Napfényes őszi kora délután teendőimet intézendő sétálok a belvárosban. Utam egy gimnáziumot érint. A látvány, ami elém tárul, arcomra varázsolja a szokásos Joker vigyort. Fiatal fiúk motorjaikon és tűkön ülve várják, hogy a súlyos fakapu feltáruljon és kilépjen rajta „A” lány.
Úgy látszik vannak dolgok, amik mégsem tűnnek, tűntek el.
Közel harminc évvel ezelőtt rám is így várt valaki és ugyanúgy nem bírtam már az utolsó órákat, csak füleltem hallom-e már az MZ hangját, ahogy a most várt lányoknak lehet már forró az iskolapad. A többiek, a mezei plebsz előtt nagy presztízse volt, míg a tanároknál egy másnapi felelést ért, ahogy lazának remélt mozdulattal kilibbenve a gyűlölt ajtón, felpattantam az épített motorra, és a lázadás prüszköltető keverék füstjében tovarobogtunk.
Ez az emlékkép és a jelen keveredik, fonódik eggyé egyetlen pillanatban, és jó érzéssel tölt el. Pedig a fiúk csak ülnek motorjaikon, és egész egyszerűen emberiek. Emberiek, nem bazári majmok. Úgy érzem, van még remény. Mire is? Hát hogy a jó dolgokból mégiscsak megmarad valami.
