Nemrégiben több formában is megkezdte szokásos virtuális pályafutását az alábbi témájú falvédő, ami "csak egy filmsorozat" tartalmú feliratokkal próbál az ékagyúakra hatással lenni.

Emlékszem, mikor 2011 februárjában írtam erről a csudálatos karriert befutó sorozatról, kaptam hideg-meleget, szúrós tekinteteket. Hogy miként jövök én ehhez, mert ez a sorozat végre bemutatja, és ha ezt lehúzom, akkor az egész bikerséget is, és a többi. Hmm. Úgy tűnik csak röpke 7 év kellett hozzá, és sikerült végiggondolni mit hoz egy ilyen sorozat, mivé leszel, ha a sztáripar és a divat szériává silányít, mivel jár, mikor himihumi, identitászavaros embereket bekebelez a virtuális élet, olyannyira, hogy már magukról sem tudják valójában kicsodák. Ők azok, akik a felszíneseket, a privátokat megvezetik, úgy, hogy közben összetévesztik, egy lapon emlegetik, mondjuk veled. Látod-látod, akkor elítéltél, kinevettél. Csakúgy, mint sok más témámnál, agymenésemnél. Aztán hipp-hopp elrepül pár év, és te máris a korábban kigúnyolt, HP-s picsogásnak ítélt gondolataimmal, témáimmal dobálózol. Mikor az a bizonyos vélemény lesz rajtad akár tudatosan, akár tudattalanul úrrá, mikor már egyre többen vállalják fel, gondolják végig, mikor egyre többen döbbennek rá, KI KELL MONDANI, hogy az egybites is értse! Örülnöm kellene? Minek? Hogy a szintén 2011-ben írt gondolataimat a valóság túlszárnyalta, és az lett a legújabb szerep, ami az életemet jelentette, ahogy éltem, és ahogy élek ma is? És akkor itthon Privát-Vanpénzem Jenő még nem döbbent rá TÖMEGESEN hogy mekkora királyság birtokolni a TC mellé egy öreg Harley-t! Bááár elnézve a fejleményeket nem sok hibádzik már.

Voltam én már gyáva, mert úgymond kerülöm a konfliktust és azért nem megyek azokra a helyekre, ahonnan hányógörccsel távoznék. Lettem én már leprivátozva párszor. Méregettek baromi szigor tekintettel kik még nem álmodták meg a motorosdit mikor mi még gyakorlatilag ezeken a rendezvényeken éltünk. Ölelkeznek össze és pózolnak együtt olyanok, akik amúgy utálják egymást és még sorolhatnám. Lassan az lesz az a bizonyos százalék, akinek nincs a hátán semmi, mert ami van, az épp a nagy számok törvénye és a minőségi összetétel miatt egyre értéktelenedik.

Legtöbb esetben az idő nekem dolgozik. Én még mindig (immár 30. éve) motorozom, még mindig lázadok az átlag ellen, nonkonformista módon élek, még mindig csak azt veszem meg, amire valóban szükségem van, oda megyek, ahova akarok, teszek az elvárásokra … én még mindig ÉLEK.

Csak már valahogy írni nincs kedvem. Sem fórumokba, sem csoportokba, sem ide.

Hiszen olyan sok az okos ember!

Ráadásul szövegértésileg kihívásokkal küszködőkből sincs hiány.

Meglátjuk…addig olvasgassátok a régieket. Meg fogtok lepődni azóta mennyi minden lett „közkinccsé”, azaz mennyien érzik mára magukénak azokat a gondolatokat, azt az életstílust…legalább egy fotó erejéig. Ha felteszek én, vagy a te, aki hozzám hasonlatos vagy egy-egy fotót, sort, arról, amit átéltünk, akkor azonnal jön a tromf. Igen, a licit. A túl-licit. Milyen licit ez? Szép fotókon a pillanat –ami után hazatérnek a jó meleg szobába, vagy motelbe-. Amolyan ki a keményebb, nemiszerv-méregetés, annak bizonygatása hogy, mi is ilyenek vagyunk. Vajon tudják ezek a szereplők milyen élmény barátaiddal közel két hétig nonstop tizegynéhány fokban, esőben motorozni egy 40-50 éves motoron, esténként mondjuk otthonodtól kétezer kilométerre befeküdni a hideg, párás sátorba, majd reggel ugyanott, ugyanabban a párában, felébredni és menni tovább? S miért? Mert hajt a vér, az élménykeresés. Nem egy fotó kedvéért megjátszani a szerelőt, hanem valóban nem esel kétségbe, ha mondjuk Szozopol-alsón elmegy a töltésed. Ja, hogy nem fos motort kellene venni? Persze, hiszen mindenre jönnek a konformok, az életkortól függetlenül új kor, korszak gyermekei, akiket a többségi társadalom formált és formál észrevétlenül és az általuk megfogalmazott kinyilatkoztatások, válaszok, a cink. Mert nem értik. Mert nem érthetik. Mert amit ilyenkor „lefosoz”, az másnap rohadt jól mutat a közhelyfalvédőn mintegy illusztrációként. Mert ma elnézem a motorosokat az úton, kúton, mindenütt, és csak reménykedem, sosem válok olyanná, mint ők. Ők pedig nem értik az egészet. Hiába a virtuális és való világos tanfolyamok. S hogy miért? Mert csak szerep. Mert ezek nem ők. Ez a gyárilag koptatott farmer és műszaggatott póló esete. S hogy te és én miért vagyunk ilyenek? Mert ezt akarjuk, mert helybe megyünk a pofonért. Mert ezzel jár a klasszikus biker-lét. Mert mi valóban ilyenek vagyunk. Mert a megélt és szárnyra kapott eseteinkre, valódi élményeinkre utalva, építve készülnek az idióta virtuális falvédők, születnek kis motoros-coelhok. Na basszus, megint témánál vagyunk! Hagyjuk. Motorozzunk, ennyi. Dehogy ennyi! Hiszen ha csak ennyi lenne. Mert kit érdekel, mit gondol a külvilág!?  Valósnak hiszi-e a szerepet? Nem ez a gond. Mert ez -már- nem érdekel.

A gond az, hogy jön a bőrbe, bocsánat, ma már cordurába göngyölt plebsz és kitúr a saját helyünkről, a saját világunkból. Van egy jó buli? Híre megy, hiszen ha írás nem is lesz belőle, valaki előbb-utóbb megoszt egy fotót, pár sort, vagy csak egyszerűen beszédtéma lesz, és elindul a lavina, mert hát mindenki „titkos” helyen akar lenni, befurakodni még egy kis extra továbbképzésre, vagy egyszerűen jól érezni magát. Tehát jön, -aki inkább otthon maradt volna-, aki nem te, nem mi, és egyszer csak azt veszed észre ez a buli már nem az a buli, itt neked már semmi keresnivalód még akkor sem, ha esetleg te hívtad életre. Átvették a trójai falóban, falóval érkezők. Átvette a tömeg, a ripacs, a pénz, akármi. Hát ezért maradok én is csendben eztán bulikkal kapcsolatban. Hiszen ma már mindenki blogger, post-er, mindenki megmondja a tutit, mindenki pózol, másol.

Mit tehetek? Lázadok. Még mindig. Ma mivel lehet? Nem írok, nem fotózom, ill. nem töltöm fel. Nem kell motoros kép. Profil kép sem. Azért sem. Legyen nekik, kiknek eseményszámba megy, kik ebből élnek. Én megtartom magamnak. Maximum megint az lesz, mint már egykor, mikor rég nem látott ismerőssel összefutva kaptuk a kivetített vágyat: „Otthon búslakodtok egyedül” Nem! Élünk. Megyünk. Csak épp nem állunk be a feszegetők, a mutatni kell érzésűek sorába.  Főleg azért nem, mert az idő engem igazol. Mikor mindenki mutat, megmond, akkor én csendben maradok.

Majd valamikor biztos jövök, hiszen most is van már féltucat postom megírva a virtuális íróasztalfiókban, és legyünk reálisak, grafomán vagyok, ki kell mondanom ami bök. Magam miatt. Majd. Egyszer.

-----------------------------------------------

gyk.: Mi a lényeg, a lebutított verzió? Hogy mi ezt éljük, mert így jó nekünk. Mert számunkra magától értetődő. Akikről ez a post másodsorban szól azok (és itt most hozzád szólok ékagyú), te, pedig ilyennek akarják, akarjátok láttatni magatokat. Ez nagy különbség! Mi egyre csendesebbek vagyunk, ti egyre hangosabbak. Nincs ezzel amúgy baj, ha mindenki marad a helyén. Mi a periférián, deviánsként, ti a zakóra, csiniblúzra húzott bőrdzsekiben, nonstop szelfi közben. Hidd el, látszik az izzadságszag! Bármennyire is képzavar ez a mondat! ;) De rohadtul unom már, hogy kitúrtok, ki akartok túrni arról a képzeletbeli és valós sörpadról, ahova pár perccel ezelőtt tettétek le a hátsótokat egy szégyenlős „leülhetek?” kérdéssel.

Mert ökölbe szorul a lábujjam és azt teszem, amit kerülni igyekszem mások olcsó népszerűséget hajhászó írásaival szemben. Azaz elhagyja pár trágár szó a szám. És ma már azt mondom:

Nem baszd meg! Ne ülj ide! Ez nem a te helyed!