Budapestről indulás első nap:

Miután pár éve a következő böffenet hagyta el a számat,
-„Mára azok az emberek járnak motoros találkozókra, akik elől eddig odamenekültünk.” -
meredek zuhanásba kezdett találkozókra járási indexünk, még akkor is, ha a szervezőkkel minden OK volt.
Azonban egy találkozó, ami ráadásul személytelenül extra méretű is, évek óta mozgatta fantáziánkat a terület ismeretlensége miatt.
A banzáj neve: Rally, Szuperrally. Valami izgalmas, valami más. Más, mint egy átlagos giga motorostalálkozó. ( cinikusmotoros.blog.hu/2011/03/18/main_gate_litvania )
Miután 2010-ben szó szerint utolsó napon húzták keresztbe számításainkat és terveinket a patrasi (görög) superrally-n való részvétellel kapcsolatban, 2011-ben nem terveztünk.
Olyannyira, hogy az egyetlen, indulás előtti nap megvett 2009-es lezárású Panoráma Litvánia útikönyv többször majdnem cafatokban végezte az út során, mikor infói falsnak bizonyultak.
Szeretjük megnézni, ízlelni, szagolni a környéket ahol járunk, és a találkozón való ücsörgés nem elégíti ki igényeinket, ezért hamar kiderült, hogy az indulást a tavalyinál előbbre kell hozni.
OK, akkor mi szombaton felmotorozunk Bp-re, és onnan vasárnap, a kamionmentes napon átszeljük a Tátrát és egy napot eltöltünk Krakkóban.
Aztán a frissen összerakott és ennélfogva gyermekbetegségeivel küszködő shovel iránti aggódás jelentősen összeborzolta idegrendszerünket, annyira, hogy szombat du 5-kor úgy tűnt a zalaegerszegi különítmény sehova nem megy.
Magamra erőltetett közönnyel és higgadtsággal elkezdtem kipakolni, amire a válasz egy „na gyerünk, majd lesz valahogy” rikkantás volt, így június 04.-én, szombat este fél hatkor elindultunk Titkoshoz.
Haladtunk is jó hangulatban, aztán Martonvásárnál egy másodperc alatt leszakadt az ég. Mire beálltunk a benzinkúthoz már mindegy volt, és a víz, kevéssé diszkrét patakként kezdett folyni a motorok alatt. Este 9-9,30 körül már majdnem szárazan értünk Titkoshoz, ahol vigyorgó fogadóbizottság várt. Kati, Henti és Szmöre gondolták fontosnak hogy lássák, egész biztosan elhúzzuk a csíkot.
Vasárnap irány Takiék, majd délben indulás. Kétszer 1500 km várt ránk (meg még amennyivel több lett.) Szikrázó napsütésben hagytuk el Parassapusztánál Magyarországot. Besztercebánya határában már fel is vehettük az esőruhát, hogy aztán 11 napig gyakorlatilag le se vegyük. Nem zuhogó esőben vágytam a Tátra átvágására, de legalább kamionokat nem kellett kerülgetni.
Nem volt felkészítő tréning, sem netes infóbújás, így az összes infót a már említett útikönyv és Titkosnál lévő friss manuális GPS-ek (copy by Árpi), azaz papír térképek adták, melyeken jól láthatóan szerepeltek a kempinget jelző sátracska szimbólumok.
Krakkó előtt kb. 30 km-nyire van egy tó, körülötte több kempinggel, így első éjszakai szállásnak éppen megfelelő volt úszóhártyás társaságunknak. Aha. Meg az a laza három kör, amit a tó körül mentünk. Egy kemping meglett egy idő után. Zárva. Közben már erősen szürkült. Takinak jó orra van az olcsó lehetőségek felfedezéséhez, így mikor (harmadszor) láttuk meg a folyómenti grill vendéglőt Taki lestoppolt. Bement, aztán pár perc múlva vigyorogva jött. Janus, a hely tulaja jó emlékeket őriz Magyarországról, ezért felajánlotta udvarát, és a mellékhelyiségeket. Mint mondta itt ennyi Harley, mitöbb öreg harli még nem volt egy helyen egy időben.  Egyébként 1-2 extrém esettől eltekintve barátságos és már-már idegesítően nyugodt és udvarias gépjárművezetőkkel, emberekkel találkoztunk végig. Janusnál megkóstoltuk a pirogot, majd a másnapi Krakkó tervekkel, első éjszakánkon aludni tértünk.

Reggel indulás előtt megkaptuk egy barátja -mily véletlen ő is Janus :) - telefonszámát, ha esetleg trailerre lenne szükség. Elmondta volt egy nagy árvíz a Tátrából ereszkedő folyóból, ami mindent és mindenkit elmosott, ezért nincs nyitva semmi. Megnéztük az érdekes betonkockákkal szabályozott sodrású sebes pisztrángos folyót, és elindultunk Krakkó felé. Itt ért minket az első meglepetés. Lengyelország nem dúskál autópályában, nekünk nem is jutott. Van viszont pár 2x2 sávos autóút, amit a legelképzelhetetlenebb helyeken zebra illetve rendőrlámpa szel át. Képzeld hogy hasítasz a megengedett khm 100-zal, és a bukkanó után hopp! Ott egy zebra, vagy egy piros lámpa. Nem csak a 30 foktól lett melegünk.

2. nap:

Krakkó Európa egyik legforgalmasabb városa. Megtapasztaltuk. Ráadásul egész Lengyelországban egyszerre kezdték el a több évtizedes utakat javítani. Szopás.
Meglepően gyorsan sikerült megtalálnunk Wawel várát. Belépő csak bizonyos helyekre van (pl. a torony), ott viszont sor. De a többit ingyen bámészhatod. Elég sűrűn ütköztünk magyar beszédbe. Kedvelt turista célpont, így sokat nem is akarok róla írni. 

A várból letekintve végignéztük hogyan viszi kellő körültekintés után magával a homeless azt az üveg ásványvízünket, amit motorom mellett hagytam. A Visztulán New Orleans-ba repítő hangulatú keréklapátos hajók vonultak, a többiek fotózkodtak a sárkány előtt, engem vert a víz. Aztán pár perc múlva már másképp vert. Megeredt. Így a piros lámpánál felpattantunk egy városnéző buszra, miközben Taki alkuba kezdett. Magyar nyelvű idegen vezetést is kaptunk a fejenként kb. 2 rugós, egy órás belvárosi városnézésért. Szép város, nekem így esőben is bejött. Mire visszaértünk, már újra sütött a nap. A vár mellett többféle nívójú étterem, söröző van. Nekünk éppen megfelelt a fapados balatoni falatazósor szintű is. Saslikot ettünk, fiúk söröztek. Az árak jóval a hazai alatt. Lassan elindultunk a motorokhoz, mert már fél öt volt. Fél öt. Délutáni csúcs. Az ideiglenes táblák össze-vissza vittek bennünket, egyszerűen nem tudtunk kikeveredni a városból. Másfél órán át kevertünk az elképzelhetetlen forgalomban, Hemi shoveljén a felmelegedéstől csúszkáló bordásszíjjal. Csúcspontként újra megeredt. Azóta is fogalommá vált a Krakkói forgalom. Már nem is érdekes egy nagykörúti laza dugó.
Azért persze csak kikeveredtünk és elindultunk felfelé, átszelni az unalmas Lengyel alföldet. Képtelen vagyok megjegyezni a lengyel település neveket. Valami ismeretlen szisztéma alapján néhány mégis megmarad. Megmaradt az is, amit elkerültünk, ahol várt minket az előző este kinézett kemping. Kicsi tankom és a ki tudja hol lesz legközelebb kút gondolat miatt kb. 120-130 km-enként tankoltunk. A bármilyen jelzőműszert nélkülöző shovelű Titkos mellé mentem és jeleztem tankolni kellene, no meg szerintem túlmentünk. Valóban. De a táblák szerint nem messze volt egy újabb kemping Suchedniow-ban. Bementünk a helyi kisboltba (a legkisebb falusi bolt is este 8-kor zár) kaját venni. Jól mutathattunk az esőruhában, mert persze egész úton esett. Tanakodásunkat meglátva helyiek elvezettek minket a kempingbe. Ez volt az egyetlen hely, ahol némi ironikus mosolyt láttunk nemzetiségünk láttán a recepcióstól. 75 zlotyit fizettünk öten. Ez kábé ezer forint per kop. Persze itt is tópart, némi szocreál beütéssel, ám kulturált vizesblokkal, mosógéppel, vendéglővel.
Rugalmas húsú kislánykák kezdtek közelíteni esőruha teregetés közben, de aztán elbátortalanodtak. :) Reggel megfogtuk a helyi Király Sanyit (szokás szerint), majd kevéssel 10 után elindultunk.

3.nap:

Ezt a napot nem lehet leírni! Közel 600 km-t mentünk olyan közutakon, ami „minőségét” legjobban jelzi, hogy az egyik macskafarok törő kanyar közepén fekvő vasúti átjáróban Titkos motorja egyszerűen fennakadt a sín és aszfaltnak nevezett izé hiányossága miatt. Pálya nincs, az autó ill. a sima főút csak a nagyobb településeket kerüli el (pl.Radom). A legkisebb faluban is körforgalom, olykor 2 méter átmérővel és hömpölygő kamionáradat (Via Baltica). Mindezeket némileg ellensúlyozza, hogy a sofőrök keze és kormánya tud lassan jobbra mozdulni. Aztán ettől az udvarias lehúzódástól olykor már pofátlanok lettünk, de az vesse ránk az első követ, aki a zuhogó esőben nem él vele. Ezt a napot kihagytam volna. Nem látsz semmit, mert vagy nincs mit, vagy nem látsz át az esőfüggönyön. Warsó-t Janus tanácsára Minsk Mazowieczki felé kikerüljük. Ha jó napod van, 5 óra alatt keveredsz át Warsó-n. Nem akartuk kipróbálni. Egyre több harlis csapatot kerülgetünk. A német nehézlovasság (copy by Titkos) oldalzsebes egyennadrágjában, narancssárga csíkos bőrkabátjában katalógus motorján fittyedő szájjal nézi szakadt csapatunkat, majd mikor újra istenesen rákezd, dobnak egy jobbost a helyi Mc Donald’s felé. Egyik körforgalom után nem látom a visszapillantóból Takiék lámpáját. Valószínű beázott az elektronika a Buellen. Nemi szünet és megyünk tovább. Az alföldet elhagyva egyre több az erdő. Olykor már az eső sem esik. Arcom fekete mint egy kéményseprőé. Vinnyogva vigyorgunk egymáson és magunkon miközben diszkrét tócsát hagyunk csöpögő ruhánkból és kifacsart kesztyűnkből magunk alatt. Kis hegyi benzinkút, több faszállító kamionnal és a régi Áfor kutak nosztalgiájával. Nem önkiszolgáló. Látványosság vagyunk. A mosolygó kutas az utolsó groszyt is visszaadja, nem fogad el jattot. Meglepődünk, majd irány tovább a Mazuri tavakhoz fel, északra. Hat órakor keresünk egy boltot, mert úgy érezzük célnál vagyunk. Egész nap nem ettünk. Aztán később is úgy alakul, hogy napi kétszer eszünk. Szálkásítunk. :) Az árak jóval az itthoniak alatt és teljesen más ízűek, minőségűek, mint a nálunk kapható lengyel cuccok. Sok hal, halkészítmény és poharasleves, finom málnasör. Tankolunk és haladunk a kemping felé. Esik. Mikor meglátom a girbegurba macskaköves utat, hisztérikusan felröhögök. OK, akkor most fogunk lefeküdni Fekete Péntekkel. De aztán mégsem. Kiderült a többieknek is hasonló gondolataik voltak. Hurrá Elk! Itt vagyunk. Ja. Csak a kempingek nem. A tó ezen szakaszán közel tucat kempinget jelez a térkép, csak éppen egy sincs nyitva. Kora van még, nincs szezon. Elk tóparti külterületéhez, és a remélt kempingekhez fútóhomokos/sáros út vezet. Egész nap vezettünk, fáradt és éhes vagyok, szállásnak nyoma sincs, kezd elgurulni a gyógyszerem, de még kitartok. Végre meglátunk egy AGROTURYSTYKA táblát egy hatalmas hupikék házon.  Már majdnem sötét van. A motorok hangjára kijön egy fürdőköpenyes fickó. Állunk a homokos úton. Bal oldalunkon az egyik Mazuri tó, jobbunkon törpfalva háza, fák, csalitos, bódék és sehol egy lélek. Aszfaltozott főút kilométerekre. A fickó 10 eurót kér fejenként. Lengyel viszonylatban sok. Nagyon sok. De jelen állapotomban bármennyit hajlandó vagyok fizetni. Ráadásul apartman, ágyban az egész napi ázás után. Örülünk, mint majom a farkának és cuccolni kezdünk. Kajálunk és beosztjuk milyen sorrendben állunk a forró zuhany alá. Hopp. Elment a villany. Takiék indulnak fürdeni. Norman Bates közli nincs villany, nincs szivattyú, így nincs semmilyen víz, nemhogy forró. Kész. Elgurult. Én katatón állapotban vizes zokniban ülök egy kiszuperált gyerekágyon, és a vendégként olykor-olykor visszatérő villany fényében nézem, de analizálni már nem merem a fekete alapon vérvörös csurgatással létrehozott absztrakt festményeket a falon. Titkos észreveszi, a monogram megegyezik az enyémmel. Legalább megint röhögünk. Kezdődik az ugratás. Témája Bates és az ő hotelje. Fickó eltűnt. Szerintünk elment a haverjaiért, mert friss hús érkezett. Jól elvagyunk. Megiszok egy málnás sört, és eldőlök, mint a krumpliszsák. Innentől bárki megzabálhat. :)
Reggel tündöklő napsütésnél szárítani kezdünk. Létszám ellenőrzés. Mindenki megvan. Bates már melózni ment reggel 6-ra, így egyedül vagyunk. Találok egy kutat, mellette egy kapcsolót. Hurrá! Legalább hideg vizünk van! Vizesblokk a bezárt házban, így Taki az istálló mellett helyezi el ajándékát. Körülnézünk. Úgy tűnik a hely jobb napjaiban művészi alkotó telep. Ebbe a képbe belefér az istállóból kialakított apartmanok sora, az itt-ott elhelyezett rozsdás country-art stílus. A másik oldalon viszont pazar látvány. A tó. Minden megoldva, megbocsátva. Nehezen cuccolunk.

4.nap:

Egy köpésre vagyunk a litván határtól. Egyre több a motoros csapat (pedig a zöme komppal jött). Az utolsó rénszarvasra figyelmeztető táblát Titkosék nem tudják kihagyni, így fotózás következik.

Augustow-ban megpróbálok vállal arrébb rakni egy kamiont. Szerencsére csak Taki látja, így csak neki hűl meg a vér az ereiben. Suwalkiban, az utolsó lengyel kúton Hemi szétkapja a shovel kuplungját. Egész eddig szopott vele. A szíj, ahogy melegszik a helyzet egyre csak a motor felé kúszik, így egy műanyag alkalmatossággal állandóan vissza kell tolni a helyére, a kuplung csúszik. Nem nyugodt. Még Mannheiben gyűjtötte és nem gyári. egyszerűen a nyomólap elkopott köszönettel a német „percízitásának”. Tesznek közéjük rögtönzött alátétet, de nem az igazi. A rengeteg eső minden kuplungolásnál bemegy a lamellák közé, ettől még jobban csúszik. Megyünk tovább. Mindenhol műgyanta bölény szobrok. Mikor átlépjük a határt, megremeg a kezem. Hihetetlennek tűnik. Lepukkadt szocreál betonkocka épületben litast váltunk. Az utat gyönyörű fenyvesek szegélyezik. Érintetlen táj. Trakai felé vesszük az irányt. Ha szépet akarsz látni el kell ide jönnöd! Forgalom minimális, utak jók. Az emberek és az épített környezet ’80-as évekbeli. Ismét látványosság vagyunk, de nem tolakodóak. Itt már vannak hosszú egyenesek. Az út erdőket vág ketté, de ezt nem látjuk. Olyan erővel és akkora cseppekben esik az eső, hogy egyik kezem az arcom előtt, mert úgy érzem mintha borotvával vagdosnák. Fiúk előnyben, szakálluk némileg tompít. Plexije egyikünknek sincs. Egy újabb német nehézlovasság csapat az eső elől bebújik a servi carba. Nem tudom eldönteni ki a hülye. Az útikönyv szerint Litvánia a szélmalmok hazája. Látunk is táblákat szélmalommal, ám később kiderült ezek falusi vendéglátókat jeleznek. A benzin némileg drágább mint nálunk (volt akkor). Egy litas kb. 80 ft. A benzin kb. 360-370 ft. Késő délután beérünk Trakaiba, ami egy Tihanyhoz hasonlítható kis félsziget. Mindenki megy amerre lát. Közlekedési káosz. Felesleges a felfestés, lámpa nincs is. Balesetet mégsem látunk. Leparkolunk a szovjet emlékű művelődési ház-képű épület elé, és infót gyűjtünk. Megyünk két kis kört mire felmérjük mi merre. Először megnézzük a várat. Csak este 6-ig van nyitva, egy perccel sem tovább. Mi öt körül érünk oda, de amelyik helyiségből kihúzzuk a lábunk már zárják is be mögöttünk. Egy nagyobb, ránézésre munkahelyi tréninges csoportot kérlelhetetlenül fordítanak vissza. A várba külön fotójegyet kell venni. Van emlékérme nyomó, így jó ha van nálad pár litas apróban. A vár egy tó közepén van, fahídon illetve hajón lehet megközelíteni. Impozáns látványt nyújt, annak ellenére, hogy sikerült nagyon felújítani. A szokásos vármúzeum mellett van pipamúzeum, numizmatikai kiállítás, preparált vadállatok és török életkép. Mivel zárás előtt voltunk, ezért nem kellett megküzdenünk a turista haddal, ami általában jellemzi. Van belsővár és külsővár, a kettő között árok. Az is járható.
Trakait autentikus, fák, bokrok között megbújó bájos faházak jellemzik. Mikor ide beérsz, azt mondod érdemes volt végig menni a kamionáradatban, esőben. Emberléptékű az egész és nagyon hangulatos.
Ok, akkor most már csak szállás kellene. Meglátok egy hatalmas info táblát. Ilyen gyorsan még nem sikerült szállást találni! Mivel a térkép szerint ki kell menni a félszigetről, át a tó másik oldalára, előbb veszünk valami elemózsiát. Bemegyünk az egyik, este 8-ig nyitva tartó boltba és fiúk elkezdik keresni Litvánia (útikönyv szerinti) állítólagos nemzeti italát a mézsört. Néznek ránk hülyén. De nem csak itt, mindenhol. Próbáltuk németül, angolul, litvánul. Fontos szó, tanuljátok meg! :) Alus=sör. Egyébként a méz Litvánia egyik fontos cikke, csakúgy mint a borostyán. Apropó borostyán! Szinte teljesen végigmentünk a Borostyánúton!
Szóval bemegyünk a boltba és hihetetlen csemege ill. húsos pult tárul elénk. Friss tengeri herkenytűk mindenféle formában, feldolgozottságban fillérekért. 80 ft-os áron megkóstolom a kaviárt. Nem jön be. Bejön viszont a füstölt polip, a mittudomén milyen hal, lazac minden szinten, a füstölt ponty. Bevásárolunk és megyünk a kempingbe, aminek neve Slénis (www.camptrakai.lt ) és olyan elit a fogadó épülete, hogy megijedünk a várható árképzéstől. Érkezésünkre mozgolódás támad. Litvánia a fejlődés útján van, amit mindenki próbál megmutatni, olykor erőn felül. Itt gyanús bomberünk, kopott külsejű motorjaink és farmeros női mivoltunk (de erről majd később). Bemasírozunk a recepcióra. Titkos diszkréten oldalba böki Takit a tulaj nyakában logó hatalmas csillag láttán. OK, kussban vagyunk, bájosan mosolygunk. Elénk teszi az árlapot. Kettőnknek két motorral, egy sátorral ötezer forint körüli összeg jön ki. Megfelel, de Taki azért próbálkozik. Közben számolgatunk. Kérdi a fickó ugyan melyik keményvalutára? Forint. Vigyorog. Azzal a vigyorral, amiről nem tudod mit rejt. Mindenesetre kapunk kedvezményt, meg egy külön placcot. Hogy ez minek a jele nem érdekel minket, nekünk így tökéletesen megfelel. :)
Házat állítunk és hárman visszamegyünk a várhoz a városba vacsorázni. Közben Takiék föld körüli pályára állítanak egy babkonzervet. :) Beülünk egy szimpatikusnak tetsző vendéglő teraszára a tóparton, kilátással a várra. A reklám litván saslikot próbál ránk tukmálni, de mi átböngésszük az étlapot. Az útikönyv azzal riogatott, hogy senki semmilyen nyelven nem fog tudni kommunikálni. Ehhez képest Trakai környékén jól lehet boldogulni az angollal, északon pedig a némettel illetve az orosszal. Titkos és Hemi kenyértésztában sült lazacot esznek kapormártással (litvánok egyik kedvenc étele, a célkaleves és a ceppelin mellett), én grillezett lazacot sült zöldekkel. Plusz 4 sör illetve nekem üdítők, köret stb. Összesen 80 litast, azaz kb 6400 ft-ot fizetünk. Jó. Nagyon jó. A kaja is.

5. nap:
Befűtöttek. Mondjuk eddig sem volt túl hideg, csak eső, de most már reggel baromi meleg van. Tópart, fürdés, tanakodás. Takiék úgy döntenek nem jönnek el a találkozóra, inkább a belépő árából elmennek észt és lett országba körülnézni. Hemi kuplungja miatt kihagyjuk Vilniust, bármilyen közel is van, és kettéválva hármasban elindulunk Klaipedába, Litvánia kikötővárosába fel, még északabbra. Hamar pályát érünk, utunk során az elsőt. Ami érdekes, és idegborzoló, hogy Litvániában a pályákon a sávok átjárhatók. Azaz a belső sávból simán átmehetsz az arra alkalmas helyeken a másik irányú pályarészre, és ha ez még nem lenne elég, a pályán buszmegálló is van. Cserébe viszont ingyenes, és jól motorozható.
Ezer fokban egyenletesen haladunk Klaipeda felé, a magyar rendszámra kísértetiesen hasonlító litván rendszámú csilli-villi audik és száz éves Zil-ek és egyre több harli között, hogy kora délután megérkezzünk a 360 km-re lévő Klaipedába, a Superrally főkapujához.
De ez már a következő történet.