Esik. Gyakorlatilag hónapok óta. Nyafogunk, hogy nem lehet motorozni. Ezzel vannak tele technokrata korunk üzenőfalai, ezt szórják szét a modern füstjelek. Miközben bámulom az ablak védelme mögött az ömlő esőt, eszembe jutnak az elmúlt negyedszázad motorozásai. A ’80-as évek végén több réteg farmerben, Michelin babának álcázva álltunk a gumisműhely udvarán a decemberi hóban, miközben a mester szemeit először megláncolt gumijainkon, majd rajtunk végigpásztázva lakonikusan kijelentette „Na, itt a jövő térdfájós nemzedéke”. Megmosolyogtuk, az ifjak úgysem lesz igazad mosolyával. Valóban nem lett igaza. Nem csak a térdeim fájnak. De motoroztunk zuhogó esőben is, mikor a szülők a vonattal/kocsival mentek nyugalmával tévéztek otthon. Esett. Szinte mindig.

Ezért aztán az évtizedek alatt szépen ránk ragadt az esőhozók név. Aki velünk motorozik, az felkészül. Vagy nem hiszi el és aztán többet nem jön. A litván túra 4700 kilométere alatt a közel két hétből 10 napot áztunk a tizenpár fokban, este nedves sátorban lehajtva fejünket. Tavaly Csehországban a 10 napból hetet, szintén 11 -15 fokos nyárban, a mostanihoz hasonló, megáradt folyókat kerülgető terelőutakon. Két éve valami csoda történt és a bolgár túra 4200 km-e alatt csupán egyszer áztunk, azon túl csodálatos időben motorozhattunk.

De ugyanez a helyzet a ma már nem látogatott motorostalálkozókkal. Nem egyszer, de inkább sokszor, zuhogó esőben motoroztunk 200 kilométereket, hogy aztán vizes sátrainkat felállítva, további 2 napot ázzunk a sörsátorban barátainkkal beszélgetve, majd ezt követően vasárnap délben már a sátorbontástól elázva induljunk haza. Sem nekünk nem jutott eszünkbe hogy ne menjünk, sem a szervezőknek hogy lemondják, vagy áthelyezzék a bulit. Vele jár-mondtuk, mondták.

Az idén több motorosbulit, sőt túrát is lemondtam az időre hivatkozva. Öregszem, kényelmesedek- gondoltam, cseppet sem vidám hangulatban. De az elmúlt hétvégék egyik esőben, éjszakai tíz fokban hazamotorozást ígérő bulijára mégis elmentem. Majd ezt követően egy laza karikára, pedig borítékolható volt az eső. Lett is. Felhőszakadás, majd hazakísérő áztató szutyadék.

Már megint agyalni kezdtem. Hát persze! Csaptam homlokomra Arkhimédészként.

Ami fenntartások nélkül érdekel, ahova valóban el akarok menni, ott fújhat, eshet, grasszálhatnak jegesmedvék, akkor is ott vagyok. Mert megéri, mert valóban akarom.

A többi csak porhintés.

Azért így a negyvenharmadikat taposva szétázva, olykor már jól esik egy faház, és a matracom sem csak polifoam, hanem van már vagy öt centi vastag is. :)