Van az úgy, hogy az iskolában tanultak belemásznak a mindennapjainkba, pedig mennyit mondogattuk, hogy „minek az nekem, sosem fogom használni”.
És tessék! Nesze neked!
Az elmúlt hétvégén csőstül jött a fizika, a pszichológiai oldalról pedig szó se essék. :D
Az úgy volt, hogy van –volt?- nekünk egy jól bejáratott utunk egy bizonyos célhoz. Kacskaringós, kis forgalmú. Aztán, mint minden egyebet, ettől a hétvégétől ezt is elérte a vég - erről külön fogok írni szerintem-. Beköltözött nárcisztikusék kedvenc Kanyarfotósa. Paff, vége. Így tehát irány az alternatív megoldások egyike.
Baktatunk. És tényleg. Nem nagyon értem a tőlünk szokatlan lassú tempót, de hagyom, biztos oka van. Követem életem párját.
Motoros az út szélén. Ember lassít. Lassítok, váltok vissza, majd a másik motoros int, menjünk csak utunkra. Újra indulOK, ám a pasi valamiért megint megáll. Majdnem feltolom, combra veszem a rendszámtábláját. Aztán lenézek. Ismerős kép fogad, immár harmadszor. Váltókarom a földön. Igen, tőben letörve a váltótengely. Pedig ez gyári, nagy szerencséjű e-bay lelet, nem pedig az, amit 2013-ban útközben meghegesztett nekünk a zuhogó esőben a „kisvakondnadrágos” cseh. *
Akkor tehát a gravitáció, meg a szakítószilárdság, meg az anyagnyúlás és társai már ki is pipálva fizikaóráról.
Állunk és azon gondolkodom, hogy hányadikban is voltam épp? Ő mérgesen negyedikre tippel, én tudom, hogy nem, hiszen lassítottam, váltottam föl hehehe és le hehehe (ahogy PomPom hintázik azon a bizonyos ágon). Mi legyen? Már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk, így egyszerűbb, ha valahogy tovább evickélek, és a célnál majd meglátjuk mi lesz.
Elindulunk. A motor ordít, túlpörgéssel tudja a veszett 20-25 km per órás „sebességet”. Nesze neked babetta fíling, gondolom, bár ekkor rohadtul nincs kedvem röhögni. Bónuszként ma kábé 25 fok van. Akármilyen lassan is poroszkálok, ezt a blokk nem fogja bírni. A legközelebbi város szélén leállunk. Motorosok jönnek-mennek, és láss csodát, egy korunkbeli (azt hiszem naked-es ) megáll mögöttünk. Szegény nagyon segítőkész, de ez abban az esetben is több órás meló, ha találunk hegesztőt a munka ünnepén, hiába van már telefonja a kezében. Pasi dühös. Ki másra, mint rám. Én pedig széttárom csirke-izmos karom és jelzem, már a múlt héten is furán könnyű volt váltani, és hidegen elinduláskor is elmaradt a „racsnis” hang az egyes kapcsolásánál. Mindenesetre kedvesen jelzem segítőkész motorostársunknak, hogy köszönjük, megoldjuk. Bár még halvány fogalmam sincs hogyan és miképp. Látom rajta neki sem, de magunkra hagy minket.
Gyártelephez fordulunk, megállunk. Még tíz kilométer van a célig, de FP nem bírja ki az tuti. Sisak repül, napszemüveg pedig kíséri. Én arrébb lépek. Előkerül a jó öreg Leatherman, és ember matatni kezd a motor másik oldalán. A váltótengelyt buzerálja az input oldalon. Eddig egyesben jöttem, most feltornázza harmadik sebességbe.
Innentől csak az van. Kamikaze menet indul. Mivel a blokk forró, a hátralévő távot a szintén szédületes 55 kilométer per5 órás sebességgel teszem meg, hogy még véletlenül se pörgessem halálba.
Célhoz érünk. Ember úgy ítéli meg, megy ez nekem, és felteszi a kérdést. Nekiálljak itt szerelni hely és eszköz nélkül, vagy hazajössz vele így, holnap? Esetleg itt marad. Hazamegyek. Hozom meg a döntést jóval rövidebb idő alatt, mint a sokmilliós táskával szemező, tévénézéssel ingyen-pénzt remélők.
Másnap megtapasztalom, hogy harmadikban hideg indulással, sebességváltás nélkül is végig lehet motorozni 100 kilométert. Minek az a nagy flanc, ha valaki megelégszik a 70 km/ órás maximum sebességgel. :) „Szerencsére” a sebességkülönbség az utolsó ötven kilométerre eltűnik, hiszen azt felhőszakadásban -alatt?- tesszük meg, mikor a többi jármű sem gyorsabb, így fel sem tűnik vágtázó tempóm. Kicsit visszavet rózsás kedvemből, mikor felrémlik lelki szemeim előtt pár kettest kérő kanyar képe, a nadrágom legintimebb részénél tócsába gyűlő esővízről, és a „nem látok semmit” érzéséről nem is beszélve. De minden baj nélkül és lágy, esővízben mosott bomberben érünk Mordor határába…ahol teljesen száraz az út. :D
No hát akkor a relativitás valamint az idő. Van, mikor a hetven kilométer per óra is remek, hiszen pontosan hetvennel több, mintha egy helyben maradtam volna, várva a mentésre, és van, amikor a sebesség miatti többletidő is feledésbe merül a célt elérvén.
Pszichológia? Az pedig az előítélet, és a hipotézisek…a többi közlekedőtől, bámésztól. :D
*Itt jegyzem meg halkan, hogy ember jelenleg a váltó átreformálásán agyal, hogy „megszűnjön ez a buzi, ákombákom megoldás”. Azaz váltó jobb oldal, fék bal, ahogy FP korábbi évjáratú fajtársainál is van. Ha tiltakozásom ellenére beváltja ígéretét, lesznek még cifra dolgok az életemben. :D
Addig is 1975-ös Sportster váltótengely kerestetik! És hát ezért van polcra vásárlás, ha lehetőség adódik. Mert a van-ból még nem volt baj! ;)
