Jobb híján felvigyázó vagyok. Jobb híján, mert két, egyszerűen strukturált munkatársam az gondolta jól kibabrál velem, ha „ottfelejt” a garanciális javítást végző munkásokkal a részleg épületében, míg ők feszítenek ott ahol nekem lenne dolgom. Beszélgetek, barátkozok :). Szomorúan veszem tudomásul, a szakemberek meghökkennek hogy emberi hangon szólnak hozzájuk, kávéval kínálják őket. Nem ez a trend. Várakozás közben igyekszem elütni az időt. Egyszercsak autó fékez az épület előtt, megjöttek a „főnökök”. Mármint az ő feletteseik. A hirtelen jött melegtől -meg az esti borozástól- fejem széthasad, ezért azt hiszem vizionálok, és ismerős arcot vélek felfedezni az ellenőrben. Ő is ugyanúgy bámul, majd miután kiderült mindketten ép elméjűek vagyunk, beszélgetni kezdünk mit is keresünk lakóhelyünktől távol. Aztán persze a harmadik mondatnál már témánál vagyunk. Motorozunk. Mert hát miért is írnám ide, ha nem lenne köze a dolognak életünk értelméhez, a motorozáshoz. Mesélünk ki merre járt idén, megvitatjuk és megáldjuk az összes felmenőjét a VÉDA kitalálójának, kalkulálunk a várható bírságokkal, számba vesszük az osonó utakat, közös emlékeket idézünk, közös motorozást tervezgetünk. Munkájuk végeztével a szakik és a meósok elmennek, én pedig csatlakozom a vizithez. Munkatársam érdeklődik hogylétem felől, hiszen nem fújok gőzpárát a skalpom alól, és ez meglepi őket. Mondom nem történt probléma, ismerőssel találkoztam, motoros ismerőssel.
Belenyugvó sóhaj mellett kiszakad belőle: Ja, persze, motoroztok. Nektek mindenhol vannak barátaitok.
Ékagyúak: talán ezt még nektek sem kell magyaráznom. :P
