Ez egy 2012-es túra –többek által unszolt – leírása, annak is harmadik része. Vannak dolgok melyek tán veszítettek aktualitásukból, de a lényeg szerintem maradt. A túrán mint általában, összeszokott csapatunk vett részt, ugyanígy a géppark is a szokásos. Egy 1967-es és egy 1974-es Shovel, egy 1975-ös Ironhead és a traktorok mellett tiniként az első generációs Buellek egyike. A leírás első részében Magyarországról a bolgár Ruszéig tartó utat olvashattad, a másodikban Várna környékén voltunk egy klub vendégei, és turistát játszottunk Naszebarban.
Rila- BOR Kemping
Korábbi részekben olvashattál a román részről, ill. Bulgáriában töltött első két napunkról.
Most Neszebart elhagyva az ókorban alapított Szozopol felé igyekszünk. Szozopol egy kicsiny halászfalu, utcáit a helyi építészetre jellemző kétszintes, alul kő, felül fa, házak borítják, az épületek között csupán apró sikátorokat hagyva, melyek aztán labirintusként veszejtenek el. A halászat ma is egyik jellemzője. Különleges a kapualjban, sűrű szövésű hálók között levegőn száradó halak látványa. Mindemellett a házak és melléképületek egyre nagyobb része galéria, illetve alkotóműhely. A zajos, zsúfolt Neszebar elől ide bújtak el a művészek és a hozzánk hasonlatos nyaralók. Hangulatos és az előbbihez viszonyítva néptelen. No de ne fussunk ennyire előre!
Szóval Neszebar után lazán lecsorogunk a lassan enyhülő hőségben Szozopol irányába. Nem érünk még be a városba, mikor balunkon meglátjuk a kemping táblát. Szállás világosban? Ez tuti valami átverés lesz!
De nem. Kemping, fillérekért. Iratainkat a recepción tartják, terveink szerint két éjszakát maradunk. Mivel alig vannak, nem nehéz megfelelően árnyas sátorhelyet találni. A kempinghez tartozik egy stand is, és itt jön a vicc. Közvetlenül mellettünk hatalmas exkluzív szálloda, gondolom súlyos pénzekért, ám a strand ugyanaz! Persze ugyanabban a Csernoje Moréban fürdünk mint ők, de nem csupán ennyi, hanem a flancos szálloda vendégei, és az ótvar kemping lakói ugyanarra a strandra érnek követve a tenger morajlását, ráadásul még ez az egyik hivatalos városi strand is. Vannak ugyan karibi-másolat tengerparti bárok, nyugszékek, de a szemetes, hínáros, homokos föveny mögött közvetlenül ott a bűzlő pöcegödör, amit mi, kempinglakók könnyebben kikerülünk, mint a hotel vendégei. Mivel közös a plázs, a nyugalmat felejtsd el! Úszó banánhajó, vizibicikli, minden szir-szar, ami nélkül a magát civilizáltnak vélő ember strandolni nem bír. A víz nem vet embernyi és –szó szerint –magával ragadó hullámokat mint Kamcsijánál. Jóval szelídebb és kábé Balaton déli part. Azaz sétálhatsz egy darabig míg úszásra alkalmas mélységű vizet érsz.
A felderítést kényszerűségből a strand népének is nyitott vizesblokkal folytatjuk. Nem írok semmit. Itt van két kép.
Mikor másnap az egyetlen angol klotyóban fészket rakok, a takarító - erősen kreol - asszonyság nemes egyszerűséggel alám slagol. Hát így alakul ki az utazási székrekedés. :)
Miután körbenéztünk és beköltöztünk, motorra ülünk és bemegyünk az óvárosba. A rettentő forgalmas főútról balra kanyarodva egy jóval lassúbb és néptelenebb csorgású útra érünk. Hangulatos. Az út két oldalán, valamint a két, ellenkező irányt elválasztó sávot fák és cserjés övezi. Nem sietünk, így udvariasak vagyunk a zebrán átkelni szándékozókkal. Ezért-e, vagy sem, de mikor a kanyarodó út kellős közepén megállunk tanakodni hogy hol parkoljunk le, az út szélén kedélyesen kávézó helyi szerv, jelzésemre, miszerint megyünk azonnal, csak legyint és elpantomimezi hogy ráérünk, addig ő legalább megszemlézi a motorokat. Csak semmit stressz. Itt mindenki ráér. Beljebb araszolunk és kicsit beleszagolunk a városkába. Nagyon most nem akarunk, mert épp elég volt Neszebar, alkonyodik is, így rövid séta után visszatérünk a kempingbe. Letáborozunk egy padra, és falatozni kezdünk. Feltérképezem mi van az aprócska,láthatóan utószezoni boltban. Bajban vagyok, mert ők csak bolgárul beszélnek, illetve oroszul. Én pedig –tudom szégyen – de 8 évnyi „távárisucsítyelnyicajadakladüváju…” után is max. a krásznájá Moszkvá és a "No pagagyi"-ig jutottam. A pultos csaj átnéz rajtam és a mögöttem állóhoz szól. A megszólított általam is érthetően jelzi én voltam előbb, de a csaj legyint, és valamit mondd. Ok, én ráérek. Aztán mikor összedobjuk mit akarok, nyújtom kezem a pénzzel. Elkapja. What the fuck? Rábámul csuklótetkómra, mely elővillan pulóverem alól. Arcán vigyor terül szét. Már mutatja is sajátjait, és bőszen kérdezi nem beszélek-e esetleg oroszul. Sajnálattal elmondom neki a fenti mantrát, miközben észrevétlenül kihúzom kezem kezei közül és King regények áldozat hőseihez hasonlatos mosolyt küldök felé majd visszahátrálok a fiúkhoz. Innentől csókosok vagyunk. Minden van, ami kell, ami nincs, megszerzik. Két srác jön estére a lányhoz. Mellettünk telepednek le, majd rövid idő múlva már egy asztalnál ülünk és egymás rakiáját ill. pálinkáját használjuk nyelviskola gyanánt. Akkor és ott még jelentősége volt a tetoválásnak. Nem tudom ma már ott is divat lett-e.
Reggel vesszük észre, hogy a sátor-szomszédok magyarok. Egy felülről középkorú házaspár. Ők napközben nincsenek a kempingben. Hmm mondjuk úgy, kirándulnak. Menetrendszerinti turista-kiránduló járattal átruccannak az ide már tényleg csak köpésnyire lévő Törökországba. Reggel mennek, este jönnek. Minden nap. A többi megfejtését rád bízom.
Kora reggel kinyit a kemping péksége. Igaz, csupán annyi időre, míg elfogy a portéka. Hatalmas burekokat (itt bánicának, azaz banitsa-nak hívják) tolunk magunkba fillérekért, és finom joghurtot, majd bemotorozunk az óvárosba. Kicsit beljebb megyünk mint előző nap, egészen a maximumig, mert amúgy az óváros csak gyalogosan járható…szerencsére. A kikötőnél lévő őrzött parkolóban párszáz forintért egész napra otthagyhatjuk a motorokat. Elindulunk kóvályogni. Azonnal egy rejtőjenői rendőrőrsbe botlunk. Úgy az épület, mint környezete Senki Alfonzékat idézi. Valami potom pénzért veszünk egy jéghideg, 1,5 literes minimális alkoholtartalmú citromos sört, azzal vágunk neki a városrésznek. Lassan haladunk, hiszen bőven van látnivaló. A Neszebarban már megismert kő és fa házak, a sok kézműves galéria -egyiküknél be is gyűjtök egy gyönyörű kézműves ékszert-. Az atmoszféra magával ragad. Persze itt is van bazár, de nem olyan tolakodó mint Neszebarban. Az emberek utcákon, kicsiny asztalkákon árulják portékáikat. Tört magyarsággal mondja négy leva. Mármint 4 leva egy üveg zöldfüge lekvár. Veszünk persze, csakúgy mint rózsaszirmokkal tuningolt rózsalekvárt és helyi rakiját. Ez utóbbiakat ajándékba. Azt a finom zöld füge lekvárt azonban sajnos azóta sem tudtam kikísérletezni itthon, még úgy sem hogy bolgár recepteket próbáltam lefordítani. Ugyanígy megtorpanunk, és pavlovi reflexeink beindulnak az utcai palacsintaárus kínálatát látván. Kb. fél méter átmérőjű. Taki sonkást-túróst választ, mi zöldfügést. Mennyei. Egyre többen beszélnek magyarul itt is. No és persze van pár magyar turista, még így szezon végén is.
A rendőrőrs -később megérkezett a rendőrségi terepjáró és keresztbe állt az úttest közepén, lezárva az utat
Dumálunk, értékelünk, majd elhaladunk egy hosszú hajú zöldség és gyümölcsárus srác mellett, aki meghallván beszédünket utánunk kiált. Azt hisszük kollektív hallucinációnk van, de nem. Valóban ezt kiáltja: KOPASZKUTYA, BILL THE KING! Annyira hihetetlen, hogy egy visszaintés és vigyorogva hellózás után lábaink tudattalanul visznek tovább. No, majd visszafelé meginterjúvoljuk. Jutunk megegyezésre pillanatokkal később. Rohadt meleg van, mikor váratlanul a tengerparton találjuk magunkat. De nem ám a homokos part! Nem, ez gyönyörű áttetsző vizű és sziklás. No, itt aztán hogy, hogynem, elröppen pár óra. Bámuljuk az elúszó halrajokat, a szemben fekvő Szent Iván szigetet, bele-bele ereszkedünk a vízbe. Megtaláltuk a helyiek fürdőparadicsomát!
Játszótér felnőtteknek :)
Pár óra múlva visszaindulunk. Persze hogy nem azon az útvonalon. Ám ez csak utólag derül ki. Semmi nem emlékeztet a korábban látottakra. Elkeveredtünk. Épp csak annyira, hogy nem találunk vissza Kopaszkutyás emberünkhöz, amit nagyon sajnálunk. Elszalasztottuk. Eltökélt célom volt, hogy a retro jegyében Trapper farmerom és Alföldi papucsom mellé begyűjtöm kamaszkorom harmadik legendás göncét, a bolgár matrózcsíkos pólót. Kamcsijában nem vettem, mondván nem cipelem addig, majd úgyis mindenhol lesz. Hát nem. Csak mindenféle új dizájn. Így jártam. Mivel Hemi pár nap múlva születésnapos lesz, kicsit eltűnök és veszek egy Harley-Davidson Bulgária pólót. Úgysem fogja felvenni a hatalmas logó miatt, de legalább emlékezeti, és nem a Vaterán vette. Max kiszögezi a garázs falára. :)
Kaja szempontjából a jól bevált stratégiához tartjuk magunkat, azaz oda megyünk, ahol a helyiek is esznek. Az mindig beválik. Helyi kaja és olcsó. Beülünk egy lugasos vendéglőbe. Az árak viccesen alacsonyak. Halat és sopszka salátát eszünk. A hal a mi ízlésünknek a kelleténél kicsit jobban grillezett, de finom.
Jól látod, kb. 600 forint egy étel
Kis szieszta után megyünk. Nem tudjuk merre, csak amerre a motorokat sejtjük. Egy szigetet pillantunk meg, melyre töltés visz. Erődítménynek, elhagyott börtönnek tűnik. Kapuja ezer lakattal lezárva. Az egész belátható, nálunk pedig épp nincs Jamesbond szett, így nem mászunk.
Nem tudjuk miképp, de egyszer csak visszaértünk a motorokhoz, és az alkonyatban visszamegyünk a kempingbe, ott pedig a strandra, ahol rajtunk kívül gyakorlatilag már senki sincs. A homokot félmanuálisan gereblyézik simára, szedik a szemetet. Szóval amit előző délután láttuk az a civilizált nyaralók egy napi termése. Gratulálok! Persze hogy szemetes a placc, ha a parasztnak egyszerűen kiesik a kezéből a PET palack!
Fürdőzésünk nem nyúlik hosszúra, mert ahogy bújik a nap, úgy jönnek a jegesmedvék. Hihetetlen gyorsasággal hűl a levegő.
Másnap reggel megtanácskozzuk, hogy elugrunk Rilába, a kolostorba. Igaz az ország teljesen másik végén van, de nézzük meg, hisz ki tudja… (mindig ez a félmondat tehet mindenről).
Rila kicsit több mint 500km-re van Szozopoltól. Elbúcsúzok a remélt lubickolásoktól, barnaságtól, és tudomásul veszem, jönnek a hegyek. Mivel közben nem nagyon akarunk mást útba ejteni, a legegyszerűbb utat nézzük ki. Ebben van főút és pálya is. Az út gyakorlatilag eseménytelen. Szikrázó napsütésben megyünk, tankolunk, megyünk. Tempósan. Igen. Egy alagútig. Itt kiveri a szemem a töltés piros visszajelzője. Kiérünk, előremegyek és leintem a társaságot.
Mindenféle infó napvilágot látott és pályán vagyunk, ezért Taki és Hemi úgy dönt ezen semmi nem múlik, és felveszik a kukás mellényt a műtét idejére. Konzílium, nekem spontán hajfestés is Plovdiv alsón… hófehérre. Hamar megáll mellettünk egy viharvert, bordó, civilnek tűnő kocsi. Mellényes fickó száll ki belőle. A helyi sárga angyal. Van kedvünk viccelődni, így mondjuk neki, ha meg tudja csinálni hajrá… Látja, hogy haladnak a szakik, de azért csak téblábol. Nem baj, őrizzen csak minket. Titkos úgy gondolja, ne álljon már itt okafogyottan és foglalkoztatja kicsit. Az első fék tartályába kunyerál fékolajat. Neki úgyis van, ő meg minek vegyen meg egy egész flakonnal. Van is és ad is. Közben megáll mellettünk egy másik kocsi. Fiatalok ülnek benne, motoros pólóban (prosztó vagyok, nem emlékszem a három ismert japán márka közül melyikében) és segítségüket illetve a továbbiakra nézve elérhetőségüket ajánlják.
Megvan a hiba! Szerencsére nem forgórész (az majd legközelebb…). FP most egyenlőre beéri a szénkefe cseréjével. Ahogy Ferkó később, immár itthon kérdezte „Épp volt a farzsebben mi? :) „ Igen. Lehet legendákat szőni pro és kontra, de ha közel ötven éves motorokkal vágsz neki az ismeretlennek hetekre, akkor legyen nálad pár cucc, mert ezeknél az öregeknél a vaskos bankkártya sem segítene. Szóval a szénkefe csere után úgy tűnik minden OK, bár aznapra már rugdosás a jutalom, ne szívja az akksit az önindító. A pályát elhagyva kacskaringós, egyre néptelenebb és rosszabb minőségű utakra érünk. Ez azonban csak átmeneti. Mármint az út minősége. Ahogy rátérünk a Rilai Nemzeti Park felé vezető főútra, az út is egyre jobbá válik, körülöttünk hegyek magasodnak. Élvezetes kanyarogni, kapaszkodunk a 2600 méter magas hegyre. A kolostorhoz az utolsó néhány falut érintve már apró hegyi utakon jutunk el. Késő délután van, valami pofátlan áru parkolódíjat akarnak szedni. Tanakodunk, majd arra jutunk, már úgysem tudjuk zárásig megnézni a hatalmas kolostort, így inkább szállás után nézünk és holnap vissza.
Azonnal szemünkbe ugrik a kemping táblája (Bor Kemping), ami egy sebes, pisztrángos patak mellett, hegyek övezte szurdokban fekszik. A kapuhoz meredek, kanyargós, murvás út vezet. A területen egyenes placc nem igazán van, de azért nem függőlegesen kell sátrat verni. Egy házaspár üzemelteti. A becsekkolást az asszony intézi, aki van annyira figyelmes, hogy az útlevélben észreveszi, majd jókívánságaival köszönti születésnapos Hemit. A konyha szabadtéri, nyílt tüzű. Grill, és kemence, és jó húsban lévő szakács(férj). Bizalomgerjesztő. Az árak is. (Ahogy szerte az országban amerre jártunk. Jóval olcsóbb volt az éttermi kaja mint nálunk, mindemellett finom és tartalmas). Titkos és Taki hatalmas, gombával, vajjal és valami titokzatos szósszal töltött fél kilónyi darálthúsos óriás fasírtot kérnek, mi ketten parázson sütött pisztrángot és persze az elmaradhatatlan sopszka saláta, amit paradicsom undorú Hemivel még itt sem sikerült megszerettetni. Derekas adagokat tesznek le elénk a szép, kézzel szőtt népi abroszra. Közben leszállt a sötétség, és vele megérkezett a lehelet páránk is. Az öko-zuhany hőmérsékletét Titkos kissé átszabályozza, ezután már csak hideg víz van –persze szándéka épp ellenkező volt-, éjszaka pedig kiderül, az a nappal kedves és bájos patakcsobogás, alvás helyett annyira mégsem élvezetes. Reggel pakolás és irány a kolostor. „Garasdezsők” vagyunk, vagy csak utáljuk a lehúzást, így immár rutinosan a hivatalos parkoló előtt kialakított kis félreálló spontán parkolók egyikében hagyjuk a motorokat. Kutya nem nyúl hozzá. Bemegyünk az UNESCO által világörökség részének nyilvánított ortodox kolostorba. (ennyi világörökség?!) Az első, amit kiszúrunk, az Titkos klónja. Ez nem érzékcsalódás, mert a szerzetesek is furcsán méregetik Titkost, látják benne a közülük valót. :)
A nagydarab fehér pólós a szakács/tulaj
AZA patak
Ami megmaradt úgy fotókon, mint az emlékképeim között, azok a brutális freskók. Nemcsak grandiózus méretűk, hanem motívumai miatt is. Szadomazo minden szinten. Míg nem tudod az eredetét morbid ellentét a szentség, némasági fogadalom és prüdéria mellett. A bizarr freskók apropóját a 10. században ebbe a kolostorba visszavonuló Szent János csudálatos ördögűzései adják. Ezek a történetek vonzották oda a művészeket, így lett a nemzeti kultúra szent helye.
A kolostornak kiváló hátteret ad a mögötte hatalmasodó hegy. Érdekes lehet itt az élet télen. A hátsó kijáraton átlépve jöhet a hedonizmus a pár órányi aszkéta lét után. Kajás, fagyis, és egyéb más pénzköltési lehetőségek állnak a jónép szolgálatára.
Kicsit bámészkodunk, majd visszatérünk motorjainkhoz, hogy elinduljunk immár hazafelé közeledve, Vidin megcélozva.
Következik annak leírása, hogy bizonyos esetekben milyen hosszú tud lenni 300 km, hogy Montana nem csak egy USA állam. Közben beesik egy újabb spontán úti cél Belogradchik várának képében, Szerbia pedig továbbra sem lesz a kedvencem.
--------------------------------------
Most tán több lett a kép, de nagyon nehéz volt választani. Ebből is érezhető mennyire magával ragadó volt mindegyik helyszín.
