Október második hétvégéje. Évtizedek óta a mannheimi Veterama időpontja. Neki is. Idén azonban annyi volt a kavarás az utazással, a kivel-mivel kérdésével kapcsolatban, hogy az elmúlt napokban ember legyen a talpán, aki követni tudta a „megyek”, „nem megyek” hullámvasútját. Indulás csütörtök este. Ehhez képest csütörtök reggel úgy tudom „nem megyek”. Délután kettőkor vigyorgó „megyek”. Majd délután fél hatra bogozhatatlanul összekuszálódott szálakkal, és összeszorított foggal a „nem megyek” verdiktje.
Ma, a börze első napjának délutánján kinézek az ablakon és látom, ahogy a kertben fel-alá mászkál… és a tegnap elkészített szendvicset eszi. Szendvicset, míg a főtt étel érintetlenül dermed a tűzhelyen.
Kilépek, és a „ne hergeld az oroszlánt” óvatosságával megkérdezem: nem ennél inkább mást?
Nem, ilyenkor szoktam enni egy szendvicset. Mondja, és megkönnyebbülten látom arcbozontja mögött a bujkáló mosolyt. Elmélázik. „Most érhetnek a második vizesblokkhoz” tör fel belőle. Mindezt megkoronázandó hozzáteszi: lehet, hogy este felbontom a babkonzervet.
Fotó nincs…nem mertem. :) Helyette egy korábbi, börzés. Illusztrációnak.
