Nyolc napon túl gyógyuló…olvasod a hírben. Egy mondat, ami tudatja, a sérült túlélte a balesetet. Szerencsés - gondolod, és már el is felejted. Ha értékrendedbe belefér, ilyen- olyan okból posztolgatod, nyilvánosan borzongsz, borzongatsz.
Aztán az élet úgy hozza, hogy találkozol egy „nyolc napon túl gyógyuló” sérülést szenvedettel, esetleg ismerősöd az ember… és ekkor átértékelsz sok mindent.
Pár hete egy újabb csoporttal is dolgozom, egy sérült embereket rehabilitálni próbáló csoporttal. Azt hiszed, húsz év szakma után már nem visz padlóra semmi, kemény vagy, mint a vídia. Aztán egyszercsak itt ez a csoport, és a csoportban négy egykori motoros. Baleset túlélői, krónikus, és a testet lassan felzabáló szervi betegséggel harcolók. Köztük ismerős, így már az első alkalom előtt tudják rólad a „lényeget”. Ami számukra a lényeg. Hasonszőrű jön. Üt, mikor látod, vétlen résztvevőként motorbalesetben lábát vesztő szégyenkezve igyekszik kerülni tekinteted, mintha ő tehetne róla, hogy itt, és így találkoztok. Hogy a valamikori szépfiú és menő srác motoros baleset során elszenvedett agysérülése okán mennyire kivetkőzik magából egyetlen pillanat alatt, mennyire nem önmaga immár, pedig mindenki hogy’ örült mikor közel egy hónap után felébredt a kómából. De itt van az egykor rock koncertek első sorában csápoló, MZ-t faragó hosszú hajú rocker, aki mára nem csak dús tollazatát veszítette el, és aki néha bizony elkeseredetten püföli tolószékét. Nézed őket és tanulsz. Tőlük, az életről.
Ők nem keresnek kifogásokat, épp ellenkezőleg minden rajzzal, minden mondattal üzennek a világnak, neked, önmaguknak. Nem adják fel! Még mindig élteti őket a múlt, az emlékek, a remény, hogy egyszer újra a menetszél által kikövetelt könnyek csorognak arcukon.
Nyár van, forgalmas út erősen ívelt kanyarjában áll az épület ahol dolgozunk. Jönnek-mennek a motorok, és te látod az arcukat, az összeránduló testüket, a dühöt, a dacot és harcot, a lemondást, a fájdalmat.
Nyolc napon túl gyógyuló…
