201. Ez a kétszáz egyedik posztom. Tíz év alatt. Sok-e vagy kevés? Kinek hogy'. Morfondírozzunk kicsit...

Annak idején, tíz éve azért kezdtem ezt a blogot, hogy a sok hülyeséget ami belém szorult kipakoljam valahova, hogy írhassak. Mert szerettem írni. És titkon reméltem hátha lesz valami érdekes mondanivalóm a magamfajtának, vagy esetleg információm a más stílust kultiválóknak egymás megértéséhez.

Mivel már az óvodában is Harley volt a jelem, nyilván elfogult vagyok. De nem csak elfogult vagyok, hanem sokszor állok –ismeretlenül is- érthetetlen gúny, szidalmazás, lenézés és még ezernyi apró kedvesség középpontjában. Csupán mert ezt a motormárkát, mert ezt a stílust kedvelem. Nem baj, hiszen sosem akartam a bárgyú többséghez tartozni, és nem baj, mert ennek az utálatnak és állandó rosszindulatnak köszönhetően léptem anno tovább, a helyben dagonyázás helyett, és találtam olyan emberekre, akikkel egyet gondolunk, hasonlatosak vagyunk, vagy egész egyszerűen kölcsönösen elfogadjuk egymás választását.

Aztán a kisördög is ott ficergett, hogy túráink leírásával ne csak egy-egy (viszonylag) kevéssé ismert területet mutassak be közvetlen élmények formájában, hanem meg szerettem volna mutatni, hogy nem kell félni, nem kell röhögni, hiszen egy HD-val, mi több öreg Hd-val is el lehet menni bárhova. Csak rajtad múlik. Persze ezzel nem voltam egyedül, hiszen Opusz - akivel kb 15 éve sodort össze minket a szél- is sokat írt világjáró kalandjairól, és volt, mikor tudattalanul is keresztezték egymást utjaink, azonosak voltak úti céljaink. Hasonszőrű és motorú társainkkal minden évben elmentünk egy 4500-5000 km-es, lassú csorgású kéthetes túrára a mindennapi motorozások és motoros bulik mellett. Ezeket a túrákat kíséreltem meg bemutatni. Így, és ezért számoltam be a Litván, a montenegrói, a bulgáriai és még egyéb útjainkról, és ezért írtam én és motorom (FP) együtt megélt százezer kilométeréről minden vakolás és szépítés nélkül.

A misszió nem sikerült. Ahogy a világ, de legfőképp a motorosok mindennapjaiban megjelenő vicces, mérgelődésre okot adó, vagy épp értetlenkedő jelenségekre rávilágítani akaró sorok sem.

Ma éppúgy szórja szét HD sztereotip baromságait, aki így akar rövid és talmi, egyperces fényárt elérni, mint az, aki jól felépített marketingből követi el mindezt.  Szid, akinél látom soraimat, véleményemet, figyelmemet felkeltő témáimat, Témává teszi, mert a vezérhangya csak elindul nála. Ez valahol jó, valahol nem. Mindegy is. A mai motorosok többségének –és itt teljesen mindegy az életkor, a stílus-  gondolkodása, értékrendje olyan messze áll tőlem, mint az Ironhead a GSXR-től, mint a vadkemping a szállodától. Nincs közös semmi.

Mindemellett látom nagy keletje van a nosztalgiázásnak, a „retro”-nak. Ami olykor –frászt olykor, sokszor- engem is beszippant, bár nagyon szeretném elkerülni, de hát ezek nélkül a ma már retro/nosztalgikus történések nélkül nem nem lehetnék az, aki vagyok.  

Szóval látom és mosolygok, hogy azok, akik engem, minket fikáznak, milyen előszeretettel használják mindennapi betevőjüket jelentő virtuális falvédőjükön motorjainkat, élet és motoros stílusunkat. Hogy vágyakozva néznek arra, amiket mi megéltünk. Aztán persze, mint egy jó borderline elmebeteg, rögvest szidalmazni is kezdenek közhely patronokat puffogtatva. (pfúú ez most az egybitesnél úgy fog célba érni, hogy leelmebetegezek mindenkit aki nem én vagyok….no hát ezért…)

Tán épp ezek okán, de már nagyon ritkán írok ide, és ha írok is, valójában annak sincs súlya. Már nincs kedvem –meg amúgy is már annyian írnak, posztolnak, hogy ebben sem akarok tömeg-es lenni. Szívesebben beszélem meg veletek –hasonlóan gondolkodókkal, motortípustól függetlenül - személyesen. A többi, a tömeg pedig nem érdekel. Nem akarok már semmit. Mármint befolyásolni, megismertetni, beleláttatni, netán elfogadtatni egy különös, sajátos ironikus stílusban, abban reménykedve így jobban betalál.

Persze ez nem nekrológ. :)  Csak ritkábban, jóval ritkábban jövök.

S hogy mi a lényeg? Hogy az irónia csak egy bizonyos IQ felett talál be, és a valakit gyűlölni akaró tömeg gyűlölje és címkézze csak továbbra is azt, aki mást akar, mint ő. Ő, akit számára észrevehetetlenül formál a marketing, a politika, a tömegkultúra.

Hát csak ennyi. Jövök még majd, nem úsztok meg!

Hiszen: „Ez volt a Colorado, találkozunk valahol, valamikor!” ;)

A fotó Nana műve, és több mint 10 éves. Csak a nadrágom szára lett -újra-szűkebb azóta. A többi nem változott. ;) – és eztmegint érteni kell…-