…és egy lányra, a városból. :)
1988 december közepe. Több centis hó és mínuszok. Öltözök. Magamra húzom azt a vastag kötött harisnyanadrágot, amit te óvodás korod óta nem láttál, ám én levágott lábfejű verziójában nap, mint nap edzek a futófolyosón. A harisnyára egy farmer, majd arra még egy. Bokacsizma. Most épp az van. Felül mit érdekel oly huncutság mint melltartó?! Trikó, póló, vékony pulcsi, arra egy vastag, nagymamakötött. Erre az irhadzseki. Nyakamba vastag, fekete nagymama kendőt kötök, ez lesz majd az arcom előtt. Pécsi kesztyű. Michelin baba hozzám képest Twiggy. Kezemben lóbálom a mattfeketére neoluxozott cseresznyemérő kiskörősit. Apám sokadik próbálkozása, hogy rámtukmálja az ő sisakját, ha már úgysem lehet pórázon tartani. A sisakcsodát nagyapám készítette, aki egy balatoni, szörföket és csónakokat készítő KTSZ-ben építi a szocializmust, pártból kilépett és ezért kellően megbüntetett melósként. A műgyantából készült glitteres sisak erősen hajaz a ma kapható Flake Biltwell Gringóra. Zárt az álla, csillogó, és sötétedő plexije van. Színt is választhatnék, apámé csokoládébarna, anyámé zöld. Csillog, zárt. Távozz tőlem sátán kézmozdulattal hárítok. Kislattyogok a 250-es ETZ-hez. Úgy tudják csak a peremkerület a cél, ám az összeszokott csapat Szombathelyre tart Pokolgép koncertre.
Megérkezünk. A parkolóban pár réteget lehámozunk, és az oldaldobozokba süllyesztjük. Beállunk a bejáratnál sűrűsödő tömegbe. Lassan halad a procedúra. Pár hete itt dobták fejbe Kóbort. A szokásosnál is szigorúbb a közeg. Minden –szerintük- élet kioltásra alkalmas eszközt a sarokba kell dobálnod egy kupacba. Ilyen gyilkoló eszköz például a szegecselt bőrkarkötő, a farmer övbújtatójához applikált lánc. Sőt, a bőrből kihasított és gitárpengetővel társított, bőrszíjon függő keresztet is levetetik.
-Honnan tudom hogy meglesz mire kijövök?- kérdésre csak primitív röhögés a tányérsapkás válasz.
Közben divatos ballonkabátot viselő, szépfrizurájú lányok fennakadás nélkül mosolyognak be az ajtón.
Ja, ruhám bőr és nem ballon…
Motozás. A csigatestű felém nyúl, én elhajlok és fordulnék a női smasszer felé, ha már elkerülhetetlen a tapizás. Hajamba markol és visszaránt. Ránézek. Gondolom ugyanolyan szépen, ahogy ma is megy.
-Úgy tapogasson, hogy lány vagyok. Sziszegem 16 évem minden öntudatával. Lök egyet rajtam és - akkor öltözz úgy kis rongy- mondatot kapom. Visszaszólok. Utána már csak a tompa puffanásokat érzem…
Srác kivel „együtt járok”, csendre int. Valahogy érzem nem lesz több közös buli, de más sem.
Bent vagyunk a koncerten. A koncerten, amit Kalapács többször félbe szakít a látható túlkapások miatt.
Közel két óra extázis. A Zalából már kitiltott zenekart próbáljuk magunkba szívni. Egyek vagyunk, egyformán gondolkodunk.
Koncert után a jéghideg éjszakába kilépve izzadt hátamra tapad párás trikóm. Gyorsan öltözünk és hazaindulunk, hogy másnap ugyanígy beöltözve motorra üljünk. Hosszú éveken, évtizedeken át.
Mert magától értetődő volt, mert akartuk, mert mazochista és folyton lázadó énünknek ez kellett.
Sokat gondolkodom a témán mostanában. Természetes volt, van, és remélem lesz is, hogy motorozok. Igaz, ma már nem ülök télen, hóban, megláncolt motorra. Volt, hogy újév napján kerültem a jeges úton a Guzzival, mondván amilyen az első napod…nem olyan lett. Sosem tud elég lenni.
Szóval agyalok. Akkor is volt fényképezőgép. Igaz borsos árú volt a film, és legfőképp az előhívás. De nem ez volt az oka annak, hogy nem készült fotó minden megmozdulásunkról. Nem volt rá igényünk. „Csak” egyszerűen megéltük a pillanatot, az eseményeket.
Vajon milyenek lennének, és hogy’ viselkednének a ma FB emberei az öt perc hírnév nélkül? Vajon motorra ülnének-e, ha nem készülhetnének jól megkomponált és azonmód megosztott fotók?
Vajon mi milyenek lettünk volna, ha akkor már itt tartott volna a technika? Sosem derül ki.
E ritka fotó a történet után pár nappal később készült egy házibulin. A képen egyik alak én vagyok. Több réteg meleg ruhában. :)
