„Csak a saját szememnek hiszek!” Gondolom nemcsak én vallottam ezt a mondatot. Vallottam. Igen, múlt idő, hiszen magamutogató nárcisztikusokat kinevelő digitális korunk jól megnyirbálta jelentőségét. No de haladjunk lassabban, és tán érthetőbben.
Akkor, ahogy szoktam: szóval az úgy volt. Az úgy volt abban a távoli messzi-messzi galaxisban, hogy motoroztunk. Télen-nyáron, mindig. Mert kellően őrültek voltunk és élveztük. Nem érdekelt hó, jég, láncot az MZ kerekére és hajrá! Ma már nem teszem. Legalábbis FP-vel, az Ironhead sporival nem. Sajnálnám. Nemcsak a sómarta sebeket, de az esetleges -…esetleges hahaha- esések eredményét is. Hiszen ezeket a sérüléseket reparáló alkatrészek beszerzése nem úgy működik, hogy hopp, beugrom a Járműboltba és 22 forintért veszek egy kuplungkart, mint anno az MZ-re. Máson töröm a fejem és a pénztárcám, de ez most nem téma.
Tehát ezek az alapvető okai annak, hogy közúton nem motorozom télen. Aki ismer, tudja motorom mekkora becsben van nálam. Persze felszínesek azt látják, hogy koszos. Igen, valóban az. Egyrészt mert használom, másrészt mert így lázadok a csilli-villi garázsmotorok ellen. Ám a kosz-lepel mögött FP valójában mindent megkap. Mindegy honnan, mindegy hogyan. Minden évben hamuba sült pogácsa a tarisznyába, és indul a vadászat, a vándorlás, hiszen nem egy eredeti alkatrésze van az üveghegyen túlról. Persze mi is haladunk a korral, és a lehetőségekkel, így a vadászatot időnként már a kényelmes fotelből űzzük internetes aukciós tér képében. Mindez azonban korántsem adja vissza a börzék hangulatát, mikor kezedbe fogod az alkatrészt, megszagolod. -Igen, én megszoktam, mint a könyvet, ami nem is baj, hiszen ha amperszag tolakodik például a forgórészből nem épp pisze orromba, ott nem korrekt valami.- Tehát fogdosod, megszagolod, beszélgetsz az eladóval, alkudozol, aztán évek alatt ismeretség alakul, aminek köszönhetően ő rád köszön, mondjuk a Balti tengernél Litvániában, vagy épp a másik pólusban a csizma tengerpartján.
Másnak sem jött be a gagyi utángyártott. Minősítette is. ;)
Kanyar vissza. Szóval FP mindent megkap, amire szüksége van, lehetőleg gyári, korabeli alkatrészekből. A flex-szel sem esünk neki, ugyanúgy, mint a shovelt megelőző ’79-es Ironheadnek sem, hiszen annak is épp érintetlensége és kis szériás kiadása adta együttes értékét. Úgy vagyok ezekkel az építésekkel, hogy divatok jönnek-mennek, aztán míg épül, motorozni sem lehet vele, épp ezért nálam minimális az átépítési vágy. Meglett a forma és „úgymaradt”. Kész.
Mindezek azért fontosak, mert aki ismer, ismeri viszonyom a motoromhoz, az tudja, kivagyiságból sosem tenném ki traumáknak. J Na, most majd jön a szépidőmotoros kártya, de ezzel megint csak azok fognak jönni, akik nem ismernek, ők meg jöjjenek csak.
A lényeg, hogy FP-vel, hóban, jégen, nem motorozom. Ám, egy több mint tíz évvel ezelőtti napsütéses téli napon történt, hogy a járműparkot ki kellett költöztetni a garázsból az udvarra, mert tarthatatlanná vált a helyzet odabent. Csak oldalazva lehetett közlekedni a fent vázolt módon begyűjtött alkatrészeket rejtő dobozoktól, rongyoktól, így főnök fabrikált egy helyre kis polcrendszert fából. Eme egész estét, akarom mondani falat betöltő polcrendszer élesítésére ekkor került sor. Tehát motorok ki, nagy kupacból több kisebb és indulhat a beavatkozás. Igen ám, csakhogy közben orvul beborult, amit tett követett, azaz frankó hólepel keletkezett semmi perc alatt. Mostmá’ mindegy, haladjunk. Ekkor bennem megmozdult az irónia, és TUDTAM a helyzettel tudok még kezdeni valamit, így lefotóztam a még hólepte járműveket. Aztán ez a fotó a merevlemezen várakozott évekig, mígnem egy négy évvel ezelőtti napon elgurult a gyógyszerem, és feltettem borítónak az ominózus oldalra. Miért is gurult el? Mert mint minden télen, ekkor is megjelentek a „kemény vagyok” kommersz fotók, azaz mi mennyire menő, ki „gurult” (sicc) szilveszterkor, illetve újév napján.
És ez a fotó, ami olyan szögben készült, hogy bármi lehet, felbolydított embereket. Olyanok estek nekem, akik előző nap, még hóban motorozókról posztoltak. Persze senkit nem érdekelt a valóság, mindenki a saját vágyait, gondolatait vetítette bele a képbe, azt vágta hozzám, mint hinni AKART valóságot. Röhögtem, és bizony nem csak az alkatrészek kerültek bizonyos polcokra, hanem emberek is. Aztán a napokban megint előjött belőlem Ironika, a heccelési vágy, hiszen volt egy kis hóesés, így újra borítóvá avanzsáltam.
Miért? Mert kíváncsi vagyok, hányan gondolkoznak el rajta, hogy a tengernyi fotó, amit emberek tömegei feltöltenek vajon milyen valódi háttérrel rendelkezik? Vajon amit mutatni, üzenni akar, az tényleg így történt? Vajon róla, a mutatni akart helyzetről szól a reakcióm, vagy rólam, esetleg a megosztóval való kapcsolatomról?
Érdekes dolgok. Mint ahogy az is, hogy fotókkal, filmekkel bármit el tudsz hitetni magadról, vagy akár másról…mert már a szemednek sem hihetsz.
A képet még egy darabig kint tartom :D
