Dolgozom. Most épp a lélektelen számítógéppel. Közben aláfestésként a háttérben elindítom a „te csatornádat”. Az első dalt kiválasztom, aztán a virtuális wurlitzer már keveri a többit, olykor eltalálva aktuális igényem, máskor nem. A random módon épp kiválasztódott nóta elindul, és megszólalnak az első taktusok, alatta motorbőgés effekt. Elvigyorodom. Újra 16 éves vagyok. Már nem bírok a munkára koncentrálni. Az emlékek tódulnak. Testemen a jel, Gép, gép és persze a Pokol angyalai. Van valami sorsszerű, hogy épp két napja beszéltünk a zenekarról, és arról az 1988-as decemberi, Szombathelyen megrendezett koncertről, ahova titokban, hóban motorozva, michelin babának álcázva érkeztünk. Ott ahol a kedves (nemi) szervek szerint nem megfelelő hangnemű mondatomra - miszerint én inkább a női motozóhoz mennék, ne tapogasson - kellemes verés volt a válasz. Szóval A GÉP.
E koncertet megelőző évben cikk a megyei napilapban. Pokoli Motor címmel. Olvasom – sajnos nem találom a relikviák között-, miszerint egy förtelmes, rendszerellenes motorkerékpár járja a várost. Fekete motor, fekete dobozokkal -’80-as évek praktikus trendje, zárral ellátott és feketére neoluxolt klotyótartályok-. Ám mindez nem elég, a fertő csúcsa a hátsó dobozon a felirat cirkalmas betűkkel: POKOLGÉP. A rendszer tudatlan újságírója fröcsög, én vigyorgok és eldöntöm ezt a fickót meg kell ismernem.
Hogy sikerült-e?
Vele élek. :)
