Cactus a Prison Band frontembere nem csak fotózáskor ül motorjára
Motor és rock zene. Számomra két elválaszthatatlan fogalom, lét és életforma egy 2005-ös történet dacára. Ekkor egy folyóparti motorostalálkozón, a színpadon dübörgő rockzene mellől el kellett mennem sátrunkhoz, hogy az éjszaka társaként megjelenő hűvös ellen magamhoz vételezzek egy pulóvert. Miközben bandukoltam egy, a találkozóra beengedett autó hangeszközéből üvöltött a tucc-tucc, és a kocsit körbeülte ifjú és a tán már nem is annyira ifjú hallgatóközönség. Ekkor hasított belém az érzés, valami végérvényesen elmúlt, egy olyan változás kezdődik, amiben én nem kívánok részt vállalni.
Nem akarok, így nem is megyek olyan rendezvényre, ahol nem a szám íze szerinti muzsika szól. Ritka eset, mikor valóban el tudok beszélgetni és közös élményeink vannak az „álljuk össze, mint két kicsi legó” hallgatóságával. Többször belefutottam már un. motoros fesztiválon olyan zenekar nevekbe, akiknek láttán komolyan megkérdőjeleződött bennem valójában kiknek szól az esemény. Így volt ez kábé két hete is. Egy motoros és rockfesztivál szervezői boldogan újságolták, hogy rendezvényük újabb nappal bővül, ahol az egyik mainstream fiúduó lép fel. Overdose kutyafüle az én horkantásomhoz, melyet az a gondolat kísért, hogy az utóbbi időben úgyis ritkán mentem, most majd még inkább nem fogok, hiszen egyértelmű hogy ez a nap a privátokról fog szólni. Persze még mindig vagyok akkora barom, hogy elolvasom a kommenteket. Most is így tettem. Jött 1-2 borítékolható naneee jellegű hozzászólás, majd megérkezett az első fecske. Háziasszonyunk japán cruiseren pózol a profilképen és megkapjuk mindannyian a magunkét, hogy ő igazi és kemény meg motoros meg minden, és nem is érti, miért gondoljuk úgy, hogy a motorozáshoz a rock zene dukál (bocsánat klisé), és ő örül, hogy végre ilyen jó zene is lesz. Aztán nyilván belátja, hogy mérgezőgáz-tomi és kis barátja nagy jóindulattal sem nevezhető igényes zenének, ezért kibújik a sznobizmus is, mellyel egyetlen mondatban lesz sztaniolba csomagolva lebunkózva az összes rock zenét szerető motoros és mezei ember. Mert ő biza gyűlöli a rockot, de tomi-cica mellett él hal a jazzért és az operáért. Elképzelem, ahogy Aaron Goldberg hard core jazz-e szól majd szombat esténként, azt megelőző napon Wellhelloék nyomják, majd az egészet Desdemona áriája zárja, az extázis csúcsán pedig közösen daloljuk elaléltan a Kedvesem című opuszt.
Persze miután ő már feldobta magát a konc és boncasztalra, jött pár támogató, akik értetlenkedtek, miért kellene a rockzenének lenni a motorosok zenéjének. Hát hozzátok szólok, kik most motoroztok egy kicsit még, aztán jön más hobby. Miért is? Mert ezek a divatzenék ritkán hordoznak valódi értéket, mondanivalót. Egynyáriak, egyutasak mint a primitív hangfal. Ahogy jöttek úgy mennek. Épp úgy, ahogy az őket kedvelők érdeklődését változtatják okos menedzserek, PR emberek. Amit a fősodrat feldob, ami iránt keresletet generál, arra mentek ti is, és mivel nem valódi és belső az igény, amilyen hamar jött, úgy is távozik. Hiszen mindannyian tudjuk, ezeket a dalokat instant terméknek szánják, csakúgy, mint előadóikat.
Természetesen ízlésről vitatkozni felesleges. Fontosak azonban a szimbólumok, és a zene igenis szimbólum. Szimbólum a rockzene, a rockabilly, vagy a blues is. A motorozásról, a bikerségről nem is beszélve. Legalábbis szimbólum volt, és sokunk szemében ma is az. A jóléti társadalmak, a kispolgárság, a terelhetőség, a problémák szőnyeg alá seprése elleni lázadás. Szövegeik a legtöbb esetben hordoznak vaskos bírálatot, kor és kórképet, vagy egyszerűen hedonizmusukkal vegyes szókimondásukkal keltenek riadalmat, kongattatnak vészharangot az (ál)erkölcscsőszökkel. Polgárpukkasztó hatása ellenére legtöbbjük igényes, és épp mondanivalója és értékessége miatt időtálló. Gondoljunk csak a nagy rockhimnuszokra, mint például a Smoke On The Water, Nagyvárosi farkas, Paranoid, Johnny Be Good, még sorolhatnám. Nem véletlen, hogy az ’50-es évek amerikájában Panhead és Ironhead-eikkel a jampik Jerry Lee Lewis koncertre hasítottak, nem Frank Sinatra-ra. De hetven akárhányban sem ABBA, vagy Hot Chocolate koncertre futottak, hanem Uriah Heep-re, Nazarethre, John Mayallra, vagy akár Black Sabbathra, Motörheadre, Ramonesre. Gondolom a legelvetemültebb ellen-rockosoknak sem kell bemutatni a ’80-as években indult Metallica-t. Érdekes, ez utóbbi zenekarok még mindig léteznek (amennyiben még nem fentről muzsikálnak). Élnek, nem csupán vegetálnak. Időtállóak, mert a lázadást, a nonkonformitást üzenik.
Lemmy aki maga volt a Motörhead
Ha egy filmben, reklámban, vagy bármilyen művészeti alkotásban lendületet, rebellizmust, vadságot, a tömegestől eltérő érzést akarnak megjeleníteni minden esetben ritmusos rock a zenei téma. És igen kedves széplelkűek, azt a motorozást, mely nem az A-ból B-be való eljutást, és felvonulást jelenti, olyan emberek művelték, művelik, akiknek jutott a „jóból” rendesen, akik szembeszállnak a hatalommal, akiknek nem elég az, amit felülről vezérelten nyújtanak nekik.
Rob Halford a Judas Priest énekese Ironhead harliján
Rossz hírem van számotokra. A világot a nonkonform emberek mozdították és mozdítják előre. Mert ők lépnek le arról a bizonyos ösvényről. Mikor nem jön be a futurisztikus forma, az űrtechnika beépítése a motorokba, akkor elő a lenézett, az elviselt réteg jellemzőivel, és csináljunk belőle divatot. Mikor a „jóáras” katalógusban az anorexiás, helyre sérós cicca s cicccafiú a klaszikus motorosdzseki fazonját kínálja…természetesen műbőrből, így olcsóbb, és ha holnap már nem divat, nem sajnálod kidobni.
Ha ennyiből nem érted meg miért tudott és tud a mai napig összefonódni a motorozás és a rockzene, valamint azok hajtásai, akkor sem fogod megérteni ha kétpálcás animációban rajzolom le.
Egykor fel sem merült a kérdés miért „kell” a rockzenének a motorozáshoz kapcsolódni. Egykor. Mondhatjátok, de most a ti időtök jött el, tehetitek hozzá. Ám nem hiszem. Soha nem fog eltűnni az a motoros réteg, akiknek a moci-pacsi-fészbúkvidi felületességén túl jelent valami mást is, valami értéket. Ahogy pár éve Nagy Feró nyilatkozta, a motorostalálkozók mentették meg a rockzenét.
Higgyétek el nem véletlenül.
Ozzy (Black Sabbath) Shoveljén
Ékagyúaknak még egy próba: a motoros réteg sokunk szemében nem az, aki motorral jár kirándulni, majd leszállva visszatér a jól megkomponált átlag életébe, nézi, olvassa, eszi amit elé tesznek, lépked a ranglétrán, hanem azok az emberek, akik sosem akartak és tudtak beállni a sorba, akik ennek ellenére teremtenek, és akikre ennek ellenére a társadalom rányomta a deviáns jelzőt. Na, az ő zenéjük a rock, ami róluk, nekik és velük szól. A kettő együtt olyan, mint a borsó meg a héja. :P
Valószínű ezért volt rettentően könnyű dolgom rock zenészekről és motorjaikról készült képek keresésével.
Mötley Crue videoklipjében sem tagadja meg magát
James Hetfield a Metallica énekese öreg harley mániás, és nem csak gyűjti őket, motorozik is
Janis Joplin és a híres fotó a '60-as évekből
Rolling Stones koncert és hallgatósága valamint biztonsági emberei
Képek forrása:
Cactus ( http://prisonband.com/ ) (Kolipka family)
http://www.imcdb.org/i151208.jpg
http://motorcycleboy.fr/wp-content
http://www.customdesignstudios.com