Motorozunk. Csak úgy, előre eldöntött cél nélkül, aztán persze egy olyan motoros rendezvényen találjuk magunkat amiről olvastam már, ám nem éreztem késztetést a részvételre. Tudatalattink mégis ideterelt. A szervező közösségi oldal infói felébresztik bennem a gyanút, hogy megint egy hazai turizmusfejlesztő rendezvényről van szó, szolid reklámozással. A tippelthez képest sokan vannak. Leparkolunk motorjainkkal a többiek közé. Pár lépésről látjuk a népeket, nekik hallaniuk kellett a motorhangokat. Az arcok láttán én már fordulnék vissza. „Nem akarok barátkozni”, nyekegem infantilis gyermeki hanglejtéssel, hiszen elsősorban azt a típust látom, aki pózol a ponyvával, az ördögvillával, hetente kétszer marha kemény … és valószínűleg azóta jár motorostalálkozókra, mióta mi már nem.
A pasi, aki nálunk a kommunikációs menedzser is, azt mondja, igyunk valamit, aztán meglátjuk. Pszichopata módon ő már most élvezi a helyzetet. Köszönünk. A közel 20 fős társaság végigmér, innen-onnan egy-egy biccentés, de leginkább semmi. Frankó. Másik ajtón ki, ott újabb, kisebb létszámú társaság. Köszönök. Semmi. „Na, itt sem kell beszélgetnünk”, vinnyogok, „húzzunk már innen” vicsorral.
Abban maradunk megvárjuk míg elvonulnak, aztán megyünk mi is. Ez nem következik be, mert a hölgyek-urak motorjaikhoz sétálnak. Ekkor jön a döbbenet. Meglátják járgányainkat. (Fülük nincs?!)
A két öreg azonnal sztárrá növi ki magát. Mármint a két motor. A társaság nagy része barátságosság válik – míg másik része természetesen jön a sztereotip hülyeségeivel-. Barátságosak, de kivel is? Látszólag velünk. Hát nem velünk baszki! Nem velünk, hanem a motorokkal, hiszen addig kevésnek bizonyultunk még egy visszaköszönésre is.
Korábban írtam már hogy egyik szűrőnk a „Milyen motorod van?” kérdéssel ismeretlenként nyitók számára rendszeresített „Pannónia” válasz, és az arra produkált reakció. No, itt ezen jóemberek többsége fennakadt a képzeletbeli szűrőn. A délután további része már csak tapogatózás volt. Nem több.
Ez már megint a „mutatni kell”, a külsőségek világa. Ami nem az én világom.
------------------------------------------------------------------------------
És akkor a teljes igazság kedvéért jöjjön a helyzet fonákja is:
Az öreg motor elleni érveket legtöbb esetben a „nem akarok szerelni” indok vezeti. Valóban. Ha a hiper-szuper injektor és elektronika csoda megadja magát nem kell szerelned, mert nem tudsz. Jöhet a trailer. De még ezen túl sem elvárás hogy igényed legyen az olajos körömágyra, és a szerszámokat tartalmazó ridikülre ha neked a kiszolgáltatottság megfelelő, vagy megteheted hogy pár évenként motort cserélsz, mielőtt esedékes lenne bármilyen hiba.
No, mi nem ehhez a körhöz tartozunk. Mi és mindenki más, aki öreg motorokkal motorozik (!) tudja, és felkészül az előforduló hibákra. Mi több, ezeknek a lélekkel felruházott dögöknek egy idő után saját, „különbejáratú” problémáik lesznek, így tudod mi az, ami nélkül nem indulsz el hosszabb túrára.
Persze a finnyás öregkisasszonyok szeretik a kukkoldát, a közönséget, így előszeretettel köpik be a gyertyát, sütik meg a trafót zsúfolt városokban. Ilyenkor átmeneti táborverés következik, azaz akinek nincs dolga a motor körül, az csavarkulcs-hajításnyi távolságon kívülre helyezkedik, aki elég bátor az fotóz, a többiek műtenek. Jók lehetnek a beépített radarok, mert ezt követően nagyon hamar előtűnnek a semmiből a helyi motoros erők. Nem, nem azokra gondolok akik itthon is röhögve húznak egy nyelet, hanem az a régifajta. Tudod, az a védett, kihalással fenyegetett, aki még tudja milyen a nem PR célú álszolidaritás, mi jellemez egy 40-50 éves motort, hogy az gazdájának mekkora eszmei érték, egy társ, amit nem adna egyetlen NASA fejlesztésért sem. Szóval megjelennek ezek a motorosok. Sok esetben közvetlen segítséget nem kell nyújtaniuk, hiszen a fiúk értik a dolgukat. Ám ezek a találkozások nem érnek véget egy „viszláttal”, hanem (klub)ház vendégség, elérhetőség-csere, eszem-iszom és további kapcsolattartás a vége.
Éppen a fent leírtak okán a hozzád hasonlókkal hoz össze a sors. A sors?! Egy fenét! Az olykor már csontritkulásos, fogvesztett öreglányok, az öreg vasak, az öreg motorok. Mert akik képesek veled együtt guggolni az út szélén, telefonálni segítségért, koordinálni vendégül látásodat, ők nem akárkik. Ők azok, akik –életkoruktól függetlenül- továbbviszik ezt a vérvonalat.
És ezeket az EMBEREKET a gyönyörűséges, hálás, olykor hektikus gótikáknak köszönheted, hiszen sokat elárul rólad is hogy távol otthonodtól olykor ingujjig olajtól csatakosan ugyan, ám mégis VELÜK szeled az utat évtizedek óta.
