Máskor ebben az időszakban már lázasan készülődöm, nézem a vízhőmérsékletet, a fellépőket, honfoglalási törekvéseim okán Tico már az őrület határán billeg, keresem a pörgős szoknyát…na azt nem, de várom-várjuk minden évben mint ahogy nagyon kevés dolgot. Ám idén elmarad. Elmarad és erről nem Cactusék tehetnek. Ők tettek. Mindent, tényleg mindent azért, hogy idén, 26. alkalommal is együtt lehessünk a tóparton. De győzött az éhség, a zöldhasúé persze, illetve más, egyéb érdekek.
Egyszer csak üzenet érkezik egy ismerőstől akivel még tavaly a Roll and Flat Beach Race bulin ismerkedtünk meg Caorléban. Halló! Lesz ez a buli, lenne kedvetek? Hmm. Hol? Mi?! A szomszédban? Persze. Nézzük meg! Feldobom a DNR-osok között is, hiszen jól sikerült az idei flúgos futam is, hátha van még tartalékja valakinek velünk tartani erre az amerikai járgánnyal ingyenes horvátországi bulira.
Bár pótolni nem tudja az elmaradó Lakeside-ot, de legyen akkor, próbáljuk meg. Hetek óta szilvaaszaló meleg, de persze hétvégére világvége ígérkezik, hiszen elvileg lecsap ránk felülről a nagyszakállú haragja villám (aki nem Kitti), özönvíz és mennydörgés formájában. Elbizonytalanodom, hiszen ahogy az Örökké nem eshet-ben írtam, nagyon nem hiányzik már a szafaládéra ázott ujj. Ám Krisztián a világ végéről, tántoríthatatlan. Jönnek ők, a vihart meg majd kikerüljük. Némi házastársi konfliktuskezelési tréning és OK, akkor menjünk, lesz, ami lesz.
Idén önszívatás van más módon, így csak a szombat marad, tehát szombat kora délután találka a határ menti kis településen. Közben elhaladunk egy másik -hááát nevezzük találkozónak a falunapot- gyertek mind ide az se baj, ha motorral esemény színhelye mellett. Látjuk a döbbent arcokat tovagurulásunk láttán. Ezek meg hova mennek tovább? - Kérdése van a szemekben. Mi pedig a következő faluban találkozunk a Duna parti vitézekkel. Már ekkor csepereg. Oké, meglesz az, nem ússzuk meg! Lendva után magyar rendszámú oldtimer jön velünk szemben, ismerni is véljük, majd megint egy. Ööö vége a bulinak? Na, menjünk. Míg a magyar-szlovén határon átsuhanunk megállás nélkül, addig a szlovén-horvát határon papír kell. Illetve plasztikkártya. De semmi más, mehetünk is tovább, hogy jó hangulatban, esőben megérkezzünk a kapuhoz, ahol egy pillantás a blokk, ááá harley és máris terelés befelé. Ugyanis ez megint egy kirekesztő buli kedves virtuális harcosok. Ide csak amerikai autó, ill. motor mehet be, ráadásul ingyen, míg a más járművel érkezőknek kívül kell parkolniuk és belépőt fizetni.
Indulás előtt volt némi egyezkedés a találkozás időpontját illetően, de mondom engem úgyis elsősorban a Koffin Kats érdekel…azaz mondanám, ám nem tudom befejezni, mert Krisztián vidáman ennyit mond. Az éjjel fél 1-re van hirdetve, addigra meg úgyis lefújják a vihar miatt. Hát kösz!
Tehát megérkezünk, esőben. Ismét jelolvasó indiánná változunk, és megpróbáljuk kitalálni mi lesz fentről a folytatás. Közben felmérjük a terepet, sátorállítás céljából. Látunk pár ismerős motort, el is döntjük ide héderezünk, és elindulunk a letámasztott motorjainkhoz. Ebben a pillanatban megnyílik az ég és ömlik a rontás, de úgy hogy mire beállunk az egyik hatalmas napernyő alá, már mindegy. Tornacipőmből már csak kifelé tud jönni a víz, hajat mosnom sem kell. Állunk és nem látunk át a vízfüggönyön. Körülöttünk jampik és jampipik futnak szép ruháikban, mezítláb, árulkodók igyekeznek a kínált portékákat biztonságba menekíteni. Emberemre ránézve látom azt az arcrángást, ami megjelenésekor igyekszem távolodni, de most nincs hova. Társunk jó érzékkel méri fel a helyzetet és máris sörökkel a kezében tér vissza, egyiket „a most megyek haza” villanó tekintetű ember kezébe nyomja. „Csak nem haza akartál menni?” mondatát kedves, élcelődő mosoly kíséri, amire enyhül az arcizmok feszülése. Állunk a jelen esetben esernyőként funkcionáló napernyők alatt, egyszer csak régi ismerős, keszthelyi vashengeres kolléga esik be teljes horgászgumibugyi felszerelésben ernyőnk alá. Megfagy egy pillanatra, megdörgöli szemét, és amint biztossá válik hogy jól lát, máris invitál rezidenciájukhoz. Ám egyenlőre még várjuk legalább enyhüljön a zuhany, ami már legalább fél órája ömlik a dézsából, így én lassan aggódni kezdek, hiszen nem tettem a sztenderem alá semmit. Vizslatva körbetekintek, de csak műanyag poharakat látok, sehol egy nyomorult sörös doboz. Találok egy darab törött csempét és jobb mint a semmi, elvén elindulok. Látom FP még áll, és dőltében nem csapta szét a Shovelt, ahogy a kibicek már jósolgatták. Bónuszként kapok egy helyre kis deszkadarabot, így már stabilan várja öreg motorkerékpárom, hogy elálljon végre az eső. Közben két kóborló DNR résztvevővel Danival és Lacival, majd később újabb kettővel futunk össze, akik kedvesen hívnak a sörsátorba társaságukhoz, de valahogy elvesztünk a részletekben, mert a későbbiekben is csak Zolival és Kokóval futunk össze, aztán minden a pálinka és a finom horvát olaszrizling ködébe vész. Merthogy amint eláll, azaz már épphogy csak esik, elfogadjuk a szíves keszthelyi invitálást és máris az egykor tűzoltó segítségként működő, mára lakóautóvá avanzsáló tűzpiros Ford mellett téblábolunk! Hát persze! Ezért talált oda Zoli, hiszen a hivatás kötelez! :)
Rég nem látott haverokkal könnyen telik az idő, főleg hogy egyre csak többen leszünk. Mikor közlöm lesz ma itt még napsütés, úgy néznek rám, mintha hétvégére szabadultam volna a diliházból, de aztán mégiscsak megjelenik a bágyadt napsugár, én pedig portyára indulok. Felfedezem a nagyszerű környezetben szétszóródott, legelő régi és még régebbi amerikai járműcsodákat. Délután volt már pin-up fotózás, meg ki tudja még mi, de sajna mire mi odaérünk, már csak a romok fogadnak és a foghíjasan parkoló kocsik, ami azt jelzi, amit barátaink is megerősítenek, azaz pénteken illetve szombat kora délutánig még sokkal, de sokkal többen voltak. Szóval felfedező útra indulok. Driftelés hangjaira és illatára leszek figyelmes. Meglódulok a hang irányába, ám mire odaérek az aszfaltos és biztonságosan bekerített pálya mellé, a hangok már el is csitulnak és utánpótlás nem jön. Később azért ad hoc jelleggel be-beesik egy-egy bátor járműgyilkos. Azt gondolom egy muscle carnak ennyi nem szabad hogy megkottyanjon, különben átértékelhetem Steve McQueen üldözéses jelenetét, és vele egy életérzést, egy legendát is.
Számomra –de mint tudjuk, én nem vagyok normális nő- meghökkentő a hatalmas meggypiros Cadillac batárban, és a hillbilly farmert vizionáltató Chevrolet Apache Pick Up-ban a gyerekülés. Persze, ez legalább azt jelenti ezzel érkezett az egész család, de akkor is rettentő fura.
Motorok között mindössze három Evo előttit, azaz korhűt látok. A már említett keszthelyi haver Ironheadje, és a mi két öregünk, a Shovel és az Ironhead. Mivel a talaj már csak szüttyög, ám itt-ott már nincs tócsa, és különben is elért minket a leszarom állapot, kettő perc alatt sátrat állítunk. A különböző szuveníreket, pólókat és egyéb autentikus dolgokat árusítók is újra akcióban. Valahol van Barber shop és tetkó is, de az nekem kimarad. A sörsátorban már szól a rockabilly. Illetve szólt az végig, a kiszakadt felhő alatt is. Nincs kápé, csak a számomra utálatos bón, de rém egyszerű, mert mindennek külön bónja van. Azaz sör, bor, tej…na az nem. De minden egyéb igen. Mondjuk kissé meglepő hogy a bor bón (azta micsoda hangzás. :D ), szóval a bor-bón, egy egész üveget takar, így Krisztián első nekifutásra akaratlanul mindjárt vesz is két üveg jófajta fehéret. Nem akarunk meleg italt inni, így nem viszünk magunkkal semmit, gondoljuk egy délutánt illetve éjszakát csak kibírunk anyagilag. Félelmünket a 2003-as pulai találkozó alapozta meg, ahol a 2002 évhez viszonyítva észvesztő árképzések voltak. Egy korsó csapolt sör 700 ft-nak megfelelő kunába került. Most viszont kellemesen csalódunk, mert magyarországi árakkal találkozunk, és bónt tudsz venni kunáért illetve euróért, bár kunában adnak vissza. Éjjel valakinek azaz ötlete támad, kóstoljuk meg a horvát lángost, ami náluk is „lángos”. Mindezt Gazdiék bőséges vendéglátása után. Merthogy a fent említett tűzoltók nem csak oltották a tüzet, hanem gyújtották is, és az ebből keletkezett finom sültekből minket is megkínálnak. Tehát cseppet sem szomjasan, de jóllakva még kábé úgy kell a zsíros lángos, mint az a bizonyos a farzsebbe. Sebaj, kemények vagyunk, így négyünknek 4 lángos. Amiből meg is marad vagy 2,5. A zenekarok közötti átállás nem idegbeteg gyorsaságú, de úgy tűnt itt ez a szokás. Ekkor már elveszítjük a többieket, bár körülöttünk is magyar ismerősök, vagy arcról ismerősök állnak mikor a Koffin Kats rákezd. Erre jöttem! Szuper koncert, nekem nagyon bejön. Mindig a psycho-t szoktam hiányolni az ilyen rendezvényeken, most megkaptam!
Ha érdekes info, akkor látok horvát, szlovén, osztrák, olasz, svájci és magyar rendszámot, és tán még németet. Szóval nemzetközi a banzáj, és a tizenegyedik.
Nekem bejön, bár csak sodródom Persze vasárnap már megint esőben cuccolhatunk és jetskizhetünk haza. Mondjuk mi csak 80 km-t, míg Krisztiánék egy cseppet többet, olyan plusz kétszázat. Egyszer lehetünk mi is közel! ;) A horvát –szlovén határon a határőrnő hosszasan vizslatja okmányainkat, mintha nem is ott léptünk volna be egy napja. Ahogy gurulunk át szlovén kolléganőjéhez, a kint tébláboló határőr kíváncsi lesz rám, és besiet a kalodába, majd jól megnéz. Letolom esztétikus esőszemüvegem, mögé nyúlok, remélve legalább részben párátlanítom és cseppmentesítem. Máris nyúl a zsebébe, és papírzsebkendőt nyújt felém. Végül is tekintettel arra, hogy a tornacipőm még mindig szárad, úgy vélem megvagyok nélküle. Hazaérve minden lépésünknél slap-slap hangot adva és tócsákat hagyva még a tornácon próbálunk meg megszabadulni folyó farmerünktől, bomberünktől és minden göncünktől.
Jó hétvége volt. :)
