Ahogy írtam, magyar üdvözléssel, és két éjszakai vadkempingezéssel átértünk Bulgáriába. A géppark mondhatjuk a szokásos. Egy 1967-es és egy 1974-es Shovel, egy 1975-ös Ironhead és a traktorok mellett tiniként az első generációs Buellek egyike.
Mindez 2012-ben történt azóta biztos pár dolog változott, így garanciát nem ígérek, hogy te is azt kapod ha ma ezen az útvonalon jársz.
Szóval Rusze. A határátkelőn levát váltunk és egy újnak tűnő út egyenesen a Várnába vezető főútra visz minket. Utólag visszagondolva derekas logisztika lett volna rátalálni a teljesen más irányban fekvő kempingre. Bulgáriában útdíjat kell fizetni a határon minden járműnek függetlenül attól, használod-e a pályáikat. Minden járműnek, kivéve a motorokat.
Egész jó minőségű úton haladunk, ráadásul olyan jó idő van hogy elég a pulóver, a kabátok gumipók alatt szellőznek. Persze a látvány sem utolsó. Körülölnek távol és közel a hegyek, máris érezni vélem a tenger illatát. A román alföld után felemelő. Visszaránt a földre a benzinkúti klotyó. Igen. „Talpas”-pottyantós. Az a típus, amitől átértékelődik az anyagcsere fontossága. Inkább kiizzadom. Bakancsban is necces, a mögöttem álló tangapapucsos lány ki is fordul. Talpad valami sárga izében. Na miben?
A kút rém egyszerű, de benzin, olaj, adalékanyag kapható, nem úgy, mint a nálunk mostanság felújított shopokban, ahol kenyértől, tejig minden van, csak épp dermedés gátló adalék nincs -18 fokban. No mindegy. Rövid fújás után megyünk tovább. Még a határ előtt fiúk érdekességképp begyűjtöttek egy alkesz-barát literes dobozos sört. Már szemeznek vele. Ez mindössze annyit jelent, hogy lassan jó lenne valahova megérkezni.
"A" sör
Idővel már kell a kabát, és a napszemüveget is áttetszőre cseréljük, kivéve Titkos vezért. Ő „Sárgaszem, ki vezet minket”. Sárga napszemüvege 24 órás.
Este érünk Várnába, az A2 autópályán, aminek veseverő betonkockái, a hajdani M7-est idézik. Az az infó már eljutott hozzánk hogy a kempingek minőségi szintje megrekedt a nyolcvanas éveknél, hogy ezzel is az új csilli-villi szállodákba tereljenek. Ok, de a valóság felül vagy inkább alulír minden képzeletet. Kempinget jelző útmenti táblák, kempingek viszont sehol. Kóválygás közben megnézzük a gyönyörűen kivilágított várat, és a város esti látképét. Mindegy, akkor induljunk el lefelé, Neszebar felé, hátha lesz valami. Megállunk –kis emelkedő, jelentősnek tűnő útelágazás előtt- tanakodunk, térképezünk. Csatt. Hátranézve látjuk Titkos Shovelje elfáradt és oldalára dőlt. Szerencsére nem tört le semmi, a motor még mindig jár, hiszen épp ez az utánozhatatlan rezgés lökte ütemenként és apránként lefelé az enyhe lejtőn, majd a sztendert belökve lefektette.
Felállítják a renitenst, kárfelmérés, és ebben a pillanatban megáll mellettünk egy autó. Srác az anyósülésre akkurátusan kiterített colorra mutat, és invitál minket majd’ egész hetes bulijukra. Kedd van. Eszembe jutnak a délvidéki motorostalálkozók. Nem túl cizelláltan közlöm, 500 kilométernyi HáDé dübörgés és egymás kipufogójának szagolása után kábé annyi kedvem van leszabályozó motorosok között tölteni az időt, minthogy egy seprűnyéllel kényeztessenek (most kissé finomabban fejeztem ki magam). Többiek sem rajonganak az ötletért, nem vagyunk egy barátkozós társaság. Mindenesetre megköszönjük a lehetőséget.
Két-három sikertelen kör után, este tíz táján kényszeredetten úgy döntünk, megnézünk egy bolgár találkozót, és Kamcsija (Kamchia) felé vesszük az irányt. A kapuban vigyorgó arcok, tar koponya tetején török lófarok. Tálcányi köftével, sörrel és rakiával kínálnak. Köfte a helyi fasírt, azaz húsgolyó. A köfte finom, a rakia viszont hanyatt dönt. Rakia a bolgár pálinka, és minimum 60%-os, elsősorban szőlőből főzik. Tibi atyának élete végéig témát szolgáltatna egyszeri megkóstolása. Jól szórakoznak rakia okozta szenvedésemen, majd közlik a vendégeik vagyunk. Nem hogy belépőt nem fizetünk, még ellátnak egy üveg rakiával, valami hupikék színű üdítővel, amit mellé kell inni - végülis alkoholmérgezés mellett már mit nekünk egy kis szintetikus rákgerjesztő-, és egy adag köftét, egy rúd szalámit és minden egyéb welcome packot, amit a rendesen fizetők megkapnak. Kulcstartó, hűtőmágnes, kiadvány stb. Logisztikázunk hol lenne a legjobb sátrat verni. Látva tipródásunkat, beengednek a VIP részre.
Mínusz második nap, még programok nélkül
Gyors sátrazás után azonnal a partra megyünk. No nem fürdeni! Augusztus utolsó napjait morzsoljuk, és megfagyok bomberben. Látszik a lehelet, ami groteszk kontrasztot ad napszemüveg stikkel leégett arcomnak. Jumurdzsák mosolyogva mondja, no para, reggel megint 30 fok lesz. Persze, ha nem hibernálódom éjszaka.
Megérkezésünk estéje...a hideg nem látszik
Nézzük a Fekete tengert, ücsörgünk. Itt vagyunk, rakiát nyalogatunk. A találkozó amolyan null-nulladik napján vagyunk. A Wild Children MC tagjai családjaikkal szórakoznak a legnagyobb békességben. Mi vadásszuk a helyi kulináris lehetőségeket. A bor egy vagyonba kerül, marad a sör, a rakia, illetve kitart még az otthoni páleszből. Nézegetjük a gépparkot. Elsősorban veterán korú speedek és túra motorok vannak a placcon, egyedül az elnöknek van harlija. Eszünkbe jut a pár évvel korábbi siófoki börzét követő zamárdi kempingezés, ahol motorjainkat és minket meglátva a mackómisis bolgár apuka villámgyorsan öltötte fel colorját. Ma éjjel, és az itt eltöltött következő két napban őket nem láttuk.
Persze itt is van olyan, aki már járt országunkban és jó szívvel gondol vissza. Budapest, Balaton, Tokaji. Jönnek a varázsszavak. És barátság. Mármint a szó használata és ismerete. Barátságosság pedig az, amit tőlük kapunk.
Másnap izzasztó napsütésben felfedezzük a környéket. Várnába, látva a forgalmat, nem megyünk vissza, inkább másik irányba indulunk. A Várnába vezető pályán láttuk a feliratot, ami a kőerdőhöz vezető utat mutatja. Innen azonban nem találjuk, folyton zsákutcába futunk a kis falvak között biliárdgolyóként pattogva. Ex-futár, és mint ilyen vakon is bárhova odataláló Taki pecázni marad egy néptelen kis öbölben ahol a Kamcsija folyó a Fekete tengerbe ömlik, így mi próbálunk odatalálni. Nem jön össze, bár már elég jó a képolvasási technikánk és gyorsaságunk a cirill betűs táblákra pillantva. Egyik kereszteződésben határozott fékezés közben Hemi Shoveljén elszáll a fék. Még félúton sem vagyunk a túrát tekintve, de innentől számára már csak első fék van, pótfékcső nincs. Nem esik kétségbe, mint ahogy senki más sem, aki több ezres túrára indul egy 45 éves motorral. Megoldja rutinból, odafigyeléssel.
Másnap –immár Takival együtt- Kamcsijában ólálkodunk az azonos nevű folyó deltájában létrehozott Nemzeti Park körül, mikor orra esünk a helyi ARC-ban. Ha emlékszel az Istenek a fejükre estek filmre…na ott volt a fickónak valami hasonló trike-ja és a pasi is kábé ilyenné vénülhetett és hízhatott. Ránk cuppan. Mi jól szórakozunk. Tőlünk szokatlan módon még egy közös, pózolós fotóban is benne vagyunk. Persze kicsi a világ, így elmondja, hogy nagynénje bácsalmási, és gyors térképet is rajzol. Bácsalmás térképet. (vagy valami hasonlót. :) ) Megad egy telefonszámot, mondván ha ott járunk, feltétlenül hívjuk fel az őst. A térképre írja, így nem veszítjük el. Megadja a saját számát is, ha a rend zordon őrei bántanának minket, azonnal szóljunk neki. A környékbeli hostess lányok nem annyira türelmesek már vele mint mi, ez rájuk van írva. Nem egyszerű a pasi. Megvan az itteni Királysanyink is. Egy GS500-al érkező motoros kérésére lefotóz minket, majd gyorsan elmenekül, mielőtt emberünk őt is beszippantja. A kék –amúgy orosz rendszámú – trike mellett ugyanolyan kék faragott „ Romet”. Valahol biztos ez a szín esett le a kamionról. Még egy kicsit elbaromkodunk, aztán vissza a kempingbe, a találkozóra hogy reggel útra kelhessünk. Azért persze belefér a hatalmas hullámok között fürdőzés és csodálatos csigák, kagylók gyűjtése is, bár ezen a túrán sem lettem csokibarna. A parton érdekesség a háborús betonbunker, amiben anno megbújva nem épp szíveslátással várták a tengeren érkező ellenséget. A strand amúgy elég eklektikus. Illetve inkább szemetes, retkes, de a víz jó, a szemhatáron benyúló sziklás földnyelv szintén, szóval kit érdekel. (Persze több minden történt, de sajnos már kopik a film. Ellenben így talán rövidebb is lesz)
Az ARC
...és motorja
...és itinerje
A kemping…ne szépítsük. Trágya. Egy könnyűszerkezetes épület a fürdő és mosdók. Egy, azaz egy zuhany összesen. Nem, nemenként, hanem összesen. És egy vagy kettő klotyó. Erre már nem emlékszem pontosan. Voltak azonos korú faházak, nem tudom, tán azokban volt külön fürdő, de akkor is elég elgondolkodtató volt Taki mondata. "Azért nem szeretném megnézni hogy lesz ennyi mosdó elég több ezer embernek. " Merthogy ennyit várnak minden évben, így 2012-ben is.
Elbúcsúzunk és megköszönjük a pofátlanul hosszúra nyúlt két éjszakai potyaszállást.
Ma már tudjuk, hogy a Wild Children MC barátságos, vendégszerető tagjai a hibásak. :) Valahol itt kezdődött hogy elkezdtünk vegyülni. Már-már barátkozni. Addig sosem, pedig rójuk már egy ideje az utakat. Ezt követően viszont minden évben. :)
Elhagyjuk a még csendes találkozót
Újdonsült ismerőseink terveinket hallván lebeszélnek Burgaszról. Persze van egy kis óvárosa mint minden városnak, de nem éri meg az iparvárossá duzzadt metropolis átvergődését. Megerősítik viszont az itthon kinézett falucskámat, Szozopolt. Igen, oda mindenképp!
Burgaszt végülis tankolás céljából érintjük. Nem tép a vágy hogy belülről is szemügyre vegyük. Következő célunk a kötelező turistahely, Neszebar. Könnyen tájékozódva eljutunk a töltés-szerű építményen és az azt őrző szélmalmok között a kis félszigetre, az óváros képzeletbeli kapujához. Motorjainkat leparkoljuk a kikötőnél. Én, az örök aggódó, azért remélem, senkinek nem támad az a vicces ötlete, hogy egy mozdulattal belegurítsa a tengerbe. Elindulunk Pléhkrisztus nézni. (ti: vigyázz mert turisták jönnek ,csak saját szemüknek hisznek…) Neszebar óvárosának látnivalóit az Unesco a Világörökség részévé nyilvánította, ennek megfelelően hatalmas a tömeg, és végeláthatatlan a bazársor labirintusa. Megnézzük az összes látnivalót. Úgy antikot, mint újabbat. Rójuk az apró sikátorokat. Tömünk magunkba különféle helyben sütött apróhalat. Itt ez a street food. Kerek a világ. Bár rengeteg a turista…rajtunk kívül is. Olykor már túl sok, csakúgy, mint a karjukra mázsányi „igényes” karkötőt halmozó és azt kínáló cigány. Régimódi emberek vagyunk, így küldünk pár képeslapot is, bár sanszos mi előbb hazaérünk mint az üdvözletek.
"Street food" :)
Pár óra múlva elég lesz a turista és a szuvenírárus tömeg, így visszaslattyogunk a motorokhoz. Valami nem stimmel. Ja! Megfialtak. Két, szlovák rendszámú motor parkolt mellénk. Egy túrasport, és egy a Softail harli.
Gazdáik is mellettük állnak, így szóba elegyedünk. Kiderül, ők most mennek Kamcsijába arra a bulira ahonnan mi épp eljöttünk. Elmeséljük milyen kedvesek voltak velünk, váltunk pár szót és elindulunk Szozopol, a bájos kis halászfalu felé.
Hogy mennyire kicsivé zsugorodott e nagyvilág, mi sem jelzi jobban, pár év elteltével egyikük, a Softaillal útját járó Attila épp itt, a blogon talált rám, és küldte el azokat a fotókat, amiknek elkészültére én nem is emlékeztem, és akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Erről nemrégiben írtam is.
Vége a 2. résznek. Következik Szozopol és Rila, az elmaradhatatlan szerpentinek és a Kopaszkutya. :)
(Remélem addigra újra begyűjtöm Titkos képeit, mert elhánytam valahova)
Az ősi romok között
Neszebar
Fekete tenger Kamcsijánál
Neszebar
Attila egyik meglepetés fotója
