Zabljak tipikus hegyi város. Számomra nehéz szavakkal leírni. Külcsín alapján lehetnénk akár Zakopanéban is. Helyi viszonylatban nagyváros, melyhez rendkívüli díszletet biztosítanak a fekete hegyek. A modern beton szállodakomplexumok keverednek a hagyományos többszintes és színes faházakkal, a bevásárlóközpont, a kicsiny fa szatócsbolttal. Benzinkútja egyetlen a környéken, régi ÁFOR stílus, pár kútfejjel. Tehát sor. Nem baj, a lényeg hogy nem kellett tolni egyik motort sem, bár már mindannyiunké szikkadt. Tankolás után megkeressük a kempinget. Több is van. Nem épp extrák. Sőt, kifejezetten puritánok. Maradunk a tóhoz legközelebbinél. Titokban reméltük, hogy a Fekete-tó partján sátrazunk, de az a legoptimálisabb esetben is legalább negyedórás erdei sétára van. A kemping hét euró. Már lecuccolás közben szemet vet ránk a szemközti bérelhető faházak egyikéből egy behatárolhatatlan korú szerb csaj. Illetve dehogy ránk! Cimbyre. Elmeséli neki hiperaktív üzemmódban az életét, hogy öt(!) gyereke van (mind más apától) és Cimby erősítse meg, hogy ennek ellenére milyen jól néz ki. Vigyorogva mondom el sejtésem, miszerint őt szemelte ki a hatodik gyerek apjának. Ott hagyjuk őket, mi visszacsorgunk a városba kajáért. Találunk egy emeletes élelmiszer áruházat, ahol minden van, amire szükségünk lehet. Indulás előtt azt olvastam a montenegróiak mogorva népség. Valóban nem vigyorgó vadalmák. Ám csak addig, míg rá nem mosolyogsz és így mondod neki: Hvala. Azaz köszönöm. Onnantól a legdurcásabb is legalább visszamosolyog. Itt is működik. A bolt mögött van egy pekara, azaz pékség. Itt másként fest a burek mint Boszniában. Montenegróban tortaszelet formájú –állítólag ez az „igazi” és –sajna- nem annyira finom. Van azonban csigavonalban feltekert forma is, jócskán megpakolva akár sós túróval, akár birka vagy marha hússal, ezt is bureknek hívják és ez mennyei finom. A torta-burekkal tán az volt a bajunk, hogy kevéske volt a töltelék a korábban tapasztaltakhoz képest. Veszünk édes péksüteményt is, meg vésztartalékot, kb. hazai árakon. Ja! Montenegróban euró a fizető eszköz. Nem kértek senkitől engedélyt, ahogy korábban a márkához sem, csak egyszerűen bevezették és kész. Ennek ellenére nincs az eurós országokra jellemző drágaság. Míg a többiekre várunk, be is tolunk az arcunkba egy-egy bureket. Ám a papírzacskót nem tudod hova tenni. Sehol egy szemetes. Szemét viszont dögivel. Egy természetvédelmi terület kellős közepén vagyunk. Visszás a dolog, hogy nincsenek kempingek a természetvédelem alá eső vizek partján, ám szemetelni lehet. A kempingbe visszatérve gyors leves főzés (elég ótvarok a helyi zacskós levesek, a laktató un. „soktésztást” felejtsd el), és elindulunk a tóhoz. Kora van még, persze menjünk. Erdőbéli ösvényen, itthon ritkán fellelhető, ám ehető gombák tömegére rácsodálkozva ereszkedünk a hegyek között terülő két tóból álló Crno Jezero azaz Fekete-tó partjához.
Bámulatosan szép, és mint a hegyi tavak, kristálytiszta. No és persze jéghideg. Tele rákokkal és halakkal. Bambulunk, ücsörgünk, szerencsére a késői óra miatt ember is alig. Ekkor valamelyik fiú kitalálja járjuk körbe a tavat. Én hülye meg belemegyek. Negyed útról már visszafordulnék, hiszen szürkül, perceken belül ránk borul a sötétség egy ismeretlen erdő kellős közepén. Mert azt hogy "körüljárjuk” ne úgy képzeld el, hogy a tóparton szépen lesétálod a pár kilométert. Ááá hegyre fel, hegyről le, erdőben gyökerektől buktatóvá váló erdei ösvényen haladsz órákig. Ha látsz. Míg látsz. Mivel Taki kivételével mindenki megy, én sem fordulok vissza. Erdő közepén megbújó vadászkastélyban cseperedtem ott élő nagyanyámmal, totyogós koromtól járom az erdőt, így ismerem az íratlan szabályokat, amiket saját jól felfogott érdekedben jó, ha betartasz. Mindet felrúgjuk. Át kell értékelnem fittségemet, és visszaszokni a gyaloglásra, mert hamarosan már csak bordáimra szorított kézzel tudok vánszorogni. Aztán lihegve átbillenek a holdponton. Ekkor felkapom a nyúlcipőt és erőltetett menetben elindulok. Tudom, ha lassítok, elterülök és bevonszolhatnak a kempingbe, ám egyszercsak nem nincs hova menni. Nincs tovább út. Agyam maradékán átfut a tűleveleken alvás, miközben a sátor vár valahol. Valahol, ami nem tudom hol van. Kárörvendően figyelem fiúkat, hogyan tanakodnak, mikor felhangzik mögöttünk a sötétből: Kígyóknak lábsó, madaraknak fogsor… Taki vidám dalolása a sötétből. Azé a Takié, aki ott, annál a bizonyos negyedtávnál otthagyott minket.
Reggel frissen és izomláztól égve indulás a Tara kanyonhoz. EKKORA ódákat zengtek róla. Ehhez képest csalódás volt. Persze nem volt csúnya, sőt gyönyörű, de jóval szebb kanyonokon jöttünk keresztül eddigi utunk során, melyek nem kapnak ekkora publicitást. Átmotorozunk a mélység felett átívelő hídon, ahol lóerő helyett, tehénerővel húzott szekér okoz forgalmi akadályt, miután az erőforrások megmakacsolják magukat. A hídon túl egy közeli kolostor felé vesszük az irányt. Ja. A kolostorhoz (tábla szerint) 3 km-nyi murvás-köves meredek út vezet. Hemi és a nyitott belt megmakacsolja magát. Én ide le nem megyek. Mi sem. Lesz itt még szakrális élmény! Így elindulunk Podgorica, a főváros felé. Közben Mojkovactól nem messze Dobrilonivában bepótoljuk a kolostor nézést, egy 1219-ben épített kis hegyi kolostort találunk nem messze a főúttól (Szent György kolostor). Itt egy apáca őrzi a hely szentségét. Farmerben nem mehetek be, így fölé kell húznom egyet a kikészített cifra szoknyákból. Titkos vigyorog, és közzéteszi óhaját, miszerint szeretné, ha a további utat ebben a szerkóban folytatnám. Cimby is kap fedetlen vállára egy törülközőt.
Montenegróban eddig alig-alig éreztünk járműforgalmat, kevés az autó, azok is óvatos duhajok. Jó így motorozni. Ötlet, aludjunk a Skadarsko Jezero-nál, azaz a Shkodrai tónál, ott biztos lesz kemping. Hát nincs. Természetvédelmi terület, kemping nincs. A nap már megint vörös. Ajánlanak egy motelt Virpazarban (Hotel Pelikan), külön zárt motortárolási lehetőséggel, de mi ugye azzal nem élünk. Míg én Titkossal elmegyek kaját venni, fiúk körbeérdeklődnek. Cimbynek a helyi „tourinformos” csaj kezébe nyomja a telefont. A vonal másik végén egy francia akcentusú pasi kísérli meg elmagyarázni merre menjünk hogy eljussunk Bio Farmjára (Biofarma Camp), ahol kempingezhetünk. Ne keresd, nincs a neten. :)
Nincs messze, egy századrangú „úton”, ám addig is telivérek támadnak ránk. Szegények megijednek a traktorhangoktól, pedig óvatosak vagyunk. Felágaskodnak, egyikük utánunk kezd futni, majd egy éles jobbost dobva bevágtat a cserjésbe. Ezután egy, a víztől tükörsimára csiszolódott kövekből épített mesterséges folyómedren kell átjutnunk. Lefelé még csak-csak, de a felkapaszkodásnál a téli hegyi rally-k jutnak eszembe, mikor igyekszem a tükörjégen hazajutni, azért fohászkodva, hogy ne legyen a 17%-os emelkedésű hegyi út közepén egy nyárigumis agyatlan turista. Bátor vagyok(? :) ), de hülye nem, így lábam mellettem, mint gyerekkoromban a segédkerekek a biciklin. Füves sztyeppén spontán kialakult úton haladunk a deszkákból ácsolt kesze-kusza ám mégis barátságos „farm” felé, melynek kapujában már mosolyogva vár minket a házigazda. Körbevezet az ökológiai gazdálkodást folytató területen. Megmutatja a konyhát, a mellékhelyiségeket. Na, az is öko. Engem nem zavar, de nem hiszem, hogy én lennék a csajok körében a reprezentatív minta. Három oldalról deszkákból ácsolt kerti budi méretű valami, talpad alatt farács, elől egy darabka nádszövet hivatott az ajtó szerepét betölteni, a víz pedig „feketehordóból” érkezik. A klotyó természetesen pottyantós. A fából ácsolt konyha szabadtéri, teteje csak azért van, mert felette galéria-szerűen a háziúri lak. Valahogy az a gyanúm a telet nem itt töltik.
Az állatkert is színes. Valentina a kecske élénk érdeklődést mutat irántunk, de aztán az állatokat gondozó néni elviszi aludni. Vannak mangalicák, a telivérek, akik utánunk futottak, baromfi, kutya, macska stb. Széles választékú kert. Vega konyhát visznek, és ha akarsz, pár euróért főznek neked. Mivel fiúk háta is megborsódzott a vega szó hallatán, én egyedül nem akarok pacsmagoltatni. Rajtunk kívül itt kempingeznek még ifjú és a kelleténél nagyobb egóval rendelkező német csajok, és nem sokkal utánunk érkezik négy izraeli fiatal. Huszonkét évesek, akik már túl vannak a katonai kiképzésen, és országuk elküldte őket két évre világot látni. Jelen esetben Cimby köztünk a legbarátságosabb. Ennek eredményeképp pár óra múlva a két fiatal husika úgy néz rá, mint az istenre. Isszák minden szavát. Én tartom magam és előítéleteim, így folyamatosan az jár a fejemben, hogy kiképzésüknek hála, kábé 5 másodperc alatt tudnának kinyírni mindannyiunkat. Aztán persze én is fogyasztok, így a végén már vihogva veszem tudomásul hogy Cimby vizelési célzatú túrája hirtelen eltűnésben végződik, mikor beleesik egy gödörbe. Reggel a hosszúra nyúlt éjszakának köszönhetően nehéz az ébredés. Hogy ne legyen unalmas, megérkezik a szokásos macska (minden szálláson volt egy macska, aki kunyerált, sőt az utolsó kempingben Titkos párnájára is ráfeküdt az ottani kölyök cica) és már derékig járt kajás táskában. Ám nem elég a macska, őt követi az egyik elszabadult mangalica. Befurakodik a német fruskák sátrába, majd rohangál körbe-körbe. A tulaj srác pedig lasszóval igyekszik befogni… esélytelenül, hiszen kúpos fejéről azonnal lecsúszik a kötél. Titkos résen van, fotóz. Aztán ami történik az hihetetlen. Jön a tegnapi néni, akit malacunk meglátván gyors vágtába kezd és fut elé, majd megkerülve szorosan mellette jön mint egy kiskutya, és ugyanúgy simogatást kap jutalomfalatul. 
Cimby konstatálja, hogy az állatkert biza nem vega, mert oldaltáskájából eltűnt szalonnája. Indulás előtt kapjuk az infót, hogy merre is van az út. Természetesen nem az, ahol mi bejöttünk. Valóban. Murvás, de jól járható úton jutunk ki a főútra. Persze Titkosban már a fotózási láz ég, így előremegy, hogy lekapjon minket, ahogy átkelünk a tegnapi medren. Csakhogy mi ellenkező irányba megyünk, ám nem figyel ránk, ezért egy kávézóban várjuk meg. Nagyon közel vagyunk az albán határhoz, a kávézó is olyan stílusú. Csak férfiak, törökös kávé, és figyelmeztetés mikor füttyel próbálja Taki Titkost becserkészni. Egy félliteres ásványvíz többe kerül, mint a négy kávé.
A mai programot is Titkos állította össze. Vissza az Ostrog kolostorba, majd onnan a tengerpart. Podgoricát és szinte minden települést simán el tudsz kerülni az új főúton. A monostor jól kitáblázva, így még mi sem tudunk eltévedni. A főútról letérve sejteni kezdem ez az az út, amiről olvastam. Az utolsó négy kilométert már csak gyakorlottaknak ajánlják, és nagyobb járművek nem mehetnek tovább. Gyalog, a hegybe vájt járdákon, lépcsőkön lehet feljutni. Mi természetesen megyünk. Szerpentin. Na de milyen! A két szint között max. embernyi magasság. Hajtűkanyarok, ahol csak egy jármű fér el, így az egyik félreáll, míg amaz elhalad. Cimby ipszilonozik a kanyarokban. Hamar belejövök még én is, és élvezem. Felérünk a kolostorhoz. Állítólag a világ harmadik leglátogatottabb keresztény zarándokhelye. Ami biztos, hogy 900 méter magasan vájták és építették a sziklákba a 17.században. Nagy üzlet. Annyian állnak sorba, hogy mi Hemivel úgy döntünk, inkább a tájat nézzük. Titkos és Cimby beáll a sorba, ami nem tudni hova vezet, Taki ejtőzik. Most kell a kendő. Mármint a vállamra. Ortodox katolikus szentély. Nézelődünk, kötelező szuvenír vásárlás. Mire Titkosék leérnek, a sor is elfogy, így mi is felmegyünk. Egy szent mauzóleumába érünk. Lerí rólunk hogy nem a szakrális és hitbeli része hozott minket, így a „halottnak a csók” (itt szó szerint) kimarad, nem is erőltetik (a halott kezét csókolják meg a hívek). Híres és jelentős zarándokhely. Érkeznek különböző sérültek, bízva a csodában. Még egy darabig elnézelődünk, majd elindulunk lefelé, egy másik úton. Ez egy új út, nemrégiben készült el. Élvezetesek a visszafordító kanyarok, lassan ereszkedünk. (youtube-on találtam egy videót, amit megvágtam, mert 25 perces volt, és zenét pakoltam alá, de az alap NEM saját videó).
Megint Podgorica. Aztán tovább Kotor felé. Egy nap egy híd, egy vár. De a szerpentin nem szerepelt a kikötésben, így megint egy 50 km-es szerpentinen találjuk magunkat. A híres Centije-Kotor szakasz ennek az útnak csak a finise. Újfent hegyre kapaszkodunk, minimális forgalom mellett, valami zergeizélő úton, egy kis településről, melynek a nevét már elfelejtettem, és az útépítések tereltek minket mindenfelé. Mindenesetre irány a Lovcen Nemzeti Park. Csak átmotorozunk, Njegos mauzóleumát nem nézzük meg. A csúcs 1749 méteren van, mi már ereszkedőben vagyunk. Megállunk egy pár házból álló település-szerűnél. Fa pergolák, öregasszony kórus, sülő kelt tészta illat. Még le sem állítjuk a motort, egyik életvidám nénike már pislantja is a rendszámokat és érkezik: „Jó napot kívánok!”. Ennyi. :) Magyarul mindenhol. Míg isszuk üdítőinket találok egy villanyszekrényt, ami tele van ragasztva egy magyar expedíció évtizednyi emlékmatricáival. Igen, ők azok a magyar barlangászok, akik feltárták a Kotori barlangokat és évente újabb és újabb területeket fedeznek fel. Gondolom itt szállnak meg (Kafana kod pera na bukovicu étterem ). A hely 1881 óta üzemel, ahogy a tábla mutatja. Mivel nem akarjuk az időt húzni (úgyis tudod…esteledik :P ), nem eszünk helyben a híres sonkából, sajtból, hanem veszünk. Nem olcsó. Kb. 10 ezer ft.-ra jön ki kilója. De akkor is meg akarjuk kóstolni, ha este megint leves lesz.
Lefelé haladva több helyen is megállunk fotózni, így a „kötelező” fotóponton is, mégpedig a Kotori-öböl felett, ahol most is ott áll az a mamut többszintes hajó, ami minden képen látható. Sajnos pára van, így az öböl még a lemenőben lévő nap ellenére sem legszebb arcát mutatja.
Lefelé az utolsó 25 hajtűkanyar meg van számozva, az útszéli kövek piros-fehérre vannak festve. Nem kell nagy ész hozzá, hogy kitaláljuk, itt rallyk szoktak zajlani. Jobb lenne ha nem lenne a számozás, mert már fáradt vagyok, és így örökkévalóságnak tűnik a lefelé tartó út. Budva nem szerepel a terveink között, mert elriaszt a sok orosz milliomos csemete híre, így Kotorban jobbra, azaz Herceg Novi felé fordulunk. Már nem kell a napszemüveg és Kotorban nincs kemping. Amire emlékszem, hogy amúgy mindenhol tele volt a net kis kemping jelecskékkel (A Cartographiai térképünk nem tünteti fel). Kezdünk fáradni. Bolt. Mivel nem tudjuk hol alszunk, megkísérlünk konzervet venni (csessze meg mégis kell a többnapi!). Nincs. Illetve csak szerb készítmények vannak, de rémlik pár éve Szerbiában búvárt játszott a pocsék ízű babkonzervjük. Itt is az a gyártmány. Másik kettőt veszünk. Elindulunk szállás nézőbe. Már sötét van, és nagy forgalom. Itt már akadnak idióták. Közénk vágnak, és nem tudom a lámpákból kivenni autó, vagy két társunk jön a hátsómban. Mire azt hinnénk mindjárt Horvátországba érünk, végre tábla. Kemping. Német ADAC, nem vízpart, steril és rohadt drága. Recepciós megszán minket. Kb. 800 méterre van egy olcsó. Taki és Titkos elmennek megnézni. Nagyon nem szeretnénk itt tölteni az éjszakát, és nem csupán az ára miatt. Már most síri csend van. Hamarosan Titkos visszaérkezik, mondván kövessük: Lehet hogy nekem túl puritán lesz a fürdő, de a tengerparton van. Tengerpart?! Kit érdekel a fürdő! Egy, zsebkendőnyinél valamivel nagyobb területre megyünk. Olyan kicsi a hely, és annyira közel van az úthoz, hogy nem tudunk öten egy helyre sátrazni. Így mi ketten Hemivel egy fügefát nézünk ki, és az alá építkezünk. Sátrunkból kijőve látvány a tenger, a Kotori-öböl.
Este tíz óra után vagyunk már. A zuhany csak egy textil, másik oldalon átlátható bozót, wc lánc meghúzása után érkezik fejedre a víz. Mivel árnyékban van a műanyag kád, nem meleg. A klotyó normális, frissen épült. Kint az árlista. Olcsó. Többi lakó elmondja, majd reggel jön a tulaj a pénzért. Összekotyvasztjuk a két konzervet. Igen. Pont olyan. Szar. Mindegy, ettünk valamit. Ismeretlen hely, de nem bírok magammal. Szigorúan a part mellett maradva lubickolok kicsit a teliholdas és csillagoktól hemzsegő éjszakában. Jól érzem magam, bár kimerítő nap volt.
Vége következik...
