Forró nyári kora este. Lerobbant kocsimhoz mentőangyal szerepben érkezik A pasi. Az érces hangú Shovel nem egy lopakodó, így feltűnést kelt. Van néző bőven. Míg próbál életet lehelni a dögvész négykerekűbe, kéklámpásaink több kört húznak le körülöttünk, gondolom rendszám ellenőrzés gyanánt, no meg hogy érezzük már fontosságukat. Sajnos pasi hiába mágus, az útszélén nem tudja kiemelni a hűtőt, hogy hozzáférjen a blokkhoz, amibe galádul beletört a szíjfeszítő tárcsa csavarja, így nem marad más hátra, segítséget hívunk, hogy hazahúzzanak rövidke 50 km-en és hegyeken-dombokon keresztül. Nem tudom ki hogy van vele, de nekem nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, annak ellenére hogy már többször megesett, hiszen amit lehet igyekszünk segítség nélkül megoldani. Már bánom, hogy a 32 fok miniszoknyára és sarura vetkőztetett, vágyakozva nézek a Shovelre, inkább azzal mennék haza.
Mindegy, végre megérkezik a mentősereg és elindulunk haza. Indulunk. Aztán a gazdaságosban vásárolt „kötél” párszáz méter után megadja magát (ékagyúaknak még egyszer jelzem, nem először vontatnak, vontatok). Megadja, de hol máshol, mint egy „könyvtár” előtt. A könyvtárak között is a kevésbé szégyellősek közül valónál. Az úri közönség kint fotoszintetizál, mely tevékenység egyhangúságát megbontja a Shovel megjelenése.
Óvatos dúvadként pár méterről veszik szemügyre és máris kezdetét veszi a szakértés. Nem hittem volna, hogy ma még nevetni fogok! Bátor olvasójegyesünk, a csoportban felmerült kérdéseket megválaszolandó, elindul a motor és a finoman szólva is cizellált lelki állapotú pasi felé. Kiszólok az ablakon, hogy nem kellene, de ügyet sem vet rám, hiszen ebben a kultúrkörben a nő, mint olyan, szóra sem érdemes, hacsak nem a mellékhelyiségben akarnak neki mély benyomású továbbképzés tartani, vagy leszívatni a sok tudást, ami beléjük szorult.
Szóval emberünk odaér. Kezdődik a barchoba, melyet körbenyalással indít.
- De szép dzsoppper.
Válasz nincs, én a kocsiban ülve is látom a szakáll alatt ránduló arcizmot.
- Tyűű e nagyon jó, én is szerenék egy illyen dzsoppert. Gyorsan megy iga’? – válasz nincs, így újra kezdi a lemezt.
- Naon szép dzsopper, ez heri ugye?
- Igen az.
- Naon szép. Mekkora?
-1200-es.
- Csudálatos, szép csillogó, meg jó a hangja is.
- Köszönöm, nekem is tetszik.
Na, végre pár kiejtett szó, amitől emberünk szemében rögvest haverok lettek, így megdicsőülve visszatér a kocsma elé, hogy kezdődjön az igazi sztendáp.
- Ja, heri. Ezerketttes. Jó vóna menni vele egyet… - és lép a pasi felé, majd vissza sasszé, mert azt azért ő is belátja ez kicsit túllő a határon.
- Ááá hogy’ akaná’ menni vele, fődhöz vágna.
- Deho’ vágna. Nem erűssebb mint a kocsim!
- Azt te csak hiszed. Mennek ám ezek akár 150-et is. Láttam!
- Dehogy mennek, ez dzsopper, a dzsopperek nem mennek, csak nagy a hangjuk meg csillognak. (itt már szakadok). Nekik ez köll, a szpíídek mennek, de ezt simán lehagyom a kocsimma’. Hmm de azé jó vóna menni vele egyettt.
Na ezen még elfilozofáltak pár mondat erejéig, majd emberünk úgy döntött, van már annyira mély a barátság, hogy még egyszer odalép a pasihoz.
-Megy-e 150-nel?
-Nem tudom, csak kölcsönkértem - zárja le részéről a beszélgetést.
Csalódott „áhhhá”. Majd visszatérve kollégákhoz teljes komolysággal:
-Áá nem tuggya, csak kőcsönkérte.
Zümmögő kórus válaszol: -Jaaaa, csak kölcsönkérte.
És nézik tovább, ahogy a megreparált kötél rögzítése után a ’67-es motor a kukkolda ellenére pöccre indul és gyönyörű vonatzakatoló hangján elgurul a giccses naplementébe.
Én még akkor is nyerítek, mikor az utca végén újra elszakad az új, 1300 ft-os minőségi kötél, és tárcsázom a traileres fickó számát.
