Nem mondhatom hogy könnyű időszakon vagyok túl. Persze Keljfeljancsi módjára mint mindig, most is helyrebillenek, de azért nem verem a seggem örömömben.
Talán emiatt, talán mert időnként változni, változtatni kell, ösztönösen jött, hogy ami a második legfontosabb életemben azon keresztül történjen ez a változás.
Szegény Fekete Péntek! Valószínű van motor és gazdája között telepátia, mert FP összerezdült, és primerlánc csikorgatta tekervényei már rózsaszín tankot, rojtos kormányt, hordó formájú hátsó csomagtartót vizionáltak, majd ez a vízió a hátsó teleszkóp szimmeringjein manifesztálódott szivárgó olaj, mint kétségbeesett könnyek formájában.
De megnyugodhat, ennyire nem fordulok ki magamból.
Ádámmal körülbelül tíz éve kerültünk kapcsolatba, mikor a nagy hazai aukciós oldalon megvásárolt tőlünk egy villahidat. Aztán hosszú időre eltűntünk egymás életéből, majd esztergomi barátoknak és egy shovel blokknak köszönhetően valahogy felelevenítődött az ismeretség.
Tehát Ádámot, és az ő kezei közül kikerülő csodát éreztem megfelelő terápiás eszköznek, hiszen láttam, sőt kezembe is foghattam egy-egy munkáját, legutóbb például a novemberi börzén.
Azonnal pattant a szikra. Kell nekem egy saját! Nem lett sok beszédnek sok alja, mert az események viharos gyorsasággal követték egymást. Elmondtam kábé mit szeretnék, kaptam 3 tervet, kiválasztottam egyet, azt, amelyik leginkább hozza e technika stílusát, emellett még megosztom vele, hogy a másik erősen emlékeztet csukló feliratomra.
December hatodikán, mikulás napján érkezett is az értesítő hogy vár rám a postán. :)
Másnap gyaloggalopp, átverekszem magam jól megérdemelt járandóságukat átvevő, majd azt azonnal kaparós sorsjegybe fektető rejtett erőforrás tömegen. Postáskissszony ráérősen forgatja a „2.számú” kocsi küldeményeit, ám én izgatottan közbe vágok.
-Az lesz az, az a buborékos!
Enyhe fintor,
-Biztos az?- kérdéssel, majd – Tényleg!- rácsodálkozással és -Jó nehéz- kísérőszöveggel nyújtja a borítékot, melyért mohón nyúlok.
Érzem, hogy a vártnál jóval súlyosabb, és zörög. Hmmm egy darab könnyed alu, és zörög?
A kocsi magányában úgy bontom a borítékot, mint ahogy a gyerekek futnak az édességgel teletömött csizmáikhoz.
Kibontom, és az ölembe hull 3 fémkorong, akkurátusan külön-külön egy-egy villámzáras zacsiba csomagolva. Nézem, és szégyen nem szégyen (vagy klimax), de ott a posta előtt, ülve a sötét autóban elpityergem magam.
Az összes szar, ami augusztus óta történt velem, feljön és átkódolódik. Ülök bőgve, mint egy hülye pi..a és nézem kezemben a visszakapott eredetit, a kiválasztottat, és azt, amelyiken a felirat annyira emlékeztet a csuklómon lévőre.
Kész vagyok. Az ölemben fekvő fedelek most sokkal több jelentőséggel bírnak, mint egy gyönyörűen megmunkált fémdarab. Hosszú hónapok után érzem, hogy nem csak én adok, és hogy ez milyen rettentően kellett a lelkemnek. Ez a gesztus, ez az ajándék. Hogy talán vége a szarral nyakon öntő szériának.
Hazarobogok és kiterítem pasi elé a zsákmányt, mint vadászat után a vadakat. A fő kritikus hápog, kézbe veszi, és „azt a kurva de szép munka” mondat hagyja el pár másodpercnyi, levegővétel nélküli száját.
FP szorosan beékelődve áll a rogyásig rakott polc, a sörrel teli hűtő, a fogasként funkcionáló kondigép és a Shovel négyszög közepén, így csak nagyjából rápróbálom, de a felcsavarozással várnom kell.
És most itt van. Itt illegeti magát az én –szándékosan- koszmók motorkerékpárom a csodaszép, még hozzámillő mértékben csajossá, lággyá vésett gyújtásfedelével.
A másikat, a pintstripe-re hajazót, egyenlőre a falra applikáltuk. De ki tudja. Majd cserélgetem ahogy kedvem lesz.
Köszönöm Ádám!
