A téma morbid és hánytató. Legalábbis számomra.
Arra már korábban rádöbbentem, hogy vannak, kiknek semmi nem számít, a lényeg szereplési vágyuk kielégítése. Mivel másként nem tudnak kitűnni, vettek egy motort, rá mindent ami esztétikai és kulturális érzékük szerint szükséges.
Viszont ami a napokban történt amellett már nem tudok lélegeztetőgép és hánytál nélkül elsiklani.
Nemrég sajnálatos balesetben elhunyt egy vétlen motoros városunk határában.
Még időszámításunk előtt mindenki ismert mindenkit. Ma, ez a nagy számok és a szétszórt életkor, stílus és egyéb okok miatt nem evidens, sőt! Ebből következik hogy ha motoros balesetről hallunk, elcsendesedünk, de nem szorul ökölbe a kéz, hogy tuti ismerős.
Nos, fenti a balesetről tudósított a helyi média, beszámoló szinten. Erre egy csoport, kiknek semmi közvetlen kötődésük nincs a fiúhoz, elkezdett még a halál másnapján szervezkedni, hogy „ott kell lenniük” és „képviseltetniük kell” magukat.
Itt már kezdett a szoba forogni velem, de nem volt elég. Gyakorlatilag olyan aprólékossággal beszélték meg a részleteket, köztük a (számukra) fontos külsőségeket, mint egy szórakoztató programnál. A hozzászólások első fele szólt erről, majd következett valami kib….tt vicces mondat, tele smiley-kal.
Sok, túl sok barátot, ismerőst vesztettem el 1988 óta motoros balesetben. Talán ezért nincs szükségem balesetes fotók nézegetésére és programként motoros temetésekre járásra a borzongáshoz.
Ám ez itt több, jóval több, mint borzongáskeltés, mint mazochizmus. Magamutogtás, gusztustalan, egoista, exhibicionizmus.
Miért? Mert megjelentek az első képek. Pózolás a koszorúval, pózolás a sírnál, a szertartás közben. Egy ismeretlen, tragikus fiatalon elgázolt motoros srác, egy ember temetésén.
Ha egyszer fent (vagy lent) úgy döntenek hogy mennem kell, szórásomon nem akarok egyetlen motorost sem! Csak, és kizárólag olyan embereket, akik közvetlenül ismertek és kedveltek.
Nem lesz nagy tömeg.
