Próbálok viccelődni, persze élcelődni is, hiszen ez utóbbi úgy hozzám nőtt, ahogy a szívem dobog a mellkasomban. Próbálkozom, terelek, de nem megy. Nem megy, mert gondolataim minduntalan egy ősrégi, ámbár bennem behegedhetetlen sebet okozó mai eseményen járnak. Esemény? Milyen fura ez a kifejezés. E szó kapcsán illene valami pozitívra gondolni. Annak úgyis nagy keletje van mostanság. Elmosni, eltagadni ha valami fáj. Terelek, viccelődöm, napozom. És közben eszembe jut akkor, azon a szombati napon is viccelődtünk. Motoroztunk is. No meg készülődtünk az előttünk álló éjszakára, a bulira. Esteledik. Páran elmennek tankolni. Elmennek és egyikük többé sosem jön vissza. Nem jöhet. Már csak a földön fekvő motort látjuk, az aggódó arcokat. Emlékszem akkor is tagadtam. Hiába.
Azt gondoltam hiánya pótolható, feledtethető. Enyhül persze, hiszen nem ma volt, ám helyét soha senkinek nem sikerült betölteni. Akkor, 29 éve az a részeg sofőr nem egy embert ölt meg. Jóval többet. Többünket. És ma megint itt az évforduló. Felednem kellene, tagadnom. Nem megy. Ma motor közelébe sem mentem. Nincs parádé, nincs jajveszékelés, csak csendben nyomorgok. És mielőtt beleőrülnék, kiírom. Ez van.
