaz öt euró. Semmi más költség nincs. A kempingben viszont relatív aranyáron adják a sört, az ásványvizet. Ám nincs mit tenni, nincs ellátmányunk. Konzervmelegítés és a vendéglős gyarapítása. Igaz egy napi késésben vagyunk a tervezetthez képest, de senki sem idegbeteg tőle.
Reggel megnézzük a másik oldalt, a vizet. Apró manóházak (Manóvárak …ez a metálosoknak mond talán valamit :) ), azaz vízimalmok szétszórva, közöttük méretükhöz igazodó mini vízesések. Ez a helyi skanzen. Ingyenes. Elbóklászunk itt kb. egy órát. Ami bántja a szemem, hogy a tó melléktavát elborítja a szemét. Amúgy ezt mindkét országban tapasztaltuk. Környezetvédelem szempontjából van még mit fejlődniük.
Ezután tankolás, majd bemegyünk a városba, a várba. Már dög meleg van. Szabad parkolóhelyet nem találunk, így természetesen tilosban parkolunk. Aztán pár percnyi gyaloglás után meglátok egy rendőrt, aki bírságcédulákat lapoz. Olvasatom szerint pont annyit, ahányan vagyunk. Beparáztatom az egész társaságot. Najó, inkább csak én parázok, de semmi kedvem sincs büntetést fizetni, csak azért, hogy a várban parkoljunk. Visszamegyünk a motorokhoz, azokon semmi. Persze egy mecset mellé parkoltunk, ahol épp megáll a müezzin, hogy felkapaszkodva a tetőre daloljon. Elindulunk másik parkolóhelyet keresni, rendőrünk elnavigál bennünket egy árnyékos parkolóba, ahol egy, azaz egy bosnyák márkát (kb. 160 ft.) adunk fejeként a roki őrnek. Ezért egész nap ott parkolhatunk.
A városban nem csupán a vízesés a látnivaló. Vehetsz kombinált jegyet, és akkor jóval olcsóbban nézhetsz meg mindent. Igen. A vízesés közelről való megtekintéséért is fizetni kell! Ez van. Cserébe lezuhanyozhatsz a híres jajcei vízesésben. Bosznia lakosságának közel fele muzulmán. Mivel mi mentünk hozzájuk, nekünk kell tiszteletben tartani az ő törvényeiket, szokásaikat. Nem túl macerás. Nem, nem kell csadorban, tarhában járni. Ők azonban az ezer fokban is hosszú, egész testet elborító fekete lepelben, burkában és dzsilbábban, csak szemüket –olykor még azt sem- láttató fátyolban mutatkoznak. A szél olykor-olykor fellebbenti ezt a leplet, és láttatni engedi a farmert, az edzőcipőt. Sőt! A fiatal párok nevetgélve fotózzák egymást, a víz permetében is szívesen állnak, ennek eredményeként vizes póló szépségversenyen is indulhatnának. Persze nem bámuljuk őket, francnak hiányzik a balhé. Amúgy is vannak mások, akik fiúk örömére rávetkőznek a kánikulára. Azért Titkos a fűben csapatostul lakomázókra mutatva megkérdezi. Milyen lenne Kriszta ha jövőre már így kellene öltöznöd? …és élned. Fejezem be a mondatot. Végigfut hátamon a hideg.
Amúgy mindenhol tiszteletben tartottuk, ahogy már írtam az írott és íratlan törvényeiket, így kendőt is vittem magammal, mert tudtam lesznek olyan helyek, ahova fedetlen vállal nem mehetek. Ám így is, és nem csak a muzulmán lakosság körében, látható volt a nemtetszés, a meghökkenés tetoválásaim láttán. Hiába no, szerintük nőként megszentségtelenítettem a testem. De semmi beszólásra, vagy megkülönböztetésre ne gondoljatok, csupán a szemükön látszott egy-egy pillanatra.
A vízesésen kívül a vár és a katakomba, a néprajzi múzeum is megér több-kevesebb időt. A várban bóklászva már a kiszáradás fenyegetett, ezért vettünk egy üveg vizet. Ekkor még nem volt helyi pénzünk, de fizethettünk euróval, és márkában adtak vissza. Ez mindenhol így volt az országban. Aztán a bankban forintért is kaptunk márkát, nem kellett a drága pénzen vásárolt eurót váltogatni. Megéheztünk. Az egyik szimpatikusnak tűnő burek árusnál megálltuk. Igenám, de sehol senki, a közeli kávézóból pedig örömüvöltés hallatszik. Atlétika versenyt néztek. Érkeztünkre az eladó felpattant, de nem a jól ismert hazai villanó tekintettel jött és szolgált ki minket. Egy márkáért, azaz 160 ft.-ét akkora bureket kaptunk, hogy én csak felét tudtam megenni. Aztán később kiderült milyen jól jártam, mert így nekem volt kajám.
Folyt. köv. Visoko és a piramisok, no meg a hillclimb
