Jajce után Szarajevó, azaz inkább Visoko felé vettünk az irányt.  Az út továbbra is vadregényes, szerpentines, és meglepően jó minőségű. Nyoma sincs a mindenhol olvasott, és elrettenteni akaró pudva utaknak. A szerpentineknek hála, hamar kocsisorok keletkeznek, így bőven van lehetőség bambulni. Titkos és Taki olykor-olykor lemarad, ők a mi hivatalos fotósaink. :-)  Ha már egy ideje nem jönnek mögöttünk, akkor félreállunk és bevárjuk őket. Praktikus és ésszerű megoldás, hogy a teherautók mikor már viszonylag nagy torlódás van mögöttük –no és fékjük is eléggé felmelegedett – kiállnak egy-egy pihenőnél. Itthon sem ártana átvenni ezt a gyakorlatot. Szarajevó előtt megint pálya, megint tanakodás. Jól láthatóan megy mellette párhuzamosan a mezei közút, igaz legtöbb helyen 40-es és 60-as táblákkal, de trafit nem látunk. Nem is cammogunk. Forgalom szinte nincs.

A nap már megint elfárad mire Visokoba érünk. Se szállás, se piramis. Igen, ide a híres-hírhedt piramisokért jöttünk. Van ki hisz valódiságában és spiritualitásában, van ki nem. Nálunk is vegyes a kép. Táblákat már látunk, de hogy szállás hol lesz, arról jó szokás szerint még mindig fogalmunk sincs. Tanakodni nincs időnk, máris segítőkész idős férfi és két angolul beszélő lány jön oda hozzánk. Kemping nincs a városban, de a piramisoknál van egy hotel. Hotel. Nekünk. Mindegy, keressük meg a piramist. Elindulunk amerre mutatják, de egy idő után elveszítjük a fonalat. Újabb segítséget kapunk. Egy munkásoverálos fickó hozza elő kis köbcentis speedjét. Rosszat sejtünk. Beigazolódik. Hill climb kezdődik. Kezdetben házak között vezet a szűk, girbegurba és meglehetősen meredek út, majd kavicsos, alig egy sávvá szűkül. Előttünk 60 fokos, hajtűkanyarban végződő emelkedő. Mindez az épített motorokkal. Nem is lenne gond, ám szemből jön egy jóember, aki kocsijával sem megállni, sem lehúzódni nem hajlandó. Cimby így nem hogy ráfordulni nem tud, de satufékeznie kell. Kész. A motor lefullad, szinte függőleges állásában. Mögötte Hemi, hogy ne fusson rá, fékez és félrehúzza a kormányt. Nem jó látvány, mert mindezt egy szakadék felé teszi. Rutinjuknak hála, sem ütközés, se pottyanás nincs, ám a két berúgós shovel lefullad. Mindez pár másodperc történése, és nekem is kb. ennyi időm van a döntésre. Mögöttem Titkos és Taki. Ha fékezek, annyi. Én nem tartom meg a 240 kilót ezen a meredeken. Így húzok egy kövéret az Ironhead Sportsternek és felkaptatok mellettük, hogy pár száz méter után egy viszonylag egyenes beugrónál megálljak és füleljek. Túl sok idő telt el. Nem jönnek. Letámasztom a motort, és bízom benne a kavics elég, hogy ne guruljon el sebességben. Kinézek. Szerencsére már jönnek, és immár vigyorogva erősít meg Hemi, hogy jó döntést hoztam. Persze a hegynek gyakorlatilag még csak a lábánál járunk, innentől azonban jóval nagyobb követési távolságot tartunk, és elmormolunk egy köszönetet, hogy a csúcsig már nem jön szembe senki. Nem tudom hány kilométer volt, nekem örökkévalóságnak tűnt. Azonnal eldöntöm, ha innen lejutok, soha nem jövök fel még egyszer, és nem őszinte a mosolyom, mikor fújtató, basszusozó fiúknak megveregetem a vállát „Ez a rock” (copy by Toncsi) mondattal, melybe némi hisztéria vegyül. Magamban gyors számadást végzek hány nagyarcút küldenék fel ezen az úton.

Rendesen alkonyodik. Valóban van egy kis hotel, mellette presszó. A hotel 55 euró per fő. Felnevetünk, akkor csak egy sört kérünk. Ja, alkohol az nincs (muzulmán hely). Kifut a vér az arcunkból. Se sör, se kaja, se szállás. Már égnek a városban a köztéri lámpák. Mert kilátás az legalább van. Ekkor –mint mindig- jön a felszabadító mondat. Ha akarjuk, a piramis lábánál sátrazhatunk. Normál helyzetben nem nagyon szoktunk ebből gondot csinálni, és nem várjuk meg az engedélyt, de mint már korábban írtam folyamatos a tiltás az aknák miatt, mert ugyan nagy részüket betájolták, de aztán jött mindenféle természeti csapás, árvíz, földcsuszamlás, és ezek szépen átrendezték a térképet. Na, akkor van szállás, egye fene, legyen egy guminő, azaz alkoholmentes sör.

Innen már sétagalopp a mezei off-road, amivel nézőközönségtől övezve bejutunk a Nap Piramis tövéhez. Sátrat nem állítunk, csak ponyvázunk. Csillagos az ég, esőtől nem kell tartani, így mi ketten a puszta éget szemeljük ki, mondván majd összenyomorítjuk a többi hármat, ha megered. Minden OK, nyugalom. Be is indulnak a bélbolyhok. Az útra készülődvén Titkos kis híján a bolondok háza íróasztalának fiókkal nem rendelkező felére juttatott állandó konzerv kérdéseivel, melyre válaszom, ha 1-2 napi túlélőkészlettől eltekintve konzerveken kell élnem, inkább nem megyek. Körbekutakodtam, és kábé hazai árakat találtam a boltokban, a vendéglők, út menti büfék pedig olcsóbban mint nálunk (4-6 márka egy pljeskavica, csevap, körettel). Nos, az egyik napi konzerv adag Jajcéban elfogyott, kenyér már nincs. Kivéve az én fél burekomat. Mint Maugli a dzsungelben, óvva-féltve, ölelve táplálékomat félrevonulok a pavlovi reflexeket produkáló társak elől, és belakmározom ebéd maradékomat.

Ettől az estétől mindig van nálunk egy életmentő burek az oldaltáskában. Levest melegítünk, miközben a hegyről rituális dobolás, ének és kántálás hallatszik. Tőlünk nem messze több tüzecske ég, családok kirándulóhelye -is- a hegy. Közben halljuk a városból a müezzin énekét. Így, hogy saját földjükön, náluk vendégeskedve ér minket az élmény, és nem ránk erőszakolva érdekes, különleges. Este tíz óra tájban (augusztus utolsó hetét morzsoljuk, viszonylag hamar és legfőképp hirtelen sötétedik) aztán fáklyákkal, lámpákkal elindul lefelé a tömeg az őket váró terepjáró taxikhoz. Kevesen érkeznek kocsival, és rajtunk kívül senki nem marad éjszakára a Piramisnál.

Reggel ködre ébredünk. Nem vagyunk boldogok tőle, hiszen párafelhőbe burkolózik a hegy és vele a látvány. Reggeli nincs, ahogy szobaszerviz sem. Ébredésünk után hamarosan érkezik öreg Renaultján az egyik szuvenír árus. Néz minket, néz minket, és az este még zord fickó odajön hozzánk pálinkát kínál. Mitöbb, mindannyian kapunk egy talizmán követ, amit elmondása szerint a pár nap múlva bekövetkező holdtöltekor ki kell tenni, ettől feltöltődik és megóv minket mindentől. Megköszönjük és megmásszuk a hegyet, vagy piramist. Kinek mi. A tetőre érve romokat találunk lélegzetünk helyett. Jó kis torna éhgyomorra. Körbenézünk. Több hasonló képződmény/építmény mint amin állunk. Az egyik völgyben szétbombázott kőház, körülötte birkák legelnek. Az élet nem állt meg. Lenézünk a városra ahonnan feljöttünk. Elszédülünk.

Lebotorkálunk a tetőről, a pára még mindig nem oszlott el. Csalódottak vagyunk, mert hívők és hitetlenek szerettük volna megnézni azokat a bizonyos falvéseteket, melyeket ősi magyar rovásírásként említenek, de a hegyen kívül semmi. Egyetlen bejárat, rés vagy bármi, ami arra utalna, hogy bejuthatunk a piramis gyomrába. Csalódottságunkban megpróbálunk teához, kávéhoz vagy valami táplálékhoz jutni, de egyik helyen nincs kaja, a másik még zárva. Jön egy öreg, és kedvesen beszél hozzánk. Mivel így kora reggel elég hiányos a bosnyákunk, nem értjük, csak annyit, hogy tunnel és mutat az ellenkező irányba. Alagút, alagút. Mi van?! Arra le tudunk jutni? Vagy mi? Nincs kedvünk ipszilonozni a szűk úton, így gyalog indulunk el. Jó ideje haladunk, de se egy tábla, se egy füstjel, semmi nem utal arra, hogy a szűk, gyomfelverte kavicsos úton van valami érdekes. Megunjuk és visszafordulunk. És most jön az, hogy soha nem mondd hogy soha! Hazatértünk után Cimby megfordult pár spirituális helyen, ahol elmondták, hogy az a tunnel, na az volt a bejárat a másik piramis gyomrába (egy másik, jól és könnyen járható úton). Erősen úgy tűnik lesz mégis még egy hillclimb. :-)

Itthon derült fény arra is, mitől lett olyan barátságos a szuvenír árus. Van egy babona, mely szerint, akik a piramisnál éjszakáznak, azok ritkán érik meg a reggelt. Mi meg ott voltunk, és láthatóan sem a lelkünket nem vitték el, sem a korpuszunk nem kellett senkinek.

Az útiterv és a látnivalók összegyűjtésében Titkosé volt az oroszlánrész. Ahogy a bolgár túrán az én tervezésemet, itt az övét rugdostuk fel nap, mint nap. Dicséretére legyen mondva elég jól viselte. Annyi látnivaló van mindenhol, hogy muszáj szelektálni. Vagy kétszázzal kellene robogni, vagy nem délben indulni. Szóval muszáj beáldozni a nézendőkből. Ahogy Taki mondta meghúzva a határt. "Egy nap egy híd, egy vár."

Ennek a szelektálásnak esett áldozatául Szarajevó és belvárosa is. Persze érdekes lett volna megnézni hol robbantották, vagy inkább robbantatták ki az első világháborút, de ahogy közeledtünk Szarajevó felé, úgy lett egyre nagyobb a dugó, és a városkép a szocreál tízemeleteseivel sem ihletett meg bennünket. Főleg, hogy egy elkerülő út vezetett egyenesen Mostar felé. Szóval Szarajevó máskorra maradt, és Pekara azaz pékség vizslató szemmel elindultunk Mostarba. Aztán nem egy pékség, hanem valami focidrukker útszéli kajálda lett a nyerő. Olcsó és jó. Itt csak az első jött be. Nem volt egy feledhetetlen élmény a kaja, ráadásul jó sokat kellett várni, mert mindent szabad tűzön sütöttek (melegítettek?), és Taki megirigyelhette a néni takarékos faszén gyújtási technikáját. Mindegy, legalább ettünk. Késő délután, ám még mindig forróság közepette értünk Mostarba. Persze várost néztünk. Motorozva, akaratunkon kívül. Kint tábla, hogy Old Bridge jobbra, de Cimby a fáradtságtól már továbbment. Mivel ez a második tábla volt, és lassan körbejártunk a várost, Hemi megmakacsolta magát, jelzett és lekanyarodott. Én, mint hű oldalborda követtem, majd Taki és Titkos is. Cimbyt elvesztettük. Aztán pár utcával később újra együtt a csapat. Az óvárosban a helyi erő azonnal csinál nekünk parkolóhelyet, igaz ehhez meg kell röptetnie a naszádméretű autóval érkező német nyugdíjas párt. Ez nekik nem nagyon tetszik, de fickónk, ahogy a balkániak legtöbb esetben nem izgatja magát. Beszedi a sápot (azt hiszem 2 márka/motor) és cserébe a sisakokat, kabátokat is eltárolja. Engem a melegtől a gutaütés kerülget, amin a hatalmas tömeg sem dob. Kóválygok, mint az a bizonyos a levegőben. Talán a tömeg, talán az egekbe szökő vérnyomásom az oka, de nem érzem azt a katarzist, amit Jajcéban. Leszédelgek a Neretva partjára és a jéghideg vízbe áztatom bakancstól megszabadított lábam. Pár perc után érzem, kezdek magamhoz térni. Talán már a fejem sem lila. Két helyen is folyik a szórakoztatás. A szemben lévő oldalon ácsolt trambulinról műkedvelők ugrándoznak a vízbe, fizetségük a taps. A hídon pedig hivatásosok gyűjtik kalapba a pénzt, és ahogy összegyűlik 100 euró, egyikük a mélybe veti magát. Túl búcsús az egész. Ahogy „játsszák a repedt szart” (Copy by Hemi). Természetesen ez mit sem von le a produkció értékéből, abból hogy én tuti nem ugranék.

Egy kolduslány vérszemet kap, és kulturáltan nem bírjuk lerázni, majd a többi turista sem. Kapunk némi ízelítőt a balkáni problémamegoldásból. Az egyik vendéglő dolgozója hamar megoldja a helyzetet. Nekik sem jó, ha elriassza a turisták hadát. Megy az üvöltés ezerrel, majd a rendőrrel fenyegetés. A híd és a környék bejárása után némi szuvenír vásárlás. Rajtam kitör a garasdezső láz. Felkapom a vizet (tök feleslegesen), mert az átlag bosnyák árakhoz képest durva árképzésekkel találkozunk. Mindig baj volt az elveimmel. Most is. Nem veszek gyakorlatilag semmit (csakúgy mint Dubrovnikban). Visszatérünk a motorokhoz és elindulunk a mindössze 12 km-re fekvő Blagajba, ahol kinéztem egy jó kis folyóparti kempinget. Még jó hogy megjegyeztem a nevét, mert kemping, kemping hátán a kis faluban. Egészen észvesztő módon igyekszik mindenki beterelni minket saját, olykor vasbetonnal ékesített zsebkendőnyi „kempingjébe”. Még a táblák elforgatásától sem riadnak vissza. A végén, legutolsónak aztán megvan a River Kemping . Hatvanas férfi már terel is bennünket befelé és a facér fiúk számára itt a mennyország. Két fiatal szűz fut elénk kibontott hajjal, mosolyogva és mutatják hova parkoljunk. Cimby mint tejfölt látott macska, megnyalja szája szélét és közli, jó helyen vagyunk, innen sehova egy tapodtat sem. Taki meglátja a folyót, melyhez ingyen kenu is jár peca lehetőséggel. Ő is elégedett. 7 eurót fizetünk fejenként, és már töltik is a welcome drinket. Leülünk a vízpartra a hangulatos, terméskővel borított, árnyat adó fűzfáktól ölelt teraszon. Fotoszintetizálunk. Ekkor hatalmas tál gyümölcs érkezik. Füge, szőlő, körte, amit akarsz. Ez is ajándék. Vacsorát 5 euróért kapunk, de annyit hogy alig bírjuk megenni. Fiúk amolyan nemzeti tálat esznek, rajta csevap, csirke, kolbász. Én sült pisztrángot eszek. Mindegyik mellé alapból jár a hatalmas tányér paradicsomsaláta. Jól érezzük magunkat, lazítunk. Közben magyar szót hallunk. Fővárosi bringások szálltak meg ugyanitt. Taki bekenuzza a folyót, felméri a terepet a hajnali pecázáshoz. 

Másnap nehezünkre esik az indulás, így kora délutánba nyúlik. Menni kell, mert ma Montenegróban akarunk aludni. Térkép szerint legközelebb Avtovac települést követő Kazanci-ben van a határátkelő. Kicsit aggódunk, mert annyi kis helynek tűnik. Mi van, ha nem működik?

Közben átérünk egy Szerb köztársasági területre. Bosznia Hercegovina két önálló közigazgatású egységre oszlik. Egyik, ahol a jó utak és a kedvesség van, Bosznia-Hercegovinai Föderáció. A másik, a pudva utakkal, a láthatóan lepukkant  Szerb Köztársaság. Ezek szétszórva vannak az országban, nem egy nagyobb összefüggő területen. Hogy kik laknak az adott településen, azt egyszerűen el tudod dönteni. Ha bosnyákok, akkor még az útelágazó táblákon is le van fújva a cirill betű. Ha szerbek, akkor a latin. Na, a Szerb köztársaságban az út már idézi a hazaiakat, de a fenyvesek, a sziklák feledtetik. Lakott település nem nagyon van, és bármelyik kanyarban előtted teremhet az út közepén egy tehén, vagy egy egész birkanyáj. Nem érdemes száguldozni. Gacko-ban kifogjuk a műszakváltásos dugót, vegyítve útépítéssel. Úgy tűnik, itt 3-kor van csere. Elunjuk az életünket mire kiérünk a városból, be az utolsó(nak vélt) benzinkútra. Itt elköltjük az utolsó márkáinkat, hiszen visszafelé (nemszeretem) Horvátország a terv. Beérünk Avtovacba. Igazi kis balkáni falu. Sehol egy tábla, hogy merre az átkelő. Továbbhaladunk, majd mikor már túl régóta megyünk, ahhoz hogy lassan a tengerpartnál érjünk be Montenegróba észak helyett, megállunk. Elhagytuk Bileca-t, ahol valószínűleg azért nem vettük észre balra a határra mutató táblát, mert épp a város közepén forgalmat megbénító birkanyájra figyeltünk. Közben megelőz minket egy naked (nem sok motort láttunk eddig), de úgy tűnik csak annyira siet, hogy közénk vegyen egy kocsit, és ezzel előttünk menjen. Egészségére. Szóval visszafordulunk Bileca-ba, és ott (immár más irányból) dobunk egy jobbost a határ felé. De jó hogy megint eltévedtünk! A gyönyörű Bilecko jezero tórendszerre látunk a magasból.

Szerencsére bámészkodunk, így nem mi futunk bele a háromlábúba, hanem a minket megelőző nagy fekete BMW . A határátkelő megér egy misét. Hegyoldalon van. Azaz, a motort leállítod, mert sebességbe kell hagynod, kaviccsal kitámasztod, különben elgurul. Itt esik jól igazán a Kickstarter motor! Viszonylag sokat szöszölnek. Személyi, motor papírja, zöldkártya. Rendszámunkra pillantva, vigyorogva lép hozzánk egy montenegrói kamionos. Most jön Tatabányáról. Átlépve a határon tetves minőségű út fogad. Úgy érzem, lassan vese transzplantációra szorulok, gerincem már nincs is. Végre egy benzinkút. Klotyó nincs, a kutas a szemben lévő vendéglőre mutat. Bemegyek, majd dolgom végeztével itthon szocializálódva, megkérdezem mivel tartozom. Megsértődnek. A másik oldal nem ilyen szégyenlős. Hemi mondja, figyelni kell, mert a kutas „elfelejtett” volna visszaadni 50 euróból, ha markát tartva kedvesen nem figyelmezteti. De ezt követően nem volt még csak hasonló élményünk sem. Motoros paradicsomba érünk! Nem hiába fekete hegyek az ország neve. Körös-körül gyér növényzetű szürke és fekete hegyek, ami nekem bejön, de Takinak túl rideg. Az úttest versenypálya minőségű. Ki is használják a motorosok. Mi is, amennyire a gótikák technikailag engedik. Lassan megint szállás kellene. Egy településen, miután fotózkodott motoromon, a helyi Hot-rod bár alkalmazottja elnavigál minket. Ja, csak ott szállás nincs, ám feketelábúak, már intim közelségbe furakodtak a motorjainkhoz és hozzánk, így veszünk némi kaját, és nyergelj. Niksic-be érve egy körforgalom előtt tanakodunk, vajon merre induljunk, hol lehet szállás, mikor egy férfi kérés nélkül is segít. Vissza a Durmitorba vezető főútra, majd onnan tekervényes úton le egy kis faluba Vir-be. Egy hombár családi ház elé vezetnek a táblák. Kezdek szkeptikus lenni, találgatjuk jó helyen vagyunk-e, mire az erkélyről: "Én nem érteni magyar". Kész. Hat euróét az udvaron verhetünk sátrat, külön vizesblokk áll rendelkezésünkre. "Jó éjszakát magyarok" köszönéssel távozik vendéglátónk. Reggel várakozással telve indulunk Durmitorba. Tábla, miszerint jobbra, de Titkos közli, nem erre megyünk, tovább kell mennünk észak felé, mert ott kinézett egy monostort. Megáldjuk, de megyünk tovább. A monostornál tömeg, és valószínű nem az a látvány amire számított, mert int menjünk tovább. Nekem lassan tankolnom kell. Örömmotorozás után beesünk egy kútra. Nem. Az egyetlen kútra. Zárva. Most fejtik le a tartályt, kb. 1,5 óra. Közben felvidéki motorosok érkeznek, mondják nem messze lesz egy kút, de figyeljünk, mert Bosznia felé nagyon rossz az út. Ez az infó csak kilométerekkel később pufferel agyunkban. Átmegyünk egy hídon, majd táblát követve bekanyarodunk Zabljak felé Unac és Trsa pár házból álló településein keresztül, egy szűk, barlangokkal övezett útra. Trsa kábé olyan, mint egy grönlandi település. Észvesztő látvány. Ekkor megpendítem, hogy az a kút valószínűleg főúton volt, de megnyugtatnak valahogy csak lesz. Már a korábbi szakaszok is szépek voltak, de most bánom hogy nincs sisakkameránk. Gondolatban bocsánatot kérek Titkostól, amiért értetlenkedtem miért erre jövünk. Simán kihagytuk volna, illetve vissza kellett volna jönni. Felejtsd el a száguldozást!

Egy sávnyinak is szűk út, bal oldaladon sziklák, jobbodon szakadék folyóval a mélyben. Barlangba vájt útra be, napszemüveg orrnyeregre le és kanyarogsz a hegy gyomrában, majd újra kint a napsütésben a szikla szélén. Egy helyen hármas cérnavékony útelágazás. Tanakodunk. Bécsi rendszámú kocsi áll meg mellettünk, utasai megmondják az irányt, de felmutatnak a legmeredekebb és legvékonyabb útra, mondván onnan igazán szép a kilátás. Persze hogy felmegyünk! Itt Taki Buelljéből kapok egy kis naftát, ezzel egy darabig elleszek, de mindenki fogytán van. A kilátás? Gyönyörű! Az egyik sziklaszirten találunk egy „Gondolkodó fotelt”, és kilátást a Piva folyóra, illetve a Pivsko jezero-ra. Fiúk a bolgár Szozopolhoz hasonlóan itt is zergét játszanak a sziklák peremén, Cimby kényelmesen betol egy kolbászt az arcába egy hatalmas karéj kenyérrel.

Az út később nevadai sivatagra emlékeztetővé válik. Itt olykor már hosszabb szakaszt is belátsz. Megyünk 1908 méter magasra. Senki sem siet, minek is tenné. Hopp, balról egyik parkoló autónak magyar rendszáma van! Integetünk mint a hajótörött, majd pár perccel később, egy padnál megállunk, bevárjuk fotósainkat. Szemben a távolban kalapra emlékeztető hegy, jobbról felgyűrt, és ezáltal csíkosra alakult hegylánc. Bambulunk. Megérkezik az előbb látott autó. Két fickó száll ki belőle. Barátságosak. Pálinkával kínálnának, de hárítjuk. Nyugdíjasoknak tűnnek, ám abból a fajtából, akire ráfizet a nyugdíjfolyósító. Fittek. Fiatalabb elmondja nyolcadik éve jár ide, és nem tudja megunni. Mondják merre menjünk az egyetlen elágazásnál, mert akár el is téveszthetjük az elágazást. Mi? Akár? Tuti!

Mivel nem erősségünk a gyaloglás, az 1908 méteres tetőn megpihenünk, de nem túrázunk fel a csúcsra ami 2523 méteren van a tengerszinttől. A szél itt „lent” is fúj. Nézelődünk. Több (túra)motor érkezik. Hitetlenkedve nézik az öreg vastelepet. Igen fiúk, ezekkel. :P Ez van. Ezekkel a romokkal jöttünk. Azért egy köszönés jól esett volna. Egy olasz párnak annyira megtetszünk, hogy videóra veszik indulásunkat és lecsorgásunk kezdetét. A két magyar fotós említette, hogy innen akár már gurulhatunk. Hát gurulunk is. Némán suhan lefelé a fekete és ezüst konvoj. A legelésző teheneket és paripákat sem zavarjuk, csak ejtőzünk, legalább negyed órán át. Hihetetlen élmény! És mindemellett ennek köszönhetően épp beesek a benzinkútra Zabljak városában.

Tehát mivel sisakkamera nincs, EZT a filmet a dzsátubéról töltöttem le. Ez az út egy része melyen haladtunk, igaz mi ellenkező irányban.

Folyt. köv. Zabljak, Fekete tó, és még mindig szerpentinek