Minden reggel automatikusan rápillantok a naptárra. Egyrészt hogy lássam nagyjából mi, illetve inkább ki vár rám, másrészt a névnap. Van-e valaki, akit szeretnék aznap üdvözölni.
Így ugrott ma kora reggel elém a név. Gerzson. Sok minden asszociáció elém tódult, így az első budapesti harley kereskedés még a ’90-es évek elején, egy földrajzilag közeli klub tagja és az ő shoveljével történt kaland, de amiért most írok, az a harmadik Gerzson.
Az, hogy nem köszöntöm közvetlenül, azért lehet, mert igazából nem ő égett bele az életembe, hanem amit tőle kaptam. Na jó, vettem. :)
Menjünk vissza 2004 júniusáig. Ekkor épp egy „sakálosított” – copy by Szancsó- 650-esre hizlalt V szériájú Guzzit hajtottam, és imádtam. Pár esetben vezettem pasi akkori motorját, az ezres XLS-t, de éreztem jó nekem a Guzzi, amit oda teszek ahova akarok, és úgy, ahogy akarom, míg az öreg hádéval küszködtem mint egy első-bálozó. Akkor még vásároltuk azt a hazai motorkerékpáros magazint, ami a Brando film, illetve az elcsépelt Steppenwolf dal címét viseli, és szintén akkor még két-há-négy oldal apróhirdetés is volt benne. Tehát mindezen kondíciók után egy pénteki napon….
Pasi lelkendezve rohan be AZT az újságot lobogtatva.
- Nézd, itt egy ezres vasspori egyegyért. – Hümmögök egyet, de nem lendül meg a pulzusszámom, hiszen tudom nemhogy egymillió-egyszáz ezrünk nincs, de kettőszáz sem. Teszek-veszek, majd beszédfoszlányok ütik meg a fülemet. Ez az ember telefonál! Mit remél? Mit akar? És úgy egyáltalán… Kész, vége, befejezte. Joker vigyorától rosszat sejtek.
- Beszéltem a csávóval. Azt mondta „beokádott a motor, hat kiló”.
- Oké, és akkor mi van?
- Semmi, most találkozójuk van, de hétfőn ott vagyunk.
Öööö ááá, mi a franc?! Soha véget nem érőnek tűnik a hétvége, de még mindig az esélytelenek nyugalmával ülök a kocsiba, hogy elinduljunk 250 km távolságra megnézni a szörnyet.
Aha, minden normális embernél, de nem nálunk. Mert nálunk a kérdés eldől, hiszen indulás előtt még elrobogok házastársi nógatásra a számlánkat kezelő bankmamuthoz és folyószámlámra tekintettel igába hajtom a fejem négy évre. Cserébe fél óra elteltével 600 ezer magyar forinttal térek haza. Igen. Jól látod. Előre beszereztette a pénzt! Tudta, hogy elhozza! A többi csak vakolás. Ez a legtisztább motorvétel, hiszen darabokban és kosárban van, nincs melléduma, nincs rejtett hiba, csak hiba van. Harli a piacon pedig nincs. Legalábbis az általunk felérhető áron, ráadásul egy IRON. Az igazi, nem a kamu nevű evo Iron.
Szóval odaérünk, bebocsáttatunk a szerelőműhelyként funkcionáló garázsba. Hümmögés, férfias játékok és az üzlet megköttetett. Én még mindig nem hiszem el! Este baráttól furgon kölcsönbe, és újra vissza a Duna parti városba, immár a zsetonnal, egy nappal az ígért érkezésünk előtt. Most ott a srác barátnője is. Látni akarja, ahogy a dög valóban eltűnik a fémdobozban. Arcán letagadhatatlan megkönnyebbülés. A srác kábé dupla súlyú mint én, olyan igazi rock arc, a klasszikus motoros fajtából. Ő nem szívesen néz rám. Látom, kötődik a motorhoz, de legyőzik az érvek. A klubé, a barátnőé, a szerelőé. Nem tudom megáld-e vagy megátkoz. Azért kegyelemdöfést kapok. Elmondja szenvedéseit a motorral. A hegyekben kuplungolni már képtelen csukóját, a folyton befosó motort, a lány sírását a hátsó ülésen. Mondjuk azt nem mondja el, szívesen nyelezett utcai gyorsulási versenyeken. :) Hiszen kilő a disznó, hiába csak 60 lóerő. A nyomaték dolgozik.
Miközben beszél, diszkréten összefosom magam, de mentsvárnak ott Guszti, a Guzzi. Aztán majd meglátjuk. Kettőnk közül pasim a boldogabb. Én nem tudom mit rejt a jövő. Hiszen mikor az ő Ironheadjét vettük, az egy ratyi volt susogósban, de ez egy biker! Aki eladja, aki megválik tőle, mert belefáradt.
Legalább a motor, így blokk nélkül is tetszik. Már látom, sokat nem kell faragni rajta, tökéletesen megfelel az ízlésemnek. Mert persze azért csak bizserget. :D Blokk és az egyéb belsőségek ládákban. Hazaindulunk. A háznál deszkán legurítjuk a motort. Berollerezek vele a garázshoz. Persze hogy nincs súlya, hiszen a lényeg nincs benne! Mindegy, majd lesz valahogy.
Visszavisszük a furgont. Ducati-fanatik barát ennyit kérdez:
- Lecseréled a Guzzit? Meg fogod bánni. – királylányos sóhajt rebegek, de már kezd mocorogni a „csak azért is betörlek” lázadása. Ki-ki settenkedek a garázsba, méregetem, méregetjük egymást. Guzzira félve tekintek. Fekete Péntekre egyre dacosabban. Igen, Fekete Péntek. Mert a neve is meglesz hamarosan, hiszen nemhogy lenulláz minket, hanem erőteljesen mínuszba nyom, a többi harcról, amiről korábban már írtam nem is beszélve. És minden azzal a bizonyos péntekkel kezdődik, kezdődött.
Ettől a naptól az első nyáron, míg Guszti elkel, két dolgot tehetek csakúgy, mint sok-sok évvel évvel korábban, mikor többször is a perselybe gyűjtött két forintosokat összedobva futotta kenyérre. Vagy nem megyünk sehova, de azt két (illetve most már három) motorral tesszük, vagy felülök hátra a viszonylag hosszabb utakon. Persze hogy ez utóbbi mellett döntök. Így esik meg pár alkalommal, hogy míg FP regenerálódik Csík Jocónál illetve nálunk a „hillen”, és torzója Gusztival ácsorog a garázsban, én hátul zötykölődöm a '79-es XLS Ironhead-en, hogy aztán megvívva harcunk több mint százezer kilométert utazzunk együtt mi ketten. Én és Gerzson egykori '75-ös vashengeres Sportstere.
Hát ez az én Gerzson napi történetem, és épp 15 éves.
Boldog névnapot Gerzson! Köszönöm, hogy megőrizted nekem Fekete Pénteket!
