A Piva kanyonnál
Százezer. Van kinek kevés, van, ki soha meg sem közelíti. Relatív.
Százezer. Persze kilométer. Mi más.
Nem nagyon szoktam hisztériázni a kilométereken, inkább élményt gyűjtök, mint statisztikát, éppen ezért volt döbbenetes mikor kiderült úgy tűnik „kötelező” motorgenerál lesz hamarosan. Muszáj –lenne-, bár tünetek nincsenek, így odázom, míg lehet.
Százezer kilométer, egy sokak számára ipari hulladékkal, egy idén 43 éves motorkerékpárral, egy 1975-ös évjáratú ezer köbcentis Harley Davidson Ironheaddel.
Mit ne mondjak nem gondoltam volna!
S hogy miért nem?
Két részben elmesélem, és ezzel beismerem, nem vagyok híró vagy híróina, igenis esendő vagyok, és olykor fosok, mint a tojógalamb, no és persze vannak korlátaim is. Furcsa mi? Egy mutatni kell világban ahol mindenki hős, bátor, ősbiker ill. bikerina, és pálcikával eszi a galambszart. Én viszont ember vagyok. ;)
Az előző részt ezzel a mondattal zártam, első utamról hazatérvén. „ …minden kuplungolásnál könnybe lábad a szemem, és hazaérvén összeroskadva gondolom át, kell-e ez a motor nekem. „
A fenti kérdés hamar eldől. Mivel nem örököltünk sosem látott amerikai nagybácsitól és lottózni sem lottózunk, a Guzzit be kell dobni a vaspiacra. A sárvári találkozón kitáblázzuk. Jönnek is érdeklődök. Egyikük leugrik az ülésről, ahogy beindul a V2. Persze, más szögű a hengerek elhelyezése, így oldalra hintáztatják a lovak a blokkot, és vele az egész motort. Épp ezt szerettem benne, a különlegességét. Reménykedem nem fog kelleni senkinek és marad. De nem. Hamarosan jön egy ember megyénkből és viszi Gusztimat, viszi vele élvezetes motorozásom. Innentől két lehetőségem van. Vagy megszelídítem a szörnyet, vagy abbahagyom a motorozást. Minden bekanyarodás, körforgalom, röhögésbe fullad. Mármint önmagam kiröhögésébe. Szögletes vagyok na. A Roadster Sporihoz képest a kanyarban úgy kell lefeszíteni, és valahogy olyan az egész mintha nem is egy nyomvonalon haladna. Persze sokáig nem hisz nekem senki, majd a legközelebbi műszakira vitelkor végre pasinak is gyanús lesz a dolog. Szóval még ez is szívatott! De tett az ügyért más is. Eddig nem volt olyan motorom, amin ne lett volna üres váltóállás visszajelző. No, most már van, mert az ezres sporin bizony nincs. Gyárilag nincs. Mindössze olajnyomás, reflektor és töltésjelző van. Semmi több. Elképesztő ideig kínlódtam az üressel. Elkönyveltem a kezdéskor leírt mondatnak. Azaz nincs érzékem és kész. De hát akkor is mennie kellene! De nem. Főleg hidegen nem. Aztán Foktőre menet megoldódik a történet. Mindössze 50 km-re jutunk otthonról, mikor befordulunk a benzinkútra…váltok vissza, 4-3-2-…és levegő. Nincs váltókarom! Ott pihen a megfáradt fém a betonon. A 14-es köracél váltótengely tőben eltört. A nyomokból látszik már jó ideje repedt és javított lehetett. Reparálás után végre nincs gond a váltóval, illetve az üressel, ám most FP-ből csak a váltókar jut el a buliba, a motor többi része ismerőshöz betolva várja a hétfőt. Aztán ezt a letörést még egyszer eljátssza, évekkel később Csehország szívében. Ott állok a zuhogó esőben, kezemben a letört váltókarral, és örülhetek, hogy a kamion nem vasalta ki. Persze az ahol tud segít, itt is működik, és fiúk találnak egy kisvakondot (értsd kertésznadrágos cseh) aki meghegeszti az ominózus alkatrészt. Itt már előre sejtettem hogy baj lesz, mert a törés előtt újra feszült a váltókar. Amúgy hidegen még mindig fogcsikorgató hangot ad az egyesbe tétel, de ez megszokás kérdése.
A váltókar a foktői totemoszlopon.
Ilyen előjáték után az első egy-két év úgy telik, ami nyomait látom másoknál is. Kifogásokkal. Azaz mindig kitalálok valamit, most épp miért nem „lehet” motorozni. Túl meleg van, túl hideg, esik, taplószáraz akármi. (Nálam csak a szezonra időzített szétborítás hiányzik talán.) Szégyen nem szégyen, fosok a motortól mint örömlány a zárdától. Így persze nem is jön össze sok kilométer ez idő tájt, csak körülbelül évi 3 -4 ezer.
S ha ez túl egyszerű lenne, még a különös házasság kényszerű mézeshetei alatt sikerül újjászületnem. Egy kellően forró péntek délután Mocsára tartunk, mikor Csornától Győrig egybefüggő kamionsorban araszolunk. A lehetőségekhez képest előzgetünk, majd úgy döntünk, Győrt elkerüljük a pályán. Húzzuk a motoroknak, végre haladunk. Feszít a szél, már épp elkap a fííííling, azért kíváncsiságból még ránézek a biciklis órámra. 147. Ebben a pillanatban óriásit ránt rajtam a motor és megtorpan. Belső sávban vagyok, előzünk, mellettem kamionok, hátsómban egy Audi törekszik anális aktusra. Reflexből behúzom a kuplungot, és ezzel elkerülöm a totál blokkot. Benavigálom a motort két kamion közé, majd oldal-sasszézva a leállósávban gurulok tovább, remélve társamban hiányérzet alakul ki a tükörbe pillantván. Nos, ennyit a kilincsaluról…megszorult, hiszen másképp tágul a vas, és másképp a kovácsolt alu. A motor katakol, de lassacskán halad. Bezörgünk Mocsára, ahol a nyitó kérdés: milyen szerszám kell. Semmilyen. Furgon.
Mivel ridegtartáson vagyok, egy valamit nem kapok. Kényeztetést. Hemi keményen rám szól. Ezt a motort nem te irányítod, ő tör be téged! Frankó! Ez kellett még az egómnak.
Még hozzá sem szoktam igazán a motorhoz, mikor széles vigyorral –ami nem az én képemen terül el- berúgó kart, és mechanikát kap a drága. Hurrá! Időnként rá-rá próbálok. A kompresszióról annyit, hogy nálam súlyosabb pasik hintáznak a pedálon, anélkül hogy testsúlyuk alatt a kar megmozdulna. Mivel Murphy szerint is akkor indul „századikra” ha kukkolda van, a biztonságos önindítás mellett döntök…amikor csak lehet. Főként ha már azaz említett érzék. ;) .
Árpi mosolyogva ácsorog a berúgókaron
Persze van, aki ezt a szívást is megfejelné, hiszen kibic Titkos annyit mond: Le kell venni az önindítót!
Szúrós tekintetemnek köszönhetően ezt megúszom, és közben gyűlnek a kilométerek, vele pedig a tapasztalat, és a rutin, így végre nem a motorkezelés köti le minden energiám, tudok már figyelni a tájra is. Egyre távolabbi célú túrákra indulunk az érzésem szerint vízhűtéses motorral, hiszen gyakorlatilag nincs olyan út, túra ahol nem ázunk. A csúcsot a litván túra tartja, ahol a 14 napból 12 napig esett. Ez azért is jó, mert amint víz megy az első féktárcsa és fékbetét közé, az első fékezésre még lassulni sem hajlandó, csak a vizet próbálja meg kiszorítani. Magyarul fékezek én, csak a motor nem. Így sikerül Krakkótól 40 kilométerre kiegyenesítenem egy körforgalmat, beékelve FP-t a Krakkó tábla alá. Épp utast is viszek, aki szerencsére résen van, így azon kívül, hogy megpopeyesedve rántom vissza a zuhogó esőben egy kamion elé a motort, nem történik semmi…dehogynem megint romokban heverek.
Így indult a liván túra...kitartott végig.
Aztán az évek alatt, összeszokott kis csapatunkkal FP minden kényelmet mellőző ülésében a hazai túrák és mindennapos motorozások mellett meg és bejárjuk (a teljesség igénye nélkül) Lengyelországot fel, egészen északig a Mazuri tavakig;
Lengyel kemping a megszokott látvánnyal- szárítás
Litvániát Trakaitól, a Klaipedán és a KUR földnyelven át Lettországig, a Rigát és Siauliait összekötő út mentén emelkedő Keresztek hegyéig.
Kompolunk a KUR földnyelvre (Litvánia)
Trakai mézeskalácsházai
A litván Superrally kapujában
Bulgáriát Szozopolon át a török határig, onnan irány Rila, majd a montanai hegyek és a Belogradchik várát megmutató Balkán hegység egy része.
Belogradchik váránál
Nesszebari lesifotó
Boszniát Barcs felől támadjuk függőlegesen, Gradiskától Jajcén át, Mostarig, hogy aztán majd valahol egyszercsak egy hegyi lejtős határátkelően átérjünk Montenegróba.
A bosnyák 1%-os klub, akiktől elsősegélyt kaptunk
Montenegrót is megízleljük a Durmitoron, a Piva és Tara kanyonon és az ostrogi szerpentinen át Albániáig, a Shkodra tóig, hogy ezt követően Lovcen szerpentinjein keresztül a tengerparton adózunk a hedonizmusnak.
Durmitor
A tengerparton Kotortól nem messze
Szerbiát a bolgár Vidintől Galambócon át Zomborig, Csehországot keresztül kasul fel, egészen északra Jicinig, hiszen meg kell nézni Rumcájsz falvát, majd Karlovy Varyba épp a filmfesztiválra toppanunk be ronggyá ázva, cseppet sem elegánsan ! ;)
A cseh Loket váránál
Erdélyt a Madarasi Hargitával, Békás szorossal, a Csíki havasok egy részét a Bükklokába vezető több kilométernyi úttalan úton, és a román alföldet Giurgiuig azaz Gyurgyevóig, a bolgár határig, a Kazán –szorost, és persze esőben, mi másban a Transzfogarast.
Úton a Békás szoroshoz
Transfogaras
A hozzánk közel eső országokban pedig természetesen többször is járunk. Így nem egyszer rójuk a szlovén, horvát, szlovák, és osztrák utakat, elsősorban kanyarokat. Ráadásul 2007-ben FP részese lesz a szlovén Ljutomerben rendezett veterán Guiness rekordnak.
Mára azt gondolom összeforrtunk. Érzem minden rezdülését, tudom, mit miért produkál, mi a bánata. A harcunknak köszönhetően megbecsülöm. Alázatot követel, mint minden érték. Közben tényleg csak apróbb változtatásokkal élünk, hiszen félek, nehogy félbe maradva érjen a motorozhatnék, mert persze ma már el sem tudom képzelni nélküle az életemet, és sosem cserélném el másra.
Cesky Krumlov 2013- Mi már akkor megvalósítottuk az elektromos harlit :)
Persze az évek és kilométerek alatt gondok is akadnak. Legtöbbször a töltés terén, főleg huzamosabb idejű terhelést követően – stift gáz több száz kilométeren keresztül-, ilyenkor vagy a szénkefe, vagy a forgórész adja meg magát. Előbbi Bulgáriában, utóbbi Ceske Budejovice határában. A wisecos történet óta gyári cuccok vannak a tuning helyett, ezekkel nincs probléma. A motor 120 táján ugrik egyet és kilő. Ez nem elhanyagolható szempont előzésnél. Érzem is a Shovel lustaságát, így én már csak akkor kezdek előzni, ha ő befejezte. Ja, mert közben a pasis ’79-es Roadster Spori új gazdát talált, miután elkészült és 2011-ben a litván túrával felavatódott az 1967-es Shovel. Sebesség. Nem, nem tudom mennyi a vége, mert lefeszít a menetszél, de a városi legendák szerint előző tulaja 200 körül hajtotta spontán utcai versenyeken. Lehet hogy tudja, én 160-nál leszakadtam róla. De számomra nem is ez a fontos, hiszen ha ez lenne az elsődleges, akkor egy speedet vennék. Az utazó 110-zel úgy vélem kényelmesen el lehet jutni bárhova, bár a kis tankba 120 km-ként tankolni kell, de akkor pihentetem fáradt csuklómat és hátsómat. Amit nem nagyon szeret az a lassú menet. Ilyenkor rángat (nem, nem vagyok hülye, nem visszakér egy sebességet :P ), és ha már jó meleg a blokk, akkor szívesen pisszen le 40 fokban a legbelvárosibb lámpánál…szerencsére az önindító még maradt, bár olykor az a nyomorult gomb is tud szívatni rendesen, bár érdekes módon a gyári 40 évet kibírt, az utángyártott egy szezont sem. Hét éve a 36 éves gyári olajpumpa mondta be az unalmast, akkor tartósította a gatyámat, ill. Titkos elé pattant a hirtelen rá applikált műanyag flakon. Meg persze olyan apróságok, mint kuplungbowden szakadás…hol máshol, mint egy kereszteződésben kilövésnél, vagy a gázbowden előzés közben. A kuplungkar és konzol az én hülyeségem . De igazából ennyi. Ja, nem! Az olajtartály. Az is külön mise. Bár hosszú lábaim vannak, de olykor még így is ráég combom az olajtartály gyönyörű csavaros kupakjára, így ha látod egy-egy meleg forró napon, hogy a pirosnál felállok a motoron, az nem menőzés, egyszerűen állagmegóvás. :) A hátsó teleszkópok épp a hátsómnál érnek véget, mintegy gerincem meghosszabbításaként, ennek köszönhetőn ütnek rendesen, hiszen gerincem nyeli el a rezgéseket, kátyúkat. Így hiába nem merevvázas, az érzés mégis nagyban hasonló. Hátsó gumiban -lehet, hogy sznobság-, de ragaszkodom a Firestone semmihez sem hasonlítható gyönyörű mintázatához. Horror áru, de Mannheimben mindig van egy kis kedvezmény. Elöl a jó kis Avon Speedmaster MK II. Jó az! Volt már más, de azokkal csúszkáltam, nem jöttek be. Mivel utálom a hátizsákot, így idővel kénytelenek voltunk a motor gyönyörű formáját megtörni táskákkal. Persze nem is én lennék, ha mindkét oldalon egyforma lenne. :) Így baloldalon, a Veterama börzén 10 euróért vett jó öreg szanitéctáska, míg másik oldalon a szintén veterán BMW bőrtatyók egyike (párja árválkodik a garázsban).
S ha ennyire kemény, ha ennyire szadista, akkor miért ragaszkodom hozzá mégis? Nézz rá. Beindítom, hallgasd a hangját. Ülj rá, érezd a vibrálását, az egyéniségét. Van még kérdésed? ;)
Mi van még? A kedvenc ételem…vicceltem.
Szóval ez a mi százezredes történetünk. Biztos lehetne több, lehetne kiszínezettebb. De most ennyi. Ennyi? Remélem nem, hanem még több, sokkal több.
Bulgária 2012 - szénkefecsere
Defekt Szlovákia 2011
Horvátország forgórész nyekk
Záró szössz a képekhez:
Rettentő nehéz volt válogatni közülük. Mivel ez a post FP-ről és kettőnk harcáról szól, olyan képeket akartam ide tenni, ahol lehet, hogy háttérbe szorul a jellegzetes látvány, de a motor látszik. Nem szoktunk beparádézni a látnivalók közvetlen közelébe –én rohadtul utálom mikor bámulnak- így nehéz olyan fotót készíteni ahol például látszik a pilseni sörgyár híres kapuja és a motor is. Sőt, vannak olyan fotók, amikkel a legelvetemültebb blogolvasók már találkozhattak egy-egy túra leírásánál. Ha van kedved, lapozz oda hozzájuk. A szövegben más színnel szerepel, csak rá kell kattintani.
Aztán az időben előrehaladva egyre több, jobban megkomponált fotót találtam, bár ezek általában nem az én érdemeim. A két részes blogban saját fotóimon kívül közzétettem Titkos és Cimby képei közül és egyet -egyet Piposz és Rita képeiből is….ők jobbak. ;)
És akkor még képek ha nem unod.
Már megint esik...
Kazán szoros mindkét oldalról
Szerb vadkemping hajléktalanok között...kényszerű összesimulás
Úton...úton?!
Durmitorban
Fekete tónál
Visoko (Bosznia) vadkemping a Nap piramisnál
Rila (Bulgária)
Indulás a Wild Children Mc grátisz bolgár motorostalálkozójáról Várnától nem messze
Piposz tanya Bükkloka
Segesvár
Temesvártól nem messze, épp mielőtt Titkos shovelje önállósította magát
Dubrovnik
Belogradchik (Bulgária)...igen ennyire lejt.
Útmenti fogadó a kotori szerpentinen
Kotor és a pára felett
KUR földnyelven (Litvánia)
