Szinte naponta kapom a blog ötleteket barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, ma azonban már csak ritkán lesz belőle post. Nem a téma miatt, az szinte minden esetben az én csőrömet is piszkálja… csak egyszerűen belefáradtam. Tompulva észlelem, hogy korunk motorosa állandó kényszert érez a napi kilométerek megtételének közlésére, hogy ezrével jönnek a tavaszi motorindítási procedúrák, hogy ma már mindenki híró, azaz legalábbis " Motoros Zorro”, aki „önzetlenül” tesz a népért, rokonszenvének eléréséért, csak itt persze korántsem névtelenül, hanem szép nagy PR-ral, mely olykor sokkal többet mutat, mint a valóság. Hogy ma „motoros” kifejezéssel mindent el lehet adni, hiszen hol van már a jóléti társadalom ellen lázadó motoros?! Nem! Ma a motoros egy kereskedelmi szegmens lett. Így van már motoros társkereső, motoros divat, motoros menü, motoros szépségverseny, motoros szavazás és még ki tudja mi minden (motoros valóságshow-t tudom még ajánlani az illetékeseknek, természetesen műmájerekkel, mert az képernyőképes és azt adja, amire a plebsz kíváncsi).
Szinte teljesen ellepik az üzenőfalakat az idióta, és legtöbb esetben klasszik bikerekkel illusztrált virtuális falvédők, melyek szövegétől a képen ábrázolt addig húzná a gázt, míg az üzemanyag ki nem fogy, csak hogy minél messzebbre kerülhessen ezektől a média-szocializált birkáktól. Szép lassan kikapcsoljuk a számítógépet, ahogy tettük azt a tévével, és csak ritka alkalmakkor, célzottan vetünk rá pillantást. Hiszen ezek a –mi értékrendünk szerint – baromságok olyanok, mint a filmklasszikus idézete. Enyhén szórakoztató, de leginkább fájdalmas.
S hogy miért érzem egyre többször hogy eddig és nem tovább? Mert már nem látom ezeknek az ironikus soroknak az értelmét. Azért indítottam ezt a blogot, hogy megosszam divatjamúlt gondolataimat. A hozzám hasonlókhoz akartam szólni, de titkon ott bujkált bennem, talán hozzájárulhatok hogy kicsit maradjon még a régi értékekből, hogy lássák valójában milyenek vagyunk, ha már a külsőségeinket igyekeznek lemásolni. Persze kár lenne tagadni én is jobban éreztem magam az írástól, a kiírástól. Aztán egyre több postnak induló véset maradt a merevlemezen, megosztatlanul. Miért? Mert neked, akivel egyet gondolunk, nem kell magyarázni, a többi pedig úgysem érti. Nemhogy a mögöttes tartalmat, hanem még a sorokat, az egymás mellé írt betűket sem tudja értelmezni. Sok esetben minimum hazugságnak, túlzásnak ítélik az itt leírtakat, úgy a gondolatokat, mint a túrákat, élményeket.
S hogy erre mi döbbentett rá? Egy kábé négy hetes történet.
Barátunk hirdetett pár alkatrészt. Használtakat, ezeréveseket. Te és én, mi tudjuk ez sok esetben mannheimi börzét, e-bay-t, csere-berét jelent, és nem feltétlenül „E” betűt, számlát, és adattáblát, gyártási időt, szállítólevél számot. Tudjuk és elfogadjuk. Az ár is ehhez idomul. Naivan feltolod hirdetésed, aztán hamar beesik az a prototípus, aki miatt mi már nem hirdetünk. Úgy ítéljük meg jó helyen van az a cucc a polcon a garázsban, előbb-utóbb csak szüksége lesz rá egy hasonszőrűnek. Szóval emberünk jött és kérdezett. Katalógusnyit. Egyértelmű volt nem lesz vásárló, hiszen neki a szalonra és az általa nyújtott háttérre van szüksége. - Írhatnám biztonságnak is, de nem teszem, mert egy motoros barátban jobban megbízom, mint egy kereskedőben-. És itt robbant a bomba. Jött az adok-kapok. Nálam a biztosítékot a „megérett a világ a pusztulásra” duma csapta ki. Egyértelmű volt a magasabbrendűség éreztetése, a hozzánk hasonló kivesződésének óhaja. Utálom ezt a mondatot. Főleg mikor olyantól hangzik el, aki ezt a világot a legvégsőkig kiszolgálja. Neked nem kell leírnom hogy mivel, ő pedig úgysem fogja érteni. Nagyon régóta nem reagálok az ilyen megnyilvánulásokra, de most egy barátunkat és vele szimbolikusan a „mi fajtánkat” ócsárolta ez a „magasabbrendű”. Ezért hát egyszerűen leírtam a fotókon amúgy hozzánk hasonlatosnak tűnő, ámde hozzászólása alapján mindezt csupán jól megkomponált külsőségekben elsajátító túlóvott, mindig mindenre garanciát váró, komfortzónában tapicskoló jóember kifakadására hogy öreg, mi ezt nem így intézzük! Igen utazunk egy-egy alkatrészért, lehet, hogy potyára, hiszen nem tudjuk mi vár, de ott az ismerkedés lehetősége, mert mindez korántsem puszta üzlet számunkra, hanem ennél jóval több! Megszámolni nem tudom mennyi ismeretség és egy közel húsz éves barátság köszönhető egy-egy ilyen útnak, ami épp emiatt sosem bizonyult ráfizetésnek. Hogy milyen választ kaptam rá? Simán le lettem hazugozva bicskanyitogató nagyarcú dumával. Igen a kis „világpusztító” - és a hozzá hasonlatosak-, akinek halvány sejtése sincs milyen ez az élet, nem hiszi. Nem hiszi, hiszen megszokta, hogy csak úgy röpködnek a nagy szavak, közhelyek, tömegével készülnek a régi ikonikus fotók alapján megkomponált beállított, „újragondolt” képek. No és persze a történetek, ami a mi életünk, amit a mi életünkről koppintott az ipar, és az exhibicionizmus. Aztán megkoreografált emberünk mikor találkozik egy ilyennel, azt lehazugozza. Szép.
Hát ezért nincs köztünk összhang, ezért nem fogja sosem érteni amiket ide véstem, és ezért hiszi túlzásnak amit a túrákról írok. Hiszen ő is motorozott már esőben! Ne adj isten 10 fokban. Aha, utána pedig hazament a puha ágyikójába, vagy motelbe. Nem a párás, hideg sátorba, hogy aztán reggel kezdődjön elölről a ma már biztos jobb idő lesz reményével, ami remény a tizedik napon fogy el. Mikoris elkeseredetten hajítod ki bakancsod a júniusi 11 fokba és esőbe. De persze indulsz tovább, mert tudod télen ez az élmény fog éltetni. Nem hiszi, mert soha nem tapasztalta, hogy ezekkel a fél évszázados ipari hulladékokkal neki lehet vágni servi car és aranymaster nélkül kilométer ezreknek, az ismeretlennek. Nem hiszi, hogy nem kellenek súlyos pénzek egy-egy ilyen túrához. Mikor írja, hogy „csak” 45 euró volt egy éjszakára a szállás, én gyors fejszámolást végzek és rájövök, ennyiből öt napig alszom a motoromat mellettem tudva egy kempingben, míg a fennmaradó pénzt benzinre, vagy tradicionális kajára költöm a helyi kiskocsmában. Tehát üzenek a kispénzű, régi motorral járóknak ne maradj otthon! Menj! Menj, mert nem kell egy olajipari vállalat éves büdzséje egy 4-5 ezres túrához sem. Menj, nézd meg amit a helyiek ajánlanak, ne csak azt, amit az útikönyvek. Menj, de erre vagy arra figyelj, hogy megúszd, mert mi esetleg bekaptuk. Menj, és lásd, éld a valódi életet, nem a tálalt, „mutatni kell” művit. Menj, hogy ne is értsd miért van szükség a „kezdjetek el élni…” borzadályra. Egy teljesen másfajta túra stílus a miénk, mint a mai, GPS, előre foglalt szállás, gondosan eltervezett útvonal, interkontinentális reggeli, "csakisfőútvonalakon" túrák.
Nem azt mondom, hogy befejezem. Ilyent sosem mondok. Csak jóval kevesebb lettem. Az éllel írt blogok ritkultak. Ám nem szoktam csakúgy befejezni semmit. Főleg mert kapok visszajelzéseket, hogy vannak olyan elvetemültek, akik azért szeretik olvasni ezt a förmedvényt, mert a saját érzéseik jelennek meg, és ez jó. Jó, mert bizonyítja, hogy mégiscsak vannak, akikkel egyek vagyunk. Rémisztően kevesen, de vannak, vagytok, vagyunk. És ez a lényeg. A többiek pedig fotózzanak, pózoljanak, legyenek „rílik”, vagy épp trendik, legyenek tele hamis barátokkal. Csak engem hagyjanak békén.
-------------------------------
Kezdetben úgy gondoltam csinálok jó kis „vs.” fotómontázsokat, hogy’ csináljuk mi és hogy’ a koppintók, a főhőshöz és társaihoz hasonlók. Jól ki is válogattam a fotóink közül pár beszédes témájút, aztán mikor harmadik órája kavircoltam és válogattam az „ellentábor” jellemző fotóit ugyanarra a témára - gondosan ügyelve egy esetleges fotóhasználat miatt per elkerülésére- rájöttem nem akarom. Nem akarom, mert bár lehet, hogy ékagyú így értené meg, de ez számomra már demagóg. Mégsem kell. Szóval csak a saját fotók maradtak. Szállás, kaja, börze, „fakultatív program”. Azaz a motel pihe-puha ágyikóval, az étterem hamburgerrel vagy más interkontinentális kajával (a végén még ételmérgezés lesz a vége :) ), és a jó kis biker shop, ahol az eladó elmondja a csíkszemű milyen cikkszámot nyomott a portékára lemaradt.
Imagine. Azaz képzeld el! ;)
