Cinikus motoros

Kint lebzselünk az árnyékos kertben. Utcánk amolyan igazi hozzánk illő kicsiny földes mellékutca, ahova csak az tér be, akinek arra dolga van, így nagyjából napi tízre tehető a gépjárműforgalom. Hallom az enduró hangját. Már többször járt erre, engem nem zavar. A sövényen túl hangokat hallok. Nem, nem hallucinálok valódi társalgás folyik. Nyugdíjas polgár és polgártársnő beszélget a szemben nyaraló családból elcsalt kislányokkal.
- Látjátok, buta motoros! Elüt benneteket. Majd ha visszafelé jön, Marci bácsi lelövi a puskájával.
Marci bácsi kedélyesen nevet, én megfagyok, és csak remélem a kislányok fogékony elméjébe nem vésődnek be ezek a mondatok. Majd azért az is eszembe jut mit tervezünk egy héttel későbbre. Ettől kicsit felvillanyozódom és elégtételt érzek, ám azért csak bevillan a Szelíd motorosok záró képsora. Vajon Marci bácsi innen vette az ihletet?
Mindez múlt hévégén volt.
Azóta Fonda egy teljes élet után fent húzza a gázt és nálunk a napokban közel harminc (zömében chopper) motoros bulizott két éjen át.
Hogy most Marci bácsi mit gondolhat nem tudom, de remélem oda tette a fegyverét ahova gondolom.

Fotó forrása: www.port.hu

Idén pünkösdkor negyedik alkalommal adtak egymásnak randevút az épített motorok szerelmesei….

Kezdődne egy szakavatott, panel beszámoló. :D

De ez nem az. Sőt, nem is beszámoló. Egyszerűen agymenés.

Vagy az sem. Csak pár fotó és címszavak. NEKTEK, akik ott voltatok, voltunk. Csak úgy, rengeteg munkával készített „Gergő-videó” helyett. (Látod-látod…)

Indulás! Hartai éjszaka, bemelegítés. Balaton, hal, de jó hogy látlak ba+! Már megint átépítetted? Ereszt a túlfolyón? Nem baj! A harli szar? Kit érdekel? Hűű micsoda gyári Kawasaki Z1000. Sátoraljaújhelyről. Az is itt van a szomszédban, mint Nyíregyháza. Fura ilyen közel lenni az otthonhoz. Ő ki? Nem mondod, hogy Moszkvából jött a csóka?! Csak ezért, csak ide? Kafa. Helló! Hát hol van az a nyolcévi orosz tanítás? Rockernél. Isten hozta a google fordítót. No menjünk! Bakony, vadkemping, „sátorozni tilos”, feljelentő jó honpolgár, erdész, fenyegetés, megállapodás. Hajnali ébresztés fűnyíró traktorral, egy megdöglött akksi. Várakozás. Közben barátkozás és éves bevétel produkálás a helyi „könyvtárban”. Sámánunknak avar-kori nagyon-nemesfém lánc-leletezés és azonnali ékítés.

Epedek. Igyunk. Kávét is. Sokat. Indulás, veselerázás, őzek az „út” mentén, már majdnem út, aztán már út. Kaja is jó lenne. Ne együnk a vendéglőben, mert nincs menü, órákig tart. Oké, akkor a mellette lévő büfé. Az is órákig, de legalább szar. Unalmas nyolcas (út). Rába part. Frankó kenus kemping, türelmes emberek. Víz. A mederben, a pohárban más. Chilis bab, lábadozó Rocker, hopp, Zolikát elvesztettük. Majd sorban szinte mindenkit. Baromkodás, de jó együtt! Némi mélyértelmű beszélgetés főzés közben, de aztán gyorsan újra kikapcsolás. Hol a bab, hol az eszem, itt a poharam, itt a hajnal. Reggel rendőri ellenőrzési kísérlet, de gyorsabbak vagyunk.

Valahogy megint a nyolcas, mindegy, ez egy ilyen vonulós, kevés kilométerrel és kanyarral, de annál több jóízű beszélgetéssel, együttléttel. No és baromi meleg. Némi kanyarkodás, Káli-medence. Langalló, defekt. Pálos kolostor, off-road. Ez a tábla mikor került ide? Már jelentenek is fel bennünket. Óvakodj az Ignisesektől..és a plebsztől. No persze ne délután kettőkor akarj harminc emberrel, motorral beköltözni egy természetvédelmi területre, főként nem ünnepnapon. Jó, akkor húzzunk innen, még a végén jogerőre emelkedünk. Kifelé már jön is velünk szemben a polgárőr autó, hogy egyem a szívüket. Borzalmas bűntettet hiúsítanak meg nap mint nap. Lassan újra a ’80-as évek, mikor a jónép szórakozásból, frusztrációból felnyom, keresztbe tesz. Röhögünk. Bár a sokadik napon már elveszik az üdeség, a 30 fok sem segít a helyzeten. Kolostor környéke kilőve, a múltkori bányához TESA nem fér, kell valami más. Több alternatíva felmerül. Jó akkor legyen kemping. Kinek faház, kinek sátor, kinek puszta hálózsák. Éjjel éhes róka csirkével álmodik és papucsot talál. Meg egy nagymama szendvicsévé fóliázott motort. Mert a móka, az ugratás az kell. Mindig. Főzés, ivás, Balaton, Jó estét. Jó éjszakát. Isten hozott hajnal!

Bőséges reggeli, majd délelőtt búcsú, no meg főtengelycsavar a porban. Ki hazafelé, ki várakozik, ki próbálkozik, hátha pótolható marokkal a 34-es kulcs. Azért idén is csak leszakad az a rohadt akku cella. Rutinos bikázás és már csak 14 km. A legközelebbiek érnek haza a legkésőbb.

Jó volt. Jövőre jubileum. Együtt. Mert kell. Mert akarjuk, mert jó. Ez a lényeg.

-----------------

S hogy mi a jó tanács? SOHA ne ess be az utolsó napra, az utolsó estére, mert körülbelül olyan, mint amikor hajnalban betévedsz egy buliba. Csak zombikat találsz a parketten. Hiszen akkor már negyedik este óta megy a karaván.

Gyk. illetve önkéntes rendőrék szájába –és ezzel meg is kell ölnöm a poént-: a cím nem azt jelenti, hogy a társaság illegális droghasználó. Csupán azon mosolygok, vajon mennyi esélye van pont akkor egy ilyen jellegű razziának az utakon, amikor is egy olyan „motorozzunk együtt” banzáj folyik, ami a DRINK ’ N’ RIDE nevet viseli, és vajon mennyi az esélye hogy nem állítják meg és fújatják végig a társaságot ebben a pólóban?   

Képek és videók a résztvevőktől einstandoltak no meg persze saját.

Máskor ebben az időszakban már lázasan készülődöm, nézem a vízhőmérsékletet, a fellépőket, honfoglalási törekvéseim okán Tico már az őrület határán billeg, keresem a pörgős szoknyát…na azt nem, de várom-várjuk minden évben mint ahogy nagyon kevés dolgot. Ám idén elmarad. Elmarad és erről nem Cactusék tehetnek. Ők tettek. Mindent, tényleg mindent azért, hogy idén, 26. alkalommal is együtt lehessünk a tóparton. De győzött az éhség, a zöldhasúé persze, illetve más, egyéb érdekek.

Egyszer csak üzenet érkezik egy ismerőstől akivel még tavaly a Roll and Flat Beach Race bulin ismerkedtünk meg Caorléban. Halló! Lesz ez a buli, lenne kedvetek? Hmm. Hol? Mi?! A szomszédban? Persze. Nézzük meg! Feldobom a DNR-osok között is, hiszen jól sikerült az idei flúgos futam is, hátha van még tartalékja valakinek velünk tartani erre az amerikai járgánnyal ingyenes horvátországi bulira.

Bár pótolni nem tudja az elmaradó Lakeside-ot, de legyen akkor, próbáljuk meg. Hetek óta szilvaaszaló meleg, de persze hétvégére világvége ígérkezik, hiszen elvileg lecsap ránk felülről a nagyszakállú haragja villám (aki nem Kitti), özönvíz és mennydörgés formájában. Elbizonytalanodom, hiszen ahogy az Örökké nem eshet-ben írtam, nagyon nem hiányzik már a szafaládéra ázott ujj. Ám Krisztián a világ végéről, tántoríthatatlan. Jönnek ők, a vihart meg majd kikerüljük. Némi házastársi konfliktuskezelési tréning és OK, akkor menjünk, lesz, ami lesz.

Idén önszívatás van más módon, így csak a szombat marad, tehát szombat kora délután találka a határ menti kis településen. Közben elhaladunk egy másik -hááát nevezzük találkozónak a falunapot- gyertek mind ide az se baj, ha motorral esemény színhelye mellett. Látjuk a döbbent arcokat tovagurulásunk láttán. Ezek meg hova mennek tovább? - Kérdése van a szemekben. Mi pedig a következő faluban találkozunk a Duna parti vitézekkel. Már ekkor csepereg. Oké, meglesz az, nem ússzuk meg! Lendva után magyar rendszámú oldtimer jön velünk szemben, ismerni is véljük, majd megint egy. Ööö vége a bulinak? Na, menjünk. Míg a magyar-szlovén határon átsuhanunk megállás nélkül, addig a szlovén-horvát határon papír kell. Illetve plasztikkártya. De semmi más, mehetünk is tovább, hogy jó hangulatban, esőben megérkezzünk a kapuhoz, ahol egy pillantás a blokk, ááá harley és máris terelés befelé. Ugyanis ez megint egy kirekesztő buli kedves virtuális harcosok. Ide csak amerikai autó, ill. motor mehet be, ráadásul ingyen, míg a más járművel érkezőknek kívül kell parkolniuk és belépőt fizetni.

Indulás előtt volt némi egyezkedés a találkozás időpontját illetően, de mondom engem úgyis elsősorban a Koffin Kats érdekel…azaz mondanám, ám nem tudom befejezni, mert Krisztián vidáman ennyit mond. Az éjjel fél 1-re van hirdetve, addigra meg úgyis lefújják a vihar miatt. Hát kösz!

Tehát megérkezünk, esőben. Ismét jelolvasó indiánná változunk, és megpróbáljuk kitalálni mi lesz fentről a folytatás. Közben felmérjük a terepet, sátorállítás céljából. Látunk pár ismerős motort, el is döntjük ide héderezünk, és elindulunk a letámasztott motorjainkhoz. Ebben a pillanatban megnyílik az ég és ömlik a rontás, de úgy hogy mire beállunk az egyik hatalmas napernyő alá, már mindegy. Tornacipőmből már csak kifelé tud jönni a víz, hajat mosnom sem kell. Állunk és nem látunk át a vízfüggönyön. Körülöttünk jampik és jampipik futnak szép ruháikban, mezítláb, árulkodók igyekeznek a kínált portékákat biztonságba menekíteni. Emberemre ránézve látom azt az arcrángást, ami megjelenésekor igyekszem távolodni, de most nincs hova. Társunk jó érzékkel méri fel a helyzetet és máris sörökkel a kezében tér vissza, egyiket „a most megyek haza” villanó tekintetű ember kezébe nyomja. „Csak nem haza akartál menni?” mondatát kedves, élcelődő mosoly kíséri, amire enyhül az arcizmok feszülése. Állunk a jelen esetben esernyőként funkcionáló napernyők alatt, egyszer csak régi ismerős, keszthelyi vashengeres kolléga esik be teljes horgászgumibugyi felszerelésben ernyőnk alá. Megfagy egy pillanatra, megdörgöli szemét, és amint biztossá válik hogy jól lát, máris invitál rezidenciájukhoz. Ám egyenlőre még várjuk legalább enyhüljön a zuhany, ami már legalább fél órája ömlik a dézsából, így én lassan aggódni kezdek, hiszen nem tettem a sztenderem alá semmit. Vizslatva körbetekintek, de csak műanyag poharakat látok, sehol egy nyomorult sörös doboz. Találok egy darab törött csempét és jobb mint a semmi, elvén elindulok. Látom FP még áll, és dőltében nem csapta szét a Shovelt, ahogy a kibicek már jósolgatták. Bónuszként kapok egy helyre kis deszkadarabot, így már stabilan várja öreg motorkerékpárom, hogy elálljon végre az eső. Közben két kóborló DNR résztvevővel Danival és Lacival, majd később újabb kettővel futunk össze, akik kedvesen hívnak a sörsátorba társaságukhoz, de valahogy elvesztünk a részletekben, mert a későbbiekben is csak Zolival és Kokóval futunk össze, aztán minden a pálinka és a finom horvát olaszrizling ködébe vész. Merthogy amint eláll, azaz már épphogy csak esik, elfogadjuk a szíves keszthelyi invitálást és máris az egykor tűzoltó segítségként működő, mára lakóautóvá avanzsáló tűzpiros Ford mellett téblábolunk! Hát persze! Ezért talált oda Zoli, hiszen a hivatás kötelez! :)

Rég nem látott haverokkal könnyen telik az idő, főleg hogy egyre csak többen leszünk. Mikor közlöm lesz ma itt még napsütés, úgy néznek rám, mintha hétvégére szabadultam volna a diliházból, de aztán mégiscsak megjelenik a bágyadt napsugár, én pedig portyára indulok. Felfedezem a nagyszerű környezetben szétszóródott, legelő régi és még régebbi amerikai járműcsodákat. Délután volt már pin-up fotózás, meg ki tudja még mi, de sajna mire mi odaérünk, már csak a romok fogadnak és a foghíjasan parkoló kocsik, ami azt jelzi, amit barátaink is megerősítenek, azaz pénteken illetve szombat kora délutánig még sokkal, de sokkal többen voltak. Szóval felfedező útra indulok. Driftelés hangjaira és illatára leszek figyelmes. Meglódulok a hang irányába, ám mire odaérek az aszfaltos és biztonságosan bekerített pálya mellé, a hangok már el is csitulnak és utánpótlás nem jön. Később azért ad hoc jelleggel be-beesik egy-egy bátor járműgyilkos. Azt gondolom egy muscle carnak ennyi nem szabad hogy megkottyanjon, különben átértékelhetem Steve McQueen üldözéses jelenetét, és vele egy életérzést, egy legendát is.

Számomra –de mint tudjuk, én nem vagyok normális nő- meghökkentő a hatalmas meggypiros Cadillac batárban, és a hillbilly farmert vizionáltató Chevrolet Apache Pick Up-ban a gyerekülés. Persze, ez legalább azt jelenti ezzel érkezett az egész család, de akkor is rettentő fura. 

Motorok között mindössze három Evo előttit, azaz korhűt látok. A már említett keszthelyi haver Ironheadje, és a mi két öregünk, a Shovel és az Ironhead. Mivel a talaj már csak szüttyög, ám itt-ott már nincs tócsa, és különben is elért minket a leszarom állapot, kettő perc alatt sátrat állítunk. A különböző szuveníreket, pólókat és egyéb autentikus dolgokat árusítók is újra akcióban. Valahol van Barber shop és tetkó is, de az nekem kimarad. A sörsátorban már szól a rockabilly. Illetve szólt az végig, a kiszakadt felhő alatt is. Nincs kápé, csak a számomra utálatos bón, de rém egyszerű, mert mindennek külön bónja van. Azaz sör, bor, tej…na az nem. De minden egyéb igen. Mondjuk kissé meglepő hogy a bor bón (azta micsoda hangzás. :D ), szóval a bor-bón, egy egész üveget takar, így Krisztián első nekifutásra akaratlanul mindjárt vesz is két üveg jófajta fehéret. Nem akarunk meleg italt inni, így nem viszünk magunkkal semmit, gondoljuk egy délutánt illetve éjszakát csak kibírunk anyagilag. Félelmünket a 2003-as pulai találkozó alapozta meg, ahol a 2002 évhez viszonyítva észvesztő árképzések voltak. Egy korsó csapolt sör 700 ft-nak megfelelő kunába került. Most viszont kellemesen csalódunk, mert magyarországi árakkal találkozunk, és bónt tudsz venni kunáért illetve euróért, bár kunában adnak vissza. Éjjel valakinek azaz ötlete támad, kóstoljuk meg a horvát lángost, ami náluk is „lángos”. Mindezt Gazdiék bőséges vendéglátása után. Merthogy a fent említett tűzoltók nem csak oltották a tüzet, hanem gyújtották is, és az ebből keletkezett finom sültekből minket is megkínálnak. Tehát cseppet sem szomjasan, de jóllakva még kábé úgy kell a zsíros lángos, mint az a bizonyos a farzsebbe. Sebaj, kemények vagyunk, így négyünknek 4 lángos. Amiből meg is marad vagy 2,5. A zenekarok közötti átállás nem idegbeteg gyorsaságú, de úgy tűnt itt ez a szokás. Ekkor már elveszítjük a többieket, bár körülöttünk is magyar ismerősök, vagy arcról ismerősök állnak mikor a Koffin Kats rákezd. Erre jöttem! Szuper koncert, nekem nagyon bejön. Mindig a psycho-t szoktam hiányolni az ilyen rendezvényeken, most megkaptam!

Ha érdekes info, akkor látok horvát, szlovén, osztrák, olasz, svájci és magyar rendszámot, és tán még németet. Szóval nemzetközi a banzáj, és a tizenegyedik.

Nekem bejön, bár csak sodródom Persze vasárnap már megint esőben cuccolhatunk és jetskizhetünk haza. Mondjuk mi csak 80 km-t, míg Krisztiánék egy cseppet többet, olyan plusz kétszázat. Egyszer lehetünk mi is közel! ;) A horvát –szlovén határon a határőrnő hosszasan vizslatja okmányainkat, mintha nem is ott léptünk volna be egy napja. Ahogy gurulunk át  szlovén kolléganőjéhez, a kint tébláboló határőr kíváncsi lesz rám, és besiet a kalodába, majd jól megnéz. Letolom esztétikus esőszemüvegem, mögé nyúlok, remélve legalább részben párátlanítom és cseppmentesítem. Máris nyúl a zsebébe, és papírzsebkendőt nyújt felém. Végül is tekintettel arra, hogy a tornacipőm még mindig szárad, úgy vélem megvagyok nélküle. Hazaérve minden lépésünknél slap-slap hangot adva és tócsákat hagyva még a tornácon próbálunk meg megszabadulni folyó farmerünktől, bomberünktől és minden göncünktől.

Jó hétvége volt. :)

 Időszerű önbecsapás ez a mondat ugye?

Ha végiggondolok akár az Ironheaddel végigjárt 100 ezer kilométerre, akár az összes többire amit motoron töltöttem, úgy saccolom minimum felét ronggyá áztam. Ha kiveszem a rövid, 200-500 kilométeres motorozásokat, és csak a 4-5 ezres túrákat nézem, akkor erőteljesen közelítek a 70%-hoz. Persze motor mellett ál-vidám, vagy búsuló pofát vágó fotóim nem igazán vannak, hiszen nem a PR köti le figyelmemet, figyelmünket, hanem a túlélés. :D

Tehát fotó nem nagyon van, élmény annál több. Mint az a túra, ahol Titkos szájából buggyant elő a Hollóból kölcsönzött címbéli mondat.

Az úgy volt, hogy elindulunk egy csehországi túrára. Egy olyan igazi körtúrára, nem csupán Prágáig. Az indulásra hárman maradunk. A két shovel, az ironhead és idomítóik. Vasárnap kora délután szikrázó napsütésben találkozunk Komáromban, és bár az előrejelzések keddre 30 mm esőt jósolnak, hétfőre csak párat, így arra az egy napra, majd valamit kitalálunk, és különben is, hátha feljebb mégsem esik.

Tehát elindulunk. Beugrunk egy várnézésre Beckóba, majd tovább, építés miatt terelő utakon. Aztán a terelő utak maradnak, csak az okuk változik miután átérünk Csehországba. Június vége van, elvileg nyár. Elvileg. Ám most még tényleg. Napsütés, meleg, hálidéj. Haladunk jó iramban, lassan Brno előtt járunk, a többi motorossal együtt élvezzük a kanyarokat. Hirtelen Titkos cikázni kezd. Mondom mi ez? Rátört a speedes betegség és melegíteni kell a gumikat? Nem, defekt. Vasárnap kora este egy kis csehországi falu határában. Mák lehetett a jele az óvodában, mert azonnal találunk egy idős szakit, aki a kedvünkért kinyitja a műhelyt. Miután kiderül Titkos is ugyanabban az iparágban érdekelt, átadja a terepet, így nekünk csak az egykori kamionosként előtörő, Magyarországhoz köthető emlékek meghallgatása marad. Brno-t elkerüljük, majd a lassan szürkülő estében bóklászni kezdünk szállásilag. Fél 10 magasságában Titkos megáll egy, a semmiből előtűnő falusi kemping előtt. Összenézünk és a röhögéstől majdnem leesünk a motorról. Ekkor ismerjük fel, hogy hét éve ugyanebbe a kempingbe estünk be, a lengyel karpaczi túránk alatt. Azóta sem hisszük hogy ez véletlen volt, tuti Titkos emlékezett a helyre!

Becsekkolunk, sátrat állítunk. Már jön az eső előszele. Semmi baj, reggel továbbállunk.

Reggel. Zuhog. Rohadtul. Ez nem 2 mm. A kemping fából ácsolt „mindenesépületéig” jutunk. Itt mulatják az időt a helyiek is. Gyorsan meg is kóstoljuk a Griotkát, ami valójában meggylikőr, és átvágós. Mehetnékünk van, de az eső nem áll meg, még csak nem is enyhül, és lassan megjelenik a leheletpára is. Reggel arra ébredek, hogy FP is elfáradt, mert ledőlt. Szerencsére a kuplungkar nem. Nem látszik különösebb sérülés, csak a tankon folyt végig a benzin, adva egy spontán antikolást az amúgy is mattfeketének. Annyi eső esett, hogy a talaj mocsárrá változott, és a java most kezdődik. Most jön a 30 milli, ami időközben 42-re nőtt. Ezek a cseh időjárás-békák nem tévednek. Nem lehet átlátni a vízfüggönyön. Már rohadtul unjuk magunkat, de esztelenség lenne elindulni. Végre szerda reggel, már csak esik. Gyorsan pakolunk is és továbbállunk. Jó ez az esőruha, mert legalább nem mondhatom, hogy dunsztom sincs. Mert van, és legalább melegít. Kutna Hora és borzongató csontkápolnája felé haladunk, közbeiktatva Pernstein várát.

Papíralapú manuális GPS-ünket és a táblákat is nyugodtan dobhatjuk a francba, mert terelnek mindenfelé, de még így is vannak olyan szakaszok, ahol gázlómadárként hatolunk át az úton keresztülhömpölygő vízáradaton. Esik persze, nehogy elapadjon az utánpótlás. Reggel óta kemény a váltókar, és valahogy megint úgy megy az üres megtalálása, mint a mézeshetekben…najó hónapokban. Véletlenszerűen. Feszül az egész miskulancia. Gyanút fogok. Aztán valahol Kutna Hora-alsón egy bugyberki terelőúton, mögöttem egy kamionnal, előttem az útkereszteződéssel lassítás és visszaváltás után levegőt érzek a talpam alatt. Dezsavűm van. Lenézek. A rohadt életbe! Hol a váltókarom? Mögöttem. Én is a MÁK őrsbe tartozom, hiszen a monstrum nem lapította ócskavassá. Félreállunk. Hármas kereszteződés, puszta, semmi, mellettünk egy kolhoz. Megelevenedik az Én kis falum. Ember bemegy, hegesztő kellene. Tíz perce mentek el, lejárt a műszak. De! Ugye hogy mindig van egy DE! ;) De ha a harmadik irányba megyünk, lesz egy tanya. Ott tudnak segíteni. Én ottmaradok a szétkapott korpusz mellett, fiuk elmennek megkeresni a tanyát. Állok az esőben, most épp kímélő programmal mosnak felülről. Esik, eseget. Végtelennek tűnő idő után hallom a morajt, majd meglátom a két ősmagyar szittyát. Vigyorognak. Ez jó hír. A gazdaság egy kertésznadrágos hasonszőrű fickót rejt, aki szívesen segít. Olyan erős hegesztést készít, amit lángvágóval sem fogsz eztán szétkapni. Pénzt nem fogad el, ám ad egy cetlit, egy Kutna Hora-i blueskocsma címét. Váltókar vizes aláfestéses reparációja után irány Kutna Hora. Beérünk a városba, megállunk egy ebben az időben amúgy is rendkívül praktikus macskaköves úton. Lefeszegetjük magunkat a motorokról. Most épp nem esik. Most csak hideg van. Bambulok a fejemből, mindhármunk képe fekete. Nincs ezzel baj, csak épp nem a napégéstől, hanem a víz és por elegyétől. Kellene egy kemping. Titkos rám néz, és lakonikusan ennyit mond: „Kriszta, sírj nyugodtan, ha lány lennék, én biztos sírnék.” Tompa aggyal elmosolyodom, és a sátorra gondolok. Már nem mosolygok. Sikerül egy kempinget találnunk, ráadásul viszonylag a belvárosban. Amúgy a cseheknél nagy kultusza van még mindig a kempingeknek, és ami a legfontosabb, ahol a térképen ott a kis piros sátor jel, ott valóban kemping van. Tehát még mi is odatalálunk. Lecuccolunk, kaszinónyi zsetont dobok a zuhanyautomatába és csak állok a forró víz alatt az amúgy még mindig szétázott, vízihullás ujjaimmal. Később bemegyünk az alkonyodó városba, Tömünk valamit a bélésbe, de már figyelmeztetnek minket, több italkört ne kérjünk, záróra. Oké. A kocsmát egy darabig keressük, majd úgy döntünk, nem most fogjuk felfedezni. Vissza a kempingbe. Reggel verőfényes napsütés…helyett, szemerkélő majd rákezdő eső. Titkos kinéz, toppant egy elijesztő jellegűt. Hopp, itt volt egy pingvin. –mondattal kíván jó reggelt. Kár hogy a jéghegyét is itt felejtette az a pingvin. Kijelentkezünk, a motorokat a parkolóban hagyjuk, majd elindulunk várost nézni, reggelit vadászni. Bemegyünk a helyiek által láthatóan kedvelt kis talponálló bisztróba. Fiúk a városban készült sörből kortyolnak, én forró teából, de ipari mennyiségűt. Főtt-sült császár, kolbászok és valami gulyásra hasonlító leves a menü. Tíz óra van, de a helyiek már levest kanalaznak. Mi maradunk a sülteknél. Hemi mutatja a szerintem a Nők a pult mögött válogatásánál is megjelenő kiszolgáló nőnek, hogy mit kér. A fásult asszonyság előveszi a hatalmas húst és késével kérdőn néz, mekkora darabot vágjon. Hemi szeme kikerekedik, majd válasz activity-be kezd, hogy nem kell pazarolni a kés élét, adja csak az egészet. Az eladó arcán megjelenik a Joker vigyor. Innentől „házhoz” hozza nekem a teát-teákat, sürög-forog körülöttünk. Bendő megtömve, jöhet a kultúra.

Megyünk a Szent Borbála templomhoz. A vízköpők köpködnek, hiszen esik. Lenézve a kis utcára, a kapuk előtt gomolyog a megduzzadt patak. Kiránduló csoport esernyővel és a befizetett részvételi díj csekkjének szellemével tekintetében nézi kötelességtudón a szép épületet. A környék bejárása után motorra ülünk, és elmegyünk a híres Csontkápolnába. Valami édeskés szag terjeng a kápolnában, ahova lépcsőkön keresztül lehet LEjutni. Libabőrödző a látvány. Még a kert és épület előtti járdán is koponyák vannak kirakva fehér kövekből. Egyszer mindenképp meg kell nézni. Történetének utánanézel ha akarsz, most nem ez az írás központi témája. A kultúra után inni kellene valami meleget. Felülről fedett teraszt találunk. A teraszon hőmérő, ami fergeteges 14 fokot mutat a meleg fal mellett. Hajrá! Mehetünk tovább, még északabbra. Ki mondta hogy csak keddig lesz eső???

Elindulunk Jicin felé, Rumcájszhoz. A városba érve meglátom a benzinkút óráját, ami épp átvált. Tizenegy kemény fokot mutat. Anyád, akkor ezért fázom. Jicinben több kemping van, de mi kifejezetten a Rumcájsz kempinget akarjuk. Megkapjuk. :) Kedves, idősebb kempingtulajdonosok mutatják hamarosan utcai veteránmotor verseny lesz, gondoljuk át a maradást. De annyi időnk nincs. Jicint eső nélkül barangoljuk be. Az utcák néptelenek. Vajon hol lehetnek az emberek? A Rumcájsz múzeum úgy el van dugva, alig találjuk meg. A fiatalabbak nem is tudják ki Rumcájsz, Csibészke, és Manka. Ahogy a Cesky Raj-ban, azaz a cseh természetvédelmi paradicsomban, Rumcájsz erdejében sem jönnek velünk szemben. A kempingben hiperaktív és rendkívül udvarias pincér van szolgálatban mindkét nap, illetve este, míg ott vagyunk. A helyi menüt esszük, ami rengeteg, nagyon finom és nevetségesen olcsó. Marha és knédli minden mennyiségben. No és persze Griotka és sör. Hamar izzadni kezdünk, és már csehül tanulunk a jópofa pincértől. Cesky Rajban a gyaloglástól olykor már nem kell a bomber, és nem esik. Hurrá! Trosky várához történő hegymászás után beesünk egy motormúzeumba. Vegyes a dolog. Kihagyható. Amúgy is minden sarkon van egy járműmúzeum…és vár. :)

Jicin főtere délután. Ciánoztak, de legalább senki sem sétált a képbe. :)

A veteránverseny plakátja

Jicin után Karlovy Vary felé vesszük az irányt. Szinte már nyár van. 17 fok a főút mellett. Ja! El is felejtettem, Brno bevezető szakaszán állunk az út mellett, ekkor megáll előttünk egy kocsi. Fiatal sofőrje kipattan, széles vigyor és térdre esik a motorok előtt. Ámen helyett Shovel sóhaj hagyja el a száját. Ha nem látom, nem hiszem!

Szóval Karlovy Vary. Azt hisszük ma megússzuk. De nem. Mire Karlovy Varyba érünk –útközben Mélnikben egy kevésbé felkapott, emberi koponyákkal telehordott templomot, illetve annak pincéjét is megnézzük – megint esik. Sétálunk a városban, mikor őrjöngő, imádó tömegbe botlunk. Nem, nem mi és rendkívül esztétikus ázott ruhánk az attrakció. Épp Filmfesztivál van, és a hölgykoszorú Travoltát várja. Egyik plakáton meglátjuk a magyar nevező, a Nagy Füzet plakátját is. Karlovy Vary szép kisváros, fürdőváros, de ehhez még nem vagyok elég öreg, Így körbenézés után indulunk tovább, a pár kilométerre fekvő Loket irányába. Hogy mi van ott? Hát persze hogy egy vár. :D Csehországban több száz látogatható vár van. Meg lesből, árokban guggoló traffizó yard. Sehol máshol nem láttuk őket, csak a Karlovy Vary felé vezető főúton, de ott minden bokorban.

Az igazi rajongó zuhogó esőben is rajongó. :D

Loketben egy kenus kempingben táborozunk le. Pacalleves, pirog és műsoros késődélután vár minket. A műsort frissen bekenusodott szlovákok adják. Nem írom, le, mert több oldal lenne, csak ültesd át a történetet magadban a friss egyen-Lousisos ruhás, új sátras motoros rétegre. ;) Csehek kevésbé diszkréten röhögnek mint mi, és megy a lesajnáló „szlovékians”-ozás. Két G Mercis őskenus kiszúr minket az egyre hidegedő időben és barátkozni akarnak. Még báránybőrt is terítenek a padra, hogy ne fázzak…öreg vagyok már, tényleg csak barátkozni akarnak. :D Beszélgetünk minden rendelkezésre álló eszközzel. Úgy mint Griotka például. Ajánlják kóstoljuk meg a Fernet-et. Oké, legközelebb. Késő éjjel dőlünk sátorba a mellettünk hömpölygő folyó mentén.

Reggel. Szombat reggel. Hogy’ is volt? Kedden lesz eső. Ehhez képest szombat reggel IS arra ébredek, hogy kopog a sátorponyván. Na, most van itt a hiszti ideje. Reggeli köszönésként kihajítom bakancsom a sátorból, úgy izomból. Fiúk elcsendesednek. Titkos ekkor ennyit mond:

NYUGI KRISZTA, ÖRÖKKÉ NEM ESHET

…válaszom nem késik, és kevéssé cizellált. Nem, a lóf@szt nem!

Titkos úgy érzi most van itt az ideje a rózsaszín vakolásnak, ezért még ennyi szól: Tudod, a felhők felett mindig süt a nap. Kész. Elég.

Aztán az eső mégis megkönyörül rajtunk, és épp csak szemerkél. Bemegyünk Loketbe várat nézni. Fent vagyunk a toronyban, épp azt nézzük milyen kicsik motorjaink a benzinkút parkolójában, mikor az egyikre felszáll két ember és elhúznak. Fiúk esélyt latolgatnak. Mivel az övék csak berúgós, az enyémet vitték el. Ki akarom vetni magam a toronyból, és szerintem minden létező világcsúcsot megdöntök a lépcsőn leéréssel. Persze nem eltulajdonítást néztünk végig premier plánban, csupán közben mellénk parkolt egy másik motor, míg a miénk közül a fák kitakartak egyet.

A motorok és háttérben a torony ahonnan sprinteltem.

Ha én nem vagyok elég büntetésnek.

Loket után Pilsen felé indulunk. Hát persze hogy a sörgyárba. :) Kempingben lecuccolás, sátorszárítás és borongós időben, de csapadék nélkül irány a pilseni főtér tornya. Elég lepukkantnak tűnő helyen hagyjuk a motorokat, de hiánytalan minden visszatértünkkor. Az a visszatérés jó pár óra, hiszen a sörgyár nem két perces móka. Egyénileg nem, csak szervezett csoportokban látogatható. Viszonylag húzós a jegyár, de a pult másik oldalán ülő hölgy, rendkívüli társalgási szintű angolomat hallva (irónia!)  megkérdezi honnan is érkeztünk? Miután kiderül hódító hunok vagyunk, ajánlja, az un. családi jegyet. Ezzel sokkal olcsóbban jövünk ki. Szóval Titkos a gyerekünk. Szép, nagy gyerek. A sörgyárat akkor is nézd meg, ha nem kultiválod az italt. Nekem tetszett, érdekes volt.

Pilzeni sörgyár...szigorúan ellenőrzött SÖRvonatok.

Pilsenben töltött éjszaka után Tábor felé vesszük az irányt. A kemping fenyves közepén van, meg amúgy sem alföld, így hogy az éjszakát fagymentesen átvészelem az a Griotka nevű csodának köszönhető. Este azért kíváncsiságból megkóstoljuk a Fernet-et. Már annak jelzésértékűnek kellett volna lennie, hogy miattunk bontódik az üveg. Ha valakivel ki akarsz babrálni mindenképp ajánld. Rettenetes. Valami Jéger, Unikum és köptető keveréke. Hárman alig bírtuk meginni az egyetlen felest.

Tábor-i reggel. Végre süt.

A fiúk a bányában dolgoznak.

A hibernáló éjszaka után másnap Tábor belvárosába megyünk, megnézni a huszita kazamatákat. Aha, csak a fiúk. Ugyanis megtörténik a csoda! Kisüt a nap. Hétfő van. Egy hét eső után. Hát persze hogy én a fotószintetizálást választom, míg ők barlangásznak. Tábor után irány Ceske Budejovice. Itt 2003-ban voltam utoljára a Superrallyn. Hát most sem. Akkora a dugó, hogy órákig tart mire keresztülvergődünk a városon, így felvesszük a nyúlcipőt és irány Cesky Krumlov. Ja, irány. Meg a rohadt töltésvisszajelzőnek is irány. Megjelenik. Félreállunk. Sajnos a forgórész, nem csupán szénkefe (eztán már forgórész is van nálunk). Bevergődünk Krumlovba. Könnyen találunk egy jópofa környezetbarát kempinget, ahol az energiát megújuló módon állítják elő. 50 korona kaucióért kapok akksitöltőt. Így mi már akkor feltaláltuk az elektromos harlit. FP töltőn, és újra hátsó ülésen, és irány Krumlov városa. Persze, most süt a nap. Végre! Lehet hogy az volt FP baja, hogy nem jött a vízhűtés utánpótlás? ;)  Krumlovban megnézzük a várat. Rettentően sajnálom a medvéket, akik a szárazárokban tengetik életüket. Életüket?! A folyó mellett áll egy faszerkezetű vendéglő, aminek a tetején motormúzeum van. Ide ülünk be egy Krusovicére. Egy barnára. Csehország sörhatalom. Minden nagyobb településnek saját söre és sörfőzdéje van. És finom. Mikor terveztük a cseh túrát, azon agyaltam, mit fogok én inni, borivóként és sörutálóként. Hát ez az túra volt az, amikor megszerettem a sört. Persze nem akármilyent. Ahogy hazaértünk a mosonmagyaróvári kempingben vettünk dobozost. Fejfájást is okozott. Szóval a várak, a csodálatos táj, a normális emberek mellett Csehország a sör, a knédli és a Griotka hazája.

Elektromos HD.

Kocsma, vendéglő és motormúzeum

Másnap Krumlovot elhagyva az első kis faluban azt hiszem káprázik a szemem. Egy Harley szerviz! Szólok a pasiknak. Hitetlenkednek, de visszafordulunk. És tényleg! Megpróbálkozunk levetett, de nekem pótnak épp megfelelő akksit szerezni. Sajnos nem megy. Budejovicébe irányítanak a fő kereskedésbe. Annyit tesznek, hogy megmérik a töltésem. Kösz. Kukkolda van, de a motor elég meleg, így pöccre berúgom. Nesztek. És elporzok. Telc felé haladunk. Éééés még mindig süt a nap. Telcre beérve keresünk egy autószervizt. Akkora sarukat tesznek FP akksijára, hogy remélem nem ég le az egész miskulancia. Mert a szerelők voltak olyan kedvesek, hogy feltették töltőre, csak négyig érjünk vissza. Megnézzük Telc gyönyörű főterét. Amúgy szinte az összes cseh főtér egyforma Mégis bájos. Ráadásul a telci időközben a világörökség része lett. Megelevenedik a Sörgyári Capriccio, majd fura zajok jönnek. Velorex karaván érkezik. Fagylaltozva beszélgetünk (ez fontos, mert az jelenti pólóban vagyunk és süt a nap. :P). Dicsekszünk Velorexes ismerőseinkkel, aki végigvitték a Bamakót egy ilyen lélekvesztőn. Kerekednek a szemek. Hogy, ezt hogy-hogy nem tudják!

Telc főtere és a Velorexek.

Visszatérünk a szervizbe. Semmit nem hajlandók elfogadni, mondják, érjünk haza épségben.

Telc után a szlovák-cseh határon lévő kempinget nézzük ki Breclavban. Na, ez az egyetlen hely, ahol nincs a jel helyén kemping. Sehol sincs. Luxus vitorlásszálloda van a helyén, meg szlovák mentalitás. Körözünk. Aztán megunjuk. Nincs olyan messze Magyarország, húzzunk bele! Átvergődök sötétben, világítás nélkül a két másik motor között Szlovákia ezen részén. Egy helyen, a hídon elkerül minket egy autó. Kiköpnek belőle. Hazaérünk. Mosonmagyaróváron beesünk egy kempingbe, majd másnap rövid együttmotorozás után elválunk. Nem hosszú időre, hiszen két nap múlva Agárd és a Lakeside.

És a nap süt, csak süt...MERT ÖRÖKKÉ NEM ESHET. ;)

Szabadonválaszott tornagyakorlatok Cesky Raj szikláin

Szorult helyzetben

Perstein vára előtt tipikus nyári szerkóban. :)

Motormúzeum Trosky mellett.

Csak hogy lefotózzuk a vacsorát is. :D

Rumcájsz múzeum és a gyerekek.

Tán még emlékszel, valamikor kétezer táján, mikor a sokadik nagy bumm volt a motorkerékpárosok számában, volt egy hivatalos és ingyenes kiadványa a Harley Davidson képviseletnek.

No, még abban, és akkor olvastam arról a futurisztikus „túrázási” módszerről, miszerint a motorokat feltették vonatra, és a szomszédos, vagy épp távolabbi országban szépen letették.

Ezzel kapcsolatban kapásból beugrik 2000 „nyara”. Igen, így idézőjellel, hiszen július közepén forró teázni álltunk meg a benzinkúton, és a találkozón fát gyűjtöttünk, hogy tüzet rakva átvészeljük a hétvégét, a vizes, átázott sátorban alvást. Ilyen hülyék voltunk. Hülyék? Van, aki szerint igen, én most mégis ezekre a történetekre emlékszem vissza, ezekkel esik jól anekdotázni, esetleg megírni, míg az a pár komfortosabb (unalmasabb) út elfelejtődik, vagy egyszerűen „ja, volt olyan is” legyintéssel kanyarodok vissza a vadregényesebb, szívatósabb esetekhez.

Ugyanígy visszakanyarodok erre az ominózus 2000-es találkozóra, ahol mellénk horgonyzott egy kenyeres Barkasból alakított lakóautó – nem találom a fotót -, ami egy utánfutót vonszolt, rajta egy japán cruiserrel. Majd miután péntek délután leszakadt az ég, és hozta magával a 12 fokos nappali hőséget, mely kitartott vasárnapi estig, a cruiser mindössze addig gördült le a futóról, míg részt vett a felvonuláson.

Sokszor, sokat poénkodtunk vadmotorosékon ekkor, és az újság olvasása közben is.

Aztán valahogy ez a téma elfelejtődött és maximum csak Alsóörs környékén jött elő, mikor tudósék szívesen osztották véleményüket és vélt igazukat az utánfutó és HD kizárólagos kapcsolatáról. Eddig.

Eddig és nem tovább, mert új trendet látok. Illetve frászt új, csak elharapódzott.

Megirigyelték az eddig fikázott HOG style-nak titulált és kizárólag harlikhoz kötött túrázási módszert.

Hiszen nézem a gépet, a bamba monitort. Peregnek a fotók. Póz itt, póz ott. Távoli, viszonylag egzotikus helyszínek, kábé 3 ezer kilométer távolságra. Hmm. Ez igen! Aztán jön a következő, persze mástól, PR-ból még rutintalanabbtól. A motorok utánfutón felspaniferezve várják a magyarországi indulást, majd a következő fotón a megérkezés, abba a bizonyos távoli országba még mindig az utánfutón. Persze nem bírom magamban tartani, így megosztom hagyományos közösségi csatornán, azaz személyes baráti beszélgetés során kérdésemet hogy van ilyen? Meglepő válaszokat, történeteket kapok. Ezek szerint korántsem kell ilyen távoli úticélra gondolnom, van, aki párszáz, vagy alig ezer kilométeres „túrára” is így jár. Futóra, cél, majd motor le, megkomponált fotók a „kötelező” helyeken, motor vissza, és autózhatunk haza … vagy mi repülünk és „Jean” viszi-hozza a szállítmányt. Típusban van szinte minden. Harley, japán cruiser, speed, CR.

Ledöbbenek. Azt hiszem, valamit rosszul csinálunk. Rosszul? Dehogy!

Hiszen míg odaérsz addig is ezer élmény történik. Mert történik, abban biztos lehetsz! Ám ha beülök egy autóba, mit kapok? Max gutaütést. Meg az „élményt” hogy mekkorát ettünk az útmenti gyorsétteremben? Mennyire figyelni kellett miképp pattog a futó? Stresszeltem a gépen ülve, megérkezik-e egyben a sofőr a motorokkal? Ja és persze közben lehet nyomkodni az okost, és megadni a koordinátáimat. Lássa csak mindenki, én most utazom.

Áá hülye vagyok én ehhez!

Nem megy. Inkább szétülöm a hátsóm, leveretem a vesém. Megesik, hogy összezördülünk, ám az éjszaka és a semmi kellős közepén felbukkanó (vad)kemping helyre tesz mindent és mindenkit, bár azért olykor kétségbe vonom magam, és a velem tartók értelmi képességeit. Teszem mindezt abban a kempingben, tisztáson, erdőszélen, ahol végre felpattinthatjuk az oldaltáska mélyén megmaradt ép söröket és a magunkkal cipelt vésztartalék virsli konzervet. Azt a virsli konzervet, ami sanszos, hogy már végigjárt velünk jó pár országot, esetleg szezont, de most csak ez maradt életmentőnek. És milyen jól tud esni, mennyire finom tud lenni ez a plasztik izé ott, a barátaimmal!

Szóval mégis ezekre emlékszem, ezek a sztorik jönnek elő jegesmedvés téli estéken, vagy épp szalonnasütés közben.

Fárasztó dolog ez tény, és lehet, hogy a fotókon sem mutat olyan ütősen, hiszen maszatos, leégett az arcom, kócos a hajam, sáros a bakancsom, és a francot érdekli, hogy’ áll a motor a tengerpart vagy a sziklák előtt. Fizikai pihenés? Valamikor ilyenkor, télen, de a fenébe, nekünk így kell. ;)

Minden reggel automatikusan rápillantok a naptárra. Egyrészt hogy lássam nagyjából mi, illetve inkább ki vár rám, másrészt a névnap. Van-e valaki, akit szeretnék aznap üdvözölni.

Így ugrott ma kora reggel elém a név. Gerzson. Sok minden asszociáció elém tódult, így az első budapesti harley kereskedés még a ’90-es évek elején, egy földrajzilag közeli klub tagja és az ő shoveljével történt kaland, de amiért most írok, az a harmadik Gerzson.

Az, hogy nem köszöntöm közvetlenül, azért lehet, mert igazából nem ő égett bele az életembe, hanem amit tőle kaptam. Na jó, vettem. :)

Menjünk vissza 2004 júniusáig. Ekkor épp egy „sakálosított” – copy by Szancsó-  650-esre hizlalt V szériájú Guzzit hajtottam, és imádtam. Pár esetben vezettem pasi akkori motorját, az ezres XLS-t, de éreztem jó nekem a Guzzi, amit oda teszek ahova akarok, és úgy, ahogy akarom, míg az öreg hádéval küszködtem mint egy első-bálozó. Akkor még vásároltuk azt a hazai motorkerékpáros magazint, ami a Brando film, illetve az elcsépelt Steppenwolf dal címét viseli, és szintén akkor még két-há-négy oldal apróhirdetés is volt benne. Tehát mindezen kondíciók után egy pénteki napon….

Pasi lelkendezve rohan be AZT az újságot lobogtatva.

- Nézd, itt egy ezres vasspori egyegyért. – Hümmögök egyet, de nem lendül meg a pulzusszámom, hiszen tudom nemhogy egymillió-egyszáz ezrünk nincs, de kettőszáz sem. Teszek-veszek, majd beszédfoszlányok ütik meg a fülemet. Ez az ember telefonál! Mit remél? Mit akar? És úgy egyáltalán… Kész, vége, befejezte. Joker vigyorától rosszat sejtek.

- Beszéltem a csávóval. Azt mondta „beokádott a motor, hat kiló”.

- Oké, és akkor mi van?

- Semmi, most találkozójuk van, de hétfőn ott vagyunk.

Öööö ááá, mi a franc?! Soha véget nem érőnek tűnik a hétvége, de még mindig az esélytelenek nyugalmával ülök a kocsiba, hogy elinduljunk 250 km távolságra megnézni a szörnyet.

Aha, minden normális embernél, de nem nálunk. Mert nálunk a kérdés eldől, hiszen indulás előtt még elrobogok házastársi nógatásra a számlánkat kezelő bankmamuthoz és folyószámlámra tekintettel igába hajtom a fejem négy évre. Cserébe fél óra elteltével 600 ezer magyar forinttal térek haza. Igen. Jól látod. Előre beszereztette a pénzt! Tudta, hogy elhozza! A többi csak vakolás. Ez a legtisztább motorvétel, hiszen darabokban és kosárban van, nincs melléduma, nincs rejtett hiba, csak hiba van. Harli a piacon pedig nincs. Legalábbis az általunk felérhető áron, ráadásul egy IRON. Az igazi, nem a kamu nevű evo Iron.

Szóval odaérünk, bebocsáttatunk a szerelőműhelyként funkcionáló garázsba. Hümmögés, férfias játékok és az üzlet megköttetett. Én még mindig nem hiszem el! Este baráttól furgon kölcsönbe, és újra vissza a Duna parti városba, immár a zsetonnal, egy nappal az ígért érkezésünk előtt. Most ott a srác barátnője is. Látni akarja, ahogy a dög valóban eltűnik a fémdobozban. Arcán letagadhatatlan megkönnyebbülés. A srác kábé dupla súlyú mint én, olyan igazi rock arc, a klasszikus motoros fajtából. Ő nem szívesen néz rám. Látom, kötődik a motorhoz, de legyőzik az érvek. A klubé, a barátnőé, a szerelőé. Nem tudom megáld-e vagy megátkoz. Azért kegyelemdöfést kapok. Elmondja szenvedéseit a motorral. A hegyekben kuplungolni már képtelen csukóját, a folyton befosó motort, a lány sírását a hátsó ülésen. Mondjuk azt nem mondja el, szívesen nyelezett utcai gyorsulási versenyeken. :) Hiszen kilő a disznó, hiába csak 60 lóerő. A nyomaték dolgozik.

Miközben beszél, diszkréten összefosom magam, de mentsvárnak ott Guszti, a Guzzi. Aztán majd meglátjuk. Kettőnk közül pasim a boldogabb. Én nem tudom mit rejt a jövő. Hiszen mikor az ő Ironheadjét vettük, az egy ratyi volt susogósban, de ez egy biker! Aki eladja, aki megválik tőle, mert belefáradt.

Legalább a motor, így blokk nélkül is tetszik. Már látom, sokat nem kell faragni rajta, tökéletesen megfelel az ízlésemnek. Mert persze azért csak bizserget. :D  Blokk és az egyéb belsőségek ládákban. Hazaindulunk. A háznál deszkán legurítjuk a motort. Berollerezek vele a garázshoz. Persze hogy nincs súlya, hiszen a lényeg nincs benne! Mindegy, majd lesz valahogy.

Visszavisszük a furgont. Ducati-fanatik barát ennyit kérdez:

- Lecseréled a Guzzit? Meg fogod bánni. – királylányos sóhajt rebegek, de már kezd mocorogni a „csak azért is betörlek” lázadása. Ki-ki settenkedek a garázsba, méregetem, méregetjük egymást. Guzzira félve tekintek. Fekete Péntekre egyre dacosabban. Igen, Fekete Péntek.  Mert a neve is meglesz hamarosan, hiszen nemhogy lenulláz minket, hanem erőteljesen mínuszba nyom, a többi harcról, amiről korábban már írtam nem is beszélve. És minden azzal a bizonyos péntekkel kezdődik, kezdődött.

Ettől a naptól az első nyáron, míg Guszti elkel,  két dolgot tehetek csakúgy, mint sok-sok évvel évvel korábban, mikor többször is a perselybe gyűjtött két forintosokat összedobva futotta kenyérre.  Vagy nem megyünk sehova, de azt két (illetve most már három) motorral tesszük, vagy felülök hátra a viszonylag hosszabb utakon. Persze hogy ez utóbbi mellett döntök. Így esik meg pár alkalommal, hogy míg FP regenerálódik Csík Jocónál illetve nálunk a „hillen”, és torzója Gusztival ácsorog a garázsban, én hátul zötykölődöm a '79-es XLS Ironhead-en, hogy aztán megvívva harcunk több mint százezer kilométert utazzunk együtt mi ketten. Én és Gerzson egykori '75-ös vashengeres Sportstere. 

Hát ez az én Gerzson napi történetem, és épp 15 éves.

Boldog névnapot Gerzson! Köszönöm, hogy megőrizted nekem Fekete Pénteket!

Indításnak egy kis Frisco

Mikor elkezdtem írni ez az inkább ironikus mint cinikus blogot, gondoltam lesz egy hely, ahol cenzúrázás, megvágás, szerkesztés nélkül kiírhatom magamból, ami bent feszít, ami nagyon kikívánkozik. Nem gondoltam volna, hogy ekkora látogatottsága, visszhangja lesz, hogy tényezővé válik -egy rétegnél-.

Pedig ez van. De miért? Mert korunk embere ma már elsősorban az interneten, a virtuális könyvtárban okosodik, itt szerez információkat. Legtöbb esetben, ahogy fent írtam, azt lököd ki magadból, amit akarsz. A látogató pedig szomjazva olvassa, a tartalmat magáévá teszi, beépíti. Fenntartások nélkül.

Itt jön a te, az én, egyszóval a mi felelősségünk. Azoké, akik bármilyen írással megnyilvánulunk, gondolkodást formálunk.

S hogy jön ez most ide? Hétvégén szembejött velem egy írás amitől hátast dobtam. Be kell vallanom, az oldal már rég nem a szakértő képében jelenik meg előttem, bár ebben közrejátszhat az is, hogy homlokegyenest más az értékrendünk, hogy mást jelent számunkra a motorozás. Tehát volt egy kis üresjáratom, a cím felkeltette a figyelmemet, így rákattintottam. Kár volt. Persze nehéz dolog okosnak lenni, és egy kvázi kismeghatározót írni, igyekszem is távol tartani magam tőle, hiszen nagyon pengének kell ahhoz lenni, hogy valaki ilyenre vállalkozzon. Aztán kiderül valakit mindez nem zavar.

Egy csinos bobber

No, most hogy már teljesen összezavartalak miről is van szó, kibontom. A cikk a motortípusokat és azok jellemzőit fejtegeti. Nem fogom belinkelni, mert ennek a tartalomnak inkább nem csinálok reklámot, úgyis megindult már az útján. Lépjünk túl az emberi tényezőn, az elfogultságon, a megrendelőn (?), és a cinizmuson. Hiszen egyetlen típus kivételével az összes többi említett megkapja cinikusan a magáét. Úgy a motor, mint kultiválói. Már itt hemzsegnek a baromságok. Mi az például, hogy egy bobberrel nem lehet kanyarodni? Maximum te nem tudsz, kedves barátom! Mióta Cimbyvel és százból 99 ember által motorozhatatlannak ítélt motorjával végigcsináltunk több szerpentines, sok ezer kilométeres túrát, én ezt a motorozhatatlan címként végképp elástam. Mindent lehet, csak meg kell tanulni.  Maximum nehezebben megy. A kérdés, akarod-e. Persze nem leszel attól több, vagy jobb hogy gyűjtöd a nehézségeket, kihívásokat, csak épp a hasonló a hasonlóval elv alapján a legtöbb időt azokkal töltöd, akikkel egyet gondolsz, akikkel olykor kell az önszívatás, vagy, ahogy mostanság szeretik megfogalmazni a komfortzónából való kilépés. Tehát a címkézés és legfőképp lesajnáló mondat már eleve egy mínusz pont nálam. Aztán persze a chopperek és a chopperesek is megkapják a magukét, újabb mínusz. De lépjünk túl az érzelmeken. Ott vannak a makacs tények. Például hogy pontatlansága miatt kreál egy teljesen új típust. Merthogy eddig terjed az ismeret. Nem! Én sem tudok mindent, sőt senki sem. Aki mégis, attól menekülj, mert valójában semmit sem tud. Szóval nem tudok mindent, de utánanézek! Olykor magam is meglepődöm, miket találok, olykor el is vetem inkább megírását a talált infók miatt. Itt ez nem történt meg. És nemcsak a betű elírásnál. Nem fogom kiírni a még számomra is szembeszökő baromságokat. Sok van. Túl sok. Amolyan Kiskegyed szint. Hiányos, ami szerepel az is baromság. És itt jön a felelősség, ami miatt most írok. Napról-napra nő azok száma, akik a motorozás felé fordulnak. És mivel születésünk után maximum a pelenkát tudjuk megtölteni, ezt követően kell mindent megtanulnunk. Igyekszünk ismereteinket innen-onnan felszedni. Például az internetről, tán épp ebből a megosztott baromságból is. Aztán szegény újszülött, mikor ezzel a „tudással” akar valahol beszélgetésbe bonyolódni egyszerűen ki lesz röhögve. Ahogy a szerző –fordító?- és a szerkesztő is, aki hagyta ezt az egészet így megjelenni.

Tehát felelősségem teljes tudatában….mert a szó, nagy felelősség!

Tényleg nem lehet kanyarodni...ja de. :D

Na, ezt tipizáld! :)

 Képek forrása: pinterest, 123RF.com valamint Müce

„Csak a saját szememnek hiszek!” Gondolom nemcsak én vallottam ezt a mondatot. Vallottam. Igen, múlt idő, hiszen magamutogató nárcisztikusokat kinevelő digitális korunk jól megnyirbálta jelentőségét. No de haladjunk lassabban, és tán érthetőbben.

Akkor, ahogy szoktam: szóval az úgy volt. Az úgy volt abban a távoli messzi-messzi galaxisban, hogy motoroztunk. Télen-nyáron, mindig. Mert kellően őrültek voltunk és élveztük. Nem érdekelt hó, jég, láncot az MZ kerekére és hajrá! Ma már nem teszem. Legalábbis FP-vel, az Ironhead sporival nem. Sajnálnám. Nemcsak a sómarta sebeket, de az esetleges -…esetleges hahaha- esések eredményét is. Hiszen ezeket a sérüléseket reparáló alkatrészek beszerzése nem úgy működik, hogy hopp, beugrom a Járműboltba és 22 forintért veszek egy kuplungkart, mint anno az MZ-re. Máson töröm a fejem és a pénztárcám, de ez most nem téma.

Tehát ezek az alapvető okai annak, hogy közúton nem motorozom télen. Aki ismer, tudja motorom mekkora becsben van nálam. Persze felszínesek azt látják, hogy koszos. Igen, valóban az. Egyrészt mert használom, másrészt mert így lázadok a csilli-villi garázsmotorok ellen. Ám a kosz-lepel mögött FP valójában mindent megkap. Mindegy honnan, mindegy hogyan. Minden évben hamuba sült pogácsa a tarisznyába, és indul a vadászat, a vándorlás, hiszen nem egy eredeti alkatrésze van az üveghegyen túlról. Persze mi is haladunk a korral, és a lehetőségekkel, így a vadászatot időnként már a kényelmes fotelből űzzük internetes aukciós tér képében. Mindez azonban korántsem adja vissza a börzék hangulatát, mikor kezedbe fogod az alkatrészt, megszagolod.  -Igen, én megszoktam, mint a könyvet, ami nem is baj, hiszen ha amperszag tolakodik például a forgórészből nem épp pisze orromba, ott nem korrekt valami.- Tehát fogdosod, megszagolod, beszélgetsz az eladóval, alkudozol, aztán évek alatt ismeretség alakul, aminek köszönhetően ő rád köszön, mondjuk a Balti tengernél Litvániában, vagy épp a másik pólusban a csizma tengerpartján.

Másnak sem jött be a gagyi utángyártott. Minősítette is. ;)

Kanyar vissza. Szóval FP mindent megkap, amire szüksége van, lehetőleg gyári, korabeli alkatrészekből. A flex-szel sem esünk neki, ugyanúgy, mint a shovelt megelőző ’79-es Ironheadnek sem, hiszen annak is épp érintetlensége és kis szériás kiadása adta együttes értékét. Úgy vagyok ezekkel az építésekkel, hogy divatok jönnek-mennek, aztán míg épül, motorozni sem lehet vele, épp ezért nálam minimális az átépítési vágy. Meglett a forma és „úgymaradt”. Kész.

Mindezek azért fontosak, mert aki ismer, ismeri viszonyom a motoromhoz, az tudja, kivagyiságból sosem tenném ki traumáknak. J Na, most majd jön a szépidőmotoros kártya, de ezzel megint csak azok fognak jönni, akik nem ismernek, ők meg jöjjenek csak.

A lényeg, hogy FP-vel, hóban, jégen, nem motorozom. Ám, egy több mint tíz évvel ezelőtti napsütéses téli napon történt, hogy a járműparkot ki kellett költöztetni a garázsból az udvarra, mert tarthatatlanná vált a helyzet odabent. Csak oldalazva lehetett közlekedni a fent vázolt módon begyűjtött alkatrészeket rejtő dobozoktól, rongyoktól, így főnök fabrikált egy helyre kis polcrendszert fából. Eme egész estét, akarom mondani falat betöltő polcrendszer élesítésére ekkor került sor. Tehát motorok ki, nagy kupacból több kisebb és indulhat a beavatkozás. Igen ám, csakhogy közben orvul beborult, amit tett követett, azaz frankó hólepel keletkezett semmi perc alatt. Mostmá’ mindegy, haladjunk. Ekkor bennem megmozdult az irónia, és TUDTAM a helyzettel tudok még kezdeni valamit, így lefotóztam a még hólepte járműveket. Aztán ez a fotó a merevlemezen várakozott évekig, mígnem egy négy évvel ezelőtti napon elgurult a gyógyszerem, és feltettem borítónak az ominózus oldalra. Miért is gurult el? Mert mint minden télen, ekkor is megjelentek a „kemény vagyok” kommersz fotók, azaz mi mennyire menő, ki „gurult” (sicc) szilveszterkor, illetve újév napján.

És ez a fotó, ami olyan szögben készült, hogy bármi lehet, felbolydított embereket. Olyanok estek nekem, akik előző nap, még hóban motorozókról posztoltak.  Persze senkit nem érdekelt a valóság, mindenki a saját vágyait, gondolatait vetítette bele a képbe, azt vágta hozzám, mint hinni AKART valóságot. Röhögtem, és bizony nem csak az alkatrészek kerültek bizonyos polcokra, hanem emberek is. Aztán a napokban megint előjött belőlem Ironika, a heccelési vágy, hiszen volt egy kis hóesés, így újra borítóvá avanzsáltam.

Miért? Mert kíváncsi vagyok, hányan gondolkoznak el rajta, hogy a tengernyi fotó, amit emberek tömegei feltöltenek vajon milyen valódi háttérrel rendelkezik? Vajon amit mutatni, üzenni akar, az tényleg így történt? Vajon róla, a mutatni akart helyzetről szól a reakcióm, vagy rólam, esetleg a megosztóval való kapcsolatomról?

Érdekes dolgok. Mint ahogy az is, hogy fotókkal, filmekkel bármit el tudsz hitetni magadról, vagy akár másról…mert már a szemednek sem hihetsz.

A képet még egy darabig kint tartom :D

Nyár van. Nagyon-Romániában motorozunk kacskaringós hegyi, de nagy forgalmú utakon. Visszafordító kanyar. Követem a többieket, mögöttem társam halad. A kanyarban hirtelen felbukkanó keskeny olajcsíkot látok, az ívemen korrigálni már nem tudok, hopp, már rajta is vagyok. A motor farrázós táncba kezd, én ezerrel markolom a kormányt, ellenkormányozok, mintha ónos esőtől átitatott úton tenném és megúszom. Megfogtam a motort, már egyenesben vagyok. Fázni egyáltalán nem fázom. Az utánunk jövő kisautós már nem ilyen szerencsés. A csíkra hajtás úgy csapja a korlátra a Marutit, csak úgy nyekken. Haladunk tovább, majd néhány tucat kilométerrel távolabb utolérünk egy pár autóból álló kocsisort, elején kamionnal. Előzni kezdünk, mi még épp visszaérünk a sávba, ám a mögöttem haladó motorosnak nincs ideje. Ő a kamion mellett szembesül a jégre-futottunk érzéssel. Az út teljes szélességében vastagon olajos, ami szépen folyik lefelé a hegyvidéki, fő közlekedési úton! Száz métereken keresztül. Az első sokk megvolt, a mázli is. Eztán szégyen nem szégyen, a gyök-kettő sebesség nyújtotta biztonságérzetet mintegy segédkerékként, a csúszmákos talajtól pár centire tartott lábakkal fokozom. Hátha így megfoghatom az esetleg meginduló motort. A többiek is így tesznek, lassan araszolunk, az egyszer csak vége lesz imájával. Az autók lemaradnak. Úgy tippelem kivárják állva maradunk-e. Így legalább nem hajtanak keresztül rajtunk ha perecelünk, és persze a balra eső szakadékot sem akarja senki közelről tanulmányozni. Megússzuk. Hála a reflexeknek, a rutinnak és Szentantinak, azaz a szerencsének. Eltart egy darabig, míg a gumiról lekopik az olaj, felszívódik a verítékcsepp.

Mindez azért, mert valahol, valakinek a járművéből vagy –mennyiségből ítélve- szállítmány tartályából folyt az olaj.

S hogy miért jutott ez a pár éves történet most eszembe? Mert hétvégén városunktól nem messze egy kanyarban két motoros kicsúszott, az amúgy nagyon jó minőségű úton elterülő olajcsík miatt. Egyikük rosszul járt, másikuk kevésbé rosszul, de mindkét motorban kár keletkezett. Ahogy a felépülés és a többi hozadék is nem csak eszmei értékben, de bizony anyagiakban is mérhető. Persze, ilyenkor az ember agyán elsőként az fut át, hogy ÉLEK! Aztán jönnek a másnapok, a következő napok. Kárfelmérés, rendőrségi vizsgálat.

Nem hagy nyugodni egy gondolat, illetve egy mondat. „Nem az útviszonyoknak megfelelően választotta meg sebességét.”. Ezt a gumimondatot verték néhány pár éve akkori kollégámra, aki teljesen még ki sem fizetett autójával hajnalban, munkába menet egy csodálatos piruettet követően az árokban kötött ki. Kocsi totálkár, ő és felesége megúszták zúzódásokkal. S hogy mi volt az ok, amiért egy sok évtizednyi rutinnal és kellő körültekintéssel vezető ember hókását nyalogatott a hajnali réten? Az úton gonoszul elterülő, hirtelen felbukkanó jég. Meg az épp csak ébredező közútkezelő. Ezt sokszor tapasztaljuk, kik korán indulunk. No de nem sárgavillogós pellengérre állítás a szándékom, ez csak a tény. S hogy miért írtam le? Mert a nyomorultra - a fenti, idézőjelbe tett mondatra való hivatkozást a „közúti veszélyeztetés” gyönyörével megspékelve - még egy vaskos közigazgatási bírságot is kiróttak. Hiszen így működik ez! Ezért esünk le olyan sokan az ágyról, emeletről, ha végképp SBO-ra kell menni (Sürgősségi Betegellátó Osztály), hiszen ha balesetet szenvedsz úgy, hogy más közlekedő nem vett részt ebben az aktusban, vagy épp lehetetlen felkészülni a hirtelen helyzetre, akkor is kivágják rád ezt a bírságot. A fenti esetben is. Oké, mindjárt jönnek a fotelben közlekedők, vagy csak piacnapokon útra merészkedők, hogy úgy kell közlekedni, hogy… no de azért ez eléggé életszerűtlen, sőt igazságtalan is. Mert ezeket az eseteket folytathatjuk, illetve kiegészíthetjük a felhordott sárral, állatürülékkel, útra folyatott terménnyel, kaviccsal és még ezernyi dologgal. Amibe Megmondó-Jenő hússzal belehajtva is balesetet szenved, hiszen a rutin általában náluk a legkisebb. Tehát bármelyikünk belefuthat ebbe a jelenségbe.

Bármelyikünk, aki közlekedik. És ha belefuthat, rosszul is járhat. Bármennyire körültekintő. Hát ezért vagyok kíváncsi hogy a hétvégi motoros esetben résztvevők kapnak-e még egy kis közig bírságot is közlekedés veszélyeztetése okán…

Gyk.: Nincs gy.k. (gyengébbek kedvéért). Úgysem tudom olyan egyszerűen megírni, hogy megértsétek, hiszen nem a megfogalmazásról szól értetlenkedésetek. Majd jöttök a „be kell tartani a szabályokat…”, „úgy kell vezetni…” és társaival. Mert eddig juttok gondolatilag, billentyűzetileg…míg lehet egyszer majd ugyanerre a sorsra juttok…a valóságban. Na, akkor lesz majd visítás! Addig csak bökjétek ide a kommenteket ha bizsereg. Elbírják a bitek. :D

 Az alábbi videót a „mert mennek, mint az állat” típusválasszal élőknek, mintegy illusztrációként:

Nemrégiben több formában is megkezdte szokásos virtuális pályafutását az alábbi témájú falvédő, ami "csak egy filmsorozat" tartalmú feliratokkal próbál az ékagyúakra hatással lenni.

Emlékszem, mikor 2011 februárjában írtam erről a csudálatos karriert befutó sorozatról, kaptam hideg-meleget, szúrós tekinteteket. Hogy miként jövök én ehhez, mert ez a sorozat végre bemutatja, és ha ezt lehúzom, akkor az egész bikerséget is, és a többi. Hmm. Úgy tűnik csak röpke 7 év kellett hozzá, és sikerült végiggondolni mit hoz egy ilyen sorozat, mivé leszel, ha a sztáripar és a divat szériává silányít, mivel jár, mikor himihumi, identitászavaros embereket bekebelez a virtuális élet, olyannyira, hogy már magukról sem tudják valójában kicsodák. Ők azok, akik a felszíneseket, a privátokat megvezetik, úgy, hogy közben összetévesztik, egy lapon emlegetik, mondjuk veled. Látod-látod, akkor elítéltél, kinevettél. Csakúgy, mint sok más témámnál, agymenésemnél. Aztán hipp-hopp elrepül pár év, és te máris a korábban kigúnyolt, HP-s picsogásnak ítélt gondolataimmal, témáimmal dobálózol. Mikor az a bizonyos vélemény lesz rajtad akár tudatosan, akár tudattalanul úrrá, mikor már egyre többen vállalják fel, gondolják végig, mikor egyre többen döbbennek rá, KI KELL MONDANI, hogy az egybites is értse! Örülnöm kellene? Minek? Hogy a szintén 2011-ben írt gondolataimat a valóság túlszárnyalta, és az lett a legújabb szerep, ami az életemet jelentette, ahogy éltem, és ahogy élek ma is? És akkor itthon Privát-Vanpénzem Jenő még nem döbbent rá TÖMEGESEN hogy mekkora királyság birtokolni a TC mellé egy öreg Harley-t! Bááár elnézve a fejleményeket nem sok hibádzik már.

Voltam én már gyáva, mert úgymond kerülöm a konfliktust és azért nem megyek azokra a helyekre, ahonnan hányógörccsel távoznék. Lettem én már leprivátozva párszor. Méregettek baromi szigor tekintettel kik még nem álmodták meg a motorosdit mikor mi még gyakorlatilag ezeken a rendezvényeken éltünk. Ölelkeznek össze és pózolnak együtt olyanok, akik amúgy utálják egymást és még sorolhatnám. Lassan az lesz az a bizonyos százalék, akinek nincs a hátán semmi, mert ami van, az épp a nagy számok törvénye és a minőségi összetétel miatt egyre értéktelenedik.

Legtöbb esetben az idő nekem dolgozik. Én még mindig (immár 30. éve) motorozom, még mindig lázadok az átlag ellen, nonkonformista módon élek, még mindig csak azt veszem meg, amire valóban szükségem van, oda megyek, ahova akarok, teszek az elvárásokra … én még mindig ÉLEK.

Csak már valahogy írni nincs kedvem. Sem fórumokba, sem csoportokba, sem ide.

Hiszen olyan sok az okos ember!

Ráadásul szövegértésileg kihívásokkal küszködőkből sincs hiány.

Meglátjuk…addig olvasgassátok a régieket. Meg fogtok lepődni azóta mennyi minden lett „közkinccsé”, azaz mennyien érzik mára magukénak azokat a gondolatokat, azt az életstílust…legalább egy fotó erejéig. Ha felteszek én, vagy a te, aki hozzám hasonlatos vagy egy-egy fotót, sort, arról, amit átéltünk, akkor azonnal jön a tromf. Igen, a licit. A túl-licit. Milyen licit ez? Szép fotókon a pillanat –ami után hazatérnek a jó meleg szobába, vagy motelbe-. Amolyan ki a keményebb, nemiszerv-méregetés, annak bizonygatása hogy, mi is ilyenek vagyunk. Vajon tudják ezek a szereplők milyen élmény barátaiddal közel két hétig nonstop tizegynéhány fokban, esőben motorozni egy 40-50 éves motoron, esténként mondjuk otthonodtól kétezer kilométerre befeküdni a hideg, párás sátorba, majd reggel ugyanott, ugyanabban a párában, felébredni és menni tovább? S miért? Mert hajt a vér, az élménykeresés. Nem egy fotó kedvéért megjátszani a szerelőt, hanem valóban nem esel kétségbe, ha mondjuk Szozopol-alsón elmegy a töltésed. Ja, hogy nem fos motort kellene venni? Persze, hiszen mindenre jönnek a konformok, az életkortól függetlenül új kor, korszak gyermekei, akiket a többségi társadalom formált és formál észrevétlenül és az általuk megfogalmazott kinyilatkoztatások, válaszok, a cink. Mert nem értik. Mert nem érthetik. Mert amit ilyenkor „lefosoz”, az másnap rohadt jól mutat a közhelyfalvédőn mintegy illusztrációként. Mert ma elnézem a motorosokat az úton, kúton, mindenütt, és csak reménykedem, sosem válok olyanná, mint ők. Ők pedig nem értik az egészet. Hiába a virtuális és való világos tanfolyamok. S hogy miért? Mert csak szerep. Mert ezek nem ők. Ez a gyárilag koptatott farmer és műszaggatott póló esete. S hogy te és én miért vagyunk ilyenek? Mert ezt akarjuk, mert helybe megyünk a pofonért. Mert ezzel jár a klasszikus biker-lét. Mert mi valóban ilyenek vagyunk. Mert a megélt és szárnyra kapott eseteinkre, valódi élményeinkre utalva, építve készülnek az idióta virtuális falvédők, születnek kis motoros-coelhok. Na basszus, megint témánál vagyunk! Hagyjuk. Motorozzunk, ennyi. Dehogy ennyi! Hiszen ha csak ennyi lenne. Mert kit érdekel, mit gondol a külvilág!?  Valósnak hiszi-e a szerepet? Nem ez a gond. Mert ez -már- nem érdekel.

A gond az, hogy jön a bőrbe, bocsánat, ma már cordurába göngyölt plebsz és kitúr a saját helyünkről, a saját világunkból. Van egy jó buli? Híre megy, hiszen ha írás nem is lesz belőle, valaki előbb-utóbb megoszt egy fotót, pár sort, vagy csak egyszerűen beszédtéma lesz, és elindul a lavina, mert hát mindenki „titkos” helyen akar lenni, befurakodni még egy kis extra továbbképzésre, vagy egyszerűen jól érezni magát. Tehát jön, -aki inkább otthon maradt volna-, aki nem te, nem mi, és egyszer csak azt veszed észre ez a buli már nem az a buli, itt neked már semmi keresnivalód még akkor sem, ha esetleg te hívtad életre. Átvették a trójai falóban, falóval érkezők. Átvette a tömeg, a ripacs, a pénz, akármi. Hát ezért maradok én is csendben eztán bulikkal kapcsolatban. Hiszen ma már mindenki blogger, post-er, mindenki megmondja a tutit, mindenki pózol, másol.

Mit tehetek? Lázadok. Még mindig. Ma mivel lehet? Nem írok, nem fotózom, ill. nem töltöm fel. Nem kell motoros kép. Profil kép sem. Azért sem. Legyen nekik, kiknek eseményszámba megy, kik ebből élnek. Én megtartom magamnak. Maximum megint az lesz, mint már egykor, mikor rég nem látott ismerőssel összefutva kaptuk a kivetített vágyat: „Otthon búslakodtok egyedül” Nem! Élünk. Megyünk. Csak épp nem állunk be a feszegetők, a mutatni kell érzésűek sorába.  Főleg azért nem, mert az idő engem igazol. Mikor mindenki mutat, megmond, akkor én csendben maradok.

Majd valamikor biztos jövök, hiszen most is van már féltucat postom megírva a virtuális íróasztalfiókban, és legyünk reálisak, grafomán vagyok, ki kell mondanom ami bök. Magam miatt. Majd. Egyszer.

-----------------------------------------------

gyk.: Mi a lényeg, a lebutított verzió? Hogy mi ezt éljük, mert így jó nekünk. Mert számunkra magától értetődő. Akikről ez a post másodsorban szól azok (és itt most hozzád szólok ékagyú), te, pedig ilyennek akarják, akarjátok láttatni magatokat. Ez nagy különbség! Mi egyre csendesebbek vagyunk, ti egyre hangosabbak. Nincs ezzel amúgy baj, ha mindenki marad a helyén. Mi a periférián, deviánsként, ti a zakóra, csiniblúzra húzott bőrdzsekiben, nonstop szelfi közben. Hidd el, látszik az izzadságszag! Bármennyire is képzavar ez a mondat! ;) De rohadtul unom már, hogy kitúrtok, ki akartok túrni arról a képzeletbeli és valós sörpadról, ahova pár perccel ezelőtt tettétek le a hátsótokat egy szégyenlős „leülhetek?” kérdéssel.

Mert ökölbe szorul a lábujjam és azt teszem, amit kerülni igyekszem mások olcsó népszerűséget hajhászó írásaival szemben. Azaz elhagyja pár trágár szó a szám. És ma már azt mondom:

Nem baszd meg! Ne ülj ide! Ez nem a te helyed!

A címben szereplő mondat mely egy immár klasszikusnak számító vicc csattanója, Bencének köszönhetően vált szállóigévé még a második Drink’N’Ride során.

Aztán valahogy ottmaradt. Mármint a mondat, mármint a fejemben, mármint a motorozással, a motorosléttel   kapcsolatban. Azzal, amit számunkra ez az egész jelent.  -Ó nem többet, csak az egész életünket! ;) –

Tehát az igény. Ez fontos kérdés. Kinek, mire van igénye. Van, akinek nagy találkozókra, nagyméretű bulikra. Ők azok, akik a híres zenekarok, nagyszínpadi produkciók és a minél nagyobb létszám, azaz a „mindenki hozzon még egy embert” szlogen kedvelői.  Persze legyenek MBK-k, MBT-k,TMK-k minden más egyéb is, hogy a fotókon jól mutasson, egyből kiderüljön fontos esemény ez, fontos vagyok én is, hiszen ott vagyok, MEGJELENTEM, PIPA. Nos, ők nem kevesebbek mint mi, egyszerűen mások, nagyon mások. Ezek a fajta bulik azok, amiktől kiráz a hideg. Nem erre van szükségem. Tán éppen azért mert ezeken a tömegrendezvényeken zömében tömegemberek vannak.  Olyanok, akik nem értik miről beszélek, csóválják fejüket hogyan élek. Nem kell ennél nagyon öröm! Ez azt jelenti még mindig nem sikerül bedarálnia az össznépi masszának, még mindig ugyanaz a deviáns vagyok, akitől kirázza a hideg a pógárt, akire akkor is úgy néznek, mintha lopni menne, mintha koldus lenne, ha tele a zsebe. Így van jól. A mutatni kell világ megszűri nekem az értékes embereket.

Mert mire is van szükségem? Mire is vóna igény? S nemcsak nekem, hanem tán Neked is, aki ezeket a sorokat olvasod, hiszen különben egy nagy FB csoport előtt nyomnál rá épp egy giga-fika buli eseményén az ott leszek gombra.  

Természetesen szükségem van motorozásra. Ez könnyen megoldható, hiszen míg eddig 200 km volt a távolság amit meg kellett tennünk (gyk.: csak oda) a csapattal történő találkozásért, addig mára ez sok esetben felduzzadt 300-350 kilométerre. Ez van. Tehát a motorozás oké. Ezt követően szükségem van egy régimódi, lehetőleg vadregényes és vízparti, néptelen helyszínre, ahol a hozzám hasonlatosakkal együtt sütjük szalonnánkat, főzzük a bográcsost, áztatjuk a hátsónkat, megváltjuk a világot, vagy csak egyszerűen viccelődünk. Zene? Elég egy telefon hangszóróval, de nem esünk kétségbe, ha egymás hangját kell hallgatnunk, azaz beszélgetnünk. Már-már giccses, de egy akusztikus gitárt, vagy szájharmonikát kísérő vinnyogás is jobban esik olyan emberek körében, akikkel legalább nagyjából egyformák vagyunk, mint kedvenc zenekarom, vagy dalaim olyan emberek között akikre rátekintve a mit keresek én itt? érzése kerít hatalmába.

Szóval igény vóna rá!

És ha igény vóna rá, akkor teremtsük meg a lehetőségeket!

Ne sírjunk, nosztalgiázzunk, hanem tegyünk! Így tettek a Rascal Greasers ifjú és kevésbé ifjú tagjai is, akiknek köszönhetően május elején megkezdhettük az idei ámokfutást, mely még mindig tart.

S hogy milyen buli volt ez? Már akkor szerettem volna megírni, mert örültem. Örültem, hogy igen, újra szól a hatlövetű, azaz megint vannak újabb, régimódi, meghívásos motorosbulik. Mármint olyanok, amikről tudok, amikre hívnak. Aztán megijedtem. Egyrészt szerettem volna hogy jövőre is meghívjanak, hogy legyen. Másrészt féltem, eléri a végzet, azaz legközelebb  jön a rendőr, a postás a villanyszerelő, meg ráadásnak még a szomszéd a gázos és a díjbeszedő. No, mondjuk ez utóbbi épp volt egy ;)

Mert nem lenne jó, ha megváltozna ez, és a többi hozzá hasonlatos jó buli.

 Hiszen olyan kevés van belőlük, és olyan törékenyek. Mármint azaz atmoszféra, amit teremtenek, amit teremtünk.

Mert milyen is volt ez a buli? Egy jamboree. Nevével ellentétben itt aztán kiscserkészeket hiába kerestél volna, de murinak éppen jó volt. Tehát ahogy kell némi, olyan lájtos kis 200-200, azaz összesen négyszáz kilométernyi motorozás, evés, ivás, ivás, beszélgetés, baromkodás, jó hangulat, semmi feszengés, és ahol kiderül mindenki zalai, vagy legalábbis zalaiak mindenhol vannak, ahol történik valami jó. :)

Valljuk be kell ahhoz némi cinizmus hogy egy motoros bulit egy alkohol és drog rehabbal szemben szervezz, egy dimbes-dombos zsákfaluban, ahol a falu állandó lélekszáma kevesebb mint a bulin megjelentek létszáma. Hogy lélek maradt-e reggelre, az más kérdés, de a létszámellenőrzéskor nem hiányzott senki. Szóval míg mi adóztunk rendesen az élvezeteknek, addig elképzelésem szerint a rehab falai mögött lézengők fejükre szorított kispárnával próbálhatták elnyomni tivornyánk zajait.

Van persze közös motorozásra is lehetőség, ám a déli városban levő találkapontra nem jutunk el. A célobjektumtól tizegynéhány kilométerre vizslató, indiánokat is megszégyenítő esőérzékelőink veszélyt jeleznek. Nem nehéz meglátni a kb. negyven kilométerre simuló város felett a fekete felhőket. Az elmúlt évtizedeket túlzás nélkül olyannyira végigáztuk, hogy erős gyanú ébredt bennünk aziránt, hogy nem is motorkerékpárunk, hanem vizibiciklink van. Tehát mindezek után valahogy nem akaródzott megint ázni, elkésni pláne nem, így azonnal a kis településre bámészkodunk. Gyakorlatilag az elsők vagyunk. Nem sokkal később érkezik beremendi (motoros)főszakácsunk, aki olyan bográcsos egytálételt rittyent, amilyen finomat rég nem ettem. Mi lézengünk, eget kémlelünk, kicsit pusztulunk is, majd az első dörrenésre, úgy döntünk, nem várjuk meg a házigazdákat, és csak úgy lár pour laár házat építünk egy, motorok tárolására és táncikálásra alkalmatlannak ítélt placcon. Ülésemet letakarom egy „ízléses” nylon zacskóval, és utánunk a vízözön. Azonban szeret minket és a bulit az ég, hiszen megússzuk, elkerül minket az eső. Nem úgy a többieket, akik a városból vonulnak a tetthelyre. Az egy órásra tervezett útból jóval hosszabb lesz, hiszen kerülik a felhőket, az esőt, ám egyszer csak berobbannak a hangok.

Tanár úr kérem az úgy volt, hogy én készítettem videót a motorok beérkezéséről, csak a pomogácsok elvitték a gépemről. Ja, vagy kétszer nyomtam meg a gombot és a tükröződés miatt nem láttam, hogy nem veszek semmit.

Hát így nincs videóm a megszállásról…. Fotókat sem nagyon készítettem. Jól éreztem magam, jól éreztük magunkat.

Ahogy jól éreztünk magunkat a DNR-on és a többi ehhez hasonló vagy még „csövesebb” bulin. Nos igen.

Így, ilyen egyszerűen működik ez. Ott vagy egy olyan bulin ahol azt érzed otthon vagy, hazaértél. Itt megismerkedsz hozzád hasonló értékrendű emberekkel. Nem vagy paraszt, ők is érzik a hullámhosszt, így eztán már meghívnak az ő bulijukra, hirtelen összerántott találkozásukra. Nem, ne gondolj semmi extrára! Csütörtökön telefon. Helló! Szombaton motoroznánk a Balaton felé. Lenne kedvetek találkozni? Hogy a fenébe ne! És összefutunk a benzinkúton, hogy kis együtt motorozás után kaja egy útszéli, ámde finom falatozóban, majd sütnivaló vásárlás a fejünkben lévő mellé, és vadkempinghely keresés. Este a szokásos. Sütögetés, baromkodás, vigyor, feltöltődés. Másnap egy darabig még együtt, aztán egy lángos után ki-ki haza.

Következő: csinálnék egy összejövetelt idén is a folyóparton. Vadkemping, bogrács, „liánozás”, off road. Mit szóltok? A helyszín 350 km tőlünk, de gondolkodás nélkül megy rá az OKÉ válasz. Péntek este tízkor beesés, majd vasárnapig újabb wellnessz hétvége. Fáradtság? Nem érzed. Épp ellenkezőleg. Csak az EKG nem simul, de a ráncok, a hétköznapok során felborzolódott idegek igen, az évek radírozódnak. És már várod a következőt. Mert van. Most egy másik folyó mellett.  És így tovább. Gyakorlatilag minden hétvégén, az ország minden pontján. Motorostalálkozó? Idén valahogy még arra az egyre sem jutottunk el. Nem hiányzik. Majd ha megint rólunk, nekünk szól. Bízzunk benne egyszer lesz a mi fajtánkra is igény. Ám addig is, ezek a bulik, jamborre-k, összeröffenések és közös motorozások pedig maradjanak meg ilyennek!

Mert igény vóna rá!

Fotók: Gergő, Karcsi, Szabesz és saját, illetve Gergő kisfilmje.

Nyár van, motorozunk. Mi mást is csinálnánk. Az előző éjszakai fogyasztás -és ez nem benzinben értendő- érezteti hatását, kialvatlansággal összeölelkezve. Azaz finoman szólva sem vagyok topon. Ezt persze útitársaim sem hagyják szó nélkül, megy is az ugratás rendesen. Bénaságomat némileg oldja a benzinkúton magamba döntött kávé és cukros lötty ipari mennyiségű elegye. De ami megtörtént, az már megtörtént.

Persze mindenről csakis a motor tehet. Meg a gumi. Mert az biza elkopott. Kellett nekem róni a kilométereket! Szóval biztos ezért érzem azt, hogy csúszik az egész miskulancia és ezért „kanyarodok” derékszögben.

Lepakolunk a szálláson, pasik elmennek estére ételért, italért, reggeliért. Emberem az én motorommal megy, hátha mégis tényleg van ott valami. Néminemű van, hiszen legutóbb a  benzinkúton a rohadtul hitelesített pumpaóra plusz 0,5 bárt belerakatott a gumiba, így 2,2 helyett 2,7 virgonckodott benne. Ettől eltekintve a többi az én saram. Turistáskodni indulunk, ám a délelőtti mutatványaimért jönnek a cinkelések…még mindig ridegtartás.

Pasi ezredszerre felhívja figyelmemet a motorom, aljas FP jobb oldalán árválkodó pedálra. Mármint annak kihasználatlanságára. Persze, mert mikor szívsz? Ha kukkolda van. És szerinted mennyi az esélye hogy kukkolda van mikor egy nőszerű lény –ez volnék én- berugókarral igyekszik életre kelteni egy 1975-ös jószágot?! Igen, kicsit több mint 100%. Tehát ez azaz ok, amiért csak sátras ünnepeken, elszállt fesszabályzók alkalmával, szórakozó önindítógombok esetén ugrabugrálok.

De most meg kell védenem a becsületemet. Tehát mikor vigyorogva jön a felhívás keringőre, egy életem egy halálom, rúgom FP.-t. Megy is pöccre, amitől vérszemet kapok. Így mikor pár óra múlva végzünk a kulturális kihívásokkal, nagyképűen úgy döntök, megint rúgok. Rúgok én, csak épp FP is. Vissza. Akkorát, hogy a szemtanúk elmondása alapján fél métert repít a sztratoszféra irányába.

Mozgatom bokám. Nem tört, tehát máris szerencsésebb vagyok, mint jó pár, nálam izmosabb sorstársam. Viszont a derekam a gerincem mellett… Na, az fél óra múlva már sajog. Mindegy, majd megunja, gondolom.

Másnap reggel lehajolok, hogy bepakoljak a hengertáskába és aznapi útjára induljon a karaván. Hurrá van gerincem, no meg derék jány is vagyok, hiszen RECCS, és úgy maradok.

Most épp táppénzen írom ezeket a sorokat, finomabbnál finomabb izomlazítókkal kábítva. Mit is szoktunk mondani arra, aki ideges lesz? Becsípte a zsírt. Én is. Bár nem úgy.  

Nehéz ez a rockélet! :D

A videó illusztráció, forrása a youtube. 

Már megint elkezdtem megírni a DNR-ot, és már megint azt érzem, hogy feleslegesen terjengős. Mert ebben az esetben minek a sok szöveg?

Elindultunk szerdán reggel, hazaértünk vasárnap délután. A kettő között pedig tömény élmény, motorozás, viccelődések, egymás ugratása, Bence anyukájának emlegetése, majd annak belátása, hogy tényleg a legneccesebbnek tűnő helyzetekből lesznek az igazi élmények, hogy képes vagy rá, hogy meg tudod csinálni. Hogy felfelé mindig könnyebb mint lefelé. ;) Hogy rádöbbenj a naptár, ill. az életkor sok esetben felesleges infók. Mindegy hogy 1970 van, vagy 1990, vagy akár 2018., mindegy hogy 25, vagy 50. Rajtad múlik, mire vágysz, mit érzel! Hogy macerás ugyan, de tud együtt haladni 37 motor. (Igen szombatra ennyien lettünk). Hogy a műszaki és emberi hibák, az eltévedések, is poénná válnak, csak nem szabad őket túl komolyan venni.

Hogy mennyei tud lenni este egy bográcsban készült virslis lecsó, hogy olykor jól jön a túlsúly, hiszen ballasztnak remek, és így nem pörög el a kerék. ;)

Hogy mennyivel kisebbek az igények mikor nem szabadulsz be közvetlenül a boltba, hanem reggel leadod a pia és kaja igényed a zsetonnal együtt Tesának és a lányoknak, és max üdítő vagy jégkrém, ami extraként napközben beesik, de igényed sincs másra. Igen, Tesa és a lányok, azaz Kitti és Noncsi, akik fáradhatatlanul gondoskodnak ellátásunkról, hogy ne boltban kóvályogva teljenek a drága percek (Ennyi ember? Hkmm órák!). Hogy Opusz mögött ne haladj, mert fél óra múlva már füstmérgezést is kaptál. Hogy senki sem ideges, míg a fűben fekve várjuk be a később csatlakozókat. Hogy káromkodhass a térképen fehérrel jelölt „út” miatt, mondván ez az élmény igazán kimaradhatott volna, s közben megérted az őslakosok arcát a csapat láttán, hiszen errefelé utoljára 1982-ben járt idegen. Hogy mindenhol van ismerős, hogy az útiterv és a szállás rugalmasan kezelhető. Hogy bár a résztvevők zömét már régóta ismered, de megint lett 1-2 új ismeretség. Hogy a 7 éve kényszerből kiokkumlált üdítős flakon, mint ad hoc „olajtartály” ötlet, jól jön ma is. Hogy a nagyszámú csapatban motorozás –főleg az aggteleki kanyarokban - teljesen más műfaj, mint amikor ketten csapatjátok. Hogy felesleges gázolajjal átmosni a shovel tankját, de legalább jól ég. :D. Hogy hiába fekete az ég, és fenyeget minimum tornádóval, ha főiskolás lányok lepik el a kempinget, felborzolódnak a kakastollak és ráér a lecuccolás.

Ami bevált 2011-ben, működik ma is. ;)

Mindegy, elmondani úgysem lehet, ezeket a mondatokat nagy eséllyel érteni is csak azok fogják, akik ott voltak. Belekóstolni tán kicsit segít Gergő 36 perces mozi kisfilmje, és Bence youtube profilján megosztott rövid szösszenetek. No és pár fotó. Gyanítom, ezekkel fogjuk túlélni a telet.

Hogy hol is voltunk? Mínusz egyedik nap Kecskemét, majd fel Levelek, Tokaj, Aggtelek, Rudabánya, Bátonyterenye, Bánk és ki-ki haza. Olykor off road, olykor Hillclimb, máskor vesekőlerázás. Gyönyörű tájak, néha lepusztult házak. A velünk kapcsolatba kerülők nagy részénél nagymértékű rugalmasság, ellenpólusnak olykor pofátlan lehúzási kísérletek. Szenilis könnyek a szemben az 1990-es –számomra első- motorostalálkozó helyszíne mellett elhúzva. Zömében toleráns vezetők, de azért a mindennapi hülyéinket add meg nekünk ma. Totemállatként a tavalyi futamon Mecsekben talált kisállat koponya úgy tűnik hozzánk ragadt. „Láttam elvitted a sámánhoz megszentelni a borodat. Ne tagadd!” :D

S hogy maradjunk a DRINK ’n’ ride-nál: elfogyott 30 tálca sör. Bor kicsit kevesebb, ám a pálinkapusztítás is végzetesnek bizonyult. De nem ez a lényeg.

A lényeg

DRINK ’N’ RIDE

OLD SCHOOL CHOPPER RUN

Magyarország.

Azaz együtt motorozott és bulizott 26-37, zömében egyedileg épített, átalakított motorral egy rakás egymáshoz hasonlatos ember, a motorok között annyi Ironhead, amennyit együtt még egy SR-n sem látsz, megfért a HD, a japán…azt hiszem ennyi…a létszám is. ;)  Folyt. Köv. jövőre!

Már csak egy, ámde hatalmas és nehéz feladat van. Megtartani ilyennek! ;)

Kösz Bence és a többiek!

A cím egy, a túra szempontjából kívülálló, külső szemlélő véleménye.

A postban felhasználtam Gergő filmjéből kicsípett pillanatokat, Kitti fotóját választottam a címfotónak, ezenkívül  Ágota, Dani, Karesz és Szabesz fotóiból válogattam a sajátjaim mellé. A youtube filmek Bence profilján közzétett filmek, Gergő filmje, valamint az én hibáim.

Erősen Üvegtigrisbe kívánkozó a helyzet. ;)

És ha eddig legörgettél, akkor a videók:

Gergő filmje...ha nincs rá 36 perced, akkor nem is neked szól.

Bence oldalán közzétett videók (Ágota és Norbi filmjei)

Így kell felfújni autentikus motoros módon egy matracot. :) (saját)

Kevesebb mint egy percben... (saját)

No, rendben vannak a szabadnapok Július 5 és 8 között? Bár remélem, maradsz kilencedikéig, azaz hétfő délelőttig.

Hogy mihez és miért kell a szabadnap? Hát a Lakeside Weekend miatt. Ne mondd, hogy elfelejtetted?!  Igen. Pontosan.

2018.július 5. és 8., akarom mondani4. és 9. között Lakeside Rock & Roll és US Car Weekend, Agárdon a Park Kempingben.

Úgy-úgy bizony. Mégpedig ez már a 25.

Na, megvan már? Hát persze hogy megvan! Ez az a buli ahol csütörtöktől vasárnap éjszakáig szól a rockabilly, tódulnak az autentikus és kevésbé autentikus arcok, krúzolnak a menő verdák.

Igen, jó a memória egység! Csütörtökön bemelegítés. Tubus és DJ Johnny kavarják szédületesen a klasszik lemezeket, hiszen a kemény mag ilyenkor már itt van! ;)

Sőt! Idén egy bónusz nappal meghosszabbodik a buli, így akár már július negyedikét is itt ünnepelheted ha akarod, hiszen szerdára benyomtak a fiúk egy plusz napot, mikor nincs program, de a sátorhelyed már biztos no és persze a tó sem megy már sehova. Magyarul zenebona nincs, de a sátrad már felállíthatod és ázhatsz a Velencei tóban a négy napos bérlet árában. Számolj csak utána? Van még kérdés? Nincs kérdés. J

Pénteken és szombaton négy-négy zenekar a nagyszínpadon. Aha. Igen, én is láttam Prison Band Special lesz. Gondolom Cactus és társai kirukkolnak valami hatalmassal, ez lehet a speciál, hiszen ez mégiscsak a huszonötödik!

25! Úristen negyed század. Pfff. Ha pár éve Cactus azt mondta jönnek az első Lakeside (akkor még Cadillac Víz-party Rock & Roll Fesztivál és Sátortábor) bulikon nagy eséllyel összehozott gyerekek is , akkor most kik jönnek? Három generáció… vagy inkább négy?  

Node ott tartottam, hogy nagyszínpad és a nyolc zenekar, köztük több külföldi. Ugye nem gondoltad komolyan hogy ennyivel kell beérnünk? Lesz idén is vízparti színpad, hogy a vízben lebegve, az előző este fáradalmait kiáztatva, vagy ha úgy lesz kedvünk a színpad előtt rokizva hallgassuk a jobbnál jobb rockabilly bandákat. Nem, psycho még mindig nem lesz. Inkább a klasszikusabb, jól táncolható, könnyedebb dalok. Nyugi! Lesz a Rocker is! ;) Sőt, tán még az I Ain't Got You is. Igen, Ford Fairlane meg az a bizonyos ’65-ös Cadillac. Hát persze!

De napközben sem fogunk unatkozni az biztos! Egyrészt végigjárjuk a kempinget és jól megbámuljuk az oldtimer, vagy tán nem is annyira oldtimer, ám egyedileg alakított kocsikat, motorokat. Másrészt idén is lesz Játéksziget. Pofán csúszhatunk a sampontól síkossá tett plasztik csíkon, vízi röplabdázhatunk, vagy csocsózhatunk akár. Emlékszel, régen a motoros bulikon volt blokk, illetve rönkhajító verseny. Most itt is lesz! Mármint blokk akkor, ha kiszereljük a motorodból, ám hogy rönk lesz, az tuti!

De milyen rockabilly buli, ahol nem mérettetik meg a séróbárók egyik feltűnő dísze, a barkó?! Kíváncsi vagyok, szőrös pasijaink mivel lepnek meg minket a Barkó-báró versenyen! Végre ők is mutogatják magukat.

A vízi táncversenyen én most sem indulok, de téged feltétlenül megnézlek! No és persze a sör fanok biztos beneveznek az esti sörivó versenyre! Kinek nem jön jól egy korsó jéghideg potyasör! ;)

Nincs egy rongyod, amit felvennél? Múltkor mondtam már jöhetsz akár farmer-póló kombóban, de a Lakeside-on is tudsz venni akár Ticci ruhát, kiegészítőt, meg még ezerféle igazán menő dolgot!

Sőt! Már most rendelhetsz pólót! Mármint a 25. Lakeside Weekend jubileumi pólóját. Ha eszembe jut milyen jó ránézni és viselni a 2007-ben vásároltat, tuti hogy ebből is venni fogok. Persze a belépőhöz kapunk megint matricát is, amitől lassan olyanok lesznek motorjaink, mint egy ex-NDK-s túra MZ. J

Szóval napközben nyár, pancsolás, játékok, kora délutántól éjszakáig koncertek. De még ekkor sincs vége, hiszen itt vannak a felalázó autócsodák a platón táncoló vidám csapatokkal, vagy a büfésor előtt driftelő lóerőgyárakkal.

Mert itt mindenki vidám. A feszengés, a szigor máshol marad. Valahol kint, napjainkban. Hiszen ez az ötvenes - hatvanas évek, a lazaság, a tánc, a pörgős szoknyák, creeperek, vagy épp tornacipők, röppenő copfok, szűk farmerek, koponyák és cseresznyék világa.

Egy olyan kor, amikor minden élhető és emberi.

Sok motoros van. Egyre több. Mindenféle. Nincs kirekesztés. Nem kell sokat kóvályognod hasonszőrűek után kutatva, hiszen a bejáratnál becsekkolást követően a markodban tartott matrica, valamint az ajándék óvszer zsebedbe süllyesztése után csak a szemben található placcra kell navigálnod a motorod. Minden a közelben van. Büfék, fürdők. Nem is kell beljebb menned. Majd csak később, a bambulás, a motorozás miatt. De ezt már tudod, csak azért írtam le, hátha a haverod is eljönne, aki még nem volt sosem. Hiszen évről évre jönnek új arcok is.  Nem baj ha Lakeside-szűz, hiszen csak egyszer jön el, és eztán ő is Lakeside-addikt lesz, mint mi.  Hely mindig van, mert a sátorhelynek alkalmassá nyilvánított helyek száma és a fantázia végtelen.

A jammelést meg majdnem elfelejtettem! Pedig milyen jó is az! Emlékszem, minden este, sokszor hajnalig tart a közös spontán muzsikálás. Az a hangulat utánozhatatlan! Épp ezért maradunk most is hétfő délelőttig, hiszen a vasárnap esti vízparti színpados közös örömzenélést idén is látni kell. Persze a hajdani utcabálok és „Forró rágógumi” korszakát idéző lámpafüzérek alatti hencsereken koktélt szürcsölgetve, hogy’ máshogy!

Nem emlékszel mindenre? Nem is voltál mindegyiken? Sebaj! Én sem! De figyelj, itt vannak képek a korábbi bulikról. Csemegézz!

https://www.facebook.com/lakesideweekend/

Akkor hát ott találkozzunk!  Találkozunk! ;)

Négy nap buli, négy nap lazaság, jó zene, tuti járgányok, vízpart. Ez minden pénzt megér, de te most megnyerheted…

ITT:

1993.

Emlékszel a kilencvenes évek elejei motoros bulikra? Ha igen, te is őskövület vagy, te is megöregedtél. Legalábbis ezt mondják, ezt akarják belénk szuggerálni.

El ne hidd!

De hogy’ is volt? Pörgessük csak vissza a memóriaegységet! 

Van egy viszonylag kicsiny, összetartó közösség. Vannak benne formális és informális, azaz az MMSZ-hez (gyk.: Magyar Motorkerékpáros Szövetség) nem köthető klubok és szabadon mozgók. Az alakuló klubok miatt van már némi szétválás, baráti szálak elvágása, de mégsem a szigorról szól a történet. A lényeg, hogy van pár város, település, ahol az ottani motorosok találkozót szerveznek.

Ne keresd a helyi lapban, motoros nincs is, FB meg pláne nem! Vannak viszont emberi kapcsolatok. Olykor telefonon (még csak vezetékes, hol van még az állandó rövid póráz!), levél, de elsősorban buliról, bulira száll a kézzel készített, stikában sokszorosított plakát, és infó.

Tudsz az összes helyről. Tudsz, mert szólnak.  Szólnak, mert ismernek, mert elfogadtak, mert olyan vagy mint ők, mert közéjük tartozol. Mindegy milyen motorod van (ez később már nem annyira), úgyis sufnituningoltál már rajta, hiszen más kiegészítő még nem nagyon van, gyári meg jó lesz Pista bának. Másik lehetőség hogy valahogy odavetődsz, olykor teljesen véletlenül, az országot motorozva. Megnéznek, de nem küldenek el. Észrevétlenül, iszogatva, szórakozva történik a káderezés. Hogy nem verted le a lécet bizonyítja, hívnak a következőre is. Meg az azt követőre és így tovább. Évekig sátor sincs, csak az úttörő hálózsák. Meg egy váltás póló. Esőruha? Sosem hallottál róla, van, akinek még bőr, műbőr sincs, csak a farmer. Nem számít. Ott vagy, velük vagy, együtt.

Ha buli, van zene is. IFA platóról persze, mi másról. Ritka az országos ismeretségű rock vagy blues sztár. Inkább helyi, feltörekvő erők, és elsősorban a nagy klasszikusok haknija. Zeppelin, Purple, Uriah Heep, Nazareth, Black Sabbath és a többiek. Van persze kivétel is. Vannak, akik saját dalokkal operálnak. Van belépő is persze, jelképes. Ingyen leves akkor sem volt. Nem, nincs sétálójegy! Vagy itt vagy, vagy nem. Mindenki ismer mindenkit, vagy ha nem, hát ezután már fog. A felvonulásnak ekkor még más jelentése van, legfőképp, mert sisak nélküli. Borzad is a plebsz, nedvesednek a bugyik, születnek a tátott szájú ifjak jövőbeli tervei.

1993.

1996.

 Aztán aki akarja gyorsulási versenyen nézheti meg mennyit tud motorja és ő, így együtt. Most az egyszer ingyen mér a traffipax. Nem kell ordítani hogy, menj hátrébb bámészkodni, felnőtt mindenki. Nincs kordon, nem tolják képedbe a kamerás telefont, hogy minden pillanatot rögzítsenek. Nagy ívben teszel rá valaki fotóz-e vagy sem. Ha meglátsz egy HD-t, gyökeret versz mellette, legyen az bármilyen állapotú. Felállítod a sátrad –ha van – ám többé rá sem nézel. Nem tűnik el semmi. A büfét a szervezők csinálják, és nem ebből akarnak nagyobb, újabb motort venni, így eszedbe sem jut, hogy bevásárolj…szombat délutántól nincs is hol.

Koncertek, baromkodások, szakértések, mély és kevésbé mély beszélgetések. Aztán vasárnap késő délelőttbe, kora délutánba nyúlik az indulás. Nem siet senki. Minek is tenné, jó helyen van. Esik? Behúzódunk valahova. Mindig van valami fedett rész. Ha más nem, a hatalmas katonai sátor. Kaja bográcsos, vagy rántott húsos szendvics. Mindenmentes.  :D Sör, bor, egy kis üdítő. A pálinka szigorúan házi. Nem spirálozza senki túl a dolgot.

No, most legyintettél, hol van az már, és megropogtatod motorozásról kattogó térded? Ne tedd!

Ahogy pár éve már írtam, újra fellendülőben vannak ezek a régi, úgynevezett Fekete Találkozók, Fekete bulik. Nem haltunk ki, és ahogy nézem még egy jó darabig biztosítva van az utánpótlás. Itt vannak a húszas-harmincas éveikkel virgonckodók. Olyanok, mint mi, nagy ívben tesznek a jelen elvárásaira, fősodratára. Nem kell drága holmi, nem kell fedélzeti komputer. Bármit is gondolsz, egy chopperre, bobberre is felkötözhető kétheti cucc, sátorral, hálózsákkal. Rajtad múlik. Mármint hogy mire van szükséged. No meg a mesterségesen felkeltett igényeken.

És persze azon kell-e a kaland, az izgalom, az élmény, a nem kiszámítható lét. Ha igen, megtalálnak. És ahogy egykor, hívnak. Aztán ha nem voltál paraszt, legközelebb is hívnak ők, és mások, akik ott voltak, és most saját rendezvényük van. Hívnak, gyere, együnk együtt egy jó zsíros deszkát egy közös motorozás után, akár konzerv zenére is. Nem a sztár zenekaron múlik! Aztán egy nap telefon. Halló! Kábé erre járunk, van kedved csapódni? Vadkemping, sütögetés parázson, meg ami belefér. És te persze hogy épp ráérsz, persze hogy van kedved. Egyszer csak azt veszed észre, megint azt érzed, amit motoros találkozón már sok-sok éve nem.

Megint itt van a ’80-as évek vége, a kilencvenes évek eleje, megint ugyanaz a móka. Az ÉLET.

Ropog még a térded? Az enyém már nem. ;)

Képek forrása:

Utolsó három kép: Katona Jennifer (profi) fotója.

A kis méretű és rettenetes minőségű fotókat egy 22 perces kisfilmből pillanat kockáztam ki, melyet 1993-ban Molnár Ferenc készített.

A többi saját fotó.

Pár hete megindult a szezon. Úgy izomból, mindjárt 28 fokokkal, enyhe estékkel. Meg is jelentek tömegével a motorok az utakon, legtöbben átmenet, bemelegítés nélkül.

Nem vagyok híve a szervezett, un. vezetéstechnikai tréningeknek. Nem, nem hiszem, hogy mindent tudok, és nem tudnának újdonságot mutatni, épp ellenkezőleg. Minél több kilométer van a hátsómban két keréken, annál inkább tudom, mennyire nem tudok. - Persze mindig vannak olyanok, akik egy két-háromezres túra után mindent tudnak. ;) - Szóval nem az überfrankó tudásom miatt nem akarom, más, sokakat megmosolyogtató elvek miatt nem megyek.

Épp ezért a tavaszi bemelegítő kilométerek engem is, meg még sokakat a közúton érnek. Annyit teszek az ügy érdekében, hogy -  ahogy általában is- kerülöm a nagy forgalmú utakat. Nem baj, ha lerázza a vesém, mert tán kisebb az esélye hogy feltartok egy Fittipaldit, vagy én képzelem annak magam a téli berozsdáltsággal. No és persze a csuklófájdalom is jobban terelhető egy szép táj látványával, az erdő illatával.

Szóval tavasz, hepi, hálidéj, motorok. Úgy ám, csak épp hirtelensége miatt nemcsak a motoron ülő, hanem a közlekedés többi résztvevője sincs felkészülve a motorokra. Rutintalan még mindenki na! (fagyott huszárok most kíméljetek :D)

A nagyszámú megjelenés azonban óhatatlanul hozza sajnos a szokásos áldozatokat. Mint ebben a szezonban, és minden szezonban, napi szinten többször jönnek a hírek különböző súlyosságú motoros balesetekről...ha hagyjuk. Balesetek voltak persze eddig is, csak egyrészt nem volt 167.500 nyilvántartott motor az utakon, másrészt nem létezett az azonnali hír(r)elárasztó forrás sem. Értesültél a közvetlen környezeted ilyen jellegű történéseiről –is-, vagy ha ismerős volt az érintett. De a többivel nem foglalkoztál, híre el sem jutott hozzád. Nem rólad, nem neked szólt. Épp elég tragédia az érintetteknek.

No, most nem így van. Árad a sok felesleges infó. Felesleges, mert mit is generál?

Ilyenkor lehet anyázni, lehet sopánkodni, lehet ily módon kiengedni a gőzt. Ennyi. Gyakorlati haszna nem nagyon van. Mert hiába kezdesz el okoskodni, elemezgetni, éles helyzetben nem ér semmit a foteles- analizálás.

Ellenben tudattalanul elkezdesz parázni hogy ledarálnak, elgázolnak. Ahogy páran már írták is, hogy elment a kedvük…

Mint minden általánosságtól és falvédős okosságtól, úgy attól is falnak megyek, ami így szól:

„Motorozz úgy, mintha mindenki rád vadászna!”

Tényleg? De jó! Magyarul motorozz rettegésben. Hiszen egy vad retteg. És túlél. Minden alkalmat, minden napot, minden „vadászatot”. Kösz nem!

Persze, jóval figyelmesebb leszel motoron, hiszen nincs körülötted doboz. Ez a tapasztalat, ez az éberség, vagy inkább rutin, sokszor jól jön más közlekedési eszközön is. Ez nem kérdés.

De ez a csámcsogás és ajvékolás meg az elcsépeltségtől súlyát vesztett legyen neki* … és a többi… Hidd el, neki már nem számít, neked viszont sokat!

Két éve, barátunk vétlenül elszenvedett halálos balesete után mindössze két héttel, motoroztunk. Motoroztunk, hiszen az élet nem áll meg, bár ezt követően egy ideig a társaságból mindannyian jóval óvatosabbak, már-már beszaribbak voltunk, hiszen minden necces helyzetben felrémlett Ő.  Ekkor történt, hogy egyikünk perifériás látómezejében megjelent egy autó a bekötő úton, mire ő reflexből elkapta a kormányt, be a felezővonalra, sőt, annál is tovább. Szerencsére nem jött semmi, de így is rettenetes volt végignézni, amit megfejelt a kiváltó ok. Hetekbe telt mire olyan szinten feldolgoztuk hogy kirepült végre a dugó a hátsó felünkből, pedig átmotorozott évtizedek vannak mindannyiunk háta mögött.

Ha naponta többször sulykolnak beléd valamit, az észrevétlenül beivódik, életed része lesz. Ha ezt a menetet folytatjuk tovább, akkor az is, hogy a motor megöl. Illetve persze nem a motor, hanem ami, és aki körülötte van.

Honnan is indultunk?

Motorozás, szabadság, élvezet… Úgy eltűnik, észre sem veszed! De sebaj! Csámcsoghatsz, ahogy a sztárok életén, meg a szurikáta halálán. Addig sem kell  - látszólag - a magadra figyelni.

gyk:  Nem, nem arról van szó, hogy egy érzéketlen tapló vagyok. De ha megpróbálod a világ minden baját cipelni, attól nem lesz jobb a világ, hiszen nem vagy mindenható, ám a te életednek annyi. Épp elég, ha amiben VALÓBAN érintett vagy, ott segítesz, ott figyelsz, ha kell, gyászolsz. A többi porhintés, bulvárszocializáció. Vagy neurózis.

Tudom, ezzel a posttal megint nem leszek népszerű, de tán elgondolkodsz mielőtt felszórod a balesetes képeket, híreket!

*Gondolj bele milyen gyorsan feledésbe merülnek ezekben a "közösségekben" korábban naponta többször bejelentkező emberek, miután tragikus haláluk óta eltelt az a bizonyos "három nap". Hát ezért elcsépelt és hamis.

A kép illusztráció, és átalakítási eredetijének forrása: https://www.dreamstime.com

Egy jó ideje nem járok un. motoros rendezvényekre, motorosok közé. Nem, nem arról van szó, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter! Egész egyszerűen itt is megjelent a tömeg, akik a tömegkultúrát, a konformista értékrendet hozzák magukkal. Mikor az a fontos hogy a plebsznek megmutasd te is olyan vagy mint ő, akkor nincs miről beszélni. Nem, nem vagyok olyan…legalábbis remélem. Egész életemben nonkonformista módon éltem, ezen igyekeztem. Persze ez nem azt jelenti, hogy egész nap a seggem süttetem, hiszen ahogy MÁR korábban írtam, nem a henyeségtől leszel szabad.

Azt gondolnám lerágott csont a puszta közlekedési eszközön túl látó motorozás , de mindig pofán csap az élet, hogy mégsem. Mert annyira beivódott a plebszből vadmotorossá váló népbe a mai motoros képe, hogy már rég elfelejtette vagy sosem tudta miért, és hogyan alakult ki a jelenség. Valahogy úgy, ahogy a criuser, azaz minden –számomra- szükségtelennel felszerelt cirkáló, számukra chopper. Halványsegéd fogalmuk nincs, hogy a chopper, a chop azaz vágni szóból alakult ki. Levágni, kiszórni mindent, ami felesleges hogy csak tényleg a minimális, szükséges dolgok maradjanak magas kormánnyal, és kidöntött első villával. ( Ne oktass ki a friscoról és a többiről, nem érdekel, most nem ez a lényeg.) Persze személyre szabva. Ha úgy érezted cizellálva, pl. gyönyörű vésettel, pszichedelikus tankfestéssel vagy bármi mással, de mindenképp RÁD, magadra szabva. Nem, a ma motorosa lecsopperez minden cruisert és meggyőződése te vagy a hülye, mert ’iszen neki csáppere van. A koronát is felteszi az i-re azzal, hogy lefikáz egy klasszikus shovelhead choppert. Azt, ami Panhead elődjével együtt az alapját képezte a chopper kultúrának. Persze mindezt egy japán criuser nyergéből teszi „csopperesként”  és nem is érti, hogy a gáz, nem a motorral van.

No persze  aztán majd megveszi a gyári tervezők által az ilyen eredeti építők, faragók lemásolt és eladhatóvá szelídített motorját. (lásd pl. az evo iron sporiját) Hiszen kedves Willie G. és társai már jó ideje a megvetett bikerek átépítéseiből élnek, remekül rátapintva a plebsz kockázatkerülő „szabaddáválási” igényére.

Szóval semmi keresnivalóm fesztiválos főzőversenyeken, a hajdani úttörőtúrák emlékét felidéző kiemelten szabályos és kulturált (kinek mi a kultúrája?) túrákon, a helyiek között mosolyogni a már csak pecsételést hiányoló állomásokon. Miséken, szenteléseken, biodíszletként felvonulásokon, falunapi motoroztatásokon. Paraszt vagyok? Ettől? Persze, hiszen csak a látványos és kellően publikált segítségnyújtás a segítségnyújtás…neked. Nem, nem akarom ledönteni a kialakult motoros képet. Vagyis mit is? Ááá a mai motoroskép siralmas. Azt hiszed, ha majmot csinálsz magadból nem szorít le a bunkó? Dehogynem! Aki eddig leszorított eztán is lefog. Ilyen a személyisége. Olvasd csak el az imakönyvedet. Izé, arckönyvedet. Felteszel egy virtuális falvédőt, hogy vigyázz a motorosra…egy perc múlva érdekes kommenteket olvashatsz. Te. Mert én már nem teszem.

Te ott a gép előtt, ha magadra ismertél és már kellően rühellsz, tehát ha te puszta konformitásból, térítésből,  a „szeressenek és fogadjanak” el igényével csinálsz hülyét magadból, felesleges. Ám legtöbbször nem erről van szó. Közel sem. Egész egyszerűen arról, hogy a ma motorosa ilyen. Alapból. Neki természetes hogy önkéntes rendőr, hogy politika által terelhető, hogy műsorszám egy-egy rendezvényen, hiszen ilyenkor ő van a középpontban, ez az ő tíz perce. Hiszen ez ugyanaz az élet, mint amit a hét többi napján él, csak most egy motor, egy motoroskendő, búvárruha, cordura, a jelmez, a munkaruha. 

Mikor azt látom egy megyei napilapban, hogy felkapott turisztikai hely bazársorát ajánlják a lap jellegéből helyi motorosoknak, mint túra(!) célpont, akkor úgy érzem nincs köztük semmi keresnivalóm.

És hogy a mi lenézett és ugyanakkor másolni próbált fajtánk mit tesz? Motorozik, és zártkörű bulikon jön össze a hasonszőrűekkel az ország, sőt Európa területén. Mert vagyunk. Szerencsére. Itthon is. Fiatalok is. Erre a tavalyi, ilyen stikában szervezett túra döbbentett rá. Fontos mérföldkő volt. Sokkal fontosabb, mint akkor hittem. Szóval vagyunk. Ha nem is látsz minket, ha nem is „jelenünk meg” minden –számodra- fontos eseményen.

Most elmegyek motorozni. Csak úgy az orrom után. Amennyire csak lehet, néptelen úton, kerülve a populáris helyeket és legfőképp jó messzire menni a ma délután városunkban megrendezendő motoros felvonulás elől.

vs.

 A kollázs kép saját tákolmány és tök mindegy milyen a motor típusa, hiszen már világszerte megjelent a régi motorokkal majomkodó réteg is...de erről majd később. 

Nem túl régóta hordom magammal őket levakarhatatlanul. Ártatlanságomat valamivel több, mint 10 éve veszítettem el, és legalább kétszer ennyi ideig agyaltam rajta kell-e nekem. A kérdés több szálon futott. Egyrészt nem szeretem a végleges dolgokat. Kell, hogy ott maradjon a változtatás lehetősége, az én döntök - illúziója? -. Másrészt a bőröm elég határozottan reagál minden vegyszerre, néhány növényre, szóval mondhatjuk érzékeny a dög. Aztán jön a követező kín, a mit, azaz a minta. Csakis személyes, semmi általános. Ha ez a hatalmas világrengető dolog eldőlt, itt a következő traumatikus kérdés. Hova? És végül ne feledjük, anti-fésön mivoltomat, azaz hogy utálom a kommersz dolgokat, márpedig ezt már 10 évvel ezelőtt is igyekezett azzá tenni a divat. Hiszen mikor velem szemben libeg divatdémon, feltűrt rövid ujjúban, vagy láthatóan vacogva, de trikóban a HMCS (Helyi Menő Csávó) hogy jól szemügyre vehesd delfinkéjét, szögesdrótját –vagy ma már sok esetben televarrt teljes karját-, hááát erősen elgondolkozom belépek-e ebbe a halmazba. Igen, ez a tetkó, tetoválás, varrás, firka, ki hogy hívja.

Szóval anno, közel két évtizednyi mérlegelés és rengeteg elvetemült ötlet után tetkós haver megnyugtat, ezek a festékek már rég nem ugyanazok, és átesem a tűzkeresztségen. Mint semmit az életemben, ezt sem aprózom el. Negyed hát, azaz inkább teljes lapocka. Majd innentől megállíthatatlan. Gyűlik a firka, melyek mindegyike különös jelentőséggel bír számomra. Van, mi már veszített aktualitásából, ám mementónak, kontrollnak kiváló, elhamarkodott döntések ellen. -Például hogy ne essek újra csapdába, mint az a darkside pszicho-rovar a felkaromon.-

Viselem őket, de szándékosan, odatolva, nem teszem kirakatba. Az enyémek. Mára már magától értetődő hogy vannak. Az én testem, az én döntésem. Annyira hozzám tartoznak, hogy rendre elfeledkezem róluk. Aztán idén is, mint minden évben végre kitavaszodik. Az első igazán, már-már nyárias, rövid ujjús nap. Praktikus heti nagybevásárlás. A valóban boldogok között párjukat titokban csalók, este zugban piálók, gyermeküket pszichoterrorban nevelők, sorozatokat egyre agyatlanabbul bámulók, azaz emberidomítók és terelők által megbecsültek tömegei zombulnak a gondolák között, bevásárló szekerüket faltörő kosként tolva, egymás szemébe még véletlenül sem nézve. Ők, a felsőbbrendűek, a frankók, a „tisztességesek”. Ők a nép, azaz isten áldotta nép. Ők azok, akik elkezdenek diszkréten, kevésbé diszkréten, vagy épp taplón beszólogatni, szándékuk szerint alázni. Az első, elfúló, jajdefelháborodott hangú - Hogy néz ki?! Láttad?- mutogatásoknál még nem dolgozik a hardver, majd leesik. Rövid ujjúban vagyok. Igen. Ezek nekem szólnak. Elmosolyodom. Legtöbbször úgy, hogy lássa a címkéző is. Olyan is előfordul, hogy megkérdezem, van valami probléma? Ilyenkor szem lesüt, és eloldalog. Valahogy nem bírják a konfrontációt.

Hát akkor lássuk az okosságokat. Azaz milyenek is vagyunk mi, mi az, ami azokat foglalkoztatja, akik egyáltalán nem érintettek az ügyben, de vannak oly kedvesek, hogy aggódnak értünk. J Hiszen a sztereotíp mondatok közül egyik kedvencem:

„Hogy fog kinézni öregen”.  Nos igen. Ahogy elhallgatlak benneteket, jól. Ugyanis a kutyát nem fogják érdekelni a ráncaim, megereszkedett bőröm, hajdanvolt izmaim. Mind azzal lesztek elfoglalva mily csúnyán összefirkáltattam magam és most biztos nagyon rossz nekem. Elárulok egy titkot! A tetoválással remekül el lehet fedni a bőrhibákat, sérüléseket és hegeket. És igen! Azt is, ha már nem is annyira hamvas az a bőr. Lehet, hogy idővel kicsit átrajzolódnak a minták, de sebaj! ;) Nekem legyen ez a legnagyobb gondom, nektek meg a lumbágó, a demencia, az inkontinencia és a többi. Maximálisan kiegyezek ezzel :)

Szóval azt hiszem a „hogy fog kinézni” témát körbejártuk.

Csúnya. No, ezzel a filozófiai kategóriával és legfőképp szubjektív véleményezéssel oldalakat tudnék megtölteni. Mármint hogy mi a szép, vagy a csúnya. Illetve ezek lakonikus véleménynyilvánítása. A „nekem nem tetszik” már más kérdés. Jogod van hozzá. Mármint hogy ne tetsszen.  Ahogy nekem is az ellenkezőjéhez.  

Sittes: azt hiszem ez az egyetlen bélyeg, mely az évek alatt le és megkopott. Mára tán a kevésbé hízelgő celeb lett a megfelelője.

Primitív. Mármint viselője: hmm. Ki a primitív? Akit nem érdekel a te testeddel kapcsolatos döntésed, aki nem akar megkiabálni senkit, aki másmilyen. Aki másmilyen akar lenni, mert így kívánja és meri (!) világgá kürtölni „Ez vagyok én!”  (és itt most a VALÓBAN személyes mintákról beszélek)

A léha, szexuális tárgy sztereotípiát se felejtsük el. Erről ITT írtam, mikor is köntörfalazás nélkül kvázi le lettem kurvázva tetoválásaim miatt. Ha néha ezt a nénit leporolnák, tán vidámabb lenne, és nem vetítené rám vágyait. ;)

Izgalmas kérdés ez, hiszen bárkin(!) lehet fogást találni.  

És hogy mit keres ez egy „motoros” blogban? Mert most épp ez az egyik téma, ami szembejött velem, s mert a motorozás mellett napjaim nagy része e két másik szintén fontos dolog körül forog. A művészet és a lélek, valamint ezek összefonódása, és mert az is egy sztereotípia hogy attól leszel motoros ha van,…vagy ha nincs. ;)

Hát ez van. Lehet hogy unalmas volt ez a post (is) lehet hogy van ötleted, tapasztalatod milyen sztereotípiákat aggatnak ránk a festéktelenek. Lehet, hogy elgondolkodtál és legközelebb már nem foglalkozol velünk. Lehet…

 Kép forrása: www.moksha.hu

Nyugi, vannak közvetlen motoros témáim is, csak valahogy nem volt ingerem a közelmúltban írni....túl sok a magamutogató poszt itt-ott, és nekem elment a kedvem. Bár ezzel együtt a téma ott hever. ;)

Nincs mit szépíteni, antijapesos vagyok. Azaz finoman szólva sem sikerült a japán motorkerékpároknak egyetlen mikrogrammnyit sem elfoglalnia a szívemből.

Ez persze nem jelent elvakult gyűlöletet, utálatot. Tőlem sosem fogsz japán motort szétzúzó videót látni, de fikázót sem. Igyekszem helyén kezelni a dolgokat, így tisztában vagyok vele, hogy legtöbbjük technikailag jóval túlszárnyalta már a 115 éves úttörőt. Mondhatjuk úgy, túlnőttek a mesteren, hiszen ne felejtsük el Japánban a Harley motorjával kezdődött a motorkerékpár gyártás, mikor 1935-ben az amerikaiak eladták a licencet és Rikou néven elkezdték az öreg VL-eket gyártani.

Hogy is van az a falvédő szöveg? „Értem én csak leszarom!” Szóval valahogy így vagyok ezzel a kérdéssel. Értem én hogy technikailag jobb, de nagy ívben teszek rá.

Megvan a véleményem az „olyan mintha” motorokról, azaz a japán cruiserekről. Erről egyszer két oldalt írtam egy levelező partner kérésére-kérdésére, aztán sikerült átformáznom. Elszállt, nekem pedig nem volt kedvem újra nekiveselkedni. Ki tudja talán egyszer…

Most azonban megint ezt a témát fogom kicsit feszegetni.

Szeretem Stephen King horrorját. Van benne valami, amitől jóval több, mint tettestársai. Már tavaly felfigyeltem fiával együtt (Joe Hill) írt, két elbeszélést tartalmazó kötetére.

A második elbeszélés címe Teljes gázzal. Ennek eredetije a Párbaj, amit még 1971-ben Richard Materson írt, majd még ebben az évben Spielberg csinált belőle kasszasikert, természetesen úgy, hogy a motorost lecserélte egy autós üzletemberre. Persze, hiszen így pógár jobban bele tudja élni magát a helyzetbe, és máris nem olyan félelmetesek a kamionok és az összetartó kamionos társadalom sem, hiszen legyőzhető még a legmegátalkodottabb is.  Aztán hasonlatos téma jelent meg a rock isten :) Meatloaf alakításával is, mint Fekete kutya. Ebben a ma már nem élő szépfiú Patrik Swayze a másik főszereplő. No de nem vagyok én Réz András, és ez sem esztéta eszmefuttatás… Ez csak az előjáték.

Szóval ma –is - az újragondolások, azaz ötletkoppintások korát éljük. Erre úgy tűnik King is rámozdult fiával -aki szintén többkötetes horror író-, és átdolgozták a témát (Teljes gázzal címmel). Motorosokra hát persze, különben miért is írnék most!

A történetet nem mesélem el, magadévá teszed ha akarod, rövid, így egy seggel elolvasható. A lényeg hogy egy coloros klubról szól, és a presi gondolatait olvashatjuk, az ő szemén keresztül elevenedik meg a történet. Van itt vér, gyilkosság, drog, motorok és persze A kamion. Kingék még egy-két motor típusát is megnevezik. Ezek Lowrider, és Softail Deuce. Mindenki Harley-val csapatja, ám (marha életszerűen…sicc), az elnöknek egy 800-as Kawasaki Vulcanja  van.  Itt még nem ér véget a történet. A lényeg, hogy ez a technikai csoda legyorsulja a harlikat, míg azok feladják, vagy lemaradnak, és a jelenet ki is van hegyezve olyannyira, akár egy Kawasaki reklám. Hatalmasat horkantottam, és olyan gyönyörű ívpályára állítottam a könyvet nászágyunkból, hogy az a szemközti falon  történő tíz pontos lassú csurgás után állt meg az ominózus oldalán kinyílva, pofával lefelé a földön.  Aztán persze köszönhetően a téma követésének és a végkifejlet iránti ismeretvágynak felkászálódtam, kitekintettem a monszun mennyiségű esőre és a könyvet, mint ragályos területről érkezett levelet, két ujjal fogva és az ördögöktől meg a fertőzésveszélytől tartva, felfüstölve, visszatértem a még langyos hencserbe.

Nem akadtam volna ki ennyire, ha ezt bárki más, mondjuk egy nyál romantikus szerző, vagy bármilyen más tudatlan, járatlan író követi el. No de King? Aki motorozik? És ráadásul Harleyn? Nem, ez Kingtől nem megengedett.

Ekkora balfékséget! Puffogtam, mint az a bizonyos vipera.

Ám semmiképp sem szerettem volna csupán szubjektív véleményem által formált emlékeimre és hiányos tudásomra hagyatkozni, így miután megtudtam, hogy ki nyert és hogyan, és persze ki darálódott le és ki maradt életben, leültem az okoska elé.

Mivel abban már én is kiokosodtam (Köszi Pisti Gyermelyről ;) ) hogy nem szabad csupaszon a lőerőkre hagyatkozni, mert sokkal árulkodóbb a nyomaték, így a nyomaték adatokat néztem meg a lóerő mellett. A súly kábé hasonló, így marha nagy arányosításra nem volt szükség.

Mit kaptam lássuk:

A könyvből nem derül ki, mikori évjáratokról van szó, de a szövegkörnyezet arra enged következtetni hogy a történet napjainkban játszódik, ám egyetlen kivételtől eltekintve a motorosok a régi iskola hívei és kortársai, így elég tágas időintervallum is belefért.

Erre mondják sportnyelven, bejött a papírforma.

Nem tudom mi volt Kingék szándéka, főleg, hogy ők maguk is motoroznak. King korábban egy Hertitagen, ma valami TC-n, míg fia angol az motorokat kultiválja. Lehet hogy tele van szimbolikus utalásokkal? Azt azért nem gondolnám…illetve nem vettem a fáradtságot hogy belegondoljak. Hogy akkor meg miért? Segédfogalmam sincs. De a japán cruisereseknek, „csoppereseknek” biztos nő a májuk.

És ugyebár mindent elhiszünk, és mindent el lehet velünk hitetni, amit hinni akarunk.

Azt hiszem szakítanunk kell Király Pista! :D

Adatok forrása: www.motorcyclespecs.co.za

Dobjuk félre a „kiamotoros” –elhasznált- kártyát, és vegyünk elő egy másikat!

(vigyázz a mondat erős iróniát tartalmazott! :P ) 

Most, hogy „papíron” már tavasz van, kezdi az időjárás a szokásos rendes szívatását.

Azaz hétköznap száraz utak és égbolt, 15-20 fokos hőmérséklettel, majd ahogy közeledik a hétvége, úgy zuhan mélyrepülésbe a hőmérséklet és gyűlnek vele a felhők, dagonyázol a sárban, és akár egy kis március közepi hózápor is kinéz. Ő hány és hány évben történik így mindez! Ennek kapcsán –is- kezdtem el agyalni, és jutottam a számomra(!) igazán szabad ember definíciójához. Motoros szempontból, mi másból persze.

Hiszen a szabadság közhelye levakarhatatlanul ott van a motorozás hátához tapadva. Hmm hátához…azt hiszem ez a freudi elszólás most még talált, süllyedt is… no de nem kifejezetten erre gondolok most.

Tehát szabadság. Mindenki baromi szabadnak érzi magát, mikor motorra ül. Hiszen már az alacsony példányszámban kinyomott és rendkívül eredeti megfogalmazású falvédő szöveg (hopp, megint irónia) is azt akarja közvetíteni a plebsznek: „Motorra szállok ha itt a nyár, szabad vagyok mint a madár”. Valami ilyesmi. Benne van a közhelygyűjteményben, hamar meglesz. ;)  

Szóval motor egyenlő szabadság. Ja. Extázis 7-10-ig. Hogy a nagy sikerű, hatvanas évekbeli rendszerfika-filmet idézzem, hiszen nézed hétfőtől péntekig a szikrázó napsütést melóban, várod a hétvégét, a fizetett ünnepet, meg az egyéb potyanapokat. Ami el is jő, mint minden a jól megtervezett és kiszámítható életedben. Ám jön vele az eső, a pocsék idő. Felnézel az égre és karodat felnyújtva kérded: MIÉRT? Aztán vagy motorozol így is, vagy betolod a Vas című opuszt, a SOA-t és elhiszed, hogy igen, és így.

Szabad vagy?

Nem, nem vagy szabad.

Másik esetben te magad vagy a szabadság megtestesítője, hiszen minden külsősége rajtad van, a külvilág úgy tudja, bármit megtehetsz. Aztán ez a bármit éppen az, ami a csapat érdeke, amit a szabályok előírnak. Ma ide kell menni, holnap oda. Esik? Akkor is. Nincs kedved, mert épp ellik a macskád? Akkor is. Rühelled a helyet ahova menni kell? Akkor is. Széthullott a motorod…akkor kapj egyet elő valahonnan, mert akkor is.

Szabad vagy?

Nem, nem vagy szabad.

Harmadik esetben megint rajtad a free jel, de egész nap hedonista módjára döglesz, vedelsz, közösségi médiázol, ahova percenként nyomsz fel egy motoros szabadcsapat videót, fotót, de jól jön a fegyveres kép is. Persze, mivel semmi értelmeset nem csinálsz, a valódi bűnhöz meg fostos vagy, nincs egy árva buznyákod sem. Így motorozás helyett marad a virtuál-keménység illetve a kocsmázás - hátha meghív valaki-, hiába süt a nap.

Szabad vagy?

Nem, nem vagy szabad.

Van valami, amihez értesz, amit szívesen csinálsz. Így van bevételed, amit benzinre, élményekre váltasz. Motoros élményekre persze. Életedet és vele munkádat úgy alakítod, hogy nagyrészt te osztod be az időd. Egész hétvégén zuhogott, de vasárnap kora este kisütött, majd itt a hétfő és hétágra süt? Kitolod a motort és irány a végtelen (najó ez volt a giccs patron :)  ).

Szabad vagy?

Szabad vagy!

Ilyen egyszerű az egész. Szabad vagy, ha nem hereverével és mások lehúzásával telik az időd; ha nem a tarhától, nem főnököd jóindulatától függsz; ha azt csinálod, amit szeretsz és te osztod be az idődet. A többi csak vakolás… 

Gy.k: mivel naponta szembesülök vele, hogy szövegértésileg és absztrakt gondolkodásban mindig van lejjebb, ezért már a szövegben, zárójelben figyelmeztetlek, mikor ironizálok. És (igen, én kezdek ÉS-sel mondatot :P ) természetesen a jelenség ki van karikírozva, de a lényegen nem változtat. Megböktelek? Nem tetszik? Tegyél ellene. Mondjuk élj másképp!

A kép illusztráció és forrása a pinterest. Alkotója David Mann a legnagyobb...

ui: elfeledkeztem azokról akik kényszerbetegek. :) Kényszeresen kell bizonyítaniuk. No, ők sem szabadok. :) Itt vannak végre "...az első"  fotók is. :D

A Piva kanyonnál

Az előző részt ezzel a mondattal zártam, első utamról hazatérvén. „ …minden kuplungolásnál könnybe lábad a szemem, és hazaérvén összeroskadva gondolom át, kell-e ez a motor nekem. „

A fenti kérdés hamar eldől. Mivel nem örököltünk sosem látott amerikai nagybácsitól és lottózni sem lottózunk, a Guzzit be kell dobni a vaspiacra. A sárvári találkozón kitáblázzuk. Jönnek is érdeklődök. Egyikük leugrik az ülésről, ahogy beindul a V2. Persze, más szögű a hengerek elhelyezése, így oldalra hintáztatják a lovak a blokkot, és vele az egész motort. Épp ezt szerettem benne, a különlegességét. Reménykedem nem fog kelleni senkinek és marad. De nem. Hamarosan jön egy ember megyénkből és viszi Gusztimat, viszi vele élvezetes motorozásom. Innentől két lehetőségem van. Vagy megszelídítem a szörnyet, vagy abbahagyom a motorozást. Minden bekanyarodás, körforgalom, röhögésbe fullad. Mármint önmagam kiröhögésébe. Szögletes vagyok na. A Roadster Sporihoz képest a kanyarban úgy kell lefeszíteni, és valahogy olyan az egész mintha nem is egy nyomvonalon haladna. Persze sokáig nem hisz nekem senki, majd a legközelebbi műszakira vitelkor végre pasinak is gyanús lesz a dolog. Szóval még ez is szívatott! De tett az ügyért más is. Eddig nem volt olyan motorom, amin ne lett volna üres váltóállás visszajelző. No, most már van, mert az ezres sporin bizony nincs. Gyárilag nincs. Mindössze olajnyomás, reflektor és töltésjelző van. Semmi több. Elképesztő ideig kínlódtam az üressel. Elkönyveltem a kezdéskor leírt mondatnak. Azaz nincs érzékem és kész. De hát akkor is mennie kellene! De nem. Főleg hidegen nem. Aztán Foktőre menet megoldódik a történet. Mindössze 50 km-re jutunk otthonról, mikor befordulunk a benzinkútra…váltok vissza, 4-3-2-…és levegő. Nincs váltókarom! Ott pihen a megfáradt fém a betonon. A 14-es köracél váltótengely tőben eltört. A nyomokból látszik már jó ideje repedt és javított lehetett. Reparálás után végre nincs gond a váltóval, illetve az üressel, ám most FP-ből csak a váltókar jut el a buliba, a motor többi része ismerőshöz betolva várja a hétfőt. Aztán ezt a letörést még egyszer eljátssza, évekkel később Csehország szívében. Ott állok a zuhogó esőben, kezemben a letört váltókarral, és örülhetek, hogy a kamion nem vasalta ki. Persze az ahol tud segít, itt is működik, és fiúk találnak egy kisvakondot (értsd kertésznadrágos cseh) aki meghegeszti az ominózus alkatrészt. Itt már előre sejtettem hogy baj lesz, mert a törés előtt újra feszült a váltókar. Amúgy hidegen még mindig fogcsikorgató hangot ad az egyesbe tétel, de ez megszokás kérdése.

A váltókar a foktői totemoszlopon.

Ilyen előjáték után az első egy-két év úgy telik, ami nyomait látom másoknál is. Kifogásokkal. Azaz mindig kitalálok valamit, most épp miért nem „lehet” motorozni. Túl meleg van, túl hideg, esik, taplószáraz akármi. (Nálam csak a szezonra időzített szétborítás hiányzik talán.) Szégyen nem szégyen, fosok a motortól mint örömlány a zárdától. Így persze nem is jön össze sok kilométer ez idő tájt, csak körülbelül évi 3 -4 ezer.

S ha ez túl egyszerű lenne, még a különös házasság kényszerű mézeshetei alatt sikerül újjászületnem. Egy kellően forró péntek délután Mocsára tartunk, mikor Csornától Győrig egybefüggő kamionsorban araszolunk. A lehetőségekhez képest előzgetünk, majd úgy döntünk, Győrt elkerüljük a pályán. Húzzuk a motoroknak, végre haladunk. Feszít a szél, már épp elkap a fííííling, azért kíváncsiságból még ránézek a biciklis órámra. 147. Ebben a pillanatban óriásit ránt rajtam a motor és megtorpan. Belső sávban vagyok, előzünk, mellettem kamionok, hátsómban egy Audi törekszik anális aktusra. Reflexből behúzom a kuplungot, és ezzel elkerülöm a totál blokkot. Benavigálom a motort két kamion közé, majd oldal-sasszézva a leállósávban gurulok tovább, remélve társamban hiányérzet alakul ki a tükörbe pillantván. Nos, ennyit a kilincsaluról…megszorult, hiszen másképp tágul a vas, és másképp a kovácsolt alu. A motor katakol, de lassacskán halad. Bezörgünk Mocsára, ahol a nyitó kérdés: milyen szerszám kell. Semmilyen. Furgon.

Mivel ridegtartáson vagyok, egy valamit nem kapok. Kényeztetést. Hemi keményen rám szól. Ezt a motort nem te irányítod, ő tör be téged! Frankó! Ez kellett még az egómnak.

Még hozzá sem szoktam igazán a motorhoz, mikor széles vigyorral –ami nem az én képemen terül el- berúgó kart, és mechanikát kap a drága. Hurrá! Időnként rá-rá próbálok. A kompresszióról annyit, hogy nálam súlyosabb pasik hintáznak a pedálon, anélkül hogy testsúlyuk alatt a kar megmozdulna. Mivel Murphy szerint is akkor indul „századikra” ha kukkolda van, a biztonságos önindítás mellett döntök…amikor csak lehet. Főként ha már azaz említett érzék. ;) .

Árpi mosolyogva ácsorog a berúgókaron

Persze van, aki ezt a szívást is megfejelné, hiszen kibic Titkos annyit mond: Le kell venni az önindítót!

Szúrós tekintetemnek köszönhetően ezt megúszom, és közben gyűlnek a kilométerek, vele pedig a tapasztalat, és a rutin, így végre nem a motorkezelés köti le minden energiám, tudok már figyelni a tájra is. Egyre távolabbi célú túrákra indulunk az érzésem szerint vízhűtéses motorral, hiszen gyakorlatilag nincs olyan út, túra ahol nem ázunk. A csúcsot a litván túra tartja, ahol a 14 napból 12 napig esett. Ez azért is jó, mert amint víz megy az első féktárcsa és fékbetét közé, az első fékezésre még lassulni sem hajlandó, csak a vizet próbálja meg kiszorítani. Magyarul fékezek én, csak a motor nem. Így sikerül Krakkótól 40 kilométerre kiegyenesítenem egy körforgalmat, beékelve FP-t a Krakkó tábla alá. Épp utast is viszek, aki szerencsére résen van, így azon kívül, hogy megpopeyesedve rántom vissza a zuhogó esőben egy kamion elé a motort, nem történik semmi…dehogynem megint romokban heverek.

Így indult a liván túra...kitartott végig.

Aztán az évek alatt, összeszokott kis csapatunkkal FP minden kényelmet mellőző ülésében a hazai túrák és mindennapos motorozások mellett meg és bejárjuk (a teljesség igénye nélkül) Lengyelországot fel, egészen északig a Mazuri tavakig;

Lengyel kemping a megszokott látvánnyal- szárítás

Litvániát Trakaitól, a Klaipedán és a KUR földnyelven át Lettországig, a Rigát és Siauliait összekötő út mentén emelkedő Keresztek hegyéig.

Kompolunk a KUR földnyelvre (Litvánia)

Trakai mézeskalácsházai

A litván Superrally kapujában

Bulgáriát Szozopolon át a török határig, onnan irány Rila, majd a montanai hegyek és a Belogradchik várát megmutató Balkán hegység egy része.

Belogradchik váránál

Nesszebari lesifotó

Boszniát Barcs felől támadjuk függőlegesen, Gradiskától Jajcén át, Mostarig, hogy aztán majd valahol egyszercsak egy hegyi lejtős határátkelően átérjünk Montenegróba.

A bosnyák 1%-os klub, akiktől elsősegélyt kaptunk

Montenegrót is megízleljük a Durmitoron, a Piva és Tara kanyonon és az ostrogi szerpentinen át Albániáig, a Shkodra tóig, hogy ezt követően Lovcen szerpentinjein keresztül a tengerparton adózunk a hedonizmusnak.

Durmitor

A tengerparton Kotortól nem messze

Szerbiát a bolgár Vidintől Galambócon át Zomborig, Csehországot keresztül kasul fel, egészen északra Jicinig, hiszen meg kell nézni Rumcájsz falvát, majd Karlovy Varyba épp a filmfesztiválra toppanunk be ronggyá ázva, cseppet sem elegánsan ! ;)

A cseh Loket váránál

Erdélyt a Madarasi Hargitával, Békás szorossal, a Csíki havasok egy részét a Bükklokába vezető több kilométernyi úttalan úton, és a román alföldet Giurgiuig azaz Gyurgyevóig, a bolgár határig, a Kazán –szorost, és persze esőben, mi másban a Transzfogarast.

Úton a Békás szoroshoz

Transfogaras

A hozzánk közel eső országokban pedig természetesen többször is járunk. Így nem egyszer rójuk a szlovén, horvát, szlovák, és osztrák utakat, elsősorban kanyarokat. Ráadásul 2007-ben FP részese lesz a szlovén Ljutomerben rendezett veterán Guiness rekordnak.

Mára azt gondolom összeforrtunk. Érzem minden rezdülését, tudom, mit miért produkál, mi a bánata. A harcunknak köszönhetően megbecsülöm. Alázatot követel, mint minden érték. Közben tényleg csak apróbb változtatásokkal élünk, hiszen félek, nehogy félbe maradva érjen a motorozhatnék, mert persze ma már el sem tudom képzelni nélküle az életemet, és sosem cserélném el másra.

Cesky Krumlov 2013- Mi már akkor megvalósítottuk az elektromos harlit :)

Persze az évek és kilométerek alatt gondok is akadnak. Legtöbbször a töltés terén, főleg huzamosabb idejű terhelést követően – stift gáz több száz kilométeren keresztül-, ilyenkor vagy a szénkefe, vagy a forgórész adja meg magát. Előbbi Bulgáriában, utóbbi Ceske Budejovice határában. A wisecos történet óta gyári cuccok vannak a tuning helyett, ezekkel nincs probléma. A motor 120 táján ugrik egyet és kilő. Ez nem elhanyagolható szempont előzésnél. Érzem is a Shovel lustaságát, így én már csak akkor kezdek előzni, ha ő befejezte. Ja, mert közben a pasis  ’79-es Roadster Spori új gazdát talált, miután elkészült és 2011-ben a litván túrával felavatódott az 1967-es Shovel. Sebesség. Nem, nem tudom mennyi a vége, mert lefeszít a menetszél, de a városi legendák szerint előző tulaja 200 körül hajtotta spontán utcai versenyeken. Lehet hogy tudja, én 160-nál leszakadtam róla. De számomra nem is ez a fontos, hiszen ha ez lenne az elsődleges, akkor egy speedet vennék. Az utazó 110-zel úgy vélem kényelmesen el lehet jutni bárhova, bár a kis tankba 120 km-ként tankolni kell, de akkor pihentetem fáradt csuklómat és hátsómat. Amit nem nagyon szeret az a lassú menet. Ilyenkor rángat (nem, nem vagyok hülye, nem visszakér egy sebességet :P ), és ha már jó meleg a blokk, akkor szívesen pisszen le 40 fokban a legbelvárosibb lámpánál…szerencsére az önindító még maradt, bár olykor az a nyomorult gomb is tud szívatni rendesen, bár érdekes módon a gyári 40 évet kibírt, az utángyártott egy szezont sem. Hét éve a 36 éves gyári olajpumpa mondta be az unalmast, akkor tartósította a gatyámat, ill. Titkos elé pattant a hirtelen rá applikált műanyag flakon. Meg persze olyan apróságok, mint kuplungbowden szakadás…hol máshol, mint egy kereszteződésben kilövésnél, vagy a gázbowden előzés közben. A kuplungkar és konzol az én hülyeségem . De igazából ennyi. Ja, nem! Az olajtartály. Az is külön mise. Bár hosszú lábaim vannak, de olykor még így is ráég combom az olajtartály gyönyörű csavaros kupakjára, így ha látod egy-egy meleg forró napon, hogy a pirosnál felállok a motoron, az nem menőzés, egyszerűen állagmegóvás. :) A hátsó teleszkópok épp a hátsómnál érnek véget, mintegy gerincem meghosszabbításaként, ennek köszönhetőn ütnek rendesen, hiszen gerincem nyeli el a rezgéseket, kátyúkat. Így hiába nem merevvázas, az érzés mégis nagyban hasonló. Hátsó gumiban -lehet, hogy sznobság-, de ragaszkodom a Firestone semmihez sem hasonlítható gyönyörű mintázatához. Horror áru, de Mannheimben mindig van egy kis kedvezmény. Elöl a jó kis Avon Speedmaster MK II. Jó az! Volt már más, de azokkal csúszkáltam, nem jöttek be. Mivel utálom a hátizsákot, így idővel kénytelenek voltunk a motor gyönyörű formáját megtörni táskákkal. Persze nem is én lennék, ha mindkét oldalon egyforma lenne. :)  Így baloldalon, a Veterama börzén 10 euróért vett jó öreg szanitéctáska, míg másik oldalon a szintén veterán BMW bőrtatyók egyike (párja árválkodik a garázsban).

S ha ennyire kemény, ha ennyire szadista, akkor miért ragaszkodom hozzá mégis? Nézz rá. Beindítom, hallgasd a hangját. Ülj rá, érezd a vibrálását, az egyéniségét. Van még kérdésed? ;)

Mi van még? A kedvenc ételem…vicceltem.  

Szóval ez a mi százezredes történetünk. Biztos lehetne több, lehetne kiszínezettebb. De most ennyi. Ennyi? Remélem nem, hanem még több, sokkal több.   

Bulgária 2012 - szénkefecsere

Defekt Szlovákia 2011

Horvátország forgórész nyekk

Záró szössz a képekhez:

Rettentő nehéz volt válogatni közülük. Mivel ez a post FP-ről és kettőnk harcáról szól, olyan képeket akartam ide tenni, ahol lehet, hogy háttérbe szorul a jellegzetes látvány, de a motor látszik. Nem szoktunk beparádézni a látnivalók közvetlen közelébe –én rohadtul utálom mikor bámulnak- így nehéz olyan fotót készíteni ahol például látszik a pilseni sörgyár híres kapuja és a motor is. Sőt, vannak olyan fotók, amikkel a legelvetemültebb blogolvasók már találkozhattak egy-egy túra leírásánál.  Ha van kedved, lapozz oda hozzájuk. A szövegben más színnel szerepel, csak rá kell kattintani.

Aztán az időben előrehaladva egyre több, jobban megkomponált fotót találtam, bár ezek általában nem az én érdemeim. A két részes blogban saját fotóimon kívül közzétettem Titkos és Cimby képei közül és egyet -egyet Piposz és Rita képeiből is….ők jobbak. ;)

És akkor még képek ha nem unod.

Már megint esik...

Kazán szoros mindkét oldalról

Szerb vadkemping hajléktalanok között...kényszerű összesimulás

Úton...úton?!

Durmitorban

Fekete tónál

Visoko (Bosznia) vadkemping a Nap piramisnál

Rila (Bulgária)

Indulás a Wild Children Mc grátisz bolgár motorostalálkozójáról Várnától nem messze

Piposz tanya Bükkloka

Segesvár

Temesvártól nem messze, épp mielőtt Titkos shovelje önállósította magát

Dubrovnik

Belogradchik (Bulgária)...igen ennyire lejt.

Útmenti fogadó a kotori szerpentinen

Kotor és a pára felett

KUR földnyelven (Litvánia)

Ha azt mondom FP azaz Fekete Péntek ( a motorom), akkor óhatatlanul felsejlik oktatóm, bátorító vállveregetése mellett elhangzó mondata: Csillagom, k*rvára nincs érzéked hozzá, de nagyon akarsz. Hát így, ezzel a nehéz kereszttel indult az én hivatalos pályafutásom, és jól jegyezd meg, mert visszatérek még rá. :)

Már jó előre kódolva volt a motorozhatnék vágy, így nem is értettem anno a szülői aggódást, hiszen ők tehettek róla. Hogy is van a kedvelt bemutatkozó szöveg? Már nagyapám, apám is motorozott. Vagy, ahogy 8 éve már írtam:

„Egykor vala az egyszerű, mezei férfi, kinek el kell jutni egyik helyből a másikba. Tömegközlekedés gyakorlatilag zéró, autó pedig csak az állami vállalatoknak, vagy néhány külföldre szakadt művésznek. Ezért aztán kézenfekvő megoldás a motorkerékpár. Ennek köszönhetően mondhatom el én is, hogy bezzeg már a nagyapám is motoros volt. :P …

Idővel aztán megállíthatatlanul átszivárgott a tengerentúlról a lázadás szimbólumaként a motorkerékpár. Tetszetős volt, úgy az eszköz, mint a stílus és máris termékeny talajra hullt vörös csillagos kishazánkban. Kezdtek kialakulni a sportegylet mögé bújt lázadók és a vagány vidéki srácok, mert mégiscsak látványosabb volt befarolni Bözsi elé a Danuviával, mint busszal, vagy lovas szekérrel poroszkálni. Máris mondhatom, hogy jééé már apám is motoros volt. :P Hála az MHSZ-nek és a gyakorlatilag ingyenes képzésnek, mindenkinek volt motoros jogsija. Motorozott is 1-2 évet, míg meg nem nősült és élte biztonságos polgári életét.”

Tehát már apám, nagyapám, sőt anyám is motorozott, és apám pár éves koromban fel-alá körözött velem az udvaron, miközben –mivel a lábtartó még valami misztikus messzeségben leledzett-, lábaimmal a levegőben kalimpáltam és vigyorogva kapaszkodtam apám derekába, míg szülőanyámat szívinfarktus kerülgette. S ha ez nem elég, nagyanyám hatalmas, buxus-labirintusának origójában egy Tatran korpusz volt beásva, amin öcsémmel vad gáztépések közepette „bejártuk” az egész világot, közelharccal eldöntve épp ki vezet. Aztán nyolcadikban lehetőség volt a kismotor vizsga letételére a suliban. Kiröhögtek…aztán később már nem röhögtek. Persze mindig lázadtam és lázadok ma is, ehhez pedig kitűnő táptalaj volt a motoros huligánok közé tartozni, mégha olykor –Olykor? Mindig!- értek is atrocitások. Szóval az alapok megvoltak, így magától értetődő volt, hogy motorozni fogok, hiszen köztük, velük érzem jól magam.

Guszti vasplaccra dobásakor

Később, jóval később, az a nincs érzéked, befolyásolta Junakunk sorsát. Mert az MZ-k, ETZ oké, ámde a Junak nyomorult kompressziójával is olyanokat rúgott vissza, hogy nem kívántam a vele való motorozást, így a ’79-es spori megvételekor, ahogy megörököltem, ment is a háztól, hogy átüljek egy számomra minden tekintetben megfelelő 350-es Moto Guzzira. Aztán a Guzzi szépen meghízott a kompatibilitásának köszönhetően V650-esre, csodálatos hangú Sportster kipufogókat tettünk rá, szürkéből megmattfeketült, drag kormány, nyesett sárhányók, műgyantából pótoltuk a hiányzó oldaldeklit, és persze hátsómra szabott ülést kapott a dorong gyári helyett. Majd én, miután évekig tesztelve voltam a nem épp finomkodásáról híres motoros pasikkal az Alpokban és még több hasonló kanyarmentes helyen, úgy gondoltam tudok motorozni. Főleg, mivel közben eltelt 16 év, ami gombócból is sok.

Pasi XLS Roadster Sportsterén vigyorgok mint a vadalma 2002-ben

Néha-néha vezettem a ’79-es sporit, de rohadt súlyos volt és ahhoz képest magas, fék minimális -főleg a Guzzi integrált Brembo fékjéhez képest-, szóval macerás. Elkönyveltem, hogy én már gyakorlati Guzzista maradok. Ez nem okozott problémát harli fanságom ellenére sem, hiszen nem egy népmotoron ültem, és kimaradt a japán létra, ami terv is volt. (most lehet köpni :))

Aztán 2004 júniusában a Wildban megjelent egy hirdetés egy ’75-ös sporiról. Olcsó volt…nagyon. Telefon. No nem én, mert én húztam a bélést, hanem pasi. A motornak persze véres a torka, de legalább tudod, hogy kosár, így nemcsak az ára nem okoz meglepetést. Hazahozzuk, és ezen a nyáron olykor bizony a hátsó ülésre szorulok, annak ellenére, hogy két Harley és egy Guzzi áll a garázsban, hiszen egyszerűen nincs pénz a két motort tankolni, közben pedig reparálni a ’75-öst is. Csík Jocó a pótolhatatlan mágus, velünk együtt hüledezik az elmaródott alkatrészek láttán, és a főtengelycsap fel is kerül a kiváltságosok szégyenfalára.

Persze mindenkitől kapom az ívet, hogy meg fogod bánni…maradnál a Guzzinál és társai. Jocó csak annyit kérdez csendesen a büszke pasitól: Kriszta vezetett már vashengerest ugye? Hogyne a válasz, de én közben diszkréten összefosom magam, mert újabb adalékként érkezik, hogy nálam jóval termetesebb és erősebb pasin, a szerpentineken egy idő után kifogott a kuplung.

2004 július - Már ekkor tudtam hogy ez a motor szopatni fog. :)

Természetesen a gyerek mindenből a legjobbat kapja, mint például a vadonatúj Wiseco dugattyú, amit a társaihoz hasonlóan a Veterama börzén sikerül begyűjteni. Jocó forgatja, de a „kilincsalu” kijelentésen kívül más nem hagyja el a száját. Az ülést átszabjuk, úgy, hogy felülről nézve, a vázból és a blokkból látsszék egy kicsi a tank és az ülés között. Másik, általam jobban szeretett drag kormányt rakunk a Tacskó helyett, és a matt fekete az természetesen elengedhetetlen. Egyelőre ennyi a faragás a korábbi tulajéhoz képest, hiszen előtte is zordonmotor volt. Szerencsémre FP születésének évében már áthangolták a féket és a váltót, így legalább azért nem esek pofára, mert a váltóval próbálok meg fékezni, vagy váltásban bízva lebökök.

Eljön a nap, mikor FP csillog-villog …ja, azt nem…de legalábbis útra készen áll.

Felülök. Rohadt nehéz. Bár alacsony az üléspozíciója, mégis érzem a 240 kilót. Elindulás után már nem vészes, azonban megállásokkor és főleg kanyarban visszasírom a Guzzit, amit oda tettem ahova akartam. Első útnak néptelennek remélt utat választok. Gázt adok….hmm suhanok. :) Észrevétlenül közel 130-nál járok. Összeterelem a ménest (mind az összes 61-et) mielőtt elragad az ismeretlen, és visszafordulok. Egyszercsak dadogni kezd, majd megáll. Belenézek a tankba, de ott még bőven lötyög nafta. Frankó, máris megöltem a bejáratós motort. Telefonos segítség…azért csak próbáljam meg azt a tartalékot. Hát persze hogy égek, mint a Reichstag, hiszen azonnal indul a gépezet kis döntés után. Mivel komplett hülye vagyok, eztán még kétszer járok így, mire megtanulom, ne a lötyögést nézzem, hanem a csövet. A csövet, ami viszonylag magasan felér a tank belsejében. Idővel persze már a hangjából észreveszem, hogy hamarosan kéri a tartalékot.

Ez után a szinte néhány kilométer után természetes, (?) hogy az első út 280 km-re van. Oda. És persze onnan vissza is kell jönni, bár Pilismarótra érvén azt érzem…illetve a csuklóm nem érzem- hogy én nem megyek sehova, keresek egy betonozott sátorhelyet Maróton. Részemről semmi baromkodás nincs a hétvégén, szépen gubbasztok hátul a saját motoromon, hiszen fogni nem bírok. Vasárnap pasi nem engedi önállósodási törekvésemet, azaz nem maradhatok maróti lakos, tehát hazaindulunk. Nyergesújfalu táján érzem, a motor kapkod. Persze ahogy a próbakörön, itt is dolgozik bennem a tahószocializáció, és bár pasi ’79-es XLS Roadster sporija patika és semmi gondot nem okozott az addig megtett több mint 50 ezer kilométer alatt, én már megint műszaki hibát vizionálok a ’75-ös XLCH sporimnál. De nem, és felnyerítek. A megerőltetéstől remeg a kezem. De olyannyira, hogy kapkodom vele a gázkart. Frankó, hiszen már csak 250 km van hátra. Sárvártól már minden kuplungolásnál könnybe lábad a szemem, és hazaérvén összeroskadva gondolom át, kell-e ez a motor nekem.

Folyt. Köv….

Junakkal Pilismarótnál még a '90-es években

Kis laza szerelés Ostffyasszonyfán a ringen 2009-ben. Épp az olajnyomás jelző szívatott.

2006. Ezt a képet jegyezd meg, visszatérek rá. Valaki ráült és összekócolta a sebességeket, én pedig hatalmas érzékkel keresem az ürest :D

Tél van, vagy legalábbis valami hasonló, a motorépítések, átalakítások, és a tovább már nem odázható javítások ésszerű időszaka.

Ez idő tájt megsűrűsödnek a fotók, amik a leendő vagy már kész változásokat mutatják be. Van, aki az egész folyamatot permanensen felrakja, van ki csak egy-egy markánsabb állomást.

Ilyenkor eltűnik az óvatosság, látod a garázst, az élet intim részeit. Kész Kánaán a rossz úton járóknak! No, mindegy, nem is ez a témája a postomnak. (azért figyelsz ugye, témaötlet ;) )

Tehát alakítások. Ajaj! Az fejben nekem is megy remekül! Ha minden formát, részletet megvalósítottam, valósítottunk volna ami agyamból kipattant, a popénekes Madonna stílusváltozási gyakorisága kutyafüle lenne FP materializálódott forma és szín variációinak.

Amiért ha nem muszáj nem nagyon borítjuk szét, azaz, hogy engem frusztrálna hogy nem tudom bármikor előhozni. Egyszer vonattuk ki ideiglenesen, muszáj-okosságból a shovelt, de nem bírtuk kivárni a fél évet és plusz pénzért inkább visszaállíttattuk. Valahogy így vagyok a bontsuk és építsünk valami mást fellobbanással is. Jó nekem így ez a makrancos jószág, elég az a –mondjuk úgy- alakítás, ami megvan 1-2 nap alatt, és tipródok, mint a tojógalamb egy egyszerű karbantartás alatt is.

No és persze még mondhatnám azt is, hogy én használni akarom nem mutogatni, de mióta Cimbyvel és „motorozhatatlanra” épített shoveljével megjártuk a szlovén Alpokat, a Durmitort, és még jó pár „egyenes” útszakaszt, azóta ilyent nem mondok. :D

Cimby motorja a Durmitorban

Szóval nem borítunk. Igen, nem véletlen a többes szám! Az átlag nőnél egész biztosan többet értek a motorokhoz, de nem vagyok szerelő. Ott kuporgok persze a kisszéken (mondjuk nem talpig sminkben és melldomborítva mint a megkomponált fotókon), meg remekül tudom kézre adni a szerszámokat,  észreveszem a kurrens –vagy kurrens árú-  dolgokat az aukciós oldalon, és nem lehet elküldeni szemmértékért a boltba, de ennyi. Lustává tesz, hogy van mellettem egy olyan ember, aki csak mióta együtt vagyunk, a semmiből, illetve kosárból, börzékből, összerakott több, azóta is működő motorkerékpárt; hogy a gépmunkák kivételével –mert nincs mindenféle gép- gyakorlatilag mindent megcsinál, és mikor profi szerelők széttárják karjukat, ő addig fekszik a jármű alatt, felett, mellett, míg megtalálja a hibát. (ez mondjuk kocsi volt, ámde több esetben is).

Hazajött és azt mondta ebből motor lesz…lett.

A mindenféle szempontból épített Junak.

Emlékszem mikor ’88-ban fennakadt a súbertű (felénk síber) az MZ-n és a motor mindent akart ezután csak megállni nem, megtanultam egy életre hogy’ néz ki a karburátor belülről. Mindig ugrattak is a fiúk „gyere karbi gond van”. Mikor Bulgáriában megadta magát a szénkefe, vagy a forgórész Csehországban…. folytathatnám a sort, a lényeg hogy kicserélek ezt-azt, felismerem az alkatrészeket, de különösebben csak akkor marad bennem bármi infó vele kapcsolatban, ha valami gáz van, és nekem végig kell asszisztálnom a szerelést, felújítást, vagy a pasi egyszerűen odaparancsol, hogy végignézzem a műtétet, mert „mi lesz veled, ha nem leszek…” 

Azt gondolom, nem kell mindenhez érteni, bár az alapok jó, ha megvannak, és ennyi. És ezzel jutottunk el a többes szám értelmezéséhez. :) Borítjuk, feltesszük. Borítom, felteszem. Nem, nem nyelvtan órát akarok tartani, isten ments! Csak van egy jelenség, ami már tombol egy ideje. Az pedig a „kerül rá”, „felkerült” kifejezések világa. Rosszul vagyok tőle. Persze önmagában helyes kifejezés… csak nem ebben az összefüggésben, és úgy tapasztalom ÁLTALÁBAN akkor használatos, mikor nem a postot, fotót feltevő, beszámoló végzi el a tényleges feladatot, és cikinek érzi azt írni, hogy az öreg Pista szaki a szomszédból feltette az indexemet, vagy Kőkemény Tivadar kicserélte a fékbetétemet, míg söröztünk egyet.

Nem, ehelyett kapjuk a rákerültek az indexek, kerül rá új fékbetét szlogeneket. Mára eljutottam addig, hogy kábé annyira fájdalmas olvasnom és hallanom, mint a mocizást és társait. És igen…nekem is vannak előítéleteim. Ezek az előítéletek pedig előjönnek mikor ezeket a kifejezéseket meghallom. Mikor valaki ennyire büszke és ennyire szívesen mutat meg bármit, hát nem hangozna jobban hogy rátettem?! Igen én, baszki, én tettem rá, én tettem meg. Látod, képes vagyok rá! Ilyen egyszerű…nekem.

Neked?

Nyitókép: 2005. évi Devils börzén rólunk készült lesifotó. A harmadik, épp kortyoló ember is híres motoros körökben. ;)

Nyár van. Négyen egy olyan kulturális-művészeti rendezvényen vagyunk, ami toleranciájáról, sokszínűségéről, jókedvéről híres annak ellenére, hogy immár hatalmassá nőtte ki magát.

Motorok a szálláson letámasztva, minket magával ragad a kavalkád. Pasi elkóborol. No nem messzire, hiszen szemmel követhető, úgy mentében, mint ahogy halad vissza, felénk. Semmi extra. Hosszú haj, szakáll, farmer, csizma és egy fekete alapon egyszerű vörös betűkkel nyomott Harley-Davidson feliratú póló. Nincsenek szárnyaló sasok, egész estét… izé hasat betöltő ásító farkasok, de a logó-pajzs hegye sem böki ki a nemesebb szervet.

Jön. Mosolyog, hiszen jól érzi magát, jó emberek között van. Ekkor mellettem megszólal, illetve inkább sziszeg egy hang.

-Herlis bunkó. – oldalra sandítok. Nem, nem ismerjük egymást, így nem lehet korábbi szerelmetes tapasztalat és elmélyült barátság a lakonikus vélemény mögött. Sosem láttam a körülbelül vállamig érő, vaságyastól 45 kilós, divatosan entellektüelnek látszani akaró, húszas éveiben járó hímnemű egyedet. Mellette áll barátnője, menyasszonya, akárkije, aki úgy tűnik lassan pufferel, vagy egyszerűen nem érdekli, mert nem érkezik felőle reakció. Ránézek a velem együtt ácsorgó két másik emberre, és azon tanakodom, ha ezt én itt most pofán verem, valóban megáll a bunkó jelző. Azért a vérnyomásom rögvest megugrik, mert ha valamit utálok, azaz igazságtalanság, korlátoltság, az ostoba ítélkezés.

Megkérdezem legszebb terápiás mosolyomat elővéve:

-Valami probléma van? Ismered? Azért remélem tekertél az előző utcában az előítélet biciklin?! *

És már túráztatnám magam, hiszen mégiscsak az én pasimat bunkózta le ez a kretén törpe, mikor Cserepesjány szelíden megszólal mellettem:

-Hagyd, hát nézd meg szerintem mindig ezt verték az iskolában! – prüszkölök még egy darabig, de nem történik a fenti mondatokon túl semmi retorzió, főleg mert a „herlis bunkónak” nem tartatunk önismereti órát, vagyis nem áruljuk el a fenti történetet.

Előítéletmentes emberünk rádöbben, nem nézett eléggé körül mielőtt véleményt nyilvánított. Ekkor már orral olvassa az előtte álló standon kínált könyvek egyikét, és valószínűleg a láthatatlanná tévő szérum kiagyalásán kattognak a tekervények, hiszen közben mit sem sejtő pasi mellénk ér, így még láthatóbbá válik a két hím közti különbség. Úgy emberi -hiszen egyikük feje fent, míg másik sunyin nyakbehúzva horgaszt-, mint férfiúi, de ezt nem is kell ragozni a közel félméternyi testmagasság különbséget figyelembe véve.

Visszasétálunk Cserepesjány standjához és kezdődik a Muppeth Show két öreges erkélyjelenete. Közben befut még pár speed motoros ismerős városunkból, így a hangulat fokozódik. Hát nem megjelenik a kedvenc párunk! Lány odahúzza a gyönyörű portékákhoz és válogatna, ám emberünkkel összeakad tekintetem, mire a híró a másodperc töredéke alatt válik köddé, hátrahagyva nőjét.

Happy end? Nem! Nem, mert ő az, aki a forgalomban rád húzza a kormányt.

*(ti. ebben az évben volt egy fixre állított kerékpár, amin ha tekertél egyet, akkor nőtt a számláló, ország-világnak szemléltetve az előítélet mentességet)

Gyk: hogy mi ez a szössz, ami valóban igaz, velünk megesett történet? Hát az, hogy sok esetben azokban van a legtöbb előítélet, akik az ellenkezőjét mutatják magukról és téged ruháznak fel minden effélével. Ezért ítéltetek praktikus bakancsom és repülős Alpha dzsekim miatt rasszista skinheaddé, vagy épp ellenkezőleg: szélsőbalos punkká. És igen, van olyan helyzet mikor a full konformnak látszóból tör elő az ősi ösztön és te iszod meg a levét, míg ő ártatlan arccal széttárja karját, a hozzá hasonló plebsz pedig összezár és megvédi.

A fotó illusztráció és forrása https://i.ymting.com

Ma reggel nem keltem fel.

Nem keltem, mert nem bírtam. A falat tudtam volna kaparni az egyszerre éles, és mégis tompa fájdalomtól mely nem tágított, tartós bérletre építette be magát mindkét térdembe, lábszáramba, bokámba és kézfejeimbe. Igen. Az ízületek. No ennyire azért még nem vagyok öreg! Hát akkor miért is e kín?

Megjelenik előttem -immár körülbelül ezredszer- gumiszerelő szaki és az ő műhelyének udvara. Akkor, 29 évvel ezelőtt ott álltunk a havas udvaron, vártuk, hogy társunk motorja visszakapja megjavított kalucsniját. Álldogáltunk, lazák voltunk, mindent tudtunk, és biztosak voltunk benne hogy mindent túl is élünk.

A munka végeztével a szaki végigmért minket. Minket a 2-3 réteg farmerben, kötött harisnyában, csizmában vagy edzőcipőben, ilyen-olyan kabátban, pulóverek garmadájában. Szóval végigmért és csendesen ennyit mondott.

„Itt a jövő térdfájós nemzedéke."

Vigyorogtunk, tán röhögtünk is. Mit papol az "öreg"? (aki annyi idős lehetett mint most mi és kábé annyi kilométer is lehetett a hátsójában mint most nekünk)

Mester igaza lett!

Ma hiper-szuper termoruhák, fűthető ülések, -markolatok, -kesztyűk és még ki tudja mi minden véd a hidegtől…vagy nem. De ez majd húsz év múlva derül ki. Nektek.