Az alábbi írás a képzelet műve. Ha mégis úgy látod itt-ott megegyezik a valósággal ...
Fáradt. Hirtelen megint nyár lett, az időjárási front kiütközik a többi közlekedőn is. Több évtizedes rutinnal, és higgadt természetével inkább udvarias, hadd menjen az a tolakodó. Adózatlan jövedelméből házi wellnesst építő, ma tisztességesnek számító embernek szauna felszerelést szállít. Annyira leereszti a laza, meredek lejtőn a hatalmas kocsit amennyire csak lehet, hogy az ott segédkező napszámosnak minél kevesebbet kelljen cipelni a nehéz súlyokat.
Kész. Késő délután van. Már csak egy címe van, igaz az a belvárosban. Nem kedveli. Nincs rakodóhely, szűk utca, bámész gyalogosok, szlalomozó úrvezetők. Odaér. Megáll, majd kiszáll, hogy kinyissa a hátsó ajtót, mielőtt betolat az egység közvetlen közelébe. Nyitja az első ajtót. Egy kék inges „hivatalos személy" áll vele szemben intim közelségben. Nem itt állok meg, megyek beljebb, veti oda, a másik kaján vigyorral közli „már lefényképeztem". Egy mondat erejéig próbál tényekkel a másik agyáig észérvekkel jutni, ám hasztalan. A közeg, más testülettől erősítést kap. Ekkor keze ökölbe szorul, majd meglódul, és a kékinges arcán csattan izmos, kemény fizikai munkát végző edzett ökle. Amannak vér csurog az arcán, az orrától egész az álláig... felrezzen , visszatér a valóságba. Áll, ökölbe szorult kézzel, és nézi az önelégülten vigyorgót, majd hátat fordít és befejezi a munkát amit elkezdett. Persze miután lerakta, átadta az árut derül ki nincs pénz, nem tudnak fizetni. Ezen már meg sem lepődik.
Közel harminc éve dolgozik. Ha hivatalos személynek áll, már nyugdíjas. Nyugdíja magasabb, mint napi 12 órai munkával keresett bére. Az a bér, amiből egy hetit most vett el vigyorgó arccal a „hivatalos személy", és az a bér, amiből még mindig nem kapta meg a múlt havit sem. Pedig a csekkek csak jönnek. Eszébe jut Michael Douglas és az Összeomlás című film. Míg ezek a gondolatok kószálnak fejében, beér a telephelyre. Leállítja a kocsit, akkurátusan lezárja és a kulcsot főnöke kezébe nyomva félkómásan veti át lábát a motoron, míg amaz bambán néz előbb a kezébe ejtett kulcsra, majd utána. Berúgja a motort, jóleső érzéssel hallja a vonat zakatolásra emlékeztető öreg V2-es dübörgést. Nem haza megy, nem az otthonába, amit közel 20 éve vásárolt, és csinosít mindenféle külső segítség nélkül. Megy, csak előre, céltalanul. Megy, megy. A helységnév táblák már nem anyanyelvén szólnak hozzá, de ő csak megy előre. Ki tudja hová ... el innen.
