Számtalan esetben - legfőképp mikor tele a hócipőm- játszadoztam el a gondolattal milyen lenne a motorozásból, a motoroslétből megélni. Az elmúlt 20 évben voltak próbálkozásaim, ideig-óráig fenntartott a hullám, de semmi komoly. Nyáron a véletlen megcsillantotta a lehetőséget, egy új ismeretség és egy túra motoros újság adta lehetőség képében. Aztán mégsem küldtem cikket. Megint meggondoltam magam. Sokadszor.
Persze már megint az a fránya gondolkodás, no és az elvek. Sok címkét rám lehet tapasztani, de hogy kommersz vagy megalkuvó lennék, na azt nem. Márpedig e kettő konstellációja okán eleve kudarcra ítéltetett számomra a megélhetési motoros státusz.
Miért is?
Mert kevesekhez szólok. Illetve kevesen merik érteni, élni, vagy egyszerűen nyíltan elfogadni olykor hektikus, olykor dacos, máskor kisgyermekien rajongó, de semmiképp sem színtelen gondolatrohanásaimat, véleményemet és annak megformálási módját.
Sokszor megkapom, miért csak a negatív dolgokra hívom fel a figyelmet, miért vagyok annyira cinikus. Ez nem igaz, de zömében valóban így van. Hiszem, ha utálat tárgyává is válok, azért csak elindul az a vezérhangya, és akik magukra ismernek, elgondolkodnak e görbe tükör láttán. Ne legyenek rózsaszín álmaink. Az embereket –és ez alól a motorral kapcsolatba kerülők sem kivételek- még mindig könnyebb ezekkel az eszközökkel megszólítani. Elgondolkodtat, provokál. Ez most látszólag homlok egyenest mást mutat, mint amit egy bekezdéssel előbb írtam, de nem. Úgy tűnik kevesekhez szólok, mert mindezek miatt sikk gyalázni, utálni vagy egyszerűen tudomást sem venni rólam. Azaz kevesen vállalnának fel. Márpedig ebből megélni nem lehet.
Lássuk a folyamatot. Megosztó személyiség vagyok, tehát írásaimat, stílusomat és mondanivalómat hamar beskatulyáznák. Tegyük fel, vevők lennének élményeimre, agymenéseimre. OK. Csakhogy ezzel egyidejűleg olyan emberekkel is kapcsolatba kellene kerülnöm, akiktől alapesetben sikítva rohannék. Ne szépítsük, ne szofisztikáljuk. Túl kevesen vannak a hozzám hasonlók. Üzletet alapítani rájuk öngyilkosság. Emiatt első körben csak jópofiznom kellene mindenkivel, aki potenciális bevételi forrás. Persze lehet ebből is sportot csinálni akár magadban kuncogással, akár hányás elleni tabletta bevételével. Aztán akár önjáró vagyok, akár más viszi el a balhét ha gáz van, megjelennének az elvárások. Miről írj, hogyan, kit kedvelj, kit ne, hogy’ nézz ki, de legfőképp mit mondj és mit ne. Ezzel máris eljutottunk odáig, hogy lassan, észrevétlenül eltűnnék ÉN, és megjelenne az a másik, a motorosakárki, aki csak látszólag szabad… és aki már nyomokban sem tartalmazza önmagát. Az, aki szép lassan észrevétlenül átalakulna azzá amit addig megvetett.
Így hát maradok lúzer, aki írja idióta blogját. Persze csak akkor mikor épp kedvem van. Mikor nem szegi eláruló „barát”, indokolatlan és csupán fröcsögően indulatos szardobálás, fikázás.
Mikor nem érzem feleslegesnek, mikor nem villan fel a Kinek? Minek?
Mikor épp nem a Tüskevár egyik rövid párbeszéde dobol az agyamban:
- Nem fogják elhinni nekünk Gyula
- Mi átéltük és ez a fontos!
Megírom, kiírom magamból azzal a megnyugtató tudattal, hogy nem számít százan olvassák vagy tízen, tetszik-e vagy sem. Hiszik-e vagy sem. Hogy saját élmény hiányosok átérzik-e vagy sem az általam megélteket. Mindegy. Enyém. Mert jól esik megírni. Ha valami okból mégis közös, akkor azt jelenti ott és akkor, arról egyet gondolunk.
És ez a lényeg.
Ezzel a posttal kívánok minden erre tévedőnek boldog új évet!
Aztán ahogy időm és kedvem lesz, olvashatjátok a balkán, bolgár, cseh, szlovén meg még sok más túránk megírását, plusz még amit időközben arcomba köp az élet.
A www.shovel-head.hu oldal azonban már más tészta. Az nem rólam szól, hanem egy itthon is egyre hízó csoportot képvisel. Ez pedig felelősség. De igyekszem ott is tenni valamit, hiszen közel 3 éve nem frissítettem pl a Kultúra rovatot, és két éve a galériát. Csak közben valamiből motorozni is kell. :)
kép forrása: 4.bp.blogspot.com
