Kapcsolatunk nem kezdődött felhőtlenül. Szememben ő is egy volt a sok közül, aki több évtizednyi kihagyás után negyvenegynéhány évesen újra motorozni kezdett és osztotta az észt, fikázta motorjainkat. Aztán ahogy teltek az évek nemcsak párommal csiszolódtak össze, hanem én is megismertem valódi énjét. Nem véletlen hogy flotta-kedvezményüknek hála, munka közben is órákat beszélgettek ők, a pasik. Ha volt valami motoros vagy csak úgy érdekes történés, már csörgött is a telefon. Ha túráztunk jöttek az érdeklődő sms-ek, hívások. Mikor mi már letéve a lantot motorjainkkal elhúztunk mellette, széles vigyorral kiabálta a teherautó lehúzott ablakából: Mi van Kócos, megint csavarogtok?
Beláttam az első benyomások hamisak voltak. Mindig vidám, barátságos fickó, akinek ugrató szavai mögött nem állt sértő szándék. Ha összefutottunk mindig cinkelt. „Te, a Kócosról meg úgy kell levakarni a nőket” vagy: „Kriszta miért nem veszel már egy rendes motort?”
Magas, szikár, izmos fickó, aki nem ivott, nem dohányzott. Még a simlikhez is túl becsületes volt. Aztán fél éve elkezdett fájni a gyomra, fogyni kezdett. Orvostól orvosig járt. Később már dolgozni sem tudott. Pasi, mint egy indián, ódzkodott felhívni. Félt a hallható hírektől, mint a rossz szellemektől. Aztán persze telefon. A vonal másik végén kicsit sértődött hang. „Azt hittem már nem is hívsz”. Onnantól szinte mindennap beszéltek. Aggódtunk. Aztán végre úgy tűnt sínen vannak a dolgok. Az okos karórák, okos telefonok és okos tévék korában végre megtalálták mi a gond. Specialista és remény. Mitöbb, a most már minden rendben lesz érzete.
Aztán vasárnap kora délután telefon. Halk nyekkenést hallok, és elcsukló hangot. „De hiszen pénteken beszéltem vele!!!”. Ekkor már tudom amit nem nekem kellett premier planban végighallgatnom.
Előző este, talán mikor épp a Requiemet hallgattuk elrévedve a Karthago koncerten, hatalmas szíve megszűnt dobogni.
Felesége és fiai életük legnehezebb karácsony estéjét élik meg holnap. Bennünk üresség, döbbenet, elfojtott és szabadjára engedett könnyek... és csak a csend…
