Ma reggel nem keltem fel.
Nem keltem, mert nem bírtam. A falat tudtam volna kaparni az egyszerre éles, és mégis tompa fájdalomtól mely nem tágított, tartós bérletre építette be magát mindkét térdembe, lábszáramba, bokámba és kézfejeimbe. Igen. Az ízületek. No ennyire azért még nem vagyok öreg! Hát akkor miért is e kín?
Megjelenik előttem -immár körülbelül ezredszer- gumiszerelő szaki és az ő műhelyének udvara. Akkor, 29 évvel ezelőtt ott álltunk a havas udvaron, vártuk, hogy társunk motorja visszakapja megjavított kalucsniját. Álldogáltunk, lazák voltunk, mindent tudtunk, és biztosak voltunk benne hogy mindent túl is élünk.
A munka végeztével a szaki végigmért minket. Minket a 2-3 réteg farmerben, kötött harisnyában, csizmában vagy edzőcipőben, ilyen-olyan kabátban, pulóverek garmadájában. Szóval végigmért és csendesen ennyit mondott.
„Itt a jövő térdfájós nemzedéke."
Vigyorogtunk, tán röhögtünk is. Mit papol az "öreg"? (aki annyi idős lehetett mint most mi és kábé annyi kilométer is lehetett a hátsójában mint most nekünk)
Mester igaza lett!
Ma hiper-szuper termoruhák, fűthető ülések, -markolatok, -kesztyűk és még ki tudja mi minden véd a hidegtől…vagy nem. De ez majd húsz év múlva derül ki. Nektek.
