...Reggel érkezik egy autó, csomagtartójában gyümölcsök. Fillérekért. Az érett fügéket már leszedtük, így veszünk egy hatalmas táskával. Ez a reggelink. Neglizsében, a tengerparton. Soha rosszabbat! Hamarosan érkezik a szállásadó öreg is. 5 eurót kér fejenként -…meg a kölcsönvett kempingszékét. :-) -. Tengerpart, nyugi. Közben rajtunk kívül mindenki más továbbállt. Megmerényeljük Titkos terveit és megmakacsoljuk magunkat. Itt maradunk egy napot. Élvezzük a tengert, távozási szándékunknak nyoma sincs. Öreg idegesen közli, 11-ig menjünk. Maradunk- közöljük, és megnyugtatásul kifizetjük a következő éjszaka árát. Ezután úgy vigyáz mindenünkre, mint egy bulldog. Jön egy szerb rendszámú kocsi. Elhajtja őket. Észrevehető, hogy a szerbekkel nem különösebben rokonszenveznek. Sőt.
Egy nap láblógatás. Taki peca, mi áztatás. Ez az! Este vacsora egy közeli étteremben, ahova helyi erő tanácsára gyalog megyünk, mondván nincs messze. De. De már mindegy. Nem megyünk el az ajánlott Riba Bar-ig, előtte feladjuk, és engedünk a hívó szónak. Két, kettő személyes vegyes tálat kérünk, a hely specialitását. Taki pecázni maradt, őt az evés mint olyan, csak életben tartó funkcióként érdekli. A már jól ismert Niksic sört kérjük. (általában mindenhol helyi ételt, italt tolunk). A tálakon helyben fogott nememlékszem hal, közeli telepen tenyésztett fekete kagyló, garnéla, tintahal, olajbogyó, mártás, köret. Pincér elnézően mosolyog, mert a tálak asztalra kerülésük után 3 perccel szinte üresek. Éhesek voltunk, a kaja isteni, bár nem volt olcsó, kb. horvát ár.
Vacsora után laza vissza-séta a helyi kisközértbe, ahol leparkol egy német malac, nyakig Harli cuccban. Félpillantás ránk, köszönés ohne. Megveszi az újságját és dobozosán ülve olvasni kezd. Vinnyogunk. Velünk másként bánik a két eladó lány. Van egy, sőt inkább kettő titkunk. Helló és Hvala. Ennyi.
Késő éjszakáig pusztulunk a stégen. Takinak több horgát is elvisz egy akkora valami, hogy másnap már nem úszok kilométernyire a parttól. Érezni az áramlatot. Néhol egész hűvös a víz, máshol langymeleg. Hajnalban hatalmas robbanásra ébredünk. Csak nem dörgött? De nem, sem villámlás, sem több robaj nem követi. Fogalmunk sincs mi volt. Hemi később egy elhúzó repülőre és hangrobbanásra tippel, amit a hegyek felerősítettek.
Délelőtt nehezen cuccolunk. Én (nem)kicsit duzzogok, mert Horvátország helyett még maradnék Montenegróban, és Bosznián át mennék haza. Ám Titkos több évtizedes álma Dubrovnik, így közel negyven fokban arra vesszük az irányt. A határig tengerparton motorozunk. Egyre hisztisebb vagyok. Maradnék, de nagyon. Elérjük a határt. Végeláthatatlan kocsisor. Nagy ötlet, hogy nem járatjuk, hanem toljuk a motort. Felfelé. Dzsekiben, 37 fokban. Kezd elgurulni. Mármint a gyógyszerem. Mielőtt robbannék, átérünk. Még papírokat sem kértek mindannyiunktól. Dubrovnikba érve tömeg, dugó, 700 forintnak megfelelő kunáért fél liter ásványvíz a trafikszerűségben. Inkább megdöglök. A vár közepén közkút, abból töltjük fel palackunkat. Az egész vár zaba és szuvenír negyed. Nálam ismét elmaradt a katarzis, pedig reméltem jó lesz, de hömpölyög a turistaáradat, a teret be sem látod tőlük.
Megnéztük, kész. Megyünk tovább. Közben egy kis szakasz Bosznia, Neum városkával. Táblák cirill betűi vastagon átfújva, politikai üzenetekkel kiegészítve. A pekarában euróért is kapunk finom bureket, életmentő lónyálat és mosolyt. Még egyszer óvatosan feldobom „boszniábólhaza” tervem. Nem. Plitvicei tavak. Ok. Közben Omisban egy tengerre néző ódon vendéglőben tengeriherkentyű evés. Sejtéseink szerint az utolsó. Magyar nyelvű étlap, olykor olyan bizarr fordítással, hogy az angol mellett maradunk, de a kaja remek. Ára kicsit több mint a Kotor- öbölbéli vendéglőben. Grátisz gyümölcs desszertnek. Utána kis városnézés, elektromos pálma az út szélén. Persze nem elektromos, csak rá van vezetékelve az áram. Mókás. Megyünk tovább, és igyekszünk tengerparti kempinget találni. Ahol az út engedi, kicsit megcibáljuk az öreglányokat. 70-es táblánál állnak a helyi erők, de csak vigyorognak és intenek. Csekk azóta sem jött. Estefelé beesünk egy kihalt kempingbe. Szeptember eleje van. Szemben homokos strand, ám se település a közelben, se működő kajálda a kempingben. Frankó. Cimbytől kapunk egy konzervet, a tulajtól meg, miután megtudja hogy magyarok vagyunk gyümölcsöt, paradicsomot és sört. Ez is grátisz. Sajnos a part tele van hínárral, és hiába gyalogolsz be kilométernyit, még mindig csak lábszárközépig ér a víz. Ennyit a strandolásról. Csak összesároztuk magunkat.
Másnap indulnánk KRKA Nemzeti Park felé. Taki telefont kap otthonról, amitől borul minden. Mielőbb haza kell érni. Plitvicei tavak felé tartunk. Hemi és én már láttuk, és semmi kedvünk újfent kifizetni a horror belépőt, de nyugi, gond nélkül megvárjuk a többieket a parkolóban heverészve, helyi sajtot majszolva. Jó minőségű úton haladunk tempósan. Sosem volt kedvencem a piros, most sem az. Megjelenik a töltés hiányára figyelmeztető jelzés a mindössze reflektor, töltés, olajnyomás szentháromságát jelző motoromon. Félreállok. Már megint a generátorom. Bulgáriában a szénkefe cseréjével megúsztuk, ám Csehországban már nem, és úgy tűnik most is ez a helyzet. Fiúk kicsit varázsolnak, majd innentől kickstarter, és no világítás következik. Titkost megáldom, hiszen reggel a kempingben miközben vigyorogva szemléltem reggeli hidegindítási procedúrájukat, megfenyegetett, hogy leveszi az önindítóm. Bevonzotta. :P Azóta mágnes gyújtást vadászok.
Négy körül érünk Plitvicére. Az egykor olcsó Korana kemping az évek során méregdrága lett. A tavakat bejárni lehetetlen két óra alatt, reggel (reggel…hehehe) pedig indulni kell haza. Rövid tanakodás, majd úgy döntünk megyünk tovább, mert láttunk egy táblát miszerint 70 km-re van egy kemping és akkor annyival is beljebb vagyunk. Nekem áram kell, Takinak meg hazamenni. Útközben megállunk Karlovac-alsón. Fiúk megnézik a kiállított hadiszekereket, mi átvergődünk a másik oldalra és bespájzolunk burekból, dolmából. Hamar megtaláljuk a puccos Slapic kempinget Duga Resa-ban, és miután alkudozva kifizetünk fejenként kb. 13 eurót (tízért motel tábla erdők voltak útközben), már sátrat is verhetünk a láttunkra megriadó überallesek között. FP (elsőbálozók kedvéért a motorom Fekete Péntek, aljas FP) akksija töltőn. Éjjel aztán megérkezik az első eső (meg Titkos mellé a sátorba a helyi macska), de szerencsére mire indulunk hazafelé már eláll, ám lényegesen hűvösebb van. Már kell a kabát. Muszáj pályán mennünk, így Letenyéig unalmas pályázás következik, majd elköszönünk Takitól és Zalaegerszeg felé vesszük az irányt, hogy egy közös sütögetés és anekdotázás mellett másnapig élvezzük még egymás társaságát.
Véget ért a móka, és vele véget ért a nyár is. Innentől komor, hideg, szeles napok következtek, de annyi minden jóval voltunk feltöltekezve, hogy még az sem tudta elrontani kedélyünket.
Világjáró ember azt mondta Montenegró volt az egyetlen hely ahol meglopták. Minket nem loptak meg, sőt kaptunk. De ugyanígy komplett hülyének néztek minket, mikor Románia –belsőben (nem messze Bukaresttől) vadkempingeztünk egy benzinkút mellett, vagy portyázó csavargók között Szerbiában. Szerencsénk volt? Lehet. Mi a lényeg? Soha ne hagyd magad eltántorítani, megfélemlíteni, mert mindig vannak egyedi esetek úgy negatív, mint pozitív tartalommal. Szóval történik ma is mindenféle a világban. Boszniáról és Montenegróról lehet és lehetett hallani rossz dolgokat. Mi nem tapasztaltuk, épp ellenkezőleg. Boszniáról sokan írták-mondták rosszak az utak, zsiványok az emberek. Mi azt tapasztaltuk kifejezetten szeretik a magyarokat, hiszen például a mostari híd újjáépítésében oroszlánrészünk –így többes szám első személyben :-) - volt. Szóval mielőtt elindulsz valahova azért vess egy pillantást a térképre. Nem mondom meg milyen régóta járom az utakat, mert kitalálod hogy körülbelül egyidős vagyok yodával, de úgy érzem ezen a boszniai és montenegrói úton szükség volt rutinra, szóval nem biztos hogy friss jogsival ugyanennyire élvezni fogod. Minden utunk feltölt (és persze ugyanakkor jól lefáraszt), de még sehonnan nem értem haza ilyen katartikus élménnyel, mint erről a túráról. Persze sokat számít, hogy egy szál pulóverben lehetett motorozni, hogy még felhőt sem láttunk az égen (csak nehogy kimaradjon az időjárás jelentés :P). De az, hogy bármerre jársz, töményen, már-már a befogadni képes határát súrolóan bombázza szemeid a látnivalók sokasága, és mindez viszonylag gyér forgalommal párosul, na ez az, ami számomra sokat jelentett a társak jelenléte mellett. Azért bevallom az ötödik nap után már rohadtul untam a sátrat építünk-bontunk napi mantrát.
És…Ugye tudod hogy ide még visszatérünk! ;)
