Mivel tapasztalataim szerint az egysejtűek sikítva menekülnek a blogról, most ismét gondolkodásotokra, vonatkoztatási és beleérző képességetekre építek.
Itt a tél, több idő jut olvasni.
Ha van tíz perced olvasd el ezt az 1930-ban íródott Kosztolányi novellát (talán nem sértek jogokat ha az elektronikus könyvtár kötetéből kimásoltam).
Látom a jövőt! :) Elolvastad. Ülsz. Vigyorogsz...és látsz. Látod az életedet. Az életed, amit ÉLSZ, a HITET és RÖGESZMÉT, FANATIZMUST amit környezeted sosem fog megérteni. Ahogy azt sem érti miért „nem öregszel", miért rázod le magadról a mindennapi baromságokat, miért nem épül-szépül házad, miért nincs drága autód, plazmatévéd, menő, ámde kínában gyártott divatcuccod, technikai kütyüd.
Szánj rá tíz perced. Hidd el megéri. ;)
-----------------------------------------------------------------------------------------
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
-MOTORCSÓNAK
Nincs a földön egészen boldog ember. Nincs, és nem is lehet. De igenis van, és lehet is. Például én magam is ismerek valakit - igaz, hogy csak egyetlenegy embert -, aki egészen boldog, talán a föld legboldogabb embere.
Berci az, Weigl Berci.
Weigl Berci a mosónénk egyetlen fia.
Úgyszólván szemem láttára cseperedett föl. Kis kölyök kora óta eljött hozzánk esténként, amikor az anyja nálunk mosott. Sápadt, jelentéktelen fiúcska volt, mindig szótalan, mint akinek valami titka van, de nem beszélne róla a világ minden kincséért sem.
Ímmel-ámmal tanult, a gimnáziumban úgy csúszott egyik osztályból a másikba, hogy észre se vették. Alighogy a nyolcadikba került, berántották katonának, vitték a tűzvonalba.
A háborúban nem sebesült meg, nem esett fogságba, nem is tüntette ki magát, hanem épen és szépen hazajött a leszerelés első napján.
Mindjárt meg is nősült. Elvett - nem tudni, miért és hogyan - egy se-hal se-hús kézápoló kisasszonyt.
Ez egyre-másra hozta a világra a gyermekeket, minden évben egyet-egyet. Berci még a huszonötödik életévét se töltötte be, s bárki nyugodtan valami vékonydongájú, savószín kamasznak nézhette, amikor ő már háromgyermekes családapa volt. Beesett vállal, kissé púposan ténfergett a körutakon. Ki sejthetett róla ilyesmit?
Szerencséjére csípett magának egy állást. Segédkönyvelő lett valami szalámigyárban. Buzgó hivatalnok volt, lelkiismeretes, pontos. A gyárban nem túlságosan szerették, de nem is gyűlölték túlságosan. Ennek következtében nem tették B-listára, nem is emeltek neki, soha. Reggeltől estig olyan fizetésért robotolt, melyet leírni is veszedelmes, mert néhány munkaadó még vérszemet kaphatna tőle.
Együtt lakott a feleségével, négy gyermekével - a következő évben tudniillik három fia mellé egy kislánya is született -, az anyjával, a napával meg a feleségének egy idősebb férfirokonával, egy hallgatag erdélyi menekülttel, kétszoba-konyhás budai lakásában. Ha számba vesszük, hogy összesen kilencen voltak, akkor a két szobát nemigen lehetett sokallni.
Állandó volt itt a gyermeksírás, a gyermekbetegség. A kézápoló kisasszony már régen nem a körmöket ápolta, hanem a köhögős csecsemőket.
Hogy a mosónő támogatta-e fiát vagy a fia a mosónőt, az olyan rejtély, melyet nem az én feladatom eldönteni. Weigl néni, aki mindig dicsérte Bercit, lassanként panaszkodni kezdett rá.
- Nem rossz fiú az, kérem - igazán nem lehet mondani, nem iszik az, nem kártyázik, nem dohányzik, ha hazajön a hivatalból, folyton otthon ül, minden a családja, de - tetszik tudni - egy kissé leleményesebb lehetne. Olyan teddide-teddoda ember, olyan tutyi-mutyi ember. Mindenki elébe vág, még a fiatalabbak is. Aztán újabban van egy bolondériája. Tessék elképzelni, a fejébe vette, hogy szerez magának egy motorcsónakot.
- Kicsoda? - kérdeztem.
- Hát a Berci.
- Berci? Minek neki a motorcsónak?
- Én is mindig azt kérdeztem tőle. Mondd, minek neked a motorcsónak? Mi a fenének neked az a megveszekedett motorcsónak? Éppen ilyen szegény prolinépnek való, mint mi. De ő éjjel-nappal azon spekulál, hogy neki motorcsónak kellene, motorcsónak. Ebben a nyomorúságos világban, kérném. Már mindenféle könyveket is hozatott. Azokat bújja. Az egész házat megbolondítja azzal az istenverte motorcsónakkal. Nagyságos úr, beszéljen vele.
Őszintén szólva, az én oldalamat is furdalni kezdte már a motorcsónak.
Bercit - amint említettem - régóta ismertem, tegeztem is, de nemigen tudtam, hogy mi lakozik benne. Beszélni is alig beszéltem vele. Voltaképp még a hangját se hallottam.
Időnként át szoktam vinni neki a kisfiam viseltes cipőit, kinőtt nadrágjait, ingecskéit. Egy este, kilenc után, ezen az ürügyön nyitottam be hozzájuk.
A család együtt ült, egy ernyőtlen villanykörte rikító fényében: Weigl néni, aztán Berci napa, egy tekintélyes, kövér asszonyság, akinek álláról, orráról különböző barna, szürke, fekete szemölcsök lógtak, aztán a felesége, aki varrogatott, aztán a hallgatag erdélyi menekült.
A gyermekek már mind aludtak. A kisleány a bölcsőben, a fiúk ketten az ágyban, átölelkezve, a legnagyobb fiú egy fiókban.
Berci cigarettákat töltött. Előtte az asztalon, újságpapírban vagy ezer, aranyhüvelyes cigaretta hevert. Ezeket napközben a hallgatag erdélyi menekült árusította, házról házra járva. Így tettek szert némi mellékjövedelemre.
Csak most vettem igazán szemügyre Bercit. Tisztán, szegényesen öltözködött, valami kopott, merev magánhivatalnok-úriassággal. Szakállát-bajuszát beretválta, de ez nemigen látszott meg rajta, mert azok közé tartozott, akiknek oly senyveteg a szőrzetük, hogy bőrük állandóan sima marad, mint a gyermekeké. Tartózkodó udvariassággal fogadott.
Határozottan zárkózott volt, hideg. Homlokán nem rosszindulatú, de fenyegető konokság merevedett. Csínján, rendkívül óvatosan igyekeztem érinteni a kényes kérdést: a motorcsónakot. De mihelyt közelébe jutottam, mintha darázsfészket bolygatnék meg, már kitört a vihar.
- Bolondéria - fakadt ki Weigl néni -, ez az ő bolondériája.
- Az - szólt a felesége, s máris kikapta zsebkendőjét. - Motorcsónakot akar, most, mikor mindnyájan koplalunk s a gyermekek, szegény gyermekei, rongyokban járnak. Igazán szégyen, gyalázat.
- Bolondéria - visszhangozta a napa is -, tiszta bolondéria. Manapság egy motorcsónak legalább ötezer aranykoronát kóstál.
Egyszerre beszéltek valamennyien, részint Bercinek, részint nekem. Csak a hallgatag erdélyi menekült maradt veszteg. Ő a cigarettákat rendezgette, számlálgatta némán.
Berci megvárta, míg a lárma elül kissé, aztán méltóságosan, majdnem ünnepélyesen így szólt:
- Először is jelzem szerényen, hogy mindnyájan tévedtek. Egy motorcsónak nem kerül ötezer aranykoronába. Ezért egy nyersolajfogyasztó Bolindert is kapni, izzó süveggyújtóval, vagy egy amerikai világmárkát, Evinrude-ot, vagy egy pompás német Lüsernt, sőt egy Oertz luxuskajütöt is nyolc hengerrel. De - jelzem szerényen - nekem nincs ilyesmire szükségem. Nekem pont elég egy oldalfalra fölszerelhető, kéthengeres, öt vagy hat lóerős benzinmotor. Ezt pedig - mint mindenki tudja - ma már részletfizetésre is adják akárhol, tizenkét hónapos törlesztésre.
Láttam, hogy az ügy komoly. Sokkal komolyabb, mint ahogy véltem. Főképp szaktudása, tájékozottsága kapott meg.
Árjegyzéket vett elő, elém teregette, s a dohányszemetes újságpapírra máris rajzolni kezdte az oldalfalra is fölszerelhető, kéthengeres, öt vagy hat lóerős benzinmotort. Amikor beszélt róla, szájában összecsordult a nyál, és csemcsegett.
Egy kissé elcsodálkoztam. Ismét igen tapintatosan puhatolódzni kezdtem, hogy mi lehet eredete ennek a titokzatos szenvedélynek? Kiderült, hogy a háborúban nem szolgált sem a tengerészetnél, sem a folyamőrségnél, hogy se fölmenő, se lemenő ági rokonai nem voltak hajósok, hogy eddig semmiféle sportot nem űzött, s még sohase ült motorcsónakon, és az egészet egyszerűen megáhította, de oly erősen, hogy nem akar, nem tud lemondani róla, semmi áron.
A kupaktanács, mely ezt az ügyet már számtalanszor megvitatta és elvetette, türelmetlenül hallgatta nyugodt kérdéseimet. Lépten-nyomon új patália zúdult fel.
- Szamárság - kiabált Weigl néni -, kár róla beszélni.
- Szamár vagy - támadt rá a felesége is. - Igenis, az vagy. Nagy szamár vagy.
- Az ő külön szamársága - bólintgatott a napa.
Én - amennyire tőlem tellett - próbáltam megoltalmazni őt a sértések özönétől, lecsillapítani a puskaporos kedélyeket, s Berci felé fordulva higgadtan érveltem, az úgynevezett szókratészi rávezető módszert alkalmazva.
- Helyes, Berci - mondtam -, helyes. Tegyük föl, hogy már megvetted a motorcsónakot.
- Dehogyis veszi meg - tiltakozott Weigl néni fölháborodva.
- Csak föltesszük, kedves Weigl néni - magyaráztam. - Tegyük föl azt is, hogy már ki is fizetted a motorcsónakot.
- Már hogy fizette volna ki? - vágott szavamba a napa.
- Nem fizette ki - magyaráztam félreértett szavaimat -, csak föltesszük, hogy kifizette. Tehát föltéve, de meg nem engedve, hogy már megvetted és ki is fizetted a motorcsónakot, mit csinálnál vele, Berci?
- Hát - mondta a szemét lesütve és idegesen -, vezetném.
- Helyes. Hová vezetnéd?
- A Dunán - szólt vállát vonogatva. - Ott, ahol a többiek.
- Nagyon helyes. De milyen célzattal vezetnéd? - firtattam a család csöndes, kíváncsi helyeslése közben. - Vajon a vízbefúlókat, az öngyilkosokat akarnád kimenteni? Vagy teherárukat akarnál-e rajta szállítani, kirándulókat, esetleg egy majdan virágzó vállalat alapját megvetni? Vagy versenyezni akarnál-e, új európai versenyeredményt elérni?
- Dehogy - mondta Berci, alig látható, bosszús mosollyal.
- Helyes, Berci, ez is helyes. Szóval te puszta kedvtelésből, szenvedélyből vezetnéd a motorcsónakot?
Kérdésemre már nem felelt, csak fölállt, s végigmért, tetőtől talpig.
Ezzel nem törődtem, hanem tovább haladva érvelésemben, azt óhajtottam vele megértetni, hogy ez fölöttébb költséges szenvedély volna, s igen sok milliomost, főurat, bankárt ismerek, akiknek egyáltalán nincs motorcsónakjuk, sőt kötve hiszem, hogy egy négygyermekes, huszonhat esztendős hivatalnoknak manapság - itt, vagy a világ bármely táján - volna motorcsónakja. Szórakozottan figyelt rám, majd csak ennyit jegyzett meg, fölényesen, mély meggyőződéssel:
- Mégis gyönyörű.
- Mi gyönyörű? - érdeklődtem.
- Az, hogy valakinek van motorcsónakja.
Most a lárma a tetőfokát érte el. Mindenki összevissza kiabált, mindenki szidta Bercit, mint a bokrot. Még a hallgatag erdélyi menekült is kijött sodrából. Teljes erejéből az asztalra csapott, fölugrott, izgatottan le-föl járkált a szobában, kezét hátratéve.
- Tetszik látni? - ordította haragtól szikrázó szemmel. - Ez, kérem, nem normális. Ez, kérem, egyszerűen abnormális.
Közbelépésem tehát nem járt sok eredménnyel. Weigl néni, aki havonta mosott nálunk, megerősített ebbeli véleményemben. Berci gürcölt, nélkülözött, nem kellett neki se ruha, se mulatság, se mozi, csak a motorcsónakról ábrándozott, senki és semmi nem verhette ki fejéből.
Egy év múlva könyvelővé léptették elő. Aztán nemsokára meg is vette félrerakott pénzecskéjéből az oldalfalra is fölszerelhető, kéthengeres, hat lóerős benzinmotort "egy testi-lelki jóbarátjának kezességével", tizenkét havi törlesztésre.
Berci ekkor töltötte be huszonnyolcadik évét. Itt kezdődik az a boldogság, melyhez foghatót eddig még nem láttam sehol. Mert azóta csakugyan boldog. Arca nyugodtabb, nyíltabb, nyájasabb, önérzetesebb, még értelmesebb is. Állandóan sugárzik valami túlvilági örömtől.
Amit akart, azt minden poklok, minden ármánykodások ellenére is megvalósította. Nincs semmije, de van motorcsónakja, egy pompás, kéthengeres, hat lóerős motorcsónakja.
Nyáron, minden évben, egész szabadságos hónapját a Dunán tölti. Szeldeli a hullámokat, versenyez a regattákkal, elhagyja a bécsi gőzhajót, röpül a víz sistergő taraján, előre-előre, egyedül, mert motorcsónakját félti, nem szívesen vesz rá idegent, még testi-lelki jóbarátját sem, mindig maga olajozza gyönyörű sárgaréz csapjait, mindig maga tisztogatja isteni szelepjeit.
Vezeti a motorcsónakot. Milyen ostoba is voltam, amikor azt tudakoltam tőle, hogy hová vezeti? Csak vezeti. A vágyai végtelenjébe vezeti.
Még késő ősszel, ködben, esőben is ott kalandozik a Dunán, szombaton s egész vasárnapon, s mihelyt kitavaszodik, siklik a hajnalban, az éjszakában hivatali órája előtt és után. Motorcsónakján egy szürke, de boldog, nagyon boldog magánhivatalnok ül.
Ha köhögnek és sírnak a gyermekei, arra gondol, hogy van neki egy motorcsónakja. Ha látja, hogy halántéka deresedik, hogy feje búbja kopaszodik, hogy felesége is vénül, csúnyul, savanyodik, ha otthon kenyérgond miatt nyafognak, ha édesanyja mosás után a derekát fájdítja, ha a napa különböző színű szemölcseit bibirkálja, ha a hallgatag erdélyi menekült zsarnokoskodik vele, és a cigarettaárusításból kifolyólag kínos pénzügyi viták támadnak, arra gondol, hogy neki van motorcsónakja. Ha mások lenézik és megvetik, ha a gyárban lüszter karvédővel bebugyolálva körmöl, ha unos-untalan eszébe hozzák, hogy ő senki és semmi, aki nem szoroz és nem oszt a társadalomban, csak hivatalában szorozhat és oszthat a rogyásig és meggebedésig, arra gondol, hogy van neki motorcsónakja, s azoknak, akik zsigerelik, kutyába se veszik, megrugdossák, nincs is motorcsónakjuk. Ha télen a Duna arasznyira befagy, s a hó egy méternyire födi el a jégkérget, ha sötétség takarja el még a híd pilléreit is, úgyhogy nem látni vizet sem, melyen olyan nagyszerű bolyongani, arra gondol, hogy semmi se tart örökké, márciusban megindul a zajlás, mindig és mindenütt csak arra gondol, hogy van neki motorcsónakja.
Évek óta figyelem, bámulom ezt a boldogságot, mely nem apad, nem csökken, hanem egyre növekszik. Ezt még a beteljesülés sem ölte meg. Ezért mertem megkockáztatni azt a véleményemet, hogy Weigl Berci boldog ember, talán a föld legboldogabb embere.
Az igazi boldogsághoz nem is kell sok: csak egy jó rögeszme kell hozzá, meg egy jó motorcsónak.
1930
