Cinikus motoros

Tehát miután kibámultuk magunkat Rilában, elindulunk északnak, Szófia felé. Szófiáig az út eseménytelen, majd a város határában FP jelzi hogy éhes, de olyannyira, hogy lassan csont száraz a tank. Beesünk egy városszéli kútra és körülnézünk. Bár tök mindegy hol van, mert választás nincs. Láttál már olyan amerikai filmet ahol a pógár rossz lehajtón távozik a pályáról és „harlemben” találja magát? Hát velünk most ez történt. A kúttal szemben tizenakárhány emeletes házak, falaik átütve és dől a füst. Ótvar erkélyeik fával és lommal tele. A kút sem másmilyen. Sőt, amerre nézel, mindenhol ez a látvány. A tereptárgyak és épületek után jön a humanoidok feltérképezése. Illetve nem tudom akarom-e megvizslatni őket. Lovaskocsik, szakadt Ladák, Zil, és akármerre nézel csak rejtett, sőt, nagyon elrejtett erőforrás. A kút tankolás közben kábé fél percenként kattan egyet, mint mikor levegős a rendszer.  Egy örökkévalóságnak tűnik, míg megtelik a máskor oly picike tank. Simán lehetne a környéken egy katasztrófa filmet forgatni, és nyilván nem ez szerepel a Bedekker ajánlójában. :) Zombijaink zárják a kört körülöttünk, arcukon pszichopata fogatlan vigyorok. Talán nem most, és nem itt kellene elővenni a térképet!  S bár csak nagyjából vannak sejtéseink melyik útra kell rátérnünk –mert amúgy a Bermuda háromszög egy fogalmas, autópályák és autóutak alkotta csomópontban fekszik- magabiztosan elindulunk. Egyet tudunk, nem a lakótelep és a bódék felé. Úgy tűnik, sínen vagyunk. Aztán már mégsem. Mármint persze jó irányban vagyunk Vidin felé, de korántsem az egyszámjegyű főúton, hanem egyre vékonyabb és egyre kátyúsabb úton pörögnek a kerekek, mígnem elkezdünk felfelé kapaszkodni, immár fenyvesek között. Hmm, valószínű nem alföldi délibábot fogunk nézegetni. Taki kissé lemarad, hiszen előző évben adta meg magát a Buell blokktartó csavarja, pofánkba vágva hogy ez a motor nem úttalan utakra tervezett túragép. Az út keresztben végig repedezett, kátyúkkal bővel ellátott. Ezekben a repedésekben aztán csinosan folydogáló karsztvizeken keresztül kacskaringózunk a visszafordító kanyarok végeláthatatlan sorozata közepette. Hemi hátsó fék nélkül követi Tikost a második pozícióban. Valahogy nem irigylem, hiszen így is elég a párás, nyákos, kanyargós útra figyelni. Vannak menedékházak, és parkolók, de sűrűnek ítéljük meg a fenyvest, ahhoz hogy ezek panoráma megállóhelyek legyenek, medvét pedig nem akarunk lőni, így nem állunk meg. Sebességkorlátozás nincs. Illetve a legszigorabb kanyarokban elvétve egy-egy 60-as tábla. Hmm, vajon mi lenne ha ezzel a futóművel, helyismerettel és tudással megpróbálnám hatvannal bevenni őket? Frissen sütött perec. Mások sem hajtanak, mert azért kiránduló helyiek –mármint bolgárok- azért vannak. A tetőn kiérünk egy tisztásra, ahol erőteljes fakitermelés van. Nem tudom, lehet hogy mára már tarra vágták az egészet?! Az úttesten most bónuszként sár és fakéreg is hever tömegével. Ez ám a vezetéstechnikai tréning! :) Lassan ereszkedni kezdünk. Fogalmam sincs mióta jövünk, egy örökkévalóságnak tűnik. Aztán persze a precíziós műszer jelez. Mármint FP, a motorom tankja. Beesünk Montana városába, és innen már jelentősen könnyebbedik az út. Lassan Vidinben vagyunk, és persze esteledik. Szállás kellene. Vidinben tankolás, az egyezményes traffipaxra figyelmeztető jelzések bolgár megtapasztalása, majd pár felalázó kör a városban, de sajnos kemping nincs. Már a környező települések, mint Pl. Bela (azaz Béla. Könnyen megjegyeztem :) ) is elég feketelábúak voltak, szóval én most nem nagyon szeretnék egy erdőszélen táborozni. Találunk egy Motelt. Fiúk bemennek egyezkedni, én, mint a legerősebb, ott maradok a felmálházott motorokkal. Jön egy speed. Dobok egy hátast. Az ülésről lefolyó ölég barna, klottgatya, trikó maximális viseletű csávó alaposan végigpásztázza a motorokat, nekem biccent, majd elhúz. Szidjátok itt a tangapapucsos motorosokat! Ezen még az sem volt. :) Minek az a nagy pompa! Jól megkeményedett, vastagon retkes csupasz talpát nem törte fel a lábtartó. Nem vagyok benne biztos hogy jobban jártunk volna ha szállást ajánl. Nemsokára fiúk is jönnek. Tíz euró per kop per éj, és a motorokat elzárják a garázsban. Nagyszerű. A szállásdíjakra közel két hét során, főleg ugyebár a vadkempingek tényével fejenként 13 ezer forintot költöttünk az egész túra alatt. Átvertek?

Kétágyas szobákba cuccolunk, biztos, ami biztos, értékeket nem hagyunk az oldaltáskákban, bár így is stresszes, nem szoktuk meg, hogy nem a motorok mellett alszunk. Furcsa a tiszta ágynemű és főként az ágy. De azért itt is a fajansz mellett elhelyezett szemetesbe kell dobálni a használt klotyó papírt, amitől egész úton rókáznom kellett. Azt mondják, nem bírja a csatornarendszerük.  Reggel Hemi nem találja –biciklis- kilométer óráját. A jeladó, az óra tartója, és a vezeték megvan, csak maga az óra hiányzik. Mivel semmi más hiányt nem lelünk, nem értjük. Hacsak nem az ufók. Csak ők lehettek. Mindenesetre ezzel elvesztek a kilométer adatok, mert Titkos motorján semmi óraszerű képződmény, az enyém beszart, Taki meg nem nézte. (valahol 4200 és 4500 km között volt a totál, ha valakinek ez számít)

Gyors kávé közben Taki említi, hogy előző este látott valami érdekes, erődre utaló táblát az út szélén. S bár Vidinben is van egy vár, és Belogradchik persze visszafelé van kb. 70 km-re, így újra keresztülmehetünk az összes útfeltúráson, a macskaköves településeken, Bélafalván, de emellett döntünk, mert izgalmasabbnak ígérkezik. Nem bánjuk. Az erődöt valaha a rómaiak építették. Illetve a frászt! A természet alkotta és ők pedig kissé átalakították, illetve falakkal kötötték össze a sziklákat. Épp ettől olyan magától értetődő az egész. A vörös sziklák totemoszlopként emelkednek az ég felé, a város felett magasodva, háttér a Balkán hegység amerre szem ellát. Az egykori erőd természetesen már csak nyomokban fellelhető, mint a tehéntej a reggeli italban, és cinikus, szakavatott szemünk hamar észreveszi a turpisságot is, amivel a hiányosságokat egy-egy helyen pótolni kívánták. Vörösre festett, hungarocell díszletet fedezünk fel közelről megvizsgálván a gyanús kápolna bejáratot. Hát ilyen is van. Ezen hamar túllépünk, mert ahogy a kanyaroknál a nem létező sebességkorlátozással tekintenek felnőttnek, ugyanúgy nem alkalmaznak itt sem egy túlóvó rendszert. Ennek köszönhetően fiúk zergét játszanak a fél-talpméretű sziklákon, én imákat morzsolok. Senki nem szól rád, oda mászol ahova akarsz, ha leesel a te bajod. Mindössze egyetlen helyen van korlát. Ez amolyan fotózkodós hely lehet panoráma háttérrel. Természetesen a mi képünk nem ott készül. A szozopolihoz hasonlóan ezen a felnőtt játszótéren is eltöltünk pár órát, majd kelletlenül elindulunk. Már jócskán dél van, és most kezdjük érezni, hogy ma még nem ettünk. Egy éles kanyarban forrás tör elő a sziklából, ráadásul árnyék is, tehát itt állunk le falatozni, majd ezt követően vissza, irány Vidin a kanyargós, néptelen úton.

Az egyik kanyarban paripa család poroszkál az úttesten. Leizzadunk, és innentől kicsit visszaveszünk a tempóból. Az esti kútnál megint tankolunk és irány Szerbia. A határon már éreztetik velünk, hogy szeretnek minket. Úgy gondolják, ráérünk, így váratnak. Sokáig. Belém rossz érzés fészkelődik. Hemi családneve miatt ezeken a helyeken szokott némi problémánk lenni, nem hiszik el, illetve nem akarják megérteni hogy magyarországi család, és lélekben magyarabb bárkinél, szóval őrá potenciális hazaárulóként tekintenek, és általában saját nyelvükön trécselnek vele sokat sejtetően utalva rá, hogy ő biztos érti csak kerámiaedény (gyk.köcsög). Végre továbbmehetünk. Egy seftesnél váltunk szerb petákot, majd elindulunk a Vaskapu szerbiai oldala felé. Szerb térképünk nincs, így innentől semmi infónk sincs, illetve Titkosra hagyatkozunk, nála van valami térkép-szerű képződmény. Tán emlékszel első nap felrúgtuk a tervet. Azt a tervet, amiben egyáltalán nem szerepelt Szerbia. Egyszercsak a sziklás részeknél úttorlasz. Az úton hatalmas kövek és eltakarítására várakozó sor. Szerbia nem ereszt. Fut át agyamon. Ezután felmart rész. Illetve dehogy felmart. Kavics, kő, teljes hosszban kilométeren át. Már meg sem kottyan. Most már zömében a Duna mentén motorozunk. Kapok egy darázscsípést, így lepattanva a motorról indián táncot járok.  Elmegyünk egy kemping mellett, de persze úgy ítéljük meg még kora van, így tovább megyünk. Vízparti volt és valódi kemping, szóval maradni kellett volna, de ez csak este derül ki.

Megállunk egy kis falusi boltnál kaját venni. Azt hallucinálom, hogy a boltosok magyarul beszélnek az áruszállítóval. Azért bizonytalanodom el, mert hozzánk csak szerbül hajlandóak szólni. Veszünk un. magyaros májkrémet. Valami rettenet. Olyannyira, hogy Cserepesjány Fingusz macskája sem ette meg másnap. Lehet ennek is politikai üzenete van. :)

Esteledik, jó lenne valami szállás. Kempingre utaló táblát pillantunk meg, mindjárt a Vaskapu gát vonalában. Begurulunk. A földön betonozott emelvényre festve hatalmas jugoszláv zászló, körülötte Tito partizánjai egyesüljetek felirat, mint egy emlékmű. A rettenet mögött irodaépület. Koreográfia hasonló a vidinihez. Fiúk be, én kint, a felcuccolt motorokkal. Abban a pillanatban buckalakók jönnek a semmiből. 6-7 évestől a behatárolhatatlan korúig. Jönnek. Felém. Egyre sűrűbben pislogok a bejárat felé, ahol a testőrök eltűntek. Szorosra záródik a kör körülöttem. Kezeket távolítok el a csomagokról, a motoroktól. Nyúlkál az ogre a félig üreg ásványvizes palackhoz az oldaltáskában, a többi félreérthetetlenül pénzt kunyerál. „Boss”. Mondom és mutatok az épület felé, üres zsebemmel mutatva nálam egy kanyi nincs, remélve jól ismerem szocializációjukat, és elhiszik nőre nem bíznak pénzt, az a főnök privilégiuma. Nyertem. Innentől kicsit tágul a kör. Már nem az arcomba lihegnek. Közben fiúk kiérnek. Buckalakók szétrebbenek, csak kettő marad. A gyerekkorú, és egy vékony, szikár, középkorúnak és pszichésen kihívásokkal küszködőnek tűnő. A hírek: a kemping mint olyan nem működik. Vannak barakkok, ahol sportolók vannak jelenleg, de azon kívül semmi nincs. Sátrazzunk nyugodtan, nem kell fizetni semmit, mert se víz, se posztó. Izé klotyó. Ja, s éjjel a gondnoknő már nincs ott, tehát magunk vagyunk a környéken csövező kreténekkel. Mindezt egy, a hetvenes években elitnek számító irodában mondta fiúknak. Az objektum egykor a gátat építők szálláshelye volt. Innentől el tudod képzelni az enteriőrt.

Keresünk egy füves terültet, ahol azért a klotyóvá kinevezett bokorig nem túl sokat kell sétálni, majd ketten visszamennek hátha így este, találnak még valahol boltot elemózsiáért. Találnak. Konzerveket hoznak. Valami bab. Pocsék ízű. Olyannyira, hogy idővel búvárt is játszik. Miközben eszünk, a két kéregető visszajön és felül a padra, belebámulva arcunkba és kajánkba. Lerázandó, nekik adjuk azt a vizet, amit fél órával korábban még el akartak lopni. Kiscsávó megnézi, majd teljes erővel a mellettünk kunyeráló macskához vágja. Hihetetlen agresszió van benne, de ezután elkullognak. Mi pedig hosszas tanakodás után olyan szorosra tesszük egymás mellé a motorokat, amennyire csak lehet, és körbe is szőjük gumipókkal. Lászlóvárán még röhögtek rajtam, most azonban a többiek is bakancsban, csizmában fekszenek le, kiosztott kerékvas, szekerce és egyéb fegyvernek látszó tárgy társaságában. A „Valahol Európában” film csavargóit idéző banda mellett a magyarverések jutnak eszembe, de biztos túldimenzionáltam. Nem sokat aludtam.

Összesimulva

Kora reggel karikás szemmel felderítő útra kelek. Találok egy aknát, amiből slag kandikál. Felnyitom, és egy csap van alatta. Színtelen, szagtalan folyadékot áraszt magából. Megmosom kezem, képem és fogszerkezetem. Már elviselhetőbb.

Nem veszünk észre hibatikát a cuccainkban, így azonnal továbbindulunk. Mivel nincs térkép, csak hiányos földrajzi ismereteink, ezért úgy saccoljuk simán Magyarországon vagyunk aznap. Titkosnak eszébe ötlik, ők már jártak erre, ejtsük útba Szendrő várát. Ok. Futva megnézzük. Nyomasztó, mint a legtöbb magyar vonatkozású, elhanyagolt, és itt összegraffitizett emlék. Ennél rosszabb, konkrétan szemembe könnyet csaló élmény volt, mikor egyik településen megláttam a szemétteleppé degradált magyar temetőt. Lassacskán ismét a Duna mellett haladunk Galambóc felé csorogva. Csorogva, mert fotómanóink vére nem bír nyugodni, így elég gyakori, mondjuk úgy kilométerenkénti a megállás. Gondoljuk mi nem állunk meg mindenhol, előbbre megyünk és egy Duna menti zugkávézónál megállunk, hogy bedobjunk egy élénkítőt. Az útszélén osztrák rendszámú Szamuráj parkol. Mivel a traktorokkal osonni nem tudunk, persze feltűnő megérkezésünk. Kinéznek, pillantás a rendszámra, és bevágják előttünk a kaput, gondosan rázárva. Wodobaba működésbe lép! Szerencsére Galambóc váránál már nem a puszta gyűlöletet érzem, hanem magyarul, és mosolyogva szólnak hozzánk, ahogy kászálódunk a motorról. A várról olvashatsz a wikipédiában, így én most nem ismertetem. Persze itt is falat, ill. hegyet mászunk, balettozunk mindenhol ahol más normális embernek eszébe sem jutna. Továbbmegyünk. Szürkül. Tankolunk. Illetve tankoltatunk, hiszen a kutas kikapja Hemi kezéből a töltő pisztolyt, ő tankol. Ennek eredményeként motorom valahogy gyorsabban fogyasztja a naftát. Koromsötét, franc tudja hol vagyunk, ledadog, leáll. Hekkelünk kicsit és reménykedünk benne hamarosan kutat lelünk, vagy fúrunk vagy bármi. Az idő este 10 körül jár, mi pedig valahol a Vajdaságban egy faluban.  Mol kút. Végre! Dinárunk semmi, hiszen nem így készültünk, de sebaj, hiszen van eurónk ill. kártyánk. Ki is törölhetem vele! Megtankolunk és a szerb kutas röhögve közli, nem fogadja el a kártyát, holott világosan kint az egyezményes jel, de az eurót sem. Mi a hátam lesz? Hol egy nagyobb település? Szerencsére Titkosnál van még tartalék peták, amit kérés nélkül átad nekünk, így nem maraduk szarban. Hol van már az a határ???!!! Tűnjünk már innen! Dobol bennem a vágy, és a fáradtság keveréke. Annyira jó volt ez az út, miért ilyen a vége?! Értetlenkedem magamban.

Egyre fásultabban, de haladunk (fogalmunk sincs meddig tart még az ország). Beérünk Zomborba. Elvileg erre kell lennie határátkelőnek. Körözünk, semmi. Megállunk kivilágított helyen és Titkos ázott itinerjét nézegetjük. Még Taki is tanácstalan, pedig akkor már baj van! Ekkor jön egy speed motoros. Ő is szerb, de más. Ő segítőkész. Olyannyira, hogy látva debil és holtfáradt társaságunkat elvezet a határra vivő útra, ahol már nem tudunk eltévedni. Ez hatalmas segítség, mert kesze-kusza, és gyengén táblázott az az új út, amit tök egyértelműnek véltünk. Valahogy érdekesek a jelzések, így keveredtünk fel Temerinnél is a pályára, bárhogy próbáltuk elkerülni. Szóval végre irányban vagyunk, el sem csaptak minket, mert ellenkező esetben nekünk is lenne már hatalmas, kovácsoltvas kerítéssel körbekerített, mauzóleumra emlékeztető borzasztó mementónk az út szélén ami az országra jellemző.

Éjfél tájban érünk a határra. Mi sem jelzi jobban hogy hazaértünk, mint a határőr „poénja”. „Kibírták ezek a motorok?” Valahogy nem álltunk le vele filozofálgatni. Egy dolog mozgat még robotpilótaként. Baján Cserepesjány és ágya (alvás céljából :) ) vár minket! Késő éjszakai ébresztő után végre lefordulunk a motorokról, hogy vendéglátónk hűtőjének kifosztása, és agyának leszívása után ágyba, ill. hálózsákba zuhanjunk.

Baja reggel

Másnap persze hogy nem sietünk hazafelé. Miután könnyes :D búcsút vettünk, meglátogatjuk még Gyuriékat is. Persze mint főállású halfogyasztók nem mennénk tovább egy jó halas étek nélkül, így elfogadjuk Gyuri invitálását. Mármint a Petőfi szigetnél álló (nekünk ölég puccos) vendéglőbe hívást. Bár a Potykába mentünk volna, de sebaj, mindent –najó, majdnem mindent- ki kell próbálni. Taki, akinél az étkezés csupán létfenntartó szerepet tölt be, viszont nem szeretné –teljesen érthetően- végig asszisztálni zabálásunkat, elköszön. Fizetéskor ér minket a meglepetés. Gyuri, miközben mi falatoztunk suttyomban kifizette a számlát. Kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, de reméljük egyszer tán felénk jár és viszonozni tudjuk. Dorbézolás után egy darabig még velünk motorozik, aztán elköszönünk és Zalaborzasztó, azaz hazafelé vesszük az irányt.

Hát ennyi volt.

Most kellene valami okos prológus, zárszó. Passz. Hacsak ez a mondat nem, amit itthon maradt barátaink mondtak élményeink megosztásakor:

„Nem bátrak vagytok, hanem hülyék” :)                                                          

Szendrő- meggyalázott- vára