Cinikus motoros

 Úgy voltam ezzel a Veterama börzével, mint az egyszeri motorosok. „Kimaradt egy kis idő”. Ja. Tíz év. Igaz ebből kettőről az egész világnak igazolása van.

Idén is elkezdődött a matekolás a kivel, hogy satöbbi, aztán végül megint felcsendült a „No, kijössz Mannheimbe?” kérdés, amire rövid gondolkodás után, és némi pszichés nyomásra igent mondtam. Persze az utóbbi években kihagytam, mert rettentően utálom a mannheimi reggeleket. Nyolckor még épphogy pirkad, párás, ködös, hideg. Mindegy, nőcis hiszti, nem ezért vagyunk most itt, de az indulási oldalhoz tartozik.

Mindezek után jött a lehetőség, hogy mindketten beférünk a 9 személyes kisbuszba, ráadásul szombaton már hazajövünk, így csípőből jött az „Igen”.

Így esett meg, hogy tíz év után újra zötyögök Mannheim felé. A német határon persze kivesznek minket, nem hiszik el hogy nem arbeit-olni megyünk. Ami előtte negyed órával jó vicc volt a testüregmatatással kapcsolatban, az most már nem annyira. Szerencsére míg a kiterelő szőke tejfölösszájú géppisztolyos (valahonnan rémlik nekem a kép...) ügybuzgó volt, addig itt tekintetükkel kérnek elnézést. Beszedik az iratokat. Már hallom németül hogy tiszta, de azért kinyittatják a hátsó csomagtartót, ahonnan épp csak ki nem másznak a hálózsákok, sátrak. Villámgyors „na, zárja be” és mehetünk tovább a dolgunkra, hajnali három óra táján.

Minden probléma nélkül érünk a parkolóba, ahol Titkosék már jó kis helyet foglaltak nekünk.

Lecuccolunk, sátrat verünk és még van pár óránk a déli nyitásig. Persze míg az értelmesebbje alszik egyet -hiszen péntek délelőtt van, mi pedig csütörtök reggel keltünk- addig mi dumálunk. Rég láttuk egymást, megy az ugratás, sztorizgatás. Ja, elfelejtettem. Szóval a hét fős különítmény és a velünk együtt jövő személyautó három utasával a Drink 'N' Ride tagjait jelentette. Csoda hogy kivettek minket?! :D Szóval jó hangulatban telik az idő, ami ellensúlyozza az okádék időjárást. 11 fok és hatalmas sár, hiszen most is esik, eseget. Aztán déltáján elindulunk. Van köztünk egy elsőbálos. Együttérzéssel nézek rá. Még emlékszem mikor közel húsz éve én voltam az ő helyében.

A bejáratnál Hemi a leggyorsabb ismét. Az a mára anekdotává érett eset buggyan elő újra és újra, mikor ők még sorba álltak a 30 eurós jegyért, Hemi pedig már egy vázzal a vállán jött kifelé. Most ő veszi a jegyeket. Az első támadórajjal bent vagyunk. Mi történik akkor ha mindenkinek ugyanazokhoz a motorohoz kell cucc? Persze hogy szétválás. Így korrekt. Egy darabig együtt megy a D'N'R különítmény, aztán Hemi dob egy balost. Én követem. Követem? Loholok! Ha láttál vadászkutyát aki szagot fogott, akkor nagyjából el tudod képzelni miként halad előre. Egyre nehezebben tartok vele ritmust, és ezen nem sokat segít a pár héttel korábbi mindkét bokámban történt részleges szalagszakadás. Belépéskor adnak egy prospektust, hogy melyik árust hol találod, de az ebben a fázisban még nem érdekes. Mindent nézünk. Megy az alkudozás. Az árak széles spektrumon. Mikor legutóbb itt voltam az olaszok hipermarketes bevásárlókocsiba vásároltak mindent, alku nélkül. Most árulnak. Ahogy egyre több magyar stand is van. Utángyártott alkatrésztől, a csodaszép veterán oldalkocsiig mindenfélét árulnak honfitársaink. A megszokott Harley-s standokon rég nem látott arcok közül a legtöbben felismernek, örömmel köszöntenek, ami jól esik. Sajnos vannak arcok akik eltüntek örökre. Hemit meglátva már jön is a vigyorgós „billige, billige”. A megszokott helyen az AT American Cycles tulaja Aykut, messziról integet, már karon is fogja Hemit és vezeti a ládáihoz. „Gyere haver ez a láda 5 euró, ez három”. Nem hiszünk a szemünknek, többször rákérdezünk. De a többi portékából is nagy engedményt ad. A többi helyen is úgy alkuszik, hogy többször csak elnézést kérően mosolygok, de meg is van az eredménye. Na nem a mosolynak, hanem az alkunak. Olyan gyorsan telik az idő, hogy csak az alkonyaton veszem észre, lassan hét óra. Fél nyolc körül újra kimegyünk. Igen, újra, hiszen induláskor már pár stand után ki kellett vinnünk a zsákmányt, mert nem bírtuk cipelni. Mára végleg távozunk. Ekkor elér a közel két napi ébrenlét. Eszünk valamit, megszemléljük egymás zsákmányát, aztán nézek ki még egy darabig a fejemből, megszámolom az összes hat fokot, és tíz óra körül bebújok a jó meleg téli Bundeswehr hálózsákba a sátorban.

Reggel 4 fok és a 3 fokos hőérzet mellett nem csoda hogy nem akarok felkelni. A lábam talán a kinezo tape-nek köszönhetően, vagy a kényelmes „eleső-cipőmnek” :D, de egész jól tartja magát. Nem sokkal 8 után újra támadásba lendülünk és folytatjuk az előző nap elkezdett alkukat, feltérképezéseket, hiszen sok portékát csak szombaton tesznek ki. Van, ahol sokat tudunk alkudni, van, ahol keveset. Találunk eladó komplett Pannónia motorkerékpárt. Ilyenkor fényképezek, hiszen megjegyezni úgysem tudnám a részleteket, árat. Emlékszem korábban sokan ágáltak a fotózás ellen. Ma nem látok ilyen táblákat, nem látok ellenkezést. Lehet ezért, de nem sok fotót készítek. Igyekszem úgy kattintani, hogy kevés tébláboló legyen a képen, aztán elmarad. Elmarad, hiszen megélem a pillanatot, ami ekkor azonnal el is illan. Nincs ingerenciám az állandó fotózásra, bár még mindig látok olyan motorokat, járműveket amiket eddig sosem. Vannak kókány munkák, építések horror áron, és van olyan, amikor megbizsereg a zsebed, hogy lehet hogy kellene még egy hetediknek...Én elsősorban az Ironhead és Shovel alkatrészeket nézem, Hemi mindent az EVO-val bezárva. Most már a Guzzi alkatrész standokat is nézzük, sőt, a japánt is, hiszen a Guzzira japán karbit tettek...de ez más történet. Ironhead vonalon vannak különlegességek, egy kicsit tétovázunk megvegyük-e így, hogy nem az én motoromhoz kellenek, de aztán végül ottmarad a '79-es XLS kipufogó, mert nem teszik, a gyújtás, mert az enyémre nem jó, a '79-es gyári kilométeróra mert nem tetszik. De marad a gyönyörű bordás primer dekni is. Oka egyszerű: „Olcsóbb volna ha aranyból volna” -copy by Ájron. Visszük viszont pofátlan alkudozást követően az én motoromhoz a generátort, a trafót, markolatot és még egy rakás cuccot. Hadd ne kelljen felsorolnom. A lényeg, hogy nem egy marék csavarral kell hazatérni, mint ahogy arra volt már példa.

Vannak irigylésre méltó pillanatok, mint mikor a 20.- évét talán épp betöltött ifjú viszi a Panhead rolling-projektet, mögötte korunkbeli apuka a Panhead blokkot. Vagy szintén friss jogsisnak tűnő fiú a gyönyörű gyári állapotú, friss TÜV-ös Yamaha FJ 1100...Körülbelül egyheti bérükért, 890 euróért. De hallunk magyar szót is, mikor egy apa alkuszik egy Ducatira fia számára.

Az autós placcra is eljutunk. Készítek pár fotót, körbenézzük a gépeket. Szombaton biztos többen lettek, de akkor arra már nem volt idő. :D

Ami nem alkatrész, de begyűjtése sikerült: a Seppi-féle speckt sonka, a holland házi sajt. Mindkettőnek nagyon megnőtt az ázsiója az évek alatt, így előbbit péntek késő délután már csak a régi ismerettségnek köszönhetően kaptunk a sajátjukból.

Mit írjak még? Nagyon sok minden fért bele ebbe a pár napba. Nem tudom kit mi érdekel, nem akarok árakat írni, hiszen kinek mi a drága, az olcsó. Olcsónak tűnik a fotelből, de akkor ki kell menni vadászni. Nyilván ezen a vonalon is megvan a netes „kényelmi díj”. Akit csak az alkatrész vagy komplett jármű érdekel az másként áll az egészhez mint mi, akiknek ez egy társasági esemény is.

Igen, mi. Mert újra elkapott a gépszíj, tehát jövőre is megyek. Ez fenyegetés és ígéret egyszerre.

Jó élmény volt. A vadászat is, a társaság is, sőt, még az utazás is, a poénok miatt.

A poszt csak néhány fotót tartalmaz, ha csemegézni szeretnél kattints a linkre.

Szóval húsz év...no ezt majd júniusra, mikor a pontors dátuma lesz annak a végzetes telefonnak. :)

Most jöjjön más, amiről még nem írtam.

Mondjuk 2023. májusa, és a görögországi Superrally.

Nem eresztem bő lére, nem lesz 4 részes (terveim szerint). Ha olyant szeretnétek, ott a litván 2011-ből. Nem vagyok érdekelt a kattintásszámban, csak abban bízom érdekel egy túra 3 shovellel, egy Ironheaddel, és egy korai Buellel, no meg gazdáikkal. Ha igen, itt a 2014-es Montenegro túránk. Katt.

Itt a rövid itiner:

1. nap, hétfő: Zalaegerszeg-Jablanica (Bosznia Hercegovina)

2. nap kedd: Jablanica-Shkoder (Albánia)

3. nap szerda: Shkoder- Igoumenitsa (Görögország)

4. nap csütörtök: döglés Igoumenitsa

5. nap péntek: városnézés, gasztromusta

6. nap szombat: rövid túra a gyönyörű környéken

7. nap vasárnap: Igoumenitsa – Shkoder

8. nap hétfő: Shkoder – Kotor (Montenegro)

9. nap kedd: Kotor- Jajce (Bosznia)

10. nap szerda: Jajce – Zalaegerszeg

Ahogy lenni szokott, a télen eldöntött „Menjünk a Superrallyra!” elhatározást keveseknél követték tettek. Sokat motorozunk kettesben a két öreggel, azaz a '75-ös Sportsterrel és a '67-es Shovellel, de egy ilyen túra mégiscsak izgalmasabb többen, ezért mikor az indulást megelőző héten kiderült ketten maradtunk, körbeérdeklődtem a lazább ismerős-szálak között is. Egyikük rohamtempóban autópályázva tervezte lerobogni egy nap alatt fotel-motel HD-val, így ő eleve passz. Ám indulni készült teljes elszánással, és szintén öreg Shovelheaddel valamint egy új 883-as sportsterrel egy ismerős házaspár. Velük szombaton vettem fel a kapcsolatot. Vagy péntek, de mindegy is. Ők vasárnap indulnak. Oké, nekünk az kilőve, mert nem érkezett meg a zöldkártya és ahogy az albán kontakt nevetve mondta, ha nincs, tuti kelleni fog. Szóval azért még harcba szállok hétfő reggel, így rábökünk a térképre és belőjjük Jablanicát, mint találkozási pontot. Hemi szerint abból nem lesz semmi, hiszen olyan előnyük van, amit nem fogunk tudni behozni, maximum majd sátorépítés közben a görög tengerparton.

Mindegy, az a bizonyos remény, az kell nekünk mindig. Hétfő reggel 8-kor telefon a biztosítónak, hosszú, és értelmetlen bürokrácia, de értelmes és segítőkész ügyintéző. Így kábé egy órán belül kinyomtatva kezemben a „Vágó úr, szeretném a telefonos segítséget kérni” lehetőség teljesülésével a két papír. A motyó már össze és felpakolva. Cafat kutya ellátása kedves barátok felajánlásának köszönhetően megoldva. Még érzékeny búcsú, azért várj meg minket öreg haver, és indulás. Sem okostelefon, sem gps. Menjünk! Mint mikor felcsapódik a rajtketrec az agárversenyen. Valahogy úgy érezzük magunkat. VÉGREEEE.

Barcsnál a benzinkúton rövid tankolási megálló. Felülünk a nosztalgiavonatra. Emlékszel? Itt vártuk a többieket 2014-ben. Igen, valóban, mintha tegnap lett volna, hogy azon a vasárnap délelőttön itt vártuk Cimbyt, Takit és Titkost (abc sorrend). Most tankolunk, közben visszahívom postásunk. Örömmel közli megjöttek a zöldkártyák. Remek. Még veszünk egy benzines kannát, hiszen mégiscsak Albániába megyünk, ki tudja lesznek-e kutak az én „ezzel nem lehet motorozni” tankomhoz méretezve. Kb. fél óra pihenő után elindulunk a kánikulában. Horvátországon épp egy tankolásnyi távolságot megyünk így ott meg sem kell állni. Verőce, Daruvár felé megyünk, ahogy akkor, 9 éve is. Hemi előttem integet mint egy hajótörött, amikor korábbi megállók mellett haladunk el. Még én is felismerem a kis erdei beugrót és környékét. Nem sokat változott.

Az a bizonyos megálló és megállás 2014-ben. "Muszáj" volt végignéznem újra az összes fotót. :)

Aztán több településen átívelő útépítés következik. Lámpákkal. Nem kedvencem, és FP-é sem ebben a melegben. Már csak egy enyhe eltévedés, és hamar a határon vagyunk. Semmi extra, így rövid sor után máris Gradiskában és ezzel Bosznia-Hercegovinában vagyunk. A határ eseménytelen, azt követően azonnal balos a benzinkútra. Onnan tovább. Nem most nem rohadunk le mint anno, és feladjuk anti-pályás elvünket. Gradiska-Banja Luka között pályázunk. Valami pár baksisba kerül, nem emlékszem már. Forgalom semmi, és nem kell az egymás szájába érő településeken cammogni negyvennel. Banja Lukán átvergődni most sem egyszerű. Csuklóm már fáj az állandó kuplungolástól, de aztán végre kint vagyunk a Jajce felé vezető úton. Gyönyörű! Valami csoda folytán minimális forgalom, csak ritkán és rövid időre ragadunk kamion mögé. Balunkon hegyeken át a mélyben folyó Orbász, jobbunkon a sziklák, amiket olykor érinteni vélünk vállunkkal. Az út ezek közé vájva. Már nem érzem a fáradtságot. Élvezetes és csodálatos az út. Ezen még az sem tud rontani, hogy elkezd az eső esni. Felnézünk, majd össze. Nem, nem állunk meg öltözni, menjünk. Ez jó ötletnek bizonyul, mert épp csak kicsit ázunk és azonnal megszáradunk, bár érezhetően egyre hidegebb van. Még egy tankolás, lélegzetvételi pára konstatálása, mint a hideg van bizonyítéka, majd tovább. Éles, és meredek hajtűkanyar, ami mintegy választópont. A kanyar után melegebb van. Megállunk bámészkodni. Najó, legyen egy fotó is. :)

Lassan közeledünk az 500 km-hez és én bevallom fáradok. Még két tankolás majd valamivel 17 óra után Jablanicában találkozunk a kisváros egyik parkjánál Akksival és Krisztával. Ők intézik a szállást. Előszezon van, kevesebb mint száz márkáért (kb. 50 euró) kapunk két főre szobát reggelivel. Persze a motorra nem látok rá, sátrazáshoz szoktam, így inkább nem alvás mint alvással töltött éjszaka következik. Este jól bevacsorázunk ketten 39 márkáért, amit feltüntetnek euróban is, kevesebb mint 20 euró. Csevap, sopszka, sör, najó sörök. Vacsora előtt még átmegyünk a szemközti benzinkúthoz, hiszen egykor megbízhatóságáról és tartósságáról híres szubkultúra viselet csizmám sarka-talpa már fél napja lafog. Gyors cipészkedés és reggelig hat a pillanatragasztó.

2. nap kedd:

Szállásunkról a kora reggeli fényben.

Reggel korán ébresztő és tőlünk teljesen szokatlan módon jól bereggelizve indulás. Titkon reménykedem a kotori éjszakában, de társaink hajthatatlanok. Menni kell, mert szerdán a görög Iguomenitsában kell lennünk. Értetlenkedem, vajon mi a bánatot fogunk mi ott csinálni szerdán, mikor az egész heppening csütörtökön kezdődik? Mindezt nem fojtom magamba, hanem egyenesen rákérdezek. Ekkor jön a meglepetés. Mióta utoljára SR-n jártam, alaposan megváltozott minden. Hogy mennyire, az ott derül ki, de ne menjünk a dolgok elébe. Most egyelőre arról van szó, hogy a korábbi csütörtöktől hétfő délig időpont eltolódott, szerdától vasárnapigra. Nem is néztem a dátumot rendesen. Remek. Visszagondolva valóban, a résztvevők egy része, egy elég nagy része már korábban is vasárnap útra kelt, és csak kevesen maradtunk a vasárnap esti koncertekre, hogy aztán utolsók között hagyjuk el a terepet hétfő késő délelőtt.

Nos, akkor tényleg nem lesz montenegrói pancsolás. Indulunk. Gyönyörű, vadregényes tájakon megyünk tovább, minimális forgalommal. Máris Mostarban vagyunk, és innen újra indul a memóriajáték, már megint fent ülök a nosztalgia vonaton. Blagaj. Eszembe jut a mostari eltévedés, a blagaji kemping-rengetegben vendégcsalogatónak kidobott fiatal lányok, a nehéz elindulás, a finom kaja, az isteni vendéglátás. Most viszont nincs idő tétovázni, elkezdünk felkapaszkodni a hegyen. Jönnek a szerpentinek, és vele a mintha tegnap jártam volna erre érzés. Az út azóta nem lett jobb, cserébe rosszabb. Most nincsenek tehenek a kanyarban a sziklák között, most teherautó van. Próbál segíteni, így jelez, mikor kezdhetünk előzésbe. Orromban a finom gyantaillat, kanyargunk a szűk, egysávos úton. Egy éles, szűk, hajtűkanyar, és máris lefelé motorozunk. Lakott településre érünk. Kicsit szusszanunk, majd irány tovább Gackó felé. A városban most nincs akkora forgalom mint mikor 2014-ben erre jártunk, és a régi kis benzinkút sem egyedül árválkodik. Már egy másik is pöffeszkedik mellette, shoppal, mosóval, minden extrával. Innen haladunk tovább. Most nem vétjük el az elágazást, így azonnal felkanyarodunk a határ felé. Igen, a Bileca tó is megvan.  A határ, ahol annak idején bizony meg kellett küzdeni a domborzati viszonyokkal, jelentősen átalakult. már nem csak egy, a sziklák között megbújó, meredek emelkedőjű „ kishatárátlépő”, hanem egy nagyon is konkrét, modern és tágas határátkelőhely. Most nincs szükség lábbal kitámasztásra a hátsó kerék mögött a motor berúgásához. Hova tűnik a szívás romantikája? Szép, új, de valahogy már kezd olyan steril lenni, mint a nyugati részek, akár Horvátország. Átérünk Montenegróba. Új, tükörsima aszfalton érünk be Niksicbe, najó kicsit eltévedünk a teljesen új utak vesztőiben, de ezt mi megszoktuk.

Podgoricáig autópályán illetve új, autóúton haladunk. Itt elkerül bennünket két furgon, rajtuk HD embléma. Podgoricán könnyedén keresztülvágunk, majd innen a táj és az épített környezet újra balkáni végre. Vége a sterilségnek, úthibák, lepukkadt épületek, emberek. Sziklás, emelkedős szerpentin következik újra. Már hiányzott. De tényleg. Megelőzzük a teherautót ami 32 km/órával cammog előttünk, és egészen a határig élvezzük a tempós haladást, a kanyarokat és az immár újra jó minőségű aszfaltot. A határnál sor. Ácsorgunk. Mellettünk vadonatúj G Merci. Csak úgy csillog a króm, a meggypiros friss dukkón. Beszélgetünk, kíváncsian várjuk mit találunk odaát. Odaát, Albániában. 2014-ben a Shkodra- tó montenegrói oldaláig jutottunk. Akkor még vízum kellett az átutazáshoz, és rövid tanakodás után úgy döntöttünk, a legközelebbi túránk célja lesz Albánia, az akkor rendelkezésre álló idő, és megszagolni kívánt területek figyelembevételével. Hosszú ideje készültem rá, hiszen tudtam a illír birodalom bölcsője a Jón tenger partján, rengeteg ókori emlékkel és csodálatos tájakkal. Akkor még szinte érintetlen volt.

Most is ebben reménykedem, bár valahol mélyen tudom hogy hiába. Mielőtt elindultunk kértem pár hasznos infót Gyurgyótól, az Explorer Albánia létrehozójától és életben tartójától, akivel még valamikor nagyon rég, több mint 10 éve találkoztunk, mikor Cimbyvel és az ő, internet népe szerint motorozhatatlan Shoveljével északra indultak. Mivel régóta készültem Albániába, nyomon követtem Gyurgyó oldalát. Nem tudtam mire lesz idő, lehetőség, hiszen most egy teljesen más jellegű utazáson voltunk mint amit megszoktunk. Most nem a kóválygásról, felfedezésről szóltak a kilométerek, napok, hanem a mielőbb Igoumenitsába jutásról. Ez kicsit lelombozott, de értelmem felvillanó szikrái elfogadták. Szóval mindezek figyelembevételével kértem Gyurgyót itiner javaslatra ahol a fentiek figyelembevételével mégis a legtöbbet láthatjuk. Egy nagyon korrekt, több verziót kínáló útbaigazítást, és hasznos gyakorlati infókat kaptam attól az embertől, aki szerintem a legtöbbet tudja magyarként az országról, főképp ha kalandról és nem tömegnyomorral járó társasutazásról van szó.

De most még egyelőre a Montenegro-Albánia határon állunk és várunk, beszélgetve, mellettünk a G Mercivel. Egyszer csak meglátom a számomra még szokatlan és összetéveszthető új formátumú rendszám magyar felségjelű. Rögvest ki is esik a számon ez a felfedezés, amire a válasz a fehér inges sofőrtől az ablak azonnali felhúzása.

Átérünk a határon, nem tudom eleget hangsúlyozni, az út minőségét. Nem fáj a derekam, gerincem. Ez tekintettel Ironhead-em hátsó rugójának gerincem vonalában való képzeletbeli folytatására, azaz a gyakorlatilag merev vázra, annyit tesz, hogy rendkívül jó minőségű úton haladunk. A hegyek között elterülő síkságon kiépített és a Shkodra-tó mentén haladó út mentén hatalmas paloták, és az út szélén, akárcsak a későbbiekben az elválasztó korlátok között, illatozó jázmin és leanderek. Megállunk pihenni. Meleg van, megdöglök. Útközben már vagy 3 kemping táblát láttam, de tudom, ez most nem sátras buli lesz. Beérünk Skhoder városába megállunk az első körforgalomra hasonlító útkereszteződésben és Akksiék bemennek szállás után érdeklődni, egy vendéglőnek tűnő helyre. Én addig figyelek. "Na, lányok, leszállás, ez már itten Aszód!" Jut eszembe Hobó dala, csak épp. No, hát akkor ez mán itten a balkán, de tényleg. Pálmafa, rengeteg kóbor kutya, követhetetlen forgalmi „rend”, kosz, nekem káosz.

Közben Akksi és Kriszta kijönnek, okostelefonjukat befogva elindulnak. Mi követjük őket. Követjük, követhetetlen útvonalon. Már a célhoz érkezésünkkor sem tudom merről és merre jöttünk. Itt tényleg el lehet veszni. Aztán hazafelé kiderül, hogy ÉS TÉNYLEG.

Széles, majd hajszálnyi utakon kanyargunk, fordulunk, kerülünk, kosz, mocsok, szeméthegyek között. Nesze neked Balkán, ezt akartad. Kúszik be agyamba cinikusan magam irányába a gondolat. Aztán egyszer csak hirtelen dobunk egy jobbost egy kapualjban. Bennem már ekkor megérik a gondolat, hogy én itt bizony nem fogom magára hagyni a motorom, inkább alszom a betonon. „Indianapolisz”, azaz Borsod, kutyafüle az itteni állapotokhoz képest. Szóval befordulunk. Majd kinyílik egy kapu, mögötte pedig még egy. Az udvaron német túraendúrók, amolyan Poirot- regénybéli ház.

Felújítva kirí a körülötte állók közül. Portásfülke. Már jönnek elénk, hiszen Akksiék nem vakon, hanem előre lebeszélten navigáltak minket ide A Hotel Shkodra L-be. Mögöttünk záródik a külső kapu. Lecuccolunk. Jó lenne valami kaja, így elindulunk. Mindig hallgass a megérzésedre, illetve kövesd az orrod! A kapuból elindulunk balra. Csatolok egy képet, ami az indulást követően várt minket.

De nem ez a baj, hiszen nem letelepedni akarok, csak enni. Igen ám, de ez a város muzulmán többségű része. Van kávézó, cukrászda, néhány dürümös, meg valami hasonló autentikus cuccokat áruló „street food” hely. Ennyi. A felsoroltakba viszont nő nem mehet. Végül találunk egy még nyitva tartó boltot, ahol bevásárolunk. Multikulti-hiper, így az árakat össze tudjuk hasonlítani. Nem esünk hanyatt az olcsóságtól. Sőt! Nem erre számítottunk. Mindegy, itt legalább van sör. Visszafelé betárazunk burekból, dürümből ,meg hasonlókból és vissza a szállásra elcsigázottan, hiszen órákat bolyongtunk és semmi szépet nem láttunk, bár érdekeset, izgalmast az biztos.

Fáradtan falatozunk, közben besötétedik és a többi motoros is szállingózik vissza. Legtöbbjük nem szomjas. Ja, mert ők jobbra indultak. :D

Megnyugvással szemlélem hogy a második kapu is záródik, egy teljesen zárt, fémkapu, amolyan börtönfílinges, és megjelenik a kis épületben az éjszakai őr. Motorok az ablak alatt, lehet, hogy még aludni is fogok?

Fogok. Úgy alszom, mint a tej. Reggel korán ébresztő. Nem ezt szoktuk meg a túráink során, hiszen akkor általában 11 óráig vakarózunk, aztán utána van a hajrá reggeli nélkül, akár késő éjszakáig is. De sebaj, olyanok vagyunk mint a kaméleonok, alkalmazkodunk mindenkihez. Szóval indulási terv reggel 8 óra. A szobánkba kapjuk a reggelit a kedves vendéglátóktól. Felfalunk mindent, kivéve a forralt és „föllel” bőven ellátott forró tejet. Azt még én notórius tejfogyasztó sem merem bevállalni. Vega reggeli. Semmi felvágott, semmi helyi sonka. Tojás, sajt, vaj, fügelekvár. No, ennyit a gasztronómiáról…úgy egész napra.

Elindulunk, és innen kezdődik a balkán-tánc. Ahogy kisorolunk a szűk utcából, hirtelen kiszélesedik a tér. Hatalmas körforgalom. Több sáv. Legalábbis a szélességből arra tippelek, hiszen a sávfestést felejtsd el. Olyanok, mint a nomád népek a honfoglaláskor. Mindenhonnan támadnak. Aztán körülbelül kettő perc múlva azon kapom magam, hogy átlátom a káoszt. Nemcsak hogy átlátom, de tetszik is. Mindig kretén voltam, ez most sincs másként. Figyelünk, és figyelnek ránk. Követjük a gps-szel rendelkezőket. Praktikus dolog, de mi még mindig csak autóval használjuk. Ilyenkor ráérünk és eltévedni izgalmas. Meg amúgy is, a kis nokiák simán beleférnek a zsebbe. :D

Városi látkép. Rengeteg a kutya, akik nem támadnak...nagyon félnek. :( Ez egy sziget, minden oldalán úttal (Bringák, szék :) )

Tankolunk, aztán elkezdünk araszolni kifelé a városból. Hatalmas a forgalom, van itt minden. Épp szétesni akaró járműtől a full-króm Mercedesig. Rengeteg robogó, emitt egy omladozó rom ház, amott egy modern üvegpalota, autentikus kávézó, divatos cukrászda, liget, betondzsungel. Motorost csak elvétve látunk, ők elsősorban BMW GS-esek. Rutinos és rutintalan. Csilli-villi és markolatig sáros.

Még nem érünk ki a városból, mikor a peremkerületnél útépítési dugóba kerülünk. Állunk. Itt már több Harley-t is látunk. Ők szlalomoznak a kocsik között, ahogy általában mi is szoktuk. Most állunk, és lassacskán lépésben haladunk. A bomber már most rámrohad, a kezem és csuklóm kezd rágörcsölni a kuplungozásra. Nem tudom mióta tart. Ekkor összenézünk és kilépünk a sorból az utolsó tárcsás emberig lavírozva. Ezzel a manőverrel legalább fél óra mínuszt sikerült begyűjteni. Közben utolérjük a mellettünk korábban elhaladó motorosokat, köztük egy cseh naked csapatot. Innen már sima az út. Mármint építésileg. Mint a táblákból kiderül, ez egy autópálya. Valamennyire emlékeztet is, hiszen a kétirányú forgalom elválasztott. Aztán jön az első döbbenet. Emlékszem mennyire megrökönyödtünk mikor Litvániában az autópályán lehetőség volt a belső sávból balra kanyarodni és buszmegálló volt a pályán. No itt is van megálló, de még körforgalom is. Tehát haladsz, egyszercsak kint egy településtábla, és legtöbb esetben eztán körforgalom következik a pálya kellős közepén. Nem tökölnek a felüljárókkal.

Hiába május, már rohadt meleg van. A forgalom hatalmas. Lassan elérjük Durrest. Ez egy tájékozódási pont, itt kell irányt változtatnunk, ha nem akarunk elzarándokolni Tiranába. Tiranáról mindig az egykori Panoráma műsor ugrik be, a műsorvezető hangja már szuszakodik is tudatomba.

Az utak mentén zöldség és gyümölcsárusok. A narancsot a görögökhöz hasonlóan zsákosan árulják, de vannak akkora paradicsomok is, mint a fejem. Najó, kézfejem. Tekergetem a fejem, ezt is megnézném, meg azt is…de ez most nem azaz út. Így beérem, amit a motorról látok. Némi kever és félreértés a további úttal kapcsolatban, ami miatt olyan sztendápot levágok a kamion alatt, hogy azt nem élném túl itthon. Hemi nem tudja megöleljen, vagy megpofozzon. Amiért leírom, amiért nem tudom elégszer leírni, azaz amit egész Albániában éreztünk, tapasztaltunk. Figyeltek és vigyáztak ránk. Motoron és motor nélkül is. Durresben kis városnézés, bár nem terveztük. Megállunk szusszanni. Figyelem a mediterrán életmódot, az embereket. A főtéren hatalmas pálmafa, nagy zöld és virágos terület. Senkit nem zavarunk az út szélén, nem jön a rendőr, hogy höh. Nézem a közlekedőket, és meg kell állapítanom, a dudálás itt népi játék. Semmi köze ahhoz, ahogy nálunk használják. A zebránál mindig megállnak. Erre te is figyelj! Haladnak át a gyalogosok, mikor a 2.-3. autóból tülkölni kezdenek. Ám az arcon nem vicsor, csak vigyor. Nem komoly. Csak a műsor része. Vagy inkább a kultúráé.

Durresből vissza a pályára. A korábbi városban szüttyögést követően tempósan haladunk, majd megállunk tankolni. Albániában a klasszikus kutak nem önkiszolgálók. Nem is engedik hogy te tankolj. Mindenhol elfogadják az eurót. Van ahol jól számolják, van ahol nem annyira. A pályán a tankolást követően kis reparáció az egyik shovelen. AZ SH4-en megyünk. Vannak szép részek, de elsősorban haladni tudsz. Megállunk egy pihenőnél, ahol bizonyos napokon bulik vannak.

A büfés miután megtudja hogy magyarok vagyunk, már sorolja is a főbb látnivalóinkat, szavainkat, én próbálok pár szót megtanulni a kedves pultoslánytól. Itt már egyre több motor megy el mellettünk. Fotoszintetizálunk itt egy jó órát. Megint motorhangok. Ismerős motorok. Seppit még a Veterama börzén ismertük meg. Ő a pálinkáért speck-sonka emberünk. Többször összefutottunk pl. a litván SR-en, Caorleban a tengerparti versenyen, ahol ő is indul Knuckle-jével. Hemi integet mint a hajótörött, teljesen felvidul. Elindulunk, majd egyszer csak az egyik kanyarban eltűnik mögöttem. Várok kicsit. Nem jön. Megfordulok. A többiek is. Ekkor már vigyorogva jön szemben, és mint egy kisgyerek újságolja, hogy bement Seppiéket meglátva egy kútra ahol épp tankoltak. Elnevetem magam örömét látva.

Később elkap minket az eső. Hatalmas. Kényszerű várakozás ez amolyan ÁFOR kút szerűségen. Franciákkal múlatjuk az időt, majd elunjuk, és továbbmegyünk a zuhogó esőben. Nem emlékszem már meddig esik. Sokáig. A felhők kavarognak a hegyek között.

Az útjelző táblák elég jól meg tudnak zavarni, ha felületes vagy. Ugyanis kint van pl. Tirana, de az nem a település határa, csak a körzete, ami hatalmas. Ennek hazafelé jelentősége lesz. Ezen túl teljesen jó táblázások a kereszteződésekben.

Végig kellemes illat, hiszen illatozó jázmin vagy ahhoz hasonló cserjék vannak az úton. Az út minősége jó. A házak az út szélén kb mint a többszintes horvát apartmanházak, majd ezeket váltják olykor a régi kőházak. Mindez szűk, kacskaringós, de jó minőségű úton. Nem ez Albánia autentikus része az biztos, de ettől függetlenül szemeim isszák a látványt. Albán-görög határ. Okmányellenőrzés. Sőt, mindenkinek felírja egy görög rendőr(!) az adatait. Név, rendszám, lakcím stb. Minden motorosét. Jól kezdődik! Ionnanis felé haladunk. Itt bekeveredünk a város belsejébe. Én, aki mindig eltévedek, előremegyek, és elkezdek az ösztöneim után menni. Piros lámpa. Megáll mellettem egy robogó, rajta kis dagi szakállas, vigyorgó görög (kiköpött Másnaposok Alan). Szemezek vele. Ő még jobban mosolyog és activity-zve dicsérni kezdi motorom. Biccentek, majd rövidre fogom az udvarlást. Egyetlen szó. Igoumenitsa? Elmagyarázza. Jó irányban vagyunk. Görög nyelvtudás nélkül is értem. Megállunk egy kúton, tankolunk, majd térképnézésünket látván az egyik kutas segítségünkre siet. Elmagyarázza merre. Már szürkül. Fáradt vagyok, elegem van, és azt vizionálom, hogy megint eltévedünk, így lyukra viszem az egész társaságot Athén felé. Nyergelj-fordulj. Végre irányban vagyunk, szinte teljesen sötét. És ekkor... és ekkor megtörténik az, ami szinte minden túrán. Először csak pislant kettőt, ekkor még él a remény, de aztán fixen ottmarad a piros fény. Viszlát töltés. Hiszti kerülget. Akkor és ott eldöntöm, ha egyszer végre hazaérünk Zeg.-re, FP megy a sarokba, és átnyegelek az egyik shovelre. Hemi gyakorlott mozdulattal köti le a világításom, a dinamót, hogy legalább ne égjen szarrá a fesszabályzó, és megyünk tovább a sötétben, olykor ködben, egyre hűlő, hideg időben a hegyekben. Elöl Kriszta világít, aztán én lopakodom középen, mögöttem pedig a két pasi a shovelekkel egymás mellett, nekem világítva. Így érünk be Igoumenitsa városába, ahol már minden a Superrallyról szól. Mivel már késő van, legalább már sor nincs a kapuban. Így sötétben, ámde korántsem észrevétlenül beszívárgok társaimmal kb. 1400 kilométer megtétele után hogy végre sátrat állítsunk a tengerparton a homokban.

Folyt. Köv.

Huh, mint egy Agatha Christie regény cím. De nem az.

Először is Helló Mindenki!

Jó rég jártam erre, meg is kellett küzdenem a belépéssel. De itt vagyok, így hát most írok. Mégpedig egy eseményről. Továbbra sem újságírói stílusban, hiszen nem vagyok újságíró, megteszik helyettem a szakképzettek. Tehát én írok, te bátor, pedig olvasod véleményemet, élményeimet erről a hétvégéről. Szeptember első hétvégéjéről, ahova kedvesen meghívtak, elmentem, és ahol jól éreztem magam. Számomra különleges esemény volt, így gondoltam megírom, mert a tervek szerint lesz folytatás.

Node nyögjem már ki mi ez ugyebár. Hivatalos nevén: Festetics Hot Rod Elegance 2023.

Időpontja 2023. szeptember elseje, igen, az a nap, mikor egy rakás boldogtalan, hátán, vállán táskával elindul suliba, mögöttük a kajánul és megkönnyebbülten vigyorgó szülőkkel. Eközben a belőlük általában szörnyülködéssel és meghökkenéssel vegyes kíváncsiságot kiváltó emberek, előre eltervezett csoportosulást hajtottak végre a Gyenesdiási Caravan kempingben.

Lehet közvetlenül az élmény után kellett volna írnom, de közben baráti esküvőre mentünk az Óperenciás tengeren is túlra, elkészült egy Shovel blokk, szóval voltak feladatok. Ám cserébe talán kicsit letisztult a felfokozott izgalmi állapot.

Valamikor 2007-ben kezdődött, hogy a kívülállós bámészkodást kicsit szorosabbra fűztük a velencei tavi Lakeside Weekend dzsemborin. Itt kezdtek el kialakulni ismeretségek amerikai autós tulajokkal, a rockabilly, majd később inkább a psychobilly műfajával, és innentől datálható hogy egyre többet forogtunk ebben a körben. Ekkortájt lett amerikai autós sok korábbi motoros is, a társaság jó része ezért ismerős volt.

Ennek köszönhetően jutottunk az információhoz, hogy az olaszországi Caorle városában létezik a Roll' n Flat, ami 1965 előtti járművek tengerparti homokon történő versenyzése. Erről az eseményről két ízben is írtam, ha érdekel, megtalálod az oldalon.

A caorlei bulit az a ’50 Brothers CC szervezi, akiknek van egy magyarországi chaptere ők a 50's Brothers CC Hungarian Hot Rodders, és életük, tevékenységük a kustom és hot rod kultúra. A magyar chapter tagjai közül Robi írt nekem még valamikor a tavasszal, hogy szeretettel várnak rendezvényükön. Elolvastam a felhívást és azonnal jeleztem, hogy tök jó meg minden, de van egy bibi, a mi motorjaink „csak” 1967 illetve 1975-ös évjáratúak. Mosolyogva biztosított róla ismerik motorjainkat, és ennek tudatában hívtak. Elmondta a motorkerékpárok 2000 évig nevezhetnek, ha megfelelően építettnek, különlegesnek találják őket.

Így kerültünk mi ebbe a helyzetbe.

Több okból mondtunk igent erre a tőlünk elég távol álló dologra, hogy kiállítás, meg vonulás.

Egy: megtiszteltetésnek vettük a meghívást. Kettő: kretén agyamba azonnal befurakodott mekkora kontraszt motorjaink, személyünk valamint egy kastélypark. Jelen esetben háttérben a puccos keszthelyi Eszterházy kastéllyal. Mindez nem az utcáról parkolva, hanem berotyogva traktorjainkkal a kastély kavicsos udvarára, a bejárat elé. Az vagy sem, én kicsit pukkasztásnak is éreztem, tehát azonnal igent mondtam. Három: az eredeti kiírásban szerepelt egy közel 80 km-es túra. Közösen a gyönyörű, izgalmas, hihetetlen hot rodokkal, faragott 1965 előtt gépekkel, és nem mindennapi tulajdonosaikkal, építőikkel. Hát persze hogy japán rajzfilmben látható méretű lett a pupillám, a szemem! Alapból utálom a vonulást, utoljára talán a kilencvenes években, illetve az ezredforduló tájékán vettem részt felvonuláson, de ezt úgy gondoltam vétek lenne kihagyni, hiszen mekkora élmény már!

Így kerültünk mi ebbe a helyzetbe. 

Aztán ahogy közeledett a hétvége jöttek a részletes infók. A csapat a Gyenesdiási Caravan kempingben tanyázik, onnan lesz a kirajzás. Aztán jött egy másik hír, miszerint akkor van a Festetics Concours d'Elegance kiállítás. Megszeppentem. Öööö akkor most mi is ez, kikkel? Rohadtul nincs kedvem egy rakás sznobbal együtt pózolni (előítélet 1.0. verzió, level 10 ) Riadalmam még nagyobb lett, mikor feljött egy dresscode-os poszt. Aztán úgy döntöttem, ahogy FP (motorom), én is önmagam leszek, úgy, mint bármikor. Mások is így döntöttek. 

Kirajzolódott előttem a szombat. Délelőtt az antiszociálisok, az „úristen mik és kik ezek” járművek, emberek, délután pedig a „de gyönyörű, no ezek milyen gazdagok” réteg- Fő kritikusaimnak: mindezek a külsős látogatók által kiejtett betűk.

Pénteken délután otthonról abszolváltuk a rettentő 60 km-es távot. Nem igazán szoktunk hozzá, hogy útközbeni tankolás nélkül odaérünk bárhová. Aztán mégis lett benzinkút Keszthelyen, mert FP riszálta a hátsóját. Nyomás…mérés. 1,5 a hátsóban. Ööö ez hogy’? Öt napja lett felnyomva, mikor ugyanez az érzet volt minden előzmény nélkül. Oké akkor nyomassuk! A görög túrán nem volt ennyi zrí, mint ezen a 60 km-en. :D De reggelre ugyanez, majd hazafelé is. 1,7 majd 1,5. Remélem a jó kis Firestone gumi nem lett kuka. Egyelőre nyomkodunk minden tankolásnál.

No, a ki kitérő után visszakanyar. Begurulunk a kempingbe. Az olasz csapat a recepció előtti büfénél oltja szomját, és fotoszintetizál. Megállunk, széles vigyor, és a Ciao mellé már jön is a Hey, Ironhead kurjantás. Oké, jó helyen vagyunk. Mert voltunk olyan USA jármű találkozón, ahol nem ismerték fel hogy motorjain HD.-k. De itt OKÉ már az érkezés pillanatában is. Zoli a Drink ’N Ride-ból már integet is mint a hajótörött. Megvan a parcellánk. Bejelentkezünk, majd üdvözlés, házépítés, welcome drink. Közben sorra érkeznek a gyönyörűbbnél gyönyörűbb autók. Meg ismerősök. Lassan együtt a fél DNR csapat. Van, aki sajna igazoltan távol, hiszen Shoveljével nemi aktust kezdeményezett előző héten egy szutyukis. Úgy érzem magam, mint egykor a motorostalálkozókon. Nem tudok centit sem haladni semerre, mert sorra jönnek a barátok, ismerősök, haverok. Jó őket újra látni, főleg úgy, hogy mellettünk krúzolnak el az izgalmas autók.

Nem értek hozzájuk, nem fogok műszaki dolgokról írni. Nézzétek meg a fotókat, rövidfilmeket. Én annyira jól éreztem magam, annyit bámultam, hogy csak néhány fotót, ill. filmfelvételt készítettem, ezért kértem másoktól, illetve belinkelek oldalakat ahol profi minőségű képeket, videókat nézegethettek.

Köszi.  És köszi annak, aki ennek ellenére még mindig tovább olvas.

A hangulatfelelős prímet mindenképpen a lengyel csapat vitte. Kora este a Silver Shine nyomott egy tőlük megszokott jó hangulatú koncertet. Volt itt rockabilly Tainted Love, Ramonestól a Somebody put something.. és a már jól ismert Silver dalok. Rég hallottuk őket, így ez is hozzájárult a számunkra hibátlan estéhez. Majd elfelejtettem, pedig nagyon fontos! Megérkezésünkkor Robi és Reni azonnal a szárnyaik alá vettek minket társaikkal együtt. Üdvözöltek, ajándékot adtak, deszkát a sztender alá, program leírást. Mindent. Ahogy egy jó házigazdához illik. Később ezt is fokozni tudták, de erről majd ezután.

Este a koncert alatt már megtelt a kemping medencéje. Kegyes volt hozzánk a szeptemberi nyár. Szavakkal nehéz leírni a hangulatot, inkább keresek hozzá fotót.

Közben természetesen jöttek-mentek az autók, érkeztek a vendégek, illetve nyújtották az utószezoni vendégeknek a látni és hallani valókat.

A jó hangulatot szerencsére nem rontotta el semmi és senki. Hajnalig ültünk a kemping bárjában a medence mellett, jóízűen beszélgetve, amit megkoronázott egy, a vízben landoló meztelen férfisegg látványa. Lehet kicsit több volt mint amire számítottam. :D A kemping kívülálló lakói toleránsak, és kíváncsiak voltak. Volt, aki a táncolásba is beszállt, a telefonjaik kamerája állandó munkában volt.

Másnap kora reggel ébredés, és olyan mondatok, amiket a Lakeside óta nem hallottam. Csajok, vagy inkább Pin Up hölgyek beszélgetése útban a szociális helyiségek felé. „ A haj fontosabb, mint az étkezés. – majd nevetés zárja a mondatot.

No, ezek után én inkább nem néztem bele a motorom tükrébe. :D

Fél tíz felé már mindenki útra készen. Elindulunk. Helyi erő motorosok zárják az utat a karaván előtt, ám még így is egy-kettőben döcögünk. A gumim megint kenődik, mászkál. Remek. Melegem van. Mi, motorosok megyünk hátul, így látjuk az előttünk kígyózó csodálatos sort, halljuk a dübörgést. És persze állunk egy helyben a forró napon. De ez akkor és ott másodrangú. Olykor elkap az érzés, hogy én ugyanolyan kívülálló vagyok, mint akik az út szélén ácsorognak és vigyorognak, integetnek. De hamar túlteszem magam rajta.

Bevonulunk. Igen. Vonulunk, a szó nemes értelmében a kastély belső udvarára. Robiék profin irányítanak mindenkit a tervezett helyére. Nekem sikerül leparkolnom egy kuka mellé. Felnyerítek. Helyben vagyok.

A nap ezerrel tűz, ám ez nem szegi kedvét a látogatóknak, érdeklődőknek. Megpróbálok videózni, fotózni. Reménytelen. Inkább hagyom a csudába, és csak élvezem a pillanatok sorát. Közben új haverok, ismerősök érkeznek. Már az árnyékban túlélünk. Dani, a szervezők egyike, egy-egy életmentő ásványvizet nyom a kezünkbe, amit pihegve fogadok el. Nem hiszem, hogy ilyen hőség van!

Nem hitték ők sem a szervezéskor, így újratervezés következik. A bárkák nem biztos hogy bírnák a gyökkettős 80 km-t, illetve a tervezett útvonal útminőségét. így rövidítve csak a Balatongyöröki Szépkilátóig lesz a menet. De addig még muzsika. Ahogy este, most is a lengyelek vannak a legjobb hangulatban. Persze a buszban csak egy valaki vezet. ;)

Táncolnak. Jókedvűen, de óvatosan. Nem lépnek még véletlenül sem a ritmusra. De ez mosolyogtató, nem kinevető, főképp nem gúnyolódó. Jól érzik magukat, és ez átragad a többi emberre is.

Közben egy szlovén banda az Eightbomb, klasszikus rockabillyt nyomat. De ezt mi már hála Lökinek, árnyékos padon, kezünkben vízzel, és születésnapos Hemi számára ajándékozott whisky szorongatásával nézzük. Igazi relax.

Majd visszaindulunk. Motorjainkhoz érve meglepetés. Míg mi hedonizáltunk, addig szorgos kezek mindannyiunk motorjára egy-egy kitűzőt tettek. Kedves gesztus. Nézem kopott, öreg, leharcolt motorom, rajta a mélykék-arany kitűzővel, előtte a kastéllyal és teljesen szürreális az egész. Közben Robiék jelzik, kérik a visszafelé zárást már mi kövessük el. Én meghúzom magam, ha lehet…lehet. Vannak ebben profik. Így mi újra a sort zárjuk, és indulunk a kilátóhoz. Néhány idegen motoros nem bír magával és bevág a konvojba, majd cikázni kezd. Egyikük épp jobbról előzi, a jobbra lekanyarodó sort. Szerencsére mindenki figyel.

Beállunk a parkolóba. Rajtunk kívül is vannak, így sajnos a sort megtöri egy-egy mai jármű. Mi még maradunk kicsit, míg a többiek visszaindulnak a táborba.

Este egy szlovén psyhobilly zenekar, a Clockwork Psycho nyomatja a remek, nekünk tetsző muzsikát. Ez lehet, hogy már nem annyira tetszetős a nyugdíjas kempinglakóknak, de most sincs probléma.

Hajnalig megy ismét a diskurzus, a krúzolás és persze az esti/éjszakai fürdőzés amiből az 500 méterre lévő Balaton sem marad ki.

Reggel éledezés, reggeli. Ekkor Robiék megfejelik a szíveslátást. Egy falemezre transzferált képpel lépnek hozzám, melyen az esemény borítóképe és Fekete Péntek, a motorom van, személyre szabva.

Nekem hozták. Ajándék. Minden fellépő és minden nevező lány (az a kettő ) kapott egy ilyent. Elámulok, kicsit kiesek a szerepből és keresem a szavakat és a levegőt. Rajtam kívül egy Magyarországon élő holland lány volt WLC-vel. Mi ketten voltunk a női szekció. Mármint a motorosok között. Mert a hatalmas böhöm négykerekű járművekkel úgy manővereztek a csajok, hogy csak lestem! Látszik nem erre az egy hévégére vették fel a szerepet.

Akkor legyen némi felsorolás: motorok 1-2 kivétellel HD-k voltak. Volt egy 1954-es NSU. Erikával és Zoltánnal. Ők komolyan vették a dresscode-ot, szépen, a rendezvényhez és a motor életkorához illően öltöztek.

Autók közül láttuk a Caorleban már megismert brutálisan choppolt és kellően rozsdás hot rotrodokat, pl. az 1930-as és 1931-es Ford A Roadstereket, (ezekre annyit mondott egy látogató csodálkozó gyermekének: áá ezek nem régiek, csak úgy néznek ki” ). De volt a teljesség igénye nélkül: 1940-es Ford Deluxe Coupé Németországból, 1959-es Chevrolet Apache Erdélyből, 1954 service Ford F 100 szintén Olaszországból, 1946 DeSoto Kustom az ausztriai Lead Saints CC klubtól, akik a lengyelekhez hasonlóan csodálatos és meghökkentő járműveket hoztak. Természetesen voltak magyarok is. Mint pl. 1964 Dodge Polara 500.

Itt tudjátok megnézni a nevezők egy részét, hiszen végül nem lett idő mindenkit feltölteni. https://www.facebook.com/events/269519495606232/?active_tab=discussion

Szóval most se essék sértődés ha bárki kimaradt. Nincs mögötte semmi,reméljük a képeken megtaláltok mindenkit.

Szuper volt, jól éreztük magunkat, köszönjük, hogy a részesei lehettünk! Pazar felhozatal, profi rendezés, megértő és együttműködő helyszín, jó és megfizethető ellátmánnyal.

Az általuk megfogalmazott cél is teljesült szerintem. Elég volt csak körülnézni.

„Célunk egy olyan szürreális rendezvény létrehozása, amely hidat emel az ütött-kopott öreg járművek patinája és a főúri elegancia csillogása között. „

Jövőre Caorle, és két év múlva reméljük újra így, itt, együtt.

Profi fotók és filmek a szervezők FB. oldalán:

https://www.facebook.com/profile.php?id=100080362029889

------

Még egy kis szubjektív, amit vasárnap este írtam, aztán másképp alakultak most a sorok, de mindenképp szeretném, ha itt lenne:

Olyan autók és tulajdonosaik voltak itt amiket itthon sokan romoknak titulálnának, és egy jól fejlett barnaköpenyes inkább szeppukut követne el minthogy rendszámot és műszaki vizsgát adjon nekik. Annak ellenére, hogy ezek az autók lábon jöttek egytől –egyig. Többen hét-kilencszáz kilométerről, nem okoztak tömegbalesetet, nem robbantak fel -bár volt olyan amelyik le-, tulajdonosaik nem sérültek meg a műszaki állapot miatt, és aki nyitott szemmel közlekedik látta merre akarnak kanyarodni, illetve hogy egyáltalán az úton vannak.

Bevallom mikor kiderült a buli előtt kábé két héttel, hogy ez egy flancos rendezvényhez kötődik, először megriadtam. Aztán beindult a praktikus IQ, a racionalizálás, de leginkább a remény. Ha itt, ahol délután és másnap hasonló korú autók gyűjtői jelennek meg a megfelelő ilyen-olyan háttérrel, hátha egyiküket csak elkapja a gépszíj, és rádöbben, ilyent ő is akar az ikszedik oldtimer mellé, kipróbálni milyen „törvényenkívülinek” lenni. Aztán persze rákap az ízére, és továbbmegy. Jó lenne ezzel törvényesen is meghökkenteni az embereket, ha a gyönyörű, gyári állapot pár nem elég különc. Mindenhol lehet csak Magyarországon nem? Nos, nézzük csak meg a lehetőségeket? Aztán persze beleért abba a bizonyos bilibe a kezem, és felébredtem. Ők nem voltak ránk kíváncsiak, és mi is inkább a hozzánk hasonlatosakkal töltöttük az időt a délutáni kánikulában. De azért ugyebár az a remény, no az hal meg utoljára. ;)

KÖSZÖNÖM A FOTÓK FELHASZNÁLÁSI JOGÁT "BOMBA" KATINAK (fekete-fehér fotók), ÉS G.LACINAK!

A posztban a saját fotóim mellett az ő fotóik is láthatók.

Sajnos az álló képeket elfordítja a honlap programja, így egy rakás jó kép lemaradt. De szemezgessetek a fent írt FB oldalon. Ott van köztük van a kedvencem... :D

Az alábbi nyúlfarknyi történet ma reggel, ébredés után elevenedett fel éppen csak ébredező tudatomban.  Figyelembe véve a mai kor FOTÓ-génekkel kényszeresen megáldott emberét, a sztori, és viselkedésünk mára futurisztikus és meseszerű lett. ;) 

Jó néhány évvel ezelőtt, de 6-8 biztosan van, lebzseltünk baráti társaságunkkal a Velencei tó partján megrendezett fél-hetes hosszúságú rockabilly bulin. Csodálatos idő, tán túl csodálatos is, jóval harminc fok felett, szél sem rezdül. Hiába a hűvösségével csalogató víz, az egész banda a fűzfák árnyékában álldogáló motorok és megbújó sátrak között döglik talpig strandszerkóban. Fotoszintetizálunk. Egyszer csak megáll felettünk egy fiatal nő, kezében a hubblert is megszégyenítő méretű teleobjektívvel és saccra, egy-egy motor árát kóstáló fotómasinával. Angolul szól hozzánk.

Első kérdése, mi vajon ANNAK a motorosklubnak a tagjai vagyunk-e? Nemmel történő válaszunk sem tántorítja el - vagy épp felbátorítja? Ki tudja. - hogy tovább próbálkozzon az ismerkedéssel, annak ellenére, hogy a törölközőkön ill. pokrócokon életben maradni próbáló korpuszok nem sok érdeklődést mutatnak, csak egy-egy fej emelkedik fel hangját hallván. Mondandójából kiderül, ő egy amerikai fotós (ha jól emlékszem Rachel? ), aki riportkészítés és tudósítás miatt van most itt, és szeretné ha felöltöznénk MOST, és ő csinálna rólunk fotókat. Közben mosolyog fel sem merül benne, hogy nemleges választ kap, hiszen szerepelni jó. Amerikai újságban pedig még jobb.

Nos, nem tudom ezekre a sorokra te vagy a pulzusod felugrott-e, de hogy közülünk senki meg sem mozdult továbbra sem, azt elhiheted.

-Nincs az az isten hogy én most beöltözzek; gyere vissza estére, akkor úgyis felöltözünk a koncertekre; mi vagyok én bohóc? -És még pár hasonló véleménynyilvánítás érkezik a hűs fűben fetrengőktől. Döbbent arc fogadja ezt a nem várt reakciót, majd a csaj kis téblábolás után elmegy. Nem kell sajnálni, biztosak lehetünk benne, pár méterrel arrébb talált alanyokat műfotóihoz.

Hát, így nem lettünk celebek Amerikában...sem. :)

Kép forrása: unplash.com / Jorgen Hendriksen

Körülbelül ötször álltam neki a 8. Roll’n’Flat verseny élménybeszámolójának. Aztán mindig félbehagytam egy-két mondat után. Rádöbbentem miért erőltessem? Szép volt, jó volt, szuper volt. Hosszú időre feltöltött. Ha rajtunk múlik, jövőre ugyanott.

Jöjjenek a fotók, videók. Idén többet beszélgettünk, barátkoztunk, lazultunk, nem tolakodtam a jó fotós helyekért. Ezért a futamokról nem nagyon vannak képek-filmek. Csak néztem, megéltem. Ami mégis rávarázsolódott a fényképezőgépemre hogy most ti is lássátok, az itt van.

A fotók zöme péntek délutáni-esti. Szombaton egyszerűen képtelenség volt olyan fotót készíteni ahol nem lógott bele strandpapucs, papa-mama, has. Két filmecskét vagdostam össze. Egyet a motorokról (akik most szerintem jóval kevesebben voltak mint korábban), és egyet az autókról. Mindkét film eredeti hanggal. Ha zenét akarsz dúdolj hozzá, tégy alá. Én maradtam a motorhangoknál.

Ha mégis érdekelnek futamos fotók, filmek, akkor nézd meg a 2018-as bejegyzésemet.

Jó böngészést!

„Ha elmondod merre motoroztál akár csak az Ironheaddel, és közben mit éltél át és mit csináltál végig, a hallgatóság egy része nem hisz neked és ezért kinevet, a másik fele hiszi, és ezért gyűlöl, hiteltelenít”

Mondta nekem az az ember, aki mindent végigcsinált velem.

Ennyi. Nincs miről írnom, hiszen az élet mindig túlszárnyalja legmerészebb, legironikusabb gondolataimat is. A klónok pedig jobbak PR-ban. ;)

Ha kedvem lesz jövök. Most erre kevés esélyt látok. Azért jó volt néhány napja újraolvasni pár túra leírását, hiszen felelevenített és segített újra átélni jó néhány emléket, és ez a lényeg.

- Szia! Egy spontán motorozás?

- Oké, persze. Készülök.

- ???

- Ja, semmi csak: átöltözöm a Cordurába, felhúzom a speckó csizmám, felveszem a motoros maszkot. Ráillesztem tartójára a gps készüléket, megnézem fel van-e töltve az okostelefonom, elteszem a szelfibotot, felveszem a protektorokat, gerinc, térd, könyök, oké, megvan. Beillesztem a sisakbeszélőt, a motoros bluetooth-t. Kell még az usb töltő alj. Felkapom a légzsákmellényt, a láthatósági mellényt, az utaskapaszkodót,, hátha lesz egy potya fuvar. Felrakom a kesztyűre a plexitörlő gumit ki tudja, lehet esni fog. Ja, el ne felejtsem a tárcsafékzárat, no meg az abus láncot, a kormányzárat. Szélvédő rendben. Tanktáska hátha...

-Tudod mit, hagyjuk, hazaértem. Jó kis kör volt.

Gyk.: A fenti sorok tartalmaznak némi túlzást, iróniát. Ha nem érted, akkor számodra ez a teljesen normális motorozás indulási rítus. Nincs ezzel gond, csak számomra érthetetlen, és pont a lényege veszik el a történetnek. De én egy őskövület vagyok. Meghalok ezek nélkül? Meg...és velük is.

Kép forrása: https://www.motorcycletourer.com

Vasárnap délelőtt. Bóklászunk a hatalmas Balaton- felvidéki termelői piacon. Már többször írtam, nincs motoros és nem motoros ruhánk. Van a ruhánk és kész. Azaz farmer-póló-pulóver, ami időjárástól függően kiegészül a bomberrel. Ezért most sincs másként. Ebben a nem-jelmezben rójuk a köröket a hatalmas tömegben. Az újdonságok mellett keressük a megszokott árukat és árusokat. Egyikük helyén régiségeket és kamurégiségeket áruló ember, akinek kínálatában zománctáblák is díszlenek. Köztük egy régi, eredetinek tűnő, J modellt ábrázoló. Rákérdezzünk? Hiszen ha eredeti, akkor horror áron lesz, ezt már megtanultuk a Veterama során.

Aztán mégiscsak elhangzik a kérdés.

A válasz szívgyógyszerért kiált. Az A4-es méretű táblára 60 ezret mond az eladó, majd látva megnyúlt képünket hozzáteszi:

- Az ár alkuképes, mennyit ajánlanak? Ilyen van maguknak is?

- Nem ennyire öreg. -válaszolja ember.

Én csendben annyit mondok. „Nem tehetjük meg, hogy erre bármit ajánljunk.”

Majd megyünk is tovább különösebb szívfájdalom nélkül. Köreink végeztével visszatérünk a kovácsmester standjához, ahol még korábban kinéztünk egy szép, míves, de mégis egyszerű sárkaparót.

A fiatal nő mellett most ott áll párja is. Láttunkra veszik is elő a kívánt terméket, majd ezekkel a szavakkal nyújtja felénk a férfi:

Nektek most csak ennyi lesz, mert motorosok vagytok. Én is motorozom. - és az eredeti árnál 20%-kal olcsóbb összeget mond. Arcunkon most is döbbenet mint a zománctábla árközlésekor, de ez most más, ez pozitív. Majd az előző emberhez hasonlóan ő is mond még valamit meghökkent arcunk láttán. - Ott álltam mellettetek mikor néztétek a táblát.

Hümmögünk, elhűlünk. Utóbbi időben ritkán találkozunk hasonló, önzetlen gesztussal. Annyira meglep, hogy még azt sem kérdezzük meg mivel motoroznak. Hülyén vigyorgunk és megköszönjük a csabredneki kovácsember gesztusát.

Itthon -nem, még mindig nincs okos- persze azonnal rákeresek az internet mindent tudó bűvkörében.

Valóban ott a motor. Teljesen más stílus, márka mint a miénk.

Mégis, ez az, amit összetartozásnak hívunk. Lájkok nélkül. ;)

gyk: mert kiderült igény vóna rá. ;)

Nos, nem lágyult meg sem az agyam, sem a szívem, a mondandó mindamellett hogy leírtam egy jóleső esetet -akkor mikor nagy szükségünk van az emberi szóra a sok gyűlölet és félelemkeltés helyett-, tartalmaz iróniát és cinizmust. Legfőképp az utolsó mondatok. Hiszen mit is szerettem volna írni?

Hogy igen, előfordul amikor teljesen ismeretlenektől jön pozitív impulzus csak azért mert ő, én motorozunk. Mint itt fent, vagy akár májusban, mikor törött váltókarom okán történő útszéli "sztendápolás" közben megállt a segíteni akaró. Természetesen ettől nem lettünk barátok, de köszönet érte. Ám kíváncsi lennék vajon hányszor osztotta meg a motorral mellettem -olykor röhögve -elhúzó jóemberek nagy része a „Minden motoros testvérem „ és hasonló közhely falvédőket a segítségnyújtás legkisebb szándéka nélkül. Szóval lehet vetíteni, meg közhelyeket puffogtatni, ha közben egy szar alak vagy. És történhet mindez másképp is. Azaz segítesz, gesztust gyakorolsz csinnadratta nélkül.

 Van az úgy, hogy az iskolában tanultak belemásznak a mindennapjainkba, pedig mennyit mondogattuk, hogy „minek az nekem, sosem fogom használni”.

És tessék! Nesze neked!

Az elmúlt hétvégén csőstül jött a fizika, a pszichológiai oldalról pedig szó se essék. :D

Az úgy volt, hogy van –volt?- nekünk egy jól bejáratott utunk egy bizonyos célhoz. Kacskaringós, kis forgalmú. Aztán, mint minden egyebet, ettől a hétvégétől ezt is elérte a vég - erről külön fogok írni szerintem-. Beköltözött nárcisztikusék kedvenc Kanyarfotósa. Paff, vége.  Így tehát irány az alternatív megoldások egyike.

Baktatunk. És tényleg. Nem nagyon értem a tőlünk szokatlan lassú tempót, de hagyom, biztos oka van. Követem életem párját.

Motoros az út szélén. Ember lassít. Lassítok, váltok vissza, majd a másik motoros int, menjünk csak utunkra. Újra indulOK, ám a pasi valamiért megint megáll. Majdnem feltolom, combra veszem a rendszámtábláját. Aztán lenézek. Ismerős kép fogad, immár harmadszor. Váltókarom a földön. Igen, tőben letörve a váltótengely. Pedig ez gyári, nagy szerencséjű e-bay lelet, nem pedig az, amit 2013-ban útközben meghegesztett nekünk a zuhogó esőben a „kisvakondnadrágos” cseh. *

Akkor tehát a gravitáció, meg a szakítószilárdság, meg az anyagnyúlás és társai már ki is pipálva fizikaóráról.

Állunk és azon gondolkodom, hogy hányadikban is voltam épp? Ő mérgesen negyedikre tippel, én tudom, hogy nem, hiszen lassítottam, váltottam föl hehehe és le hehehe (ahogy PomPom hintázik azon a bizonyos ágon). Mi legyen? Már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk, így egyszerűbb, ha valahogy tovább evickélek, és a célnál majd meglátjuk mi lesz.

Elindulunk. A motor ordít, túlpörgéssel tudja a veszett 20-25 km per órás „sebességet”. Nesze neked babetta fíling, gondolom, bár ekkor rohadtul nincs kedvem röhögni. Bónuszként ma kábé 25 fok van. Akármilyen lassan is poroszkálok, ezt a blokk nem fogja bírni. A legközelebbi város szélén leállunk. Motorosok jönnek-mennek, és láss csodát, egy korunkbeli (azt hiszem naked-es ) megáll mögöttünk. Szegény nagyon segítőkész, de ez abban az esetben is több órás meló, ha találunk hegesztőt a munka ünnepén, hiába van már telefonja a kezében. Pasi dühös. Ki másra, mint rám. Én pedig széttárom csirke-izmos karom és jelzem, már a múlt héten is furán könnyű volt váltani, és hidegen elinduláskor is elmaradt a „racsnis” hang az egyes kapcsolásánál.  Mindenesetre kedvesen jelzem segítőkész motorostársunknak, hogy köszönjük, megoldjuk. Bár még halvány fogalmam sincs hogyan és miképp. Látom rajta neki sem, de magunkra hagy minket.

Gyártelephez fordulunk, megállunk. Még tíz kilométer van a célig, de FP nem bírja ki az tuti. Sisak repül, napszemüveg pedig kíséri. Én arrébb lépek. Előkerül a jó öreg Leatherman, és ember matatni kezd a motor másik oldalán. A váltótengelyt buzerálja az input oldalon. Eddig egyesben jöttem, most feltornázza harmadik sebességbe.

Innentől csak az van. Kamikaze menet indul. Mivel a blokk forró, a hátralévő távot a szintén szédületes 55 kilométer per5 órás sebességgel teszem meg, hogy még véletlenül se pörgessem halálba.

Célhoz érünk. Ember úgy ítéli meg, megy ez nekem, és felteszi a kérdést. Nekiálljak itt szerelni hely és eszköz nélkül, vagy hazajössz vele így, holnap? Esetleg itt marad. Hazamegyek. Hozom meg a döntést jóval rövidebb idő alatt, mint a sokmilliós táskával szemező, tévénézéssel ingyen-pénzt remélők.

Másnap megtapasztalom, hogy harmadikban hideg indulással, sebességváltás nélkül is végig lehet motorozni 100 kilométert. Minek az a nagy flanc, ha valaki megelégszik a 70 km/ órás maximum sebességgel. :) „Szerencsére” a sebességkülönbség az utolsó ötven kilométerre eltűnik, hiszen azt felhőszakadásban -alatt?- tesszük meg, mikor a többi jármű sem gyorsabb, így fel sem tűnik vágtázó tempóm. Kicsit visszavet rózsás kedvemből, mikor felrémlik lelki szemeim előtt pár kettest kérő kanyar képe, a nadrágom legintimebb részénél tócsába gyűlő esővízről, és a „nem látok semmit” érzéséről nem is beszélve. De minden baj nélkül és lágy, esővízben mosott bomberben érünk Mordor határába…ahol teljesen száraz az út. :D

No hát akkor a relativitás valamint az idő. Van, mikor a hetven kilométer per óra is remek, hiszen pontosan hetvennel több, mintha egy helyben maradtam volna, várva a mentésre, és van, amikor a sebesség miatti többletidő is feledésbe merül a célt elérvén.

Pszichológia? Az pedig az előítélet, és a hipotézisek…a többi közlekedőtől, bámésztól. :D

*Itt jegyzem meg halkan, hogy ember jelenleg a váltó átreformálásán agyal, hogy „megszűnjön ez a buzi, ákombákom megoldás”. Azaz váltó jobb oldal, fék bal, ahogy FP korábbi évjáratú fajtársainál is van. Ha tiltakozásom ellenére beváltja ígéretét, lesznek még cifra dolgok az életemben. :D

Addig is 1975-ös Sportster váltótengely kerestetik! És hát ezért van polcra vásárlás, ha lehetőség adódik. Mert a van-ból még nem volt baj! ;)

Ülünk a tágas, sajnos most már még tágasabb és ettől légüres házban. Páran, régi-régi barátok. Beszélgetünk, iszogatva emlékezünk. Felbukkan mindenféle emlék az elmúlt több mint három évtizedből. Egyszer csak A. kezembe ad egy dobozt. A dobozban a Jack-féle egykori Vízműves motoros klubból alakult helyi VBC -Vulture Biker Club, alias „Keselyű klub”- néhány ereklyéje. Szórólapok, rajzolt, stencilezett térkép és plakát rajzok, bélyegző miegymás. Annak az időszaknak a relikviái, mikor az MMSZ kötelékébe tartozva, ott legalizálva lehetett működni, találkozókat rendezni, így adtak helyet, engedélyeket akkor is, ha nem MMSZ rendezvényként volt hirdetve, annak összes baromságával.  Bár az is igaz, ekkor –és még pár évig- lehetett a város egy-egy hosszú egyenesén amatőr gyorsulási versenyeket szervezni. Kordon sem kellett, mindenki tudta meddig mehet el, és természetesen a felvonulás is sisak nélküli volt.

Mint kártyajátékos a Blöffben, terítem ki az asztalra a kincseket. Egy vaskos papírkötegen akad meg a szemem.  Regisztrációs lapok. Persze, hiszen akkor még kellett ez is!  A papírokon nincs dátum, így az 1992-es, vagy az 1993-s találkozó lapjai lehetnek (Kirni motorévjáratát figyelembe véve ’93-as) . De az év mindegy is, ilyen távlatból. A lapokon nevek, címek, motor márkák, típusok, km-ek. Elrévedve nézegetjük a lassan sárguló papírlapokat. Felidézzük a rajtuk feltüntetett nevek mögött rejlő arcokat, motorokat, sztorikat. Van, ki becenévvel, van ki teljes, polgári névvel szerepel. Vicces módon sok esetben őket nehezebb beazonosítani. Ebben sokszor segít a motor márkája, típusa.

Megállíthatatlanul buggyannak elő a sztorik. A lapokon jól ismert, mai napig ebben a körben mozgó nevek is vannak, máig élő kapcsolatok, és sokan, túl sokan már sosem ülhetnek velünk egy asztalnál. Az utasok persze azóta szinte mindenkinél lecserélődtek, a motorokról nem is beszélve. A legtöbb MZ, néhány Jawa és más szocialista remekművek. Persze betörtek már a japánok is. Kawa Z650-Z750, Z1000-es, 1100-es, Virago, akad 1-2 HD. Szinte mind faragott.  Brutálisan. Pedig akkor is büntettek érte. De kit érdekelt!

Nézem a neveket, és az jut eszembe, vajon, ma használt kifejezéssel „ki éli még a rockot?”. Hányan vannak, akik hozzánk hasonlóan szünet nélkül nyomják?

És ha igen? Mivel, hogyan? Rengeteg kérdés. Van, kire rákeresek. Megtalálom. A hosszú haj már vagy kihullott, vagy összebarátkozott az ollóval. Motor? Sehol.

Másik arc. Igen, bár már kopasz, de a motor máig lételeme.

 Vegyes a kép.

A gondolat-cunami továbbpereg az 1996/97-es szakdolimra. Annak fogadtatására. Az is vegyes. :)

Kérdésfelvetésem az volt, vajon a motorozás deviancia-e vagy szubkultúra. Bizony nehezebb volt még az adatgyűjtés, az információcsere*, hiszen nem volt elérhető internet, online készíthető kérdőív, és akkorban a motorosok nem szívesen beszéltek magukról, nem mutatták meg magukat. Ilyen célból még belső embernek sem. Bizony voltak, akik nem értették miért érdekel van-e tetkód, mit gondolsz az Easy Rider-ről. Pedig sokat jelentettek ezek a kérdések a tanulmány végkifejletét illetően, míg persze valójában ők, sőt én is, épp leszartuk. Főleg hogy mint ítél a plebsz.  Ellenben ha már szakdolgozatot kell írni, legalább élvezzem, érdekeljen a téma, benne éljek, az meg bónusz hogy előtte még senki nem foglalkozott vele! Így lett 130 oldalnyi okosság.

Azt azonban álmomban sem mertem volna gondolni, hogy államvizsgán, a szakdolgozat megvédésekor a tekintélyes dékán, és az adjunktus elkezd anekdotázni.

„Emlékszel Béla, mikor Párizsban láttuk azokat a motorosokat…” és nevetnek és beszélgetnek és beszélgetünk. Megkapom a jegyem, majd rám néz és annyit mondd. „A tételről meg nem is kérdeztük. Na, mondjon öt mondatot. „

Hasonló a szitu a nyelvvizsgámon is. Ott a két fiatal pécsi vizsgáztató csajnak és Rudán Joe imádatuknak köszönhetem, hogy nem izzasztó, hanem szórakoztató a felelet.

Charlie dala jut ezeknek az emlékeknek a felidézésekor eszembe. „Az légy aki vagy, érezd jól magad.”  ;)

Jól elrohantam gondolatilag az emlékezéstől a „vállald magad”-ig, de úgy, hogy közben ne akarj másnak mutatkozni, mint ami, és aki vagy. Talán az sem lesz világos mi volt az írás lényege, célja. De sebaj. Ha ti olvassátok, akik átéltétek és előhívott pár emléket, vagy ha fiatalként pár érdekes információ volt benne már megérte. Nekem mindenképp.

 ---

*Milyen nehéz is volt PONTOSAN idézni egy-egy filmet, riportot. Pl. az Egy nap Angyallal az ördöggel Doszpod filmet!

 Lassan olyan leszek, mint egy nyomorult tudósító, de azért remélem még mindig sikerül kevésbé ismert, nem populáris programokról írnom, vagy éppen kedvet csinálnom hasonlóhoz. Megint egy program, egy verseny álcája mögé bújtatott időutazás a negyvenes- ötvenes-hatvanas évekbe. Most ennek a banzájnak élményeivel bombázlak, bár sosem voltam jó beszámolókból, majd kiderül át tudom-e adni az élményt.

Kertelés nélkül, mindjárt az elején leírom KOCSIVAL mentünk. S hogy mért foglalkozom a „kocsival” kérdéssel? Magam miatt. Mert nekem-nekünk furcsa. – Ráadásul a történet végén dramaturgiai szerepe is lesz. - Furcsa nem motorjainkat látni a sátor mellett, furcsa és sajtkukacos nézni a hőmérőn az izzasztó fokokat, amiből a légkondiba burkolózva semmit nem érezni. A szél sem tép az arcomba, hogy átjöjjön a fíling. :P, valamint furcsa, hogy rakodó hely lévén a megye ellátására képes mennyiségű friss olasz tésztával és egyéb finomságokkal térhetünk haza…

Pedig minden baljós előjel ellenére még péntek reggel egészen a csomagkötözésig, hiába csak ketten maradtunk, akkor is megyünk, mint annyi más esetben, és motorral, mi mással. Most nem akarjuk végiggyalázni a szlovén hegyeket, hanem mielőbb a tetthelyen lenni, ezért eleve pályázás a terv. Előző nap a Shovel épp egy év elteltével új akksit kér, de legalább nem a töltés vacakol, ahogy hisszük. Kiderül hátsó világításom hiánya nem orvosolható egy izzócserével, hogy a zöldkártyát egyszerűen elfelejtettük, és persze ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy az előző heteket tojógalamb pózban közlekedtem illetve feküdtem fájdalomcsillapítótól leszedálva, gerinc ízület és ideggyulladásnak köszönhetően. Fenti baljós árnyak ellenére péntek reggel kitoljuk a motorokat és elő a gumipókokkal! A pár nappal korábbi, esőben történt motorozásnak köszönhetően a gumik sárosak, ami gyönyörűen kiemel a Shovelen három, szép hosszú repedést, melyek közül egyik elég mély is, a pár éves (najó mannheimi) első gumi futófelületén. A hátsó defektet megfogod némi rutinnal és szerencsével. Az első már neccesebb. Körülbelül ezer kilométer, állandó autópályás terhelésen, relatív nagyobb sebességnél. Mivel amúgy is csak ketten vagyunk, sok a jel, győz a racionalitás. Személygépjármű, abból is a négykerekű. Bedobáljuk a cuccokat, és indulunk.

No már írtam mindent, csak azt nem, hova igyekszünk. Szlovénián keresztül az olaszországi CAORLE városába, mégpedig akkor, mikor a legtöbb motoros épp Villach felé rotyog, arra a Faak am See-i találkozóra, ahova engem hat lóval sem tudnál elhurcolni. Tehát elindulunk Caorléba, a hatodik Roll’N Flat Beach Race elnevezésű tengerparti gyorsulási versenyre, ahol kizárólag és bezárólag 1965-ös évjáratig vehetnek részt motorkerékpárok és 1959-ig hot és rat rodok, valamint custom autók.

Elindulunk és mindössze öt óra alatt a tetthelyen is vagyunk. Meglepően jól kitáblázott városba érünk, ahol eltévedés nélkül megtaláljuk az itthon kinézett kemping…helyett az előbbre lévőt, ami később szerencsésnek bizonyul, mert családias mérete okán nincsenek animátorok a helyi „nézését meg a járását” bömböltetve. Bevackolunk és felderítjük a terepet. Sátrunkat védő, de kapuval ellátott kerítés túloldalán már a homokos tengerpart, a verseny helyszíne. Kell is gyalogolni vagy 300 métert a gusztustalan forró tengerparti homokban az ott kialakított pályáig. :) Tehát mondhatjuk nagyon jó helyen vagyunk.

Vissza-kanyar hogy miről szól ez a pár nap:

A verseny lényege, hogy közvetlenül a tengerparton traktorral és némi homokmunkával létrehoznak egy 1/8 mérföld hosszú pályát, azt lekordonozzák és összemérhetik tudásukat és járművük erejét az 1959, ill. 1965-ig gyártott utcai autók, valamint hot-rat-rodok és motorkerékpárok. Rengeteg az induló, amit a FB oldalukon nyilvánosságra hozott nevezési táblázat is alá támaszt. Az autósok között van pár magyar nevező is. Nem csoda, hiszen a magyarok a kezdetektől vastagon benne vannak a szervezésben, a közreműködésben, sőt, az egyik zenekar is magyar (ha jól emlékszem tavaly is így volt). A szervező ekkor már kizárólag a ’50-s Brothers CC, melynek immár magyar chaptere is van. Tehát több mint száz, minimum félévszázados jármű. Ám nem úszod meg ennyivel a csöpögést, hiszen ha regisztráltál és megfeleltél a kritériumoknak (azaz a járműved veterán korú) a versenyen való indulás nélkül is begördülhetsz a partra, hogy a hozzánk hasonló pórnép csorgathassa a nyálát.

Míg korábban október elején volt a program, 2017-től már szeptember első felére tették, így persze vonzza a turistákat is. Elfér mindenki, ám sajnos elkerülhetetlenné válik néhány szabály bevezetése is.

Maga a verseny szombat délelőtt kezdődik az előfutamokkal, majd némi sziesztát követően délután jönnek a döntők. Na, ekkor már komoly előkészületeket igényel, hogy a kordonra passzírozva, első sorból nézhesd a korántsem vérre menő küzdelmet. Nem vérre megy, hiszen legtöbben poénként fogják fel, ám ez nem azt jelenti, hogy bárki is komolytalanul venné! Hogy mennyire laza a dolog, mi sem jelzi jobban, hogy egyik motoros, futamának indulására épp beesvén, felcuccolva, azaz csomagokkal zavarja le a távot, és ha az első váltás tökéletesen összejön a rajt után, simán meg is nyeri azt. Úgy a motoroknál, mint a kocsiknál az első pillanatban tökön szúrná magát egy Mozaik utcai szökevény, vagy egy „vérbeli” veterános-befektető. Olykor minden tudományos elméletet meghazudtoló észvesztő alakítások, nyálcsorgató finomságok, ötletek között tobzódhatsz, és mindezt izzadtságszagtól mentesen. (Lehet hogy az elsőbálos katarzis, nem tudom, de nem is érdekel.) Szóval van itt minden. Csípő magasságig érő csoppolt autók, tizenkét hengeres gépállat, rengeteg mattfekete és rozsda, dobókocka, Rat Fink, rockabilly.

Motorok közül épített és gyári Panheadek, Shovelek, Knuckle és Flatheadek, néhány egyhengeres. Az indulók között speckt sonka vs. zeg-i pálinka Veteramas ismerőssel is összefutunk. Valahogy beoson egy evo spori, és egy Guzzi. Ez utóbbi alatt nem mutat túl jól a műanyag tálca, amibe minden diszkréciót nélkülözve csepeg az olaj. Ritka látvány, ezért is jegyzem meg.

De nem csak a járművek, hanem az un. Flag Girl –ök, azaz a startoltató, kockás zászlós lányok is versenyeznek abban, kinek milyen a koreográfiája, mozgása, ruhája és úgy egyáltalán a kisugárzása.

A versenyen indulók között vannak az olaszok mellett, osztrákok, németek, belgák, csehek, szlovének, magyarok és még ki tudja milyen nációból. Tudod, nem vagyok tudósító alkat. ;)

Persze az egész móka nem csupán szombatra és nem csupán a partra korlátozódik. A városban ilyenkor kultikus hellyé válik a Mosquito bar, ahol a gyanútlan sétáló már csütörtöktől ott állomásozó jampikba, és parkoló járgányaikba botlik. Mi ide nem megyünk el (gyalog?! phö). Épp elég kapkodni a fejünket a parton.

Tehát péntek este már a beach-en folyik a bemelegítés, zenével, járművel, hangulattal. Lehet, hogy ekkor még nincs minden és mindenki a helyszínen, vagy esetleg a kemény mag a bárban ül, de legalább nem szambázik bele senki a képbe :) Merthogy szombaton tömeg van. Rendesen.

Érkeznek a nyálcsorgatásra méltó autók, bár minket elsősorban persze a motorok érdekelnek. Vannak fura dolgok (biztos a kocsiknál is, de azokhoz még ennyire sem lövök)!  Hogy például miképp fér bele a Shovel az 1965 előtti kikötésbe, a Knuckle köntösben mozgó late Shovel, vagy a rengeteg új technikai megoldás, replica ami a régi ruha mögé van rejtve. De sebaj, mi csupán hedonista módon élvezkedjünk!

Eszünkbe jut napi használatú ’67-es Shovel és a ’75-ös Ironhead-ünk, és kicsit bepárásodik a szemünk.

Persze nem hiányozhat a versenyről a körítés sem, azaz szuvenír vásárlási lehetőség. Úgy a rendezvény pólója, hűtőmágnese, mint a Kustom kultúrához kapcsolódó márkák egy-egy darabjának begyűjtése, megfizethető áron. Az éhenhalástól négy, teljesen eltérő kínálatú „street food” kocsi igyekszik megmenteni. Biztos finom a panini, meg a kebab, és a sült krumpli, de mi a tenger különféle gyümölcseit kínáló, vérbeli olasz fickót boldogítjuk mindkét este. Jó kis aktivity, ill. nyomozás, mire kiderítjük a csak olaszul beszélő jóember kínálatából mi milyen néven fut.  Az ital bon rendszerű és a mi bukszánknak kissé borsos. 3 deci sör 3 euróért, 2 deci bor pedig négyért. Szóval az italnál marad az önkiszolgáló módszer. A sörsátorban felállított színpadon pénteken egy kizárólag (olasz) csajokból álló U.B Dolls nevű rockabilly banda lép fel, akik szemmel láthatóan élvezettel játszanak, sőt, miután vége koncertjüknek a gépzenére is tovább jár a lábuk, maradnak bulizni. Ekkor –aznap már sokadszorra- eszembe jut a Lakeside Weekend, főleg mert az (osztrák) autók egy része rendszeres vendége szokott lenni az agárdi banzájnak. Az a Lakeside, ahol a fellépők szintén nem az öltözőjükbe vonulnak vissza biztonsági emberek gyűrűjében, hanem a mulatozók közé, velük együtt ropni. Buli után kis éjszakai torna következik, hiszen a hátsó, parti kapu már zárva és vagy mászol, vagy hatalmasat kerülsz a főbejáratig. Persze hogy mászunk.

Vasárnap ébredezés, cuccolás. Látnivaló már csak a kempingben mellettünk tanyázó németek Panheadje. A hétvége alatt Hemi többször rágyógyul a látványra. Aztán vasárnap előkerül a furgon. Egy világ omlik össze. Persze van magyarázat. Kevés az idejük, ezért jönnek így. Fene tudja. Nem győz meg, de most van a legkevesebb jogom a cinizmusra. Pasi igyekszik bemutatni használatban lévő és épp alakuláson átmenő gépparkunkat. Mindezt egy 20 éves Opel mellett. A fickók szemein látszik, nem hisznek neki. Nem baj.

Nem az a lényeg más mit gondol. A lényeg az, ami van, és amit mi tudunk. Ez elég. Elég hogy mögöttünk van megint pár izgalmas nap, létrejött pár újbóli és új találkozás hasonszőrűekkel, hogy megint új ismeretekre és ismeretségekre tettünk szert.  Hogy megint egy szuper, különleges, egy letűntnek hitt kort, egy fantasztikus versenyt és életformát mutatott meg nekünk ez a hétvége…is.

A futamokat bemutató film kockái alá szándékosan nem tettem zenét, így talán- kaotikussága ellenére – jobban átélhető, ráadásul a filmet sem tudja a „szolgáltató” letiltani szerzői jogokra hivatkozva.

A fotókat is összegyűjtöttem egy másfél perces filmbe, bár a szörfzenei aláfestés miatt nem tudom meddig marad fent.

Kis érdekesség hogy a narancssárga szoknyás „Flag girl” magyar!

Akinek humora van…

...akinek nincs, az meg mit keres itt? ;)

Élsz, létezel. Éled az életed úgy és olyan körülmények között, ami számodra a legmegfelelőbb, ami azt is jelenti, hogy nem teszel ki mindent a kirakatba. S bár persze jobban esik egy zuhany az egész napos 30 fokban motorozás után, de nem esel kétségbe, ha vadkemping lesz belőle, főleg nem, ha vízparton van.

Aztán vagy te érzed a pillanat különlegességét, szépségét és te fotózol, vagy a veled lévők közül valaki más. A másvalaki lehet, mondjuk egy hivatásos fotós, vagy egy olyan kultikus grafikus, mint pl. Mann. Útjára indul valami. Valami, ami te vagy, ami belőled pattant ki. Nem PR-nak, nem a  „mutassuk meg”-nek, hanem csak úgy. Mindig deviáns voltál, mindig valami mást akartál. Elkerültek. Ma nem. Ma olyannak szeretnének látszani, mint te. Sőt! Sokkal különbnek, hiszen ma mindenki mindenkinél különb akar lenni. Rílibb, keményebb, szebb, ügyesebb. Ezzel a verseny kezdetét veszi. Másodpercenként feltöltött fotókkal, egymás túllicitálásával. Egy-egy vasárnap este már nem is nézem meg a közösségi médiát, mert a csapból is ugyanazok a fotók jönnek. Hát nézzük meg mivé vált, vagy inkább fajult ez a jelenség!

Emlékeztek? Egykor léteztek olyan fotósablonok ahol az alanyok arca helyén egy lyuk tátongott. Na, oda kellett bedugnod a fejed, és máris 1920-as években strandoló kisgyerekké lettél, vagy Mária Terézia udvarhölgyévé. Aztán léteztek, léteznek a szokásos sablon beállítások, ami most különösen aktuális, hiszen épp csak kiestünk a "karácsonyfa-bejgli-töltöttkáposzta" szentháromságából. Bocs, karifa lett az mára. Tehát légy résen, nehogy lemaradjon a fádról a fotó, különben azt hiszik nem is volt. Tehát minden korszaknak, naptári időszaknak megvan, megvolt a plebsz körében az adott időszakra jellemző teljesen átlagos, egykaptafás fotóelrendezése, beállítása.

Nem úsztuk meg, hiszen nincs ez másként a mára tömegsporttá vált „érezd a szabadságot”, „törj ki a komfortzónádból” indíttatású motorozással sem.

99,9%-nak külön fotómasinát sem kell vinni, ott az okostelefon, amivel azonnal nyomatni is lehet a megfelelő applikációkkal felturbózott fotókat a közösségi oldalakra. És igen. Így válsz észrevétlenül átlagossá, nevetségesen tucattá, vagy ahogy pasi mondja: „ ezek az emberek mindent megtesznek a fotókért, aztán ennyik és nem többek. Egy a tucatnyiból. Három másodperc múlva már nem érdekel senkit, jön a következő" és mutatja a jellegzetes le vagy felfelé görgető ujjmozdulatot.

Segítsünk akkor ebben a „légy átlagos” fotó(s)képzésben!

 Havonkénti lebontásban igyekeztem összeszedni kezdő motorosok, fotósok, motorozó fotósok, és fotózó motorosok számára a fontosabb háttereket, témákat. Nehéz ma eredetinek lenni? Döntsd el te.

Pár hónap talán összevonható is lehetne, de tudom, úgyis dobáljátok majd az ötleteket. :D  

 Kezdjük a januárral. Még van idő felkészülni. ;) : -újévi motorozás. Azaz beöltözve, rád fagyott vigyorral told ki az utcára –ha elég bátor vagy pár km is lehet- és jöhet a katt, hozzá a szöveg: „amilyen az első napod”…esetleg: „megnyitom a szezont”

Február: pózolás a garázsban: „Mikor lesz már szezon?!” felirattal. Közben lehetőleg jól látszódjon minden érték. Autó rendszámmal, a többi motor, a szerszámok, gépek, stb. Sőt, ma már elvárás, hogy kultszobának  látsszon a garázsod, meglegyenek az ahhoz elengedhetetlen berendezési tárgyak. Pl kultivált márka logójával ellátott hordó, szék, zászló a falon stb. Mindennek megmutatása akár több tízezernyi  embernek. Jól jön majd akkor, ha valakinek szüksége lesz rá ;),  de addig is legalább mindenki látja, semmiben nem szenvedsz anyagi hiányt.

Március: motor az olvadó hótól sáros dagonyában, itt-ott még hófoltok. Szezonnyitás felirat itt is mehet, ahogy a januári fotón. 7 fok, taknyos út. Szöveg:  ebben a csodálatos időben vétek lett volna kihagyni. Esetleg: Már nem bírtam magammal! Persze jöhet még a „felkerült” szöveg is, ha esetleg valami alakítás, vagy aliexpress „extra” érkezett a télen.

Április: virágzó repcemező, mint háttér, előtte, benne a motor. Najó, bele is feküdhetsz a virágszőnyegbe, de ez igazából csak akkor érdekes, ha jó csaj vagy. Ilyenkor viszont dekoltázst kidobni ám!

Május: Április analógiájára pipacsos háttér. Ha már megmutattad magad, akkor lehet a következő rétegezés: Pipacsos háttér, előtte motor, az előtt csajod bukóban. Te a lány előtt térdelsz egy szál pipaccsal a kezedben. Valami vicces, falvédőkön már ezerszer olvasott szöveg nem árt. Ha csaj vagy, akkor mutasd a feneked! Ennek spontán retus technikáját, azaz a beállás és a fotózás szögét ellesheted a neten.

Június: ezzel, mint külön hónappal bajban vagyok. Talán a kezdődő fesztiválok –nem, nem zenei, hanem például gasztró vagy hasonló- mint háttér jöhet. Kezedben az ott kapható valami. „Legurultunk” felirattal. De jöhetnek már az izompólós, bikinis képek is. Ha elég rafinált vagy, akkor nem full vetkőzés, hanem félig kibújás a motoros göncből. Mégiscsak izgalmasabb, mint a teljes „felkínálom”. ;)

Július: Úgy látszik, virággyerek vagyok, de kapásból a levendulás háttér jut eszembe itt is. Esetleg, mivel úgyis mindenki délre igyekszik a tengerhez, valami jó kis Tátrás, Grossglockneres kép. Hógolyó, gleccser, kötelező!

Augusztus: Mi más, mint egy jó kis sziklás fotó, háttérben a tengerrel. Lehetőleg Horvátország legyen. Lehet magasból, de ha igazán adsz magadra, akkor szinte beletolod a vízbe…sebaj ha beleragadsz, majd kitol valaki…arról meg nem csináltok fotót. Vagy de, hiszen most a kemény, az old school is menő.

Szeptember: Hát mi más, mint valamelyik borvidékünk. Omladozó pince előtt a motorod, háttérben a Balaton. A napraforgós hátteret se hagyd ki!   :)

Október: A motor színes levelekbe öltözött fák között pihen. Lehetőleg szűk, kanyargós úton. Még jobb, ha út sincs. Az a ríli.

November: Ködbe burkolózó tájban felsejlő motorkerékpár. Opcionálisan „ Milyen szezon vége? „ szöveggel. Vagy: „nem volt melegünk”.

December: Motor bent a szobában a karácsonyfa előtt, esetleg fel fényfüzérezve. Az amúgy intim helyiségben, a jól láthatóan „motoros vagyok” szett díszletei. Közben rajtad- nálad a legújabb szerzeményű motoros bármi. „Mert megérdemlem!” szöveggel. A legjobb, ha párod degradálásával arányosan, motorod tömjénezése is vegyül a falvédő szövegbe.

Mindemellett opcionális egész évben: benzinkút, kávézás, szigorúan motorkulccsal csésze mellett, csizmás lábfejek, kaja fotó, és még millió egyéb, amik csokorba szedésén tovább már nem is fárasztom agyam. Jaj! Majdnem kifelejtettem a „kanyarfotós” képeket! Hiszen külön program - amibe sajnos többen bele is halnak-, egy-egy ilyen helyzetből kihozni a maximumot. Hogy fotó legyen, hogy mindenki lássa milyen cuki kis Rossi vagy Rossina vagy. És ez annyira fontos, hogy ősszel már ezzel a szöveggel találkoztam: „Hidd el, hogy kisebb sebességnél is szuper Fb profilnak alkalmas fotókat tudunk készíteni. Ügyelj a biztonságra!” nem szó szerint ez volt, de a tartalom igen.

Aztán vannak a veszélytelenebbek a végére, bár ezekre fent utaltam.

Csajként zárt, ámde nyitott plexijű sisakban fullra sminkelt szem, fotón is láthatóan rebegő szempillák, MELLesleg felpolcva.

Pasiknak „véletlenszerűen” megvillantott izmok, talpig sárban. Motor is pasi is sárosan, a kötelező szett, de a napszemüvegben összefont karral is ismerős ugyebár, ami előfordul, hogy inkább ironikus, mint komoly, mikor a megjátszás esete forog fenn.  És persze a szokásos „kihagyhatatlan” helyek, a teljesség igénye nélkül: Balatongyöröki kilátó, Üvegtigris, Pajkaszeg, füredi Tagore, stb.

Persze ezek csak az első gondolatra eszembe jutók. Van bőven dögivel, szerintem te is tudsz kapásból (bocs, kapcsiból) sorolni jó párat. Szét is kapható stílusokra, motortípusokra is. Felesleges. A lényeg, hogy így lesz egyediből, tucattá silányuló értéktelen valami. Valamiből, ami jó ötletnek tűnt egykor.  Egyvalami jöhet segítségül. A STÍLUS.

Mindig legyen stílusod, és sose legyél olcsó! ;)

Boldog Új Évet! :D

Fotót nem adok…keress! ;)  

Gy.k.: Elfelejtettem egy zanza gy.k.-t írni. Aztán kiderült kell, mert igény van rá. ;) Nincs kedvem magyarázkodni. Nincs is miért. Ha nem érezhetők az árnyalatok, és hogy mikortól számít fantáziátlan egyen-fotónak egy fotó, akkor baj van. De lehet, hogy velem... Ugyanakkor szerencsére nem ebből élek, így nem érdekem a kattintások növelésére szolgáló mindenféle ügyeskedés, és csak azért utalok most erre a postra, mert ebben már foglalkoztam a jelenséggel 2015-ben. Azzal, hogy mennyire más amikor a tiéd, a belsőd, és mondjuk bemutat egy különleges helyszínt, jelenetet, és mennyire más, mikor fantáziátlanul, izzadtságszagúan másolsz.

Aki megsértődött azzal nem tudok mit kezdeni.

A lényeg az utolsó mondatok egyike. Legyen stílusod és ne légy olcsó.

Kommentár nélkül:

Nem, nem hülyültem meg teljesen, csak ez a baromság ugrott be címnek arról, amiről most írni próbálok.  Szóval az idézet, amit egy csokoládéval (legalább annak volt értelme) kaptam, hogy

„Ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét”. Rohadt nagy bölcsesség, kár hogy tele velük a padlás.

Ám ha ezen a metaforán megyek tovább, akkor idén nemhogy citromot kaptunk, hanem egy egész citromerdőt, aminek a végét aki látja, mesélje már el nekem. Szóval ezek a citromok összehúztak rendesen mindent, amit lehet. Ám, ha higgadtan végiggondoljuk, az egészből nyerhetünk is.  

Ugyebár mi régi bútordarabok mindig sírunk, hogy „azokból a régi dolgokból nem maradt semmi”. Aztán persze kiderül de, csak rajtunk múlik. No persze nem minden, hiszen vannak, amiket nem tudunk befolyásolni. Sőt, ha nem lenne elég, még itt ez a fránya vírus is. No, a vírusról, annak kezeléséről és az egész vele kapcsolatos intézkedéscsomagról, hozzáállásról nem akarok írni, megvan a véleményem, ami nem ide tartozik.  Azonban a jelenség, amit tapasztalok, szorosan összefügg ezzel. Mármint azokkal az intézkedésekkel, amik kenterbe vágják idén az összes rendezvényt. Legalábbis a nagyokat. Nem lesz vurstli, nagyszínpad, vattacukor, falunapnyi néptömeg, sőt, legtöbbször felvonulás sem. Mik bújnak elő helyette? A régi hangulatú kis bulik, a régi szervezőkkel. A kis létszámos, a kisszínpados, egybüfés, beszélgetős, „de jó hogy látlak” találkozók.

És ez jó. Nagyon jó. Kész a limonádé. ;)

gy.k.: nem, ez nem azt jelenti, hogy dögöljön meg az összes szomszéd tehén, aki rendezvényekből legel. Nem. Csupán a mi szemszögünkből érzem azt, hogy ha nincs kényszer a bevétel orientált bulikra, vagy csak egészen egyszerűen a tömeg által elvártnak vélt minden giga motoros rendezvény tiltott, akkor a „szükség” előhozhatja a legjobbat, a vissza a gyökerekhez hangulatot, azt ahonnan, és ahogy ez az egész valaha indult, amiről szólt, és ma is szól. Mert igény, az van rá.

A fotó valós ideje 2007 augusztus.. ;)

Hejhó!

Rövid leszek. Úgy tűnik zavar van a térben, mert jó néhány postban táncolni kezdtek a fotók. Azaz fejre álltak, illetve megbillentek oldalra. Hiába törlöm, és töltöm fel újra, nem történik változás. Az admin oldal sem úgy jön be ahogy korábban. Nem vagyok egy számtech guru -így nem tudom mi állhat a háttérben-, paranoiás sem szeretnék lenni - hogy ki, állhat..., de ne lepődjetek meg ha egyszer csak össze és visszakavarodik minden, vagy egész egyszerűen felszívódik a blog. 

Persze minden post megvan, ahogy minden kép is. De nem hiszem hogy újra feltöltöm a kezdetektől, ha "valahogy" eltűnik az egész. FB oldalt pedig nem hozok létre.

Szolgálati közlemény vége.

 "Kedvenc” örökzöld témám az intés, a motoros köszöntés. Ezen mindenki fennakad előbb-utóbb. Aztán aki motorozik az persze rájön, hogy a motor akkor is megy, ha mindenféle ismeretlen nem köszönget, mondjuk egy –motor-forgalmas útvonalon.

A segítségnyújtás már más téma. Annak „kötelezőnek” illene lennie. Illene. 

Egy szépnek induló vasárnap estéjén kivillan az a gomb motoromon, amit lassan magamra tetováltatok. Igen. Az olajnyomás visszajelző. Már megint. Mindez kábé nyolcvan kilométerre az otthonunktól.  Előző nap Hemi már mondja, figyeljek a hátsó gumira, mert olajszűrőt cserélt, és hátha úgy járok, mint pár éve. Azaz akaratomon kívül driftelek a kanyarban miután észrevétlenül olajlucskossá válik hátsó gumim.  Hiszen sajnos mára annyira pocsék minőségű lett a közben méregdrágává vált szűrő, hogy egyáltalán nem engedi át az egyfokozatú hideg olajat, hanem a blokkszellőző csövön keresztül egész egyszerűen kifújja, egyenesen a hátsó gumira. Szóval figyeltem én, figyeltünk mindketten, de semmi extra. Így másnap már nem is számítok rá. Most viszont világít a dög. Azonnal félreállok a gyönyörű táj, közepes minőségű útján egy mezőgazdasági bejáratnál. Pillanatokkal később a kanyarban feltűnik a visszafordult aggódó, ám FP ekkor már ínkontinens és minden diszkréció nélkül ereszti maga alá az összes frissen beleöntött ásványi anyagot. Nézzük, nézzük, hátha rosszul látunk. De nem. Természetesen arra a konklúzióra jutunk, hogy megint a szűrő szívat, így a férfi a tíz kilométerre lévő város felé megy olajvadászatra. Tudjátok, emlékszem. Ewingék még mindig nem rokonaim. :P Szóval elmegy, és úgy saccolom, kb. 20-25 perc múlva tán már visszaér. A nap már nem süt bántón, lassan alkonyodik. Fél órája állok a motor mellett kabát nélkül, Pumukli színű hajjal. Bármennyire is nem pakolom ki magam felkínálom célra, csak látszik, hogy kettessel kezdődik a személyi számom. Állok a motor mellett. Az úton jönnek-mennek a motorok, rajtuk kormányukat markolókkal. Zömében túramotorok, pár naked. Valószínűleg olyan lehetek, mint a császár új ruhája, azaz láthatatlan, mert csak nagy ritkán sikerül egynek elengedni a kormányt, hogy intsen a többi minden reakció nélkül, illetve fej felcsapva megy tovább. Megállni egy sem áll meg, pedig jó ideig a motor kerekénél szöszmötölök.  Az út szélén, egy láthatóan lerobbant motorral, nőként. Nem tudom, de gyanítom, látszik, hogy a motor HD – bár azt fel sem tételezem, hogy felismerni a járgány 45 éves korát -. Szóval állok az Ironhead Sportsterrel, alatta motorhúgy. Aztán végre megérkezik az olaj. Beleöntjük, indítás. Már folyik is ki azonnal. Hamar kapcsolunk, ez biza nem a szűrő, illetve nem csak a szűrő. Két oldalról fekszünk a dög mellett és figyeljük, honnan érkezik az áldás. Fekszünk, miközben magabiztos „férfiak” mennek el mellettünk motorkerékpárok nyergében. A prímet az a japán chopperes viszi, akin minden klisé összerámolva, úgy, mint felvarrók (köztük a Nagy-Magyarország, hiszen összetartozunk vagy mi), matricák, kendő, rojt etc. Lassít, majd röhögve húz egy kövéret. Bár ez utóbbi tevékenység a lovak számát és a nyomatékot figyelembe véve annyira nem szántja fel az aszfaltot, csak a visszadurrogás zaja tölti be a tájat.  Közben megvan a valószínű diagnózis. Erősen úgy fest, az olajcső gondolta úgy, dolgozott ő már eleget, itt és most, nyugdíjba menne. Semmi baj, nem esünk kétségbe ha szerelni kell, ezt vállaltuk, akartuk. Igen ám, de  nem a visszatérő, hanem a blokkból kijövő cső lesz, hiszen a visszatérőt már Hemi lekapta. Oké, megvan, de nem ilyen egyszerű az ott, estébe hajlóan a porban. Mert ahhoz hogy hozzáférhess, le kell venni az ülést, akksit,önindítót (itt egy mondatos megemlékezést hallok Titkos mondatára, azaz „Önindító huss…”). Hét óra múlt, s bár egy olyan embernél, aki ért a motorokhoz vannak ugyan szerszámok, de komplett műhely nincs a zsebben. Tehát ebből furgon lesz, bárki meglássa. Közben átkozódás, eladjuk, twin cam….és társai. Majd ezt persze nagyon gyorsan visszaszívja. Hiszen 14 év az 14 év, és annak a kurva csőnek is joga van elfáradni. (újszülötteknek: felújítás óta, azaz inkább 2010 óta beleteleportálódott több mint 100 ezer km illetve nem tudom mennyi, hiszen második éve óra nélkül nyomom). Telefon, segítség, furgon formájában. Öcsém biztos emlékszik mikor még én voltam fizikai erőfölényben, mert meccset otthagyva azonnal indul FP-ért és értem. Azonnal, de a 80 km akkor is idő.

Pasi száját elhagyja a keserű mondat: más 20 évig elmegy vele…aztán azonnal elnémul, mert tudja mit akarok mondani. Tudja, mert azzal fejezi be a mondatot. Persze ha nem motorozik vele. Már vigyorogva emlegetjük Sportsterét, amit 1979-s kiadású létére gyári gumikkal vásároltunk anno, még 2000-ben.  Állunk, várunk. Nem tétlenül, mert amit lehet azt le és összeszedünk, igyekszünk eltüntetni az olajat, zacskóba gyűjtjük a papírtörlőket, én mintegy pótcselekvésként tisztogatom az olajtól a felnit, a gumit. 

A lényeg: számolatlanul sok motor megy el mellettem-mellettünk, de nem áll meg egy sem. Cinikusan röpködnek a verziók a fejemben, ahogy nézem az utak királyait, akiknek gondjaival már rég nem tudok azonosulni. Az egyik gondolatom arról szól, hogy az akciókamera remélem tudott egy fotót csinálni a „herliből folyik az olaj” címmel. A másik, hogy megint lesz miről anekdotázni a különböző virtuális csoportokban, a virtuális haverkákkal. Mindkettővel övék lesz a net-népszerűség pár órára. A harmadik, pedig emlékfoszlányok montázsa. Külföldről. A cudar, primitív (vigyázat irónia) balkánról, Baltikumról és a közép európai országokból. Ezeken a helyeken, mint pl. Bosznia, Horvátország, Monternegró, Bulgária, Litvánia, Lengyelország,Csehország, Erdély, Románia, de még Szerbiában is ha megálltunk az út szélén bármilyen okból, azonnal lesatuztak mellettünk, szükségünk van-e valamilyen segítségre, akár kíséretre. Itt nem. Ugyanúgy nem, mint amikor egy előzéskor elpattant gázbowden miatt álltam az út szélén, várva pasit, a megmentőt.

Mert nem biztos, hogy érdemben tudsz segíteni, nem ez a lényeg. Egész egyszerűen jóleső érzés –lenne- hogy nem vagy egyedül. Hogy valóban összetartó réteg a motoros. Nyugi, ezt a romantikus ideológiát már vagy 20 éve elengedtem. 

Ma nekem, holnap neked.

Csakhogy én megállok.

Ugyanitt „Minden motoros a testvérem” falvédő eladó. (irónia)  

ui: FP, hála Hemi aranykezének és hozzáértésének, ahogy az idő engedte azonnal újra hadba fogható állapotba került. És igen. Megint az olajszűrő. A különbség csak annyi, hogy a fáradt cső, nem bírt a hideg olaj ekkora nyomásával és kapitulált. A hozzáértő megcsinálta, megcsináltuk. Mostantól autószűrő rontja az összképet. EZ reparálva lett. A többi? Integessen a hátam! Nem az integetéstől leszel összetartó!

Fotó nincs, nem volt kedvem. Esetleg a sisakkamerás ratyiknál.

Gy.k: és megint. Akinek nem inge…

Hát akkor üljünk fel a mainstream hullámaira. No, nem olyan konform, tudósító módon, hanem amolyan „cinikusmotorosan”.

Nem szívesen járok a populáris helyekre, de persze van, amit akkor is látni akarok, ha turistaáradaton kell átvergődnöm magam miatta. Ezeken a helyeken -is-, ha rajtam múlik, kerülöm a feltűnést. Inkább megállok pár utcával távolabb, de nem masírozok motorkerékpárommal sem a látványosság, sem az akcióközpont közvetlen közelébe. Egyrészt utálom ha bámulnak, másrészt nem baj, ha nem vagy szem előtt, harmadrészt a kisgyerek csatos szandáljának karca csúnya látvány tud lenni, míg a „nézegetés, fotózás közben” felborított motor, szintén. Negyedrészt pedig, azaz elterjedt gondolkodás kiváltotta ok, amit lentebb fogsz olvasni. Döntésem mögött persze megbújik a jó öreg paranoia is, ami már oly sok esetben megmentett! Hiszen például sokkot kapok, ha ismeretlenek levideózzák a letámasztott motorom. Váz és motorszám, persze rendszám és minden egyéb. Ki tudja, ki van a kamera mögött! Most röhögsz, de a legközelebbi –nem tudod miért, de soron kívül elrendelt - műszakin nem fogsz, és ez az egyszerűbb eset….jaja legyen minden gyári, meg őrizze hét lakat a motorod.- mondják Tökéletesék.

De sem én, sem a motorom nem tökéletes, és ez így van jól.

Szóval a körmondatok lényege, hogy sosem vágytam a kirándulók szájában való megállásra, és inkább gyalogolok, ha végig akarok menni a mólón, vagy enni egy fagylaltot..a kapucsínóról nem is beszélve. :D

Ám természetesen nincs ezzel mindenki így. Ami alapból nem érdekel, hiszen mindenki tegye azt, ami neki jó, addig, míg nem bánt vele másokat. És engem nem bánt, ha valaki a sétány, fő tér, kellős közepén akarja letámasztani motorját. Nem érdekel. Ennyi. Főleg, ha nem az én stílusom a motor.

Gondolom, már tudod miről lesz szó. Igen, a füredi helyzetről. Arról hogy kitiltották a motorokat a sétányról. Nem tudom mi az igazság, hogy jelen pillanatban hol tart a dolog, mert nem szántam rá órákat, napokat, hogy utánajárjak. Megfordultam a Hatlépcsősben, hiszen isteni és hatalmas a velős  pirítósuk, voltam a parton, de mindig 2-3 utcányira a sétánytól álltam, álltunk meg, így nem okozott közvetlen szívfájdalmat a hír. Illetve de. Utálom a „csakmerténmondtam” korlátozásokat. Ám ebbe most ne menjünk bele, mert amiért írok erről a témáról, az nem erről szól. Hanem inkább a gondolkodásmódról, az értékekről. Hiszen azért pár napja csak el-elolvastam az első körbeli kommenteket.

No, ezek a kommentek gondolkodtattak el igazán, hiszen csak itt-ott találkoztam a jog(osság), és kirekesztés oldaláról közelítő véleményekkel. Ami túlsúlyban volt, azaz alábbi kettő érvelés a motorok beengedése mellett. 

Az egyik így szól: mennyi pénzt elköltünk ott.

Míg a másik: sokan megnézik a motorokat, látványosság a motor, és mi.  

Ha rendszeresen engem olvasol, és nem mazochizmusból teszed, akkor valószínűleg nem is kell írnom semmit, hiszen egyforma gondolatok cikáznak. De mégis kibontom, mert olykor tévednek erre mások is.

Egyfelől nem érdekel, ki tisztel, nem tisztel, vagy nyalja ki a hátsóm a pénzemért. Én az a fajta hülye vagyok, aki sokkal kevesebbet mutat inkább.  Másfelől még mindig nem akarok látványosság lenni, főleg nem kirándulóéknál, privátéknál! Ugyanezért nem megyek felvonulásra, falunapra, ezért adok, segítek csendben, haccacáré nélkül. Mert nincs szükségem rá, hogy látványosság legyek, én, vagy a motorom.  Hiszen az a pár alkalom mikor ez mégis megtörtént, általában frusztráltságba fulladt. No, nem az enyémbe.

Nem kell, hogy irigyeljenek, nem kell, hogy bazári majomnak, látványelemnek tekintsenek! Ám két lábon járó haszonállatnak, pénztárcának se. Nem ezért motorozom, nem ezért FP a motorom!

Ettől függetlenül lehet ez a megbecsülés, az elismerés megnyilvánulása...valakiknél. Hiszen úgy látom ma ez az egyik ok a „motorozhatnékra”. Az egész mindössze annyiban érdekel, hogy megint képet kaptam róla mi a mai trend, rend, értékrend.

ui.: A látványosság, és a „motorosoknak van pénze” értékrenddel kapcsolatban Taki mondása is beugrik, aki a népesebb motorostalálkozókon is rendre leponyvázta a motorját.

„Addig nézegetik, míg valamit csak lenézegetnek róla.”  És ez - némi túlzása ellenére-, ha figyelembe vesszük a sok megosztást, hogy egy-egy (forgalmas helyen történő) parkolásnál miket lopnak le a motorokról tán nem is annyira ördögtől való gondolat. Ráadásul ugyanez a véleményem a minden értékkel lefotózott garázsokról, rendszámokról.

 gyk.: nem, nem a döntés elleni felháborodottság, és tiltakozás jogosságát kérdőjelezem meg, csak a fő érveket a jelenlét mellett. Igenis legyen jogod megállni mert aki nem tahó elfér, és aki nem tahón parkol attól elférnek. De ne az legyen a legfőbb érv magad, magunk mellett hogy jól teljesítő, azaz jó vásárló réteg vagyunk és mellé még ingyen látványosság is.

Kép forrása: https://www.alamy.com …és igen, a fotón robogó van. :D

Állunk a Mozi parkolójánál a város egyik főutcáján. Többen vagyunk, mint öt fő, és ezt tetézve még várunk is valakit. Megérkezik. Ez aztán a stílusos belépő, hiszen szirénázó rendőrautó füstöl motorja után! Mivel ma már nem szeretne a pincében bokszedzésen részt venni mint passzív edzőpartner, társunk megáll. A közeg kipattan és kezdődik a jól ismert rítus. Most épp egy ötszázas kellene. A rend éber őre rendkívül elnéző, de nemcsak ő, hiszen elnézŐ  a hátsó ülésen ülő magas rangú civil tiszt is, mikor úgy tesz, mintha sosem látott volna minket, bár fia olykor velünk lóg. Motorral persze, mi mással. De szerencséjére most épp nincs velünk.

Szóval egyenruhásunk megengedi barátunknak, hogy odajöjjön hozzánk, így sikerül összedobnunk a bírság összegét, hiszen összetett markába dobja be mindenki amennyije épp van. No, akkor jöhet a következő műsorszám. Jegyeket, bérleteket…helyett, személyi igazolványokat kérem. Halljuk a jól ismert mondatot, immár kettejüktől.

-Engedély nélküli csoportosulás. Mit keresnek maguk itt. – elröppen pár nyegle válaszmondat, de egyik sem nyer. Most a szokásos gumibotozást sem. Úgy tűnik, jó napjuk van, mert csak az adatainkat írják össze…sokadjára.

Végre eltűnnek. Mi is indulhatunk. Ahogy motorjainkkal kifelé igyekszünk a városból, az emberek integetnek. Ja, nem úúúgy! Nem mai bájos világbéke integetés ez, nem falunapi felvonulás, hanem ökölrázás, anyázással kísérve. Persze, hiszen mi vagyunk a huligánok. Mármint a fiúk. A lány, az csakis mindenki lánya lehet, egészen biztos egy büdös ribanc. Hiszen látták már múlt szombaton a San Francisco utcáiban is hogy miként működik ez.

Ahogy indulunk, a késő délutáni utcán sétáló, moziba, cukrászdába igyekvő lányok fel-felkapják a fejüket. Facér fiúknak általában sikerül elvinni őket egy-egy körre. Így is, úgy is. Haladunk vidáman, borzasztó módon csak úgy valamerre, bármerre, különösebb cél nélkül. Valakinek eszébe jut, mintha az egyik buszmegállóban látott volna egy buli plakátot. Megállunk. Megvárjuk, míg egyikünk visszamegy megnézni. Jó lenne valami estére! Annak a bizonyos szombathelyi zenekarnak is állítólag lesz valamikor a környéken koncertje, de plakátot még nem láttunk, csak szájról-szájra járó információ van, hogy az egyik közeli településre eljönnek. Még/már jöhetnek. Mert nem mindenki jöhet ám ide!

A Pokolgép például nem. Ha őket akarjuk látni a szomszéd megyébe kell menni. És mi megyünk. December 10.-én, motorral. Egy kis pofon, egy kis megalázás, jókora adag átfagyás, és meg nagyobb adag jó hangulatú koncert és zene.

No de most nyár van, a tél még odébb. Szóval várjuk társunkat a programmal. Őt azonban megelőzi a helyi *körzeti kanász. Bocsánat körzeti megbízott, azaz a helyi rendőr. Elvtársak már leadták a drótot, itt bizony félelmetes alakok gyülekeznek, védje meg őket és a települést. Adatainkat megint felírják. Közben megérkezik haver, mehetünk. Ennek a *meghízott, megbízott roppant módon örül.

Megérkezünk a buli helyszínére. Még van időnk. Irány a kocsma, aminek lakói már a motorokat vizslatják. Egyszer nekem is majdnem vót egy ilyen! –szól egyikük.

Az semmi! Nekem van is!  – kontráz társa fröccsös pohárral a kezében.

-Mennyivel mennek ezek? –szól a harmadik, Balatoni sörét szorongatva.

-Hát ennek meg milyen a haja? Ez fiú vagy lány? Koszos hippik!– na, kezdődik. A társalgás eléri a szokásos ívet. Eltoljuk a biciklit. Azaz átmegyünk a buliba, illetve annak bejáratához, hátha sikerül belógni. Itt most nincs balhé, mint a legutóbbi helyen. Ott valahogy azonnal kiszúrták, hogy „ezek városiak!” És máris kint volt a fél falu. Igazi urak, hiszen egyikük így szól hozzám. -Nőt nem ütök meg. -Tényleg nem. Oldalrúgást kapok. Szégyen a futás, de hasznos, így mondjuk finoman úgy, továbbállunk, egy darabig nyomunkban a pár nagyhangú helyi macsóval és nyúlfarokkal felcicomázott Trabantjukkal, Zsigulijukkal. Szégyen lenne, ha utolérnének. Nem is történik meg, bár jó orruk lehet, hiszen a peremkerületig jönnek utánunk, ahol mi elvegyülünk egy lakodalom lesői között. Eltűnnek. Ez már nem az ő terepük.

Néhány nap múlva megint sziréna állít meg minket. 81-el mentünk 60 helyett.

-Első versenyző, második versenyző és így tovább… sorol és mondja az összeget, kérve a papírokat. Jön az újabb, buszjegyre hasonlító bírságjegy.  Ám most nem ússzuk meg ennyivel. Kell az előléptetés, így a két –nemi-szerv szemrevételezi a motorokat. Motoronként kábé 17 „engedély nélküli átalakítást” jegyeznek fel. Újabb bírság és másnap be kell mutatni a rendőrségen a motorokat visszaalakítva. Szopás. Több okból is. Egyrészt egész éjjel szerelés lesz, másrészt másnap indulunk az ország másik végébe Rocktáborba. Aztán persze ezt is megoldjuk. Átalakít, bemutat, visszaalakít. Így megy ez.

Így ment ez. Igaz akkor nem volt fb, fotó, meg híró vagyok mert elmentem karantén alatt motorozni. De nyafogás sem. Akkor nem integettek mosolyogva a népek, a rendőr. Akkor vegzáltak. Mindig. Tán ezért nem vesszük most sem tragikusan, ami történik.  Hiszen mindez csak a ’80-es évek vége…újra.

És ezt már megint nem fogja egy csomó ember elhinni. :D

Kép illusztráció, forrása: Fortepan

* A "nép nyelv hívta így anno a körzeti megbízottakat. Azaz körzeti meghízott, ill, körzeti kanász. Természetesen csak a hátuk mögött, hiszen a szemében mosolyogtak és összehúzták magukat.

Vannak kérdések, amiktől feláll a szőr a hátamon. Forgatom a szemem, hiszen tudom nem jöhetek jól, azaz konfliktus nélkül ki belőle, akárcsak az a bizonyos nyúl, akinek ha van kétféle cigarettája, akkor azért kap, mert nincs rajta sapka.

Az ilyen kérdések közé tartozik a „Mennyit motorozol egy évben?” örökzöld, amit épp megelőz a milyen motorod van, mennyivel megy, mennyibe került kérdéskör.

Szóval utálom. De miért is? Mert az esetek zömében kötekedés, címkézés, elítélés a cél. -Vagy farokméregetés.

Ha szívem szerint akarnék válaszolni, akkor azt felelném -Nem eleget.- Hiszen sajoghat a hátsóm, vizelhetek véreset a „levert” vesémtől, de akkor is ott a perpétum mobile, a mehetnék. A VELE mehetnék. Nem busz, nem kocsi, nem kamion. Hanem a motorom. Mivel a gyakorlat azt mutatja, kevesen értik stílusom, ha ezt válaszolom, már indításnak kapom az ívet.

Próbálkozzunk akkor a számok talaján maradni. Most kétféle verzió jut eszembe. Az egyik mikor face to face megy a dolog, azaz állunk-ülünk egymással szemben és azonnal látszik minden résztvevő reakciója. Ez némileg tisztább, és ilyen helyzet legutóbb december végén adódott.

Több ismeretlenes egyenlet, azaz számomra ismeretlen friss egyedek, akik előbb átnéznek rajtam, majd miután régi haver felhomályosítja őket FP-ről, hirtelen érdeklődést mutatnak irányomba. Rossz kezdés. :)

Jön a sztereotip kérdés. „Mennyit mész?” Hát erre mit válaszoljak, főleg egy olyan szezon után, amit kenterbe vágott egy kispolgári ingatlanfelújítás? Inkább mondom azt a kilométert, amit a legutóbbi nagygenerál óta megtettünk.

-Oké-oké, de akkor ez mennyi idő alatt jött össze. Vágódik nekem a sürgetés. Mivel megbuktam PR-ból és vetítőgép kezelésből, én barom, elkezdek gondolkodni. No nem a két szám közötti különbség kiszámolása tart eddig, hanem az, hogy az igazat akarom mondani, és az elég árnyalt. Azaz, ahogy már írtam is, az első időszak alatt -ami éveket jelent- nem sokat mentem az Ironheaddel, hiszen visszavágytam Guzzira, vagy legalább egy olyan motorra, amit tudok kezelni, így kvázi megírtam a Kifogás kódexet, melyet oldalbordám csendesen somolyogva vett tudomásul és motorozott nélkülem, engem folyvást cinkelve, ámde tanítva is. Tehát számba veszem ezeket az éveket és mondanám a választ. Mégsem teszem. Nem teszem, mert vallatóék arcán összenézve megjelenik egy olyan kaján vigyor, mely azt engedi sejtetni, ők biza most nem hisznek nekem, és azt gondolják megint itt egy újabb hülye, aki mondott valami nagyot és beégett.

Másik verzió az oly sokat szidott és istenített internet, ahol immár 20 éves tréningen vagyok túl motoros fórumilag, fikázásilag, barátkozásilag. No, itt megspékeli az előzőeket hogy nincs közvetlen kontaktus. Nem látod a másikat, ő sem lát téged. A mimikát, a vigyort, a mozdulatokat. Itt is jöhet a kérdés, de nem látszik a „most ezt miért kellett?” fintor. Igyekszem rövidre zárni, mert tudom innen sem távozom fika nélkül. És lőn. Ilyenkor jön a nagyképű kártya.

Tehát ha a fenti kérdésre adok egy egzakt, azaz kilométeres számot, akkor vagy azért utálnak meg merthogy „hazudok”, vagy azért mert hisz nekem és elkezdi magát hasonlítani.

Pedig én nem akarok versenyezni, nem akarok szájkaratézni. Egyszerűen motorozni akarok.

Barátkozni? „40 felett nincs új barátság.” Copy by Toncsi.

De legalábbis magas a léc. 

A kép forrása az internet, egy kocka a Wild Hogs című filmből. A párbeszéd buborékok színe nem jelent semmit, ez válik el a kép alapszínétől.

201. Ez a kétszáz egyedik posztom. Tíz év alatt. Sok-e vagy kevés? Kinek hogy'. Morfondírozzunk kicsit...

Annak idején, tíz éve azért kezdtem ezt a blogot, hogy a sok hülyeséget ami belém szorult kipakoljam valahova, hogy írhassak. Mert szerettem írni. És titkon reméltem hátha lesz valami érdekes mondanivalóm a magamfajtának, vagy esetleg információm a más stílust kultiválóknak egymás megértéséhez.

Mivel már az óvodában is Harley volt a jelem, nyilván elfogult vagyok. De nem csak elfogult vagyok, hanem sokszor állok –ismeretlenül is- érthetetlen gúny, szidalmazás, lenézés és még ezernyi apró kedvesség középpontjában. Csupán mert ezt a motormárkát, mert ezt a stílust kedvelem. Nem baj, hiszen sosem akartam a bárgyú többséghez tartozni, és nem baj, mert ennek az utálatnak és állandó rosszindulatnak köszönhetően léptem anno tovább, a helyben dagonyázás helyett, és találtam olyan emberekre, akikkel egyet gondolunk, hasonlatosak vagyunk, vagy egész egyszerűen kölcsönösen elfogadjuk egymás választását.

Aztán a kisördög is ott ficergett, hogy túráink leírásával ne csak egy-egy (viszonylag) kevéssé ismert területet mutassak be közvetlen élmények formájában, hanem meg szerettem volna mutatni, hogy nem kell félni, nem kell röhögni, hiszen egy HD-val, mi több öreg Hd-val is el lehet menni bárhova. Csak rajtad múlik. Persze ezzel nem voltam egyedül, hiszen Opusz - akivel kb 15 éve sodort össze minket a szél- is sokat írt világjáró kalandjairól, és volt, mikor tudattalanul is keresztezték egymást utjaink, azonosak voltak úti céljaink. Hasonszőrű és motorú társainkkal minden évben elmentünk egy 4500-5000 km-es, lassú csorgású kéthetes túrára a mindennapi motorozások és motoros bulik mellett. Ezeket a túrákat kíséreltem meg bemutatni. Így, és ezért számoltam be a Litván, a montenegrói, a bulgáriai és még egyéb útjainkról, és ezért írtam én és motorom (FP) együtt megélt százezer kilométeréről minden vakolás és szépítés nélkül.

A misszió nem sikerült. Ahogy a világ, de legfőképp a motorosok mindennapjaiban megjelenő vicces, mérgelődésre okot adó, vagy épp értetlenkedő jelenségekre rávilágítani akaró sorok sem.

Ma éppúgy szórja szét HD sztereotip baromságait, aki így akar rövid és talmi, egyperces fényárt elérni, mint az, aki jól felépített marketingből követi el mindezt.  Szid, akinél látom soraimat, véleményemet, figyelmemet felkeltő témáimat, Témává teszi, mert a vezérhangya csak elindul nála. Ez valahol jó, valahol nem. Mindegy is. A mai motorosok többségének –és itt teljesen mindegy az életkor, a stílus-  gondolkodása, értékrendje olyan messze áll tőlem, mint az Ironhead a GSXR-től, mint a vadkemping a szállodától. Nincs közös semmi.

Mindemellett látom nagy keletje van a nosztalgiázásnak, a „retro”-nak. Ami olykor –frászt olykor, sokszor- engem is beszippant, bár nagyon szeretném elkerülni, de hát ezek nélkül a ma már retro/nosztalgikus történések nélkül nem nem lehetnék az, aki vagyok.  

Szóval látom és mosolygok, hogy azok, akik engem, minket fikáznak, milyen előszeretettel használják mindennapi betevőjüket jelentő virtuális falvédőjükön motorjainkat, élet és motoros stílusunkat. Hogy vágyakozva néznek arra, amiket mi megéltünk. Aztán persze, mint egy jó borderline elmebeteg, rögvest szidalmazni is kezdenek közhely patronokat puffogtatva. (pfúú ez most az egybitesnél úgy fog célba érni, hogy leelmebetegezek mindenkit aki nem én vagyok….no hát ezért…)

Tán épp ezek okán, de már nagyon ritkán írok ide, és ha írok is, valójában annak sincs súlya. Már nincs kedvem –meg amúgy is már annyian írnak, posztolnak, hogy ebben sem akarok tömeg-es lenni. Szívesebben beszélem meg veletek –hasonlóan gondolkodókkal, motortípustól függetlenül - személyesen. A többi, a tömeg pedig nem érdekel. Nem akarok már semmit. Mármint befolyásolni, megismertetni, beleláttatni, netán elfogadtatni egy különös, sajátos ironikus stílusban, abban reménykedve így jobban betalál.

Persze ez nem nekrológ. :)  Csak ritkábban, jóval ritkábban jövök.

S hogy mi a lényeg? Hogy az irónia csak egy bizonyos IQ felett talál be, és a valakit gyűlölni akaró tömeg gyűlölje és címkézze csak továbbra is azt, aki mást akar, mint ő. Ő, akit számára észrevehetetlenül formál a marketing, a politika, a tömegkultúra.

Hát csak ennyi. Jövök még majd, nem úsztok meg!

Hiszen: „Ez volt a Colorado, találkozunk valahol, valamikor!” ;)

A fotó Nana műve, és több mint 10 éves. Csak a nadrágom szára lett -újra-szűkebb azóta. A többi nem változott. ;) – és eztmegint érteni kell…-

 De legalábbis járműveink. Itt az új világvége gerjedelem. Úgy tűnik mindig rettegni kell valamitől, mindig kell egy gumicsont.

Most épp az etalon, izé etanol emelkedés. Hetek óta folyamatosan ez a kérdés és az általa keltett hisztéria jön velem szemben mindenhol. Mostanra untam meg. :) A nyávogás palettája széles. Vannak nagyon kedvesek, akik helyettünk és miattunk aggódnak. Merthát mi lesz a veteránosokkal, a veteránkorú járművekkel?

Pszt! Elárulom.

Semmi extra. :D Tudod eddig is mentünk, használtuk őskövületeinket. Eddig is jártunk olyan országokban ahol magasabb volt az etanol, a bioetanol tartalom mind itthon. Hogyan?

A megoldás egyszerű. Míg korábban a második, harmadik tankolásnál tettünk un. ólompótló adalékot az üzemanyaghoz, most majd minden esetben. Ahogy eddig is, ha volt az adott kúton 98-as vagy 100-as benzin, azt tankoltunk, eztán is azt tesszük a megmaradt százassal.  –Azért itt belép a kisördög, hogy eddig vajon mennyi fogyhatott a százas benzinből, és eztán mennyi fog és ezt kinek éri meg vajon? -

Amúgy pedig a korosabb járműveknél mindig is jobban oda kellett figyelni a karbantartásra, az apró zörejekre, surrogásokra, a kopó alkatrészekre. Logikus és érthető.

Van, kinek ez nem okoz problémát, van kinek igen. Nincs ezzel gond. Ők járjanak új illetve fiatal járművekkel.  Mi maradunk a pusztító vén fegyvereinknél.

Ám erről a hisztiről ami kialakult és kialakul minden kényelmi helyzetből kibillentő esetben valahogy az a városi legenda jut eszembe, amit sok-sok éve, ill. inkább évtizede hallottam először.

Valahol Spanyolországban motoroznak hun vitézeink, mikor megszállnak egy Hostelben. Mosni kellene. Igenám, de a fejlett nyugati társak szomorúan panaszolják, nem működik a mosógép, mert nem záródik jól az ajtó. Erre magyarjaink előveszik a gumipókot és körbeszövik a mosógépet ajtóstól, tokostól. És lőn.

Nyilván ez nem a szuperintelligens, helyettünk is gondolkodó masinák korában volt, hiszen a mai okosokkal nem tudod megtenni, jöhet az új gép.

Ám mi a lényeg? No para, ám annál több fifika, kreativitás. ;)

No, jöhet az újabb gumicsont…mondjuk AZ EZZEL NEM LEHET MOTOROZNI.  :D

A címet adó Churchill idézet nem véletlen. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az alábbi rövidke kis szösszenettel egy jóval zártabb felületen bombáztam barátaimat. Tettem ezt azért, mert mindössze egy egyszerű dezsavű, egy emlék-flash, amivel kapcsolatban azt követően hogy megosztottam és lekapcsoltam a gépet, azonnal rám tört az érzés : „Miért is?”. Nincs hírértéke, nem feszeget semmi különöset. Mindezért ott volt a kísértés, hogy ébredés után töröljem a francba az egészet. Aztán mégsem tettem. Hiszen megosztásom késő este volt, és másnap reggel újra rápillantván ért a jóleső döbbenet, a sok reakció láttán.Mivel barátaim kíméletlenül megmondják véleményüket, nem smúzolnak, visszajelzésük értéke erőteljesen kiemelkedik minden más közül. Szóval átgondoltam és lehet, hogy korosztályomban olyasmit indított meg és el, olyan emlékeket elevenített fel –akárcsak bennem - mint pl. a „Találkozók újratöltve ” című írásom.  

Hát most ezért olvashatod te is. Ha neked is felidéz valamit, valami olyant,  amire jó visszaemlékezni, ami azonnal beugrik mozgóképként, már megérte.

Remélem. 

---------------------------------------------------------

 Reggel van, lassan nyolc óra. Nézem a külső hőmérőt, plusz kettő fok van odakint. Felnyomom a fűtést a kocsiban, hogy utat engedjek a felmelegedésnek és elhagyom a várost. A taliga motorja még hideg, így ráérősen nézelődöm az utolsó utcákon. Jobbra nézek. Ipari mellékutca eleje. Hopp, ott mintha egy motor volna!

Igen. Valóban az. Piros ETZ, mellette több réteg ruhába bújt motoros. Nem, nem Cordura, nem fűthető biszbasz, hanem láthatóan mindenféle olyan meleg holmi, amit otthon talált. Fején kapucni, cigijét szívja. Nem tűnik idegesnek, sem lebobbantnak. Nézelődik. Vár. Valakire.

Ebben a pillanatban már nem az autóban ülök, már 1988-as és azt ezt követő teleket vetíti a mozi. A másodperc töredéke alatt azonosulok tudattalanul a fiatal fickóval, és látom magunkat és az azóta már soha többet összeállni nem tudó csapatunkat. Ugyanígy az út szélén, ugyanígy szedett-vedett ruhában, ugyanígy röhögve mindenen.

Leveszem a fűtést. Már nem kell. Már melegem van. Melegít valami érzés. Az érzés, az emlék, amit Miss Demencia kivételével senki nem tud elvenni tőlem.

------------------------------------------

Kötekedőéknek és Kis Coelhoknak:

Nem, nem a múltban élek, de hogy vannak ilyen flash-eim csak a múltam miatt lehet. Hogy van. Ettől még élem a jelenem és tervezem a jövőm. Mert ha bármelyik kiesik, már nem kerek a történet. ;)

Mivel akkoriban még annyit sem fotózkodtunk mint ma (1990-ig gépem sem volt), illusztrációs képet a www.fortepan.hu oldalon kerestem, ami szerintem egy nagyon értékes fotódokumentumokat összegyűjtő oldal, és amit ha módod van rá,  bármilyen módon támogatni tudsz. A felhasznált fotókat Urbán Tamás és a „Magyar Rendőr” :)  bocsátotta a Fortepan oldal részére. Sajnos Michelin babának öltözött motorosokról nem találtam képet, de a fentiek is  sokat mondóak nekünk. ;)

Hosszú évtizedek után ez volt az első Devils börze ahova nem mentem el, így nem tudok írni arról hogy elsősorban alkatrészeket vesznek egy főként alkatrész börzén olyan arcok akiknek levegővétellel egyenértékűen természetes motorjuk saját kezű farigcsálása. Bár úgy tűnik ma már ez sem magától értetődő napjaink motorosának.

Amiért most írok, az egy szomorú hír kapcsán előtóduló, korántsem szomorú, inkább ironikus és vicces emlék a közelmúltból.  

Timeline by Paula 1980-1994-2012

Tegnap kezdett el terjedni az interneten a hír, miszerint meghalt egy fotós. Nem akármilyen fotós. Egy fotós nő, aki a motorosokkal élt, őket fotózta már a ’70-es évektől, és akit nagyon sokan szerettek. Hazudnék, ha azt mondanám ismerősként csengett Pulsating Paula neve. Aztán rákattintottam az oldalára és ikonikus fotói rögvest beugrottak. Képein keresztül megelevenedett az a világ, amiért a nyolcvanas években beszippantott ez a közeg. Az a korszak, amikor még odavalónak éreztem magam. Néztem, majd később már néztük fotóit és lassan-lassan saját veszteségként éltük meg a halálával keletkezett hiányt.  

Aztán persze nem is én lennék, ha nem ugrana be egy –jó- pár évvel ezelőtti emlék, és máris vigyorgok.

Azon a bizonyos júliusi napon szabadcsapatunkkal harminc fokban az árnyékban igyekeztünk regenerálódni plédjeinken és törölközőinken fürdőhacukában heverészve „A” Vízparti Rock’n’Roll hétvégén.  Henyélünk, ugratjuk egymást. Alig textilben is látható hovatartozásunk, ráadásul nem messze tőlünk ott állnak főként öreg, de mindenképp klasszikus stílusban épített motorjaink. Egyszer csak egy csaj lép oda hozzánk, akkora teleobjektívvel egy-egy motorunk árát érő fotómasináján, amivel szerintem a NASA műholdakat is kézzel érinthető távolságúra foghatná. Angolul szól hozzánk. Első –számára- legfontosabb kérdése Angyalok vagyunk-e. Nem tudom miből gondolja, de nem lehet tapasztalt, motorosok közé járó. Hamar felvilágosítjuk nem, mi csak úgy spontán jól érezzük magunkat együtt innen –onnan. Kicsit csalódott, de folytatja, hogy ő Naomi Akárki – már nem emlékszem a nevére, de tán Opusz igen- ámerikából és csinálna rólunk pár fotót motorjainkon, de ahhoz persze fel kellene öltöznünk. Felnyerítünk. Ajaj Naomi, nagyon rossz helyre huppantál le, hiszen már vagy 20 perce raboljuk értékes fotós idődet, de nem sikerült ránk igézned farmerjainkat. Kap még egy lehetőséget, így, a majd este 7 körül a koncertekre felöltözünk ígéretével, rázzuk le. Naomit persze azóta sem láttuk- vagy vettük észre-. Tehát vagy mégsem volt annyira fontos, vagy hamar talált vállalkozó szelleműeket és tök mindegy mit mutat be mint magyar motorosok, az Óperenciás tengeren túl.  Ez utóbbira több az esély. Elég csak belegörgetned a világhálóba. Ma mindenki szelfimániás. Ez alól a motorral helyet változtatók sem kivételek.

Illetve páran azért igen.

Ennyi a történet. Hát így nem lettünk motoros fotóalany világsztárok. :D 

Képek forrása: http://www.spacedoutphoto.com/images/3_doug.jpg illetve Paula Fb oldala.

Úgy vélem az ő fotói jelenleg a legjobb illusztrációk.

 Az alábbi rövid, ámde annál elgondolkodtatóbb történet természetesen kitalált, semmi azonosság a valósággal. ;)

Kényszerű szemléztetés az NKH, lánykori nevén KPM illetékes szervénél. Időutazáson érzem magam, hiszen minden a nyolcvanas évekre emlékeztet. A berendezés, a fogadótér állaga, sőt a figyelemfelhívó poszterek is a falon, hiszen kábé akkor lehettek aktuálisak az elvárások, az óriáskartonon szemléltetett vizsgált autó és minden egyéb. Bekukkantok a kis ablakon, ami mögött amúgy udvarias, sőt kedves ügyintéző fogad. Bekukkantok, és majdnem beesek. A falon egy klasszikus chopperré épített csodálatos Shovelhead fotója díszeleg poszter méretben.
Mielőtt tudatossá válna a kép által kiváltott gondolatfolyam, a helyiségbe lép egy köpcös, köpenyes bajuszkirály, ránézésre erősen nyugdíj felé konvergáló életkorral. Ránézek, ember sunyin mosolyog mellettem. Hát persze! Ugrik be azonnal. Ő az, aki pár éve lehúzta Ironhead motorkerékpárom műszakiját, mert szerinte túl sok volt a gyári kipufogók által leadott decibel, amivel megkínáltam finnyás fülét. -Felejtsük is el, hogy nem szabályosan mérte és hogy nekem kellett előbányásznom az idevágó KÖHÉM rendeletet.-
Nos, tehát jól mutat a falon, valószínűleg tetszik is, hiszen ezért ragasztották fel, de azért ide ne hozd, mert megvágnak, sőt az út szélén is leveszik a rendszámod, ha sikerül összefutni. Tessék mondani, akkor hogy is van ez? ;)
Jaj elfelejtettem … a szabály az szabály.

Akkor is ha valójában csak a pénzbeszedést szolgálja.

Kép forrása:www.fortepan.hu